A sajtó - 2

kapitalizmust emeli, fejleszti, növeli, útját egyengeti a sajtó. A sajtó
morálja: a kapitalizmus morálja. A sajtó erkölcsei a nagybirtok szemében
vérlázítóan laza erkölcsök; a sajtó – még ha nem is akarja – minden nap
letördös valamit abból az erkölcsi fölépítményből,
tekintélytiszteletből, vallásosságból, amely a földbirtok érdekei fölé
rakódott. Az antizsurnalizmus tehát a hatalmának vesztét érző, az
ingadozó, a kormányzáshoz, az uralkodáshoz görcsösen ragaszkodó
nagybirtokos-osztály és dzsentri gyűlölete az ajtón már kopogtató
polgári Magyarország ellen.
Ezzel az antizsurnalizmussal könnyen le lehet számolni. A
kapitalizmusnak vannak bűnei, de ezek magukban hordják a helyzet
megjavulásának a lehetőségeit. A kapitalizmusnak vannak bűnei, de a
kapitalisztikus gazdálkodás lépcsőfoka a fejlődésnek és óhajtott cél egy
feudális berendezkedésű országban.
Ez az antizsurnalizmus épen olyan haladásellenes és épen olyan
tarthatatlan és reménytelen, mint például az a makacsság, amellyel a
nagybirtok az extenziv gazdálkodáshoz ragaszkodik.
Van azonban egy másik antizsurnalizmus is, amelyet szabad talán az
intellectuellek antizsurnalizmusának elnevezni. Vannak finom lelkű, nagy
tudású, csiszolt ízlésű, nagy érzékenységű emberek, a népet szerető,
finomságokat kereső lelkek, a haladás felesküdt katonái, akik
megdöbbenve fordulnak el a sajtó lelkiismeretlenségeitől,
felszínességeitől, ízléstelenségeitől, akik megriadva fordulnak el a
sajtó lármájától, harsonáitól és rikácsolásaitól. Akik azt mondják, hogy
hiszen senkinek a becsülete nem biztos így, és akik úgy érzik, hogy a
sajtó állandóan és rendszeresen durvítja az ízlést, ahelyett, hogy
nemesítené.
Ez az antizsurnalizmus nem egészen igazságos, de egészen érthető. Nem
igazságos, mert a sajtó bűnei olyan bűnök, mint a gyorsvonat bűnei,
amely embereket visz, de embereket gázol el; mert a sajtó
lelkiismeretlensége, felszinessége és ízléstelensége, csak a
legműveltebbeknek és legízlésesebbeknek lelkiismeretlenség és
ízléstelenség. Mert ki vádolhatja könnyelmű ítélkezéssel az újságot,
mikor a bíró, akinek nem egy nap és egy óra alatt kell ítélnie, hanem
hetek és hónapok alatt, mikor a bíró szinte ugyanannyit téved, mint a
sajtó. Nem egészen igazságos tehát ez az antizsurnalizmus sem, de
egészen érthető. És itt azután más elintézés nincs, minthogy ezek a
legműveltebbek és legcsiszoltabb ízlésűek fanyarul és fájó szívvel
kiejtik a kezükből az újságot és egyre több szeretettel nyúlnak a könyv,
a jó, az áldott, a szent könyv…
Az intellectuelleknek egy csapatát elveszíti az újság. Mint olvasókat,
mint felszínes, a lapot átfutó olvasókat talán nem, de mint híveket
igen. Miért nem árthat meg azonban ez a veszteség a sajtónak? Mert abban
a mértékben, amint fent – a kultura magaslatain – elveszít egy előkelő
kis csapatot, abban a mértékben hódít meg lent irtatlan nagy táborokat,
óriási, sötét masszákat, a végtelenségbe nyúló hadseregeket. A tudóst és
az esztétát elveszíti, a népet megnyeri. Vannak néhányan, akiknek már
nem szükséglet az újság és egyre többen lesznek, akiknek még
életszükséglet. Akik számára reményt, világosságot, tudást, haladást,
harcot, kulturát, mindent jelent. Az újság lefelé terjeszkedik, ezért
válik mindig olcsóbbá, ezért lármáz, ezért kiabál, ezért handabandázik.
És ez az utálatos lárma, ez a rút kiabálás és ez az ostoba handabandázás
ott lenn kultúrfejlődést jelent; ami innen fentről a nívó leszállítása,
az onnan lentről a nívó emelkedése. A sajtó fejlődésének az iránya az,
hogy a gyökérszálait egyre mélyebbre, egyre messzebbre eregeti szét,
egyre nagyobb tömegeket tesz olvasókká, egyre nagyobb tömegeknek teszi
életszükségletté a betűt, az írást.
És hiába fakadunk ki néha megdöbbenve:
– Lehetséges-e az, hogy a sajtó a haladásnak az eszköze, a
progressziónak egy jelensége, holott a közönségnek a sajtóra való
hatásából és a sajtónak a közönségre való hatásából csupa ízléstelenség,
oktalan fanatizmus, vérszomjúság, brutalitás születik?
A sajtó mégis a haladás szerszáma. Mégis világosságot visz nagy
sötétségekbe, írást visz az írástudatlanoknak, betűt az analfabétáknak.
És ha egyre több embert nevel az önönmaga lenézésére, és ha egyre több
embernek teszi fölöslegessé önönmagát, ha egyre több embert taszít a
könyv felé, az is csak azt jelenti, hogy a fejlődésnek egy stációja,
hogy kell, hogy törvényszerűen van és a természet nagy törvényei szerint
él és dolgozik.
(A harmadik antizsurnalizmusról, a tökfilkók antizsurnalizmusáról nem
érdemes sokat beszélni. Vannak emberek, többnyire siker után sóvárgók,
többnyire magukat mellőzötteknek érzők, kivétel nélkül szűk agyúak, akik
szidják a sajtót. Ha egyszer kiiródott a nevük, befogják a szájukat.
Hallottam egyszer egy szűk koponyájú fiskálist: két óra hosszat szidta a
sajtót. Pár ezer forintért mandátumot szerzett és most méz csepeg a
szájából, ha újságról beszél. A tökfilkókkal nem érdemes törődni.)
Fel kell azonban vetni azt a kérdést: mit akar az antizsurnalizmus,
legyen-e eredménye, vagy – még inkább – lehet-e eredménye? Az
intellectuellek antizsurnalizmusa csak egy szomorú elfordulás. Itt a
sajtó szabadságának a szükségessége sokkal inkább apriorisztikus
meggyőződés, semhogy a sajtó szabadosságai egy fanyar kiábrándulásnál
egyebet eredményezhetnének.
A nagybirtok antizsurnalizmusa (és a tökfilkóké) azonban nem merül ki a
rezignációban. Itt nagyon is hangos a konzekvenciák levonása, innen
gyakran felharsog hősiesen és hangosan az a kiáltás, hogy cenzura kell.
Tehát cenzura. Ne legyünk elfogultak és valljuk be, hogy a cenzura
szükségességét mindnyájan éreztük már néha. A papir – a régi mondás
szerint – igazán túlságosan türelmes és a rotációs gép néha igazán
fertelmes dolgokat okád ki magából. A cenzura óhajtásával azonban úgy
vagyunk, mint az abszolutizmussal. Egy bölcs, felvilágosodott,
demokratikus, népszerető abszolutizmus nagyon kívánatos néha, mikor a
parlamentek nagyon is undorítóak. De amint nincs állandó, okos, bölcs,
jó abszolutizmus, épen úgy nincs állandó, okos, bölcs, jó cenzura.
Intézménynyé egyik sem lehet. Amennyivel biztosabb, jobb, megnyugtatóbb,
haladottabb és a haladást jobban szolgáló berendezkedés a parlament az
abszolutizmusnál, annyival jobb a sajtó szabadsága a cenzuránál. A
parlamentekkel (akármilyen utálatosak) majd csak kiverekedjük magunkat
valahogyan egy igazságosabb, szebb társadalmi rendhez. A szabad sajtóval
majd csak kiverekedjük magunkat az ízlés fejlődéséhez, a tudás
terjedéséhez, a kultura emelkedéséhez.
És végül – ezen kellett volna kezdeni – a cenzurát nem is lehet
megcsinálni. A forradalom előtti Párisban még egész erejében megvolt az
abszolutizmus; még százezer szuronyra támaszkodott; még állottak a
negyven láb magas bitók – amelyekről Carlyle beszél – amelyekre a
jajgatókat felakasztották; és Páris csak úgy rajzott már a hangos,
vakmerő, királyócsárló, arisztokrata vért követelő, tekintélyromboló
röpiratoktól és újságoktól. Az abszolutizmus tehetetlen volt velük
szemben.
És tíz év mulva, mikor törvénybe voltak igtatva az ember és a polgár
jogai, miután a konvent segítséget kínált minden felszabadulni óhajtó
népnek, miután Franciaország megküzdötte a világ legfelségesebb
szabadságharcát, Napoleon egy rendelettel, egy kézmozdulattal
megszüntette, szétmorzsolta az összes lapokat. A vérveszteségtől remegő,
kifáradt, céljait félig elért, papi és grófi birtokokon osztozkodó,
polgárivá átalakult, pihenni vágyó Franciaországnak nem kellett már a
szabad sajtó. Nem volt rá szüksége. A sajtó virágzásának, a sajtó
szabadságának nem voltak meg az anyagi feltételei. Jöhetett a cenzura.
Amíg a sajtó szabadságára szükség van, addig a sajtó szabadságát
érinteni nem lehet. És most, és – úgy látszik – még igen igen sokáig
szüksége van rá a nyomorúságból magát lassan és nehezen kiküzködő
emberiségnek.


5. A SAJTÓ KORRUPCIÓJA
Magán a publicitáson, az egészen legitim, nyiltan csinált és csaknem
teljesen kifogástalan hirdetés-üzleten kívül háromféle dolgot szokás a
sajtótól vásárolni:
1. dícséretet,
2. elhallgatást,
3. az igazságnak, a becsületes meggyőződésnek, a közérdeket szolgáló
ítélkezésnek az ellenkezőjét: közgazdasági cikkekben, riportcikkekben,
vezércikkekben.
Az első ellen alig lehet szólni. Ha az új bárók és új udvari tanácsosok
becses életrajzukat sokszorítva kívánják a közönség elé terjeszteni, ne
sajnáljanak érte egy kis pénzt. Amikor nyilvánvaló dolog, hogy a
báróságokat és udvari tanácsosságokat pénzért árusítják, amikor tehát
odafenn üzletnek tekintik azt, ami üzlet és amire eddig is csak a
régiség rakott tiszteletet gerjesztő patinát, nevetséges volna, ha az
újságok, ha üzleti vállalkozások ilyenkor finnyássági görcsbe esnének.
Amikor cégéres tökfilkókról politikai tekintetek és más tekintetek miatt
napról-napra az áhítat hangján kell írni, nevetséges volna, ha a báró úr
nem kaphatna a pénzéért néhány jó szót. Ebben az üzletben egy van, ami
kifogásolható, az, hogy nem űzik elég nyiltan. Ha nyíltan és bevallottan
űznék, ha nyilvánvaló volna, hogy a báró úr sokszor épen úgy tartozik a
– sokszor üzleti érdekeit is szolgáló – dícsérő sorokért az obulusokat
lefizetni, mint a Van Houten kakaó, akkor ez az üzlet majdnem olyan
korrektté válnék, mint a hirdetési üzlet. Megütközni csak az ütközhetnék
meg rajta, aki templomi szószéknek tekinti az újságot, ahelyett hogy
üzleti vállalkozásnak tekintené, aki kinyilatkoztatás gyanánt olvassa a
nyomtatott írást, ahelyett, hogy gyenge és gyarló emberi szó gyanánt
olvasná.
… Meg lehet vásárolni a sajtó hallgatását. Hallgasson olyankor, amikor
lármát kellene ütnie. Itt kevés a mentség. Még kevesebb ott, ahol
hazugságokat vásárolnak meg a sajtótól.
Meg kell azonban mondani, hogy erre kevés a példa. A leglazább erkölcsű
újságok is ritkán vállalkoznak rá, hogy – politikát kivéve, ahol amúgy
is folyton hazudni kell – nyilvánvaló, legtöbbször a legnaivabb ember
számára is átlátszó hazugságok ódiumát magukra vegyék. Igazi közérdek
ellen ritkán ír az újság; legfeljebb hallgat róla.
Ez is elég súlyos. Két meggondolás enyhíti azt az ítéletet, amelyet a
rút elhallgatásokról mondanunk kellene. Az egyik az, hogy nagy
visszaéléseknél, nagy panamáknál, úgynevezett nagy disznóságoknál a
legritkább esetben sikerül a teljes elhallgattatás. A
megvásárolhatóságnak van egy határa; ezen a határon túl nyugtalankodni
kezd a sajtó, egy újság belefuj a vészkürtbe és a többi követi. (Igaz,
hogy az azután nagyon nagy disznóság legyen.) A másik meggondolás az,
hogy a sajtó megvásároltsága magában még sohasem tett lehetővé semmiféle
visszaélést. Előbb a parlamentnek, városi és megyei közgyűléseknek,
tisztviselői karoknak kell hallgatniok és csak azután jön a sajtó
hallgatása. A Panama-csatorna emberei előbb vették meg a politikusokat,
azután a sajtót.
A sajtó a gazdasági és politikai erők megoszlásának a hűséges tükre. Ha
a sajtó visszaéléseket hallgat el, akkor azokat a visszaéléseket
valószinűleg a sajtó hallgatása nélkül is elkövették volna, mert előbb
vásárolják meg a parlamenteket és a városi közgyűléseket… Tessék
visszagondolni egy-két igen felháborító üzletre, telekcserékre,
üzemmegváltásokra; az újságok egyszer-kétszer makacsul lármáztak, de
teljesen hiába. Előbb vásárolják meg a parlamenteket és a városi
közgyűléseket… Ha a sajtó hallgat, akkor valószínűleg nem is volna ereje
az üzletkötést meggátolni. A közvélemény érzékenysége és ereje kisebb
volna, mint azoknak a tőkéknek, politikai és gazdasági hatalmaknak az
ereje, amelyek az üzletet meg akarják csinálni. Hozzá kell még tenni,
hogy a legtöbb panama csak az emberek érzése szerint panama, hogy forma
szerint korrekt üzlet, és hogy piszkos titkocskáit csak olyanok ismerik,
akik gondosan hallgatnak róla. Hogy tehát könnyen becsukhatják
rágalmazásért azt, aki tolvajt kiabál. Végül, hogy a közvélemény a
legritkább esetben hálás a tolvajkiabálásért, hogy támogatással ritkán
fizet érte, és hogy viszont a nagy zsákmányolásra induló tőkének a –
szervezetlen, sohasem eléggé öntudatos és rettenetes nehezen megmozduló
– közvéleménnyel szemben ezer eszköze van a bosszúállásra.
És így, ha szubjektive semmi mentség nincs azok számára, akik
hallgatásért pénzt fogadnak el, objektive újra csak meg kell
állapítanunk azt, hogy a sajtó nem lehet jobb, mint az a társadalom,
amelyben él, hogy a sajtó nem emelkedhetik a környezetének, a talajának,
a levegőjének a morálja fölé, hogy a gazdasági erők eloszlásának, a
közvélemény érettségének, kulturális fejlődöttségének, politikai
iskolázottságának a hű tükre. A kiadók számára nincs mentség, a sajtó
számára van.
Hogy az elhallgatásra való alkalmakat némelyik újság azután keresi, az
természetes. Minél fejlettebb azonban a sajtó, minél erősebb, minél
centralizáltabb, annál kevésbbé válik az elhallgattatásra való
hajlandóságból revolverezés. Az az újság, amelyik illegitim
mellékjövedelmek nélkül is megél, amelyiknek az előfizetési pénzek és a
hirdetési jövedelmek is fejedelmi hasznot hajtanak, az nem fog folyton
panamák után szaglászni, hogy legyen mit elhallgatnia.
A magyar sajtóban a termelés teljes anarchiája dühöng. A magyar
állapotok teljes züllöttsége és a magyar viszonyok teljes ziláltsága
okozza, hogy Budapesten sokkal több lap van, mint amennyi az
előfizetőiből megélhet. A szegénység oktalan költekezése ez, az ország
szegénységének esztelen, rémült, kapkodó pazarlása. Hogy itt buzgóbban
szaglász elhallgatandó panamák után egyik-másik újság, annak ez a
szomorú szegénység az oka. A termelésnek ez a sajtóbeli anarchiája
óriási krachchal fog – talán nemsokára – végződni. Elhull a férgese; és
akik megmaradnak, azok nem fognak a bankdirektorokhoz menni, hogy
hallgattassák el őket. Hanem – megvárják, míg a bankdirektorok mennek
hozzájuk…
(Ami a kormány szubvencióit illeti, meg kell ismételni ezt: az a lap,
amelyik szőröstül-bőröstül eladta magát, elpusztul; és amíg – bár
bőséges ellenszolgálatokért – egy jól adminisztrált lap támogatja a
kormányt, addig bizonyos, hogy a közönség hangulata még nem ellenzéki
hangulat.
Ami pedig a bankok állandó pausáléit illeti, ezek nem olyan tisztességes
üzletek, mint ahogy a lapok néha írják, de nem is olyan
tisztességtelenek, mint ahogyan professzionátus kártyások képviselőházi
beszédekben elpanaszolják. Ez az üzlet egyrészt csak gazdaságilag
fejletlen országban virágozhatik; másrészt a bankok tudják, miért
fizetnek, harmadszor a pausálénak igazán meg lehet bocsátani, mert a
nagy visszaélések elhallgatására a pausálé nem elég. Azért – külön
fizetség jár.
Segíteni pedig mindezen nem segíthet más, mint a haladás, a jövő. Amint
a sajtó ízléstelenségeinek a kiirtását csak a közízlés emelkedésétől
lehet várni, épen úgy csak a politikai érettség fejlődésétől, a
gazdasági tudás terjedésétől, a demokratikus társadalmi rendtől, a
közönség éber ellenőrzésétől és világos kritikájától lehet várni a sajtó
(és a parlament és a magisztrátus) korrupciójának a kiirtását. A
siralmasan kritikátlan közönséget ízléstelenségekkel lakatják jól. Az
iskolázatlan közvéleményt becsapják. Minden közönségnek és minden
közéletnek – óh halhatatlan, bölcs, öreg mondás – olyan sajtója van,
mint amilyent megérdemel.


6. AZ UJSÁGIRÓ
A sajtó a közönség nevelését egy irányban egészen elvégezte már. A
publikum ki van tanítva róla és minden újságolvasó tud két dolgot: hogy
az újságíró nem okvetlenül borzas, nagy nyakkendős, tisztátlan gallérú
és mindig adós maradó fiatalember, és hogy a sötét tekintetű dzsentlmén,
aki bekopogtat hozzád és azt mondja, hogy ha nem fizetsz neki ötven
koronát, kiírja, hogy viszonyod van a lányod nevelőnőjével, az egészen
bizonyosan nem újságíró; bátran kirúghatod és még bátrabban átadhatod
egy rendőrnek.
A revolverezés, az a bizonyos mocskos kis manőver, amelynek a
nyíltságától és arcátlanságától maga ez a kulturhistóriai név is
származik, szinte egészen kipusztult a sajtóból. Ujságírók voltaképen
sohasem is űzték; egy-két desperádó – legtöbbször csak az újság
környékén élő emberek – vetemedtek rá. A sajtó elterjedtsége, az, hogy a
sajtó kitanította a közönséget a revolver-ember kirúgására, az, hogy
mindenki betelefonozhat magához a szerkesztőhöz és megkérdezheti: »Az úr
küldte-e hozzám ezt a kócost«, szinte tökéletesen kiirtotta az aljas,
kicsi revolverezést.
Őszintén meg kell mondani, hogy van egy másik oka is ennek a
kipusztulásnak. Az újságíró is ember; az ember pedig gyenge és gyarló és
szivesen elhallgattatja a lelkiismeretét, ha igen szegény és ha egy igen
nagy jóllakásról van szó. A revolverezés kipusztulása összefügg az
újságíró anyagi helyzetének a javulásával. Az újságírók egy része gőgös
úr, aki pofonütné azt, aki azzal az inszinuációval közelednék feléje,
hogy akármennyi pénzért inkorrekt dolgot cselekedjék. Azonkívül a
legtöbb újságíró soha nem is kerül abba a helyzetbe, hogy – amint
mondani szokás – panamázzon. Az újságirónak a saját lapja üzleteihez is
legtöbbször csak annyi köze van, hogy néha felháborodik rajta és a
szégyenletes elhallgatásokon igyekszik enyhíteni.
A verseny élesedése, az újság-üzem megnagyobbodása felszöktette a jó
újságíró értékét. A lapok elszaporodása megalapozta a kereset
biztosságát is. A jó újságírót nemcsak jól fizetik, hanem legtöbbször
kapnak is rajta és kevés eset van rá, hogy igazán jó újságíró hosszabb
ideig állás nélkül lett volna. A sokat emlegetett és kínos ostobán
emlegetett bohém tehát eltünt, és jött helyébe egy jól öltözködő –
sokszor velszi hercegi eleganciával öltözött – komoly, számláit pontosan
fizető, szerény és megbízható úr, akiben titánkodásnak nyoma sincs,
akiben azonban annál több a rendszeretet és a kötelességtudás.
A régi újságíró romantikából annyi maradt meg, hogy: az újságírók egy
része éjjel dolgozik és nappal alszik; de aki tudja, hogy mennyi
újságíró van már, aki nem is dolgozik éjjel, és aki tudja, hogy az az
éjjeli munka milyen kevéssé jár az erkölcsök lazaságával, hogy hány az
antialkoholista az éjjel dolgozó újságírók között, és hogy az éjjeli
munkája után kávéházba betérő újságíró mennyivel inkább iszik egy csésze
fehér kávét habbal, mint holmi agyvelőroncsoló abszintet, az tudja, hogy
ez az éjjeli munka sokkal kevésbbé demoralizáló, mint – mondjuk – a
számtisztek munkája, amely után a sörházba visz az út.
Ami kevés romantika még a szerkesztőségben van, azt többnyire az írók
viszik oda, az írók, akik Magyarországon még szinte kivétel nélkül
újságírók is, akik kivételes helyzetet tudnak maguknak egy-egy
redakcióban teremteni és akik a maguk életét néha szabálytalanul,
kisebb-nagyobb exploziókra rendezik be. Maga az újságíró: pontos, rendes
és rendszerető ember. És amilyen mértékben szorul ki az irodalom az
újságból és amilyen mértékben válik lehetségessé, hogy az író írói
munkából – az újságírói munka nélkül megéljen, abban a mértékben száll
el az újság-műhelyekből a régi romantika minden maradványa.
Az írók pedig – ez nekik is használ, az irodalomnak is, az újságnak is –
kivonulnak a szerkesztőségekből. Lassanként kétféle ember marad benn:
riporter és újságszerkesztő-, rovatszerkesztő-hivatalnok. Még a nagy
publicisták, a költő-vezércikkírók is kiszorulnak a napisajtóból. A
legtöbb lap egyenesen arra törekszik, hogy az itéletet mondó cikkeit –
különösen a politikaiakat – uniformizálja. Mindegyik lapnak megvan a
maga iskolája: az egyik csendes nagyképűségű liberalizmust, a másik
áhítatos, nemzeti izzást akar minden vezércikkében. És megkapja. Négy-öt
ember írja a vezércikkeket és a világért sem lehet őket egymástól
megkülönböztetni. Egyik napon épen olyan nagyképű és langyos, vagy
ájtatos és csendesen izzó a cikk, mint másnap.
Egyre inkább a lap beszél, egyre kevésbbé az ember. A nagy
publicista-költők kiszorulnak a lapból. (Kivétel néhány
politikus-publicista, aki a maga képére teremt egy lapot és akivel
azonban áll és bukik az újság.) A publicisztika hőskora – legalább a
napisajtóban – elmult. Az újság maga akar beszélni. És legfeljebb
ünnepnapokon enged szóhoz jutni egyéniséget.
Maradnak tehát a riporterek és a szerkesztő-hivatalnokok. Ebben a két
kategóriában azonban tengersok a változatosság és ebben a két
kategóriában még mindig – vagy itt csak igazán – szóhoz jut az ügyesség,
az ötletesség, a tudás, az újságíró-zseni. Le merem írni, hogy
újságíró-zseni, mert csak Luigi Barzinire kell hivatkoznom, és világos,
hogy a riport lehet fejedelmi intelligenciájú, sugárzó szépségű,
elragadóan művészi és tudományosan pontos. A riportban lehet csudákat
produkálni; és a szerkesztésben is. A szerkesztői ötletesség néha egy
hadvezér nagy stilusát egyesíti egy nagy bankár gyorsaságával és
éleslátásával; egy-egy rovatvezető néha iskolát nyithatna politikusok és
diplomaták számára.
Igaz: sokszor felszínes az újság. De a redakciókban végre nem ülnek
orvosprofesszorok és földmértan-tanárok, és egy-egy szakkifejezés néha
hibás helyre kerül orvosok és mérnökök óriási gaudiumára; de minél
inkább differenciálódik az újságcsinálás, minél inkább
szerkesztő-hivatalnokok kezébe kerül a munka, annál inkább bizonyos,
hogy minden újságanyagot a hozzá alaposan értő szakember dolgoz fel a
közönség számára.
Minthogy azonban a gyorsaság nem mindig engedi meg, hogy az újság-anyag
a maga emberéhez jusson és minthogy annyi ezerféle történés van, hogy az
ezredrésze számára sem lehet teljes nyugodtsággal egy bizonyos
szakembert kijelölni, az újságíró első kvalifikációja ez:
ne legyen olyan esemény, ne jelentkezhessék olyan ember, ne juthasson a
kezébe olyan könyv, amelyről intelligensen, művelt embereket nem
botránkoztatóan, csinosan ne tudnia referálni, amelyről ne tudna formás
(és nagy dolgokban nem hibázó) ítéletet mondani, amelynek nagy
vonásokban a multját és – ha eseményekről van szó – csaknem pontosan a
következményeit meg ne tudná jelölni. És ismerje fel eseményekben és
emberekben az érdekest, a további eseményeket és érdekes cselekedeteket
igérőt; lássa meg az együgyű táviratban és a szimpla tudósításban a
szenzációt; ismerje fel a közömbös beszédben a vihart igérő bejelentést.
Alapos tudásra nincs szüksége; de szüksége van arra a képességre, hogy
akármilyen tudás-mezőn gyorsan tájékozódjék. Hogy egy vaskos könyvet egy
óra alatt elolvasson és egy félóra alatt olyan cikket írjon róla,
amelyben minden benne van, ami a vaskos könyvből a közönséget
érdekelheti. Részletismeretre nincs szüksége, de ismernie kell minden
eseménynek az előzményeit és haldokló zenevirtuózok multját egyformán.
Nem kell, hogy nagyon ismerje Albániát, de tudnia kell, hogy tíz éves,
csendes küzdelem és makacs fegyverkezés folyik érte; és készen kell rá
lennie, hogy egy nap alatt – ha szükség van rá – öt könyv segítségével
albán-szakértővé válik. Nem kell sok nyelvet tudnia, de jó minél többet.
Nem kell nagyon lelkiismeretesnek lennie, de sohasem szabad unalmassá
válnia. A riporternek ezenfelül még bátornak, ügyesnek, kitartónak,
találékonynak és vakmerőnek kell lennie. És kell, hogy írni tudjon.
Ezekkel a kvalitásokkal – jó újságíró lehet akárki, máról holnapra is.
Mindenki a bornyujában hordja a marsallbotot. Jöhet a szemináriumból,
jöhet a pult mellől, jöhet a közös hadsereg tisztikarából és jöhet
lakatosműhelyből; ha tegnap jött, ma már jó újságíró lehet. De a tegnap
jöttekből ritkán lesznek mára jó újságírók. A jó újságírót a
szerkesztőség neveli, de az újságírónak magával kell hoznia azt a
bizonyos hatodik érzéket, az újságcsináló érzéket, és legfeljebb előny:
ha szokatlanul bő ismereteket, ügyességeket, nyelvtudást hoz magával.
A híres kancellár-mondás, amelyet utóbb maga a kancellár cáfolt meg,
hogy az újságírók pályatévesztett emberek, annyiban mindenesetre igaz,
hogy az újságírók valamikor mind más pályára készültek. De nincs azért
pálya, amelyre annyi szeretettel lépnének emberek, mint erre, nincs
mesterség, amelyet annyi szent áhítattal és annyi naiv gyönyörűséggel
kezdenének meg, mint ezt. Igaz: az áhítatos és naiv kezdőkből cinikus és
hidegvérű emberek válnak; de nincsen azért pálya, melyen annyi
kötelességtudás, annyi pontosság, annyi szeretet és fanatikus kitartás
dolgoznék, mint az újságírásban. Hanyag és kötelességmulasztó újságírót
még alig látott a világ. És ha a mesterség egy kissé meg is változtatja
a közönséges értelemben vett morált, az újságírók között mégis a
tisztesség, az erkölcsi erő, a komoly becsületérzés valóságos hőseit és
mártirjait lehet találni.
Mi az, ami az embereit így hozzákapcsolja ehhez a pályához? Nem az a
lelkesedés, amely otthagyatta velük a szemináriumot és az egyetemet,
mert az már elpárolgott. Nem is az, hogy a szentlélek lovagjának érzi
magát az újságíró, mert csak újságírósága mézesheteiben érzi magát
annak. Nem az, hogy miniszteri fizetések is vannak egy-egy redakcióban,
mert az újságírók átlagát – bár a fizetések fölébe emelkednek a
középosztály, a lateiner-tábor keresetének – nem fizetik fejedelmien.
Nem is a pálya úgynevezett előnyei, hiszen a legtöbb újságíró csak
kelletlenül veszi igénybe a szabadjegyeket és gyűlöli például a
színházat. Nem is a munka eseményessége és változatossága, hiszen az
újságíró az események iránt való érzékenységet csak a munkája számára
őrzi meg. Talán nem is az, hogy minden közember a bornyújában hordja a
marsallbotot és hogy – különösen fiatalemberek – néha káprázatos
gyorsasággal emelkednek a rangsorban. Hanem az az elfogódás talán, az a
bizonytalan borzongás, amely akkor fut át az emberen, amikor a rotációs
gép megindul és amikor az ember úgy érzi – még ha egy reakció-szaggal
telt papirtömeget ont is a gép – hogy eggyé vált az emberiség egész
haladásával és hogy a saját testén lüktet keresztül a haladás ritmusa.


7. UJSÁGIRÓ-SZERVEZKEDÉS
Ujságírók között időről-időre felhangzik a szervezkedés jelszava. A
hivatalos újságíró-egyesületeket valamikor szintén azzal a jelszóval és
azzal a becsületes szándékkal alapították, hogy az újságíró-munkások
anyagi helyzetén kell javítani, az újságíró-társadalom erkölcsi érdekeit
kell megvédeni; a kezdetben szerény, harcos és demokratikus egyesülésből
azonban idővel mindig dísz-egyesület lesz, reprezentáló testület vagy
kényelmes klub; a fiatal költőkből öreg főrendiházi tagok lesznek; az
újságíró-bérmunkásból újságíró-munkaadó válik (sokszor ridegebb és
kicsinyesebb, mintha szatócs gyanánt kezdte volna a pályáját); a be nem
érkezettek, a munkások, a fiatalok ilyenkor mozgolódni kezdenek és
szervezkedni akarnak.
Ujabban a szakszervezet jelszava hallatszik sűrűn. Akik lelkesednek
érte, a szakszervezettől várják az újságíró-érdekek eredményes
szolgálatát és az újságíró-társadalom erkölcsi érdekeinek a hathatós
védelmét.
Ez a remény azonban egészen dőre. Az újságíró – a szónak osztályharci
értelmében – egyenesen szervezhetetlen; és ha valami csoda valamely
szervezetet megteremtene, ez a szervezet egészen tehetetlen volna és sem
az újságíró anyagi érdekeiért, sem az úgynevezett erkölcsi érdekekért
nem cselekedhetnék semmivel sem többet, mint a hivatalos
újságíró-egyesületek.
Az újságíró – hiába érzi és valami kedves naivitással hiába vallja magát
újabban büszkén munkásnak – nem munkás. A munkájával és a munkaadójával
szemben egészen más a helyzete, mint az igazi, a szervezhető és, tegyük
mindjárt hozzá, tanult munkásnak. Ami az igazi munkást mindenekelőtt
jellemzi és a szervezkedési és a gazdasági harcra rákényszeríti, az a
szomorú törvényszerűség, hogy valószínűleg egész életében bérmunkás
marad: az újságírónál nincs meg. Ami ott kivétel, az itt szabály: egy
újságíró karriér a legtöbb esetben úgy végződik, hogy – ha az ember nem
is válik munkaadóvá, de – hozzájut a vállalkozói nyereség egy részéhez
és megkapja a munkája teljes értékét. Azonkívül: az újságírás a
legnagyobb mértékben átmeneti foglalkozás és a képviselőségtől a
szinházigazgatóságig a vagyonszerző alkalmakra való átmenetel egész
tömegét kínálja. Azután: nincs két újságíró, akinek a munkája egyforma
volna, és nincs öt, aki számára joggal lehetne egyforma
munkaföltételeket követelni. Végül: a szervezkedésnek, a különben is
nehezen elképzelhető harcnak nincs semmiféle anyagi garanciája. Egy
újságíró-sztrájkot elgondolni is képtelenség.
Az újságíró-munka, a jó újságíró munka értéke csak a közönség éber és
kényes ízlésében van. Németországban köthetett is vagy húsz költő