A sajtó - 1

KORUNK MOZGATÓI I.
BIRÓ LAJOS
A SAJTÓ
MODERN KÖNYVTÁR
SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ
45. SZÁM
BUDAPEST, 1911
POLITZER ZSIGMOND ÉS FIA KIADÁSA
A sajtó annyi, mint az a társadalom, amelyben él.
(BIRÓ LAJOS)
BIRÓ LAJOS
eddig megjelent művei:
Bálványrombolók (Novellák) Harminc novella Huszonegy novella Marie és
más asszonyok (Novellák) Elbeszélések A diadalmas asszony (Regény) Nyári
zivatar (Regény) Férfiak (Drámai játék) A családi tűzhely
(Egyfelvonásos-ciklus) Kis drámák (Modern Könyvtár 13.)
Szinpadon előadott művei:
Férfiak (Nemzeti Szinház) A családi tűzhely (Magyar Szinház) Sárga
Liliom (Magyar Szinház)
A szerző minden jogot fentart magának, a forditás jogát is
A Modern Könyvtár 1910. június havában indúlt meg
A MODERN KÖNYVTÁR SZERKESZTŐSÉGE:
VIII. KERÜLET, VAS-UCCA 15/b., I. EM. 18.
TELEFON: 6–89


A SAJTÓ
A pohárköszöntő alacsony műfaj. És minden pohárköszöntők között a
legundorítóbbak azok, amelyeket hivatalos és nem hivatalos cécóknál –
utolsóelőttinek, de lehetőleg utolsónak – kelletlenül, sőt néha
fogcsikorgatva a sajtóra szokás mondani.
Ahány ilyen pohárköszöntőt hallottam, abban még mindben intézménynek
nevezték a sajtót. A sajtó: intézmény! Mintha a mértékhitelesítő
hivatalról vagy a bábolnai gyógykovács-tanfolyamról volna szó.
Mindig nevetségesnek találtam, ha a sajtót felköszöntötték. A sajtónak
nem jár felköszöntő sehol, a sajtónak nem jár köszönet semmiért. Ha a
sajtó segített megteremteni: lelencházat, rabsegélyző-egyletet,
tulipán-szövetséget, az nem érdem, amelyért köszönet fizetsége jár. A
sajtó segített, mert ez a természete. Segített, mert nem tehetett
másképen.
Aki ujságíró ezt nem érti, az megérdemli, hogy a jelenlétében
felköszöntsék és intézménynek nevezzék a sajtót. Intézménynek, mint a
mértékhitelesitő hivatalt. Aki érti, az bosszankodni fog a kelletlen
pohárköszöntőkön. Mert tudja, hogy a sajtó nem intézmény, nem
embereknek, egyesüléseknek, társadalmaknak tudatos csinálmánya, hanem
része a társadalomnak, maga a társadalom. Valamikor, a lelkesedés fiatal
éveiben úgy mondtuk ezt, hogy a sajtó az emberiség nagy organizmusának
szívedobbanása. Ma annyit mondunk, hogy a sajtó természeti jelenség,
mint maga a társadalom.
A sajtót így kell és csak így lehet nézni. A sajtó annyi, mint az a
társadalom, amelyben él. Aki sajtót mond, társadalmat mond.


1. A SAJTÓ ÉS A KÖZÖNSÉG
A sajtó állapota, helyzete, hangja, nivója annak a társadalomnak a képét
tükrözi, amelyben ez a sajtó dolgozik, tanit, rikácsol, virágzik és
revolverez. Jászi Oszkár nagyon meggyőzően magyarázza a Művészet és
Erkölcsben, hogy egészen új dolgot semmiféle író nem írhat. Az író csak
azt írhatja, aminek a befogadására a tömeg – egy nagy tömeg vagy egy kis
tömeg – elő van készítve. Amennyivel gyorsabb, fürgébb és léhább az
újságírói munka az íróinál, annyival inkább áll ez az igazság a sajtóra.
Az újság nem írhat mást, csak azt, amit a közönség gondol. Semmiről nem
írhat mást, semmit nem írhat másképen. Legfeljebb világosabban írja,
legfeljebb stilizálva írja, legfeljebb szelidít vagy torzít rajta, de az
újság emberről, eseményről – és minden írásnak ember vagy esemény a
tárgya – nem írhat mást, mint amit a közönségének akármelyik tagja írna,
ha írni tudna és ha a saját gondolatát világosan látná.
Mennyire igaz ez, azt száz példával bizonyíthatja mindenki, aki az
újságcsinálás legbelsőbb kis titkait – a szerkesztői szobában és a
kiadói szobákban meghúzódó kis titkocskákat – ismeri. Annyira igaz, hogy
az egyik igen előkelő és sok ízléssel szerkesztett nagy magyar lap – Az
Ujság – első számában nyíltan bejelentette, hogy a szerkesztés vezérelve
az új lapnál ez lesz:
– Vajjon mit szól hozzá Pálffy Ferenc Szegeden?
Tessék meggondolni: ez a lap egy olyan nagykaliberű – bár reakciós –
államférfi politikáját szolgálta, mint Tisza István, a szerkesztőségében
olyan emberek ültek, mint Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Kóbor Tamás.
És ez a lap – a naiv, de az újságírás egész lelkét megvilágító vallomása
szerint – nem a Tisza István, nem a Herczeg Ferenc, nem a Kóbor Tamás
véleményét akarta leírni, hanem el akarta találni a Pálffy Ferencét. Aki
végre – nagyon jeles és érdemes ember létére is – csak Pálffy Ferenc
volt.
A Pálffy Ferenc véleményét eltalálni – tegyük ezt mindjárt hozzá –
sikerült is. A lapnak nagy sikere volt. A Kóbor Tamás véleményeivel
kevésbbé lett volna.
Ez egy példa. De van száz. Kiadók, akik rárontanak a szerkesztőkre,
szerkesztők, akik letelefonoznak a kiadóhivatalba, hogy vajjon hány –
mondjuk – a zsidó előfizető, öreg újságírók, akik kinevetik a lelkes
fiatalt, igazságok és meggyőződések, amelyek a redakcióban elvetélnek,
mert – becsület ide, becsület oda – a közönség nem tűri, hogy bizonyos
igazságokat neki szemébe mondjanak: százszámra vannak ilyen keserves,
ilyen egészen megszokott és mindennapos esetek.
Az újság csak azt írhatja, amit a közönség gondol. Két dolog következik
ebből. Az egyik az újságra, a másik az újságíróra vonatkozik.
1. Az az újság, amelyik nem azt írja, amit a közönség gondol, nem élhet
meg.
2. A jó újságíró első kvalitása: megérezni, kitalálni azt, habozás
nélkül rátapintani arra, amit a közönség egy emberről, aki ma bukkant
fel, egy eseményről, amely ebben a percben történt, gondolna és mondana,
ha módjában volna.
* * *
Tehát kitalálni azt, amit a közönség gondol. Az újságsikernek ez a
titka. (Nem az egyetlen, sok más van még, de ez az első.) Olyan újság,
amelyik egyébként keveset nyújt a közönségnek, de amikor véleményt mond,
a közönség véleményét mondja: boldogulhat. De olyan újság, amelyik a
mindennapos ítélkezés során nem a közönségben előre megfogalmazott
ítéleteket hozza meg: nem boldogulhat, ha megfeszül is, és ha formában,
anyagban, gyorsaságban, frissességben elsőrendű is, amit ad.
Ha egyetlen – kissé paradox – mondásba akarja az ember ezeket a
tanulságokat összegyűjteni, akkor ezt mondhatja: egy lapot vagy a
becsületessége, vagy a becstelensége pusztít el. A becsületessége
pusztítja el, ha mindig a maga véleményét, a szerkesztőinek becsületes
ítéletét, esetleg előkelő igazságait mondja el, a becstelensége
pusztítja el, ha szőröstől-bőröstől eladta magát és például mindíg a
kormány véleményét nyomtatja le.
Egy magas nívójú – egy igazán magas nívóju – lap, egy igazán becsületes
újság ha megindulna: a halál bélyege volna az arcán születésekor. Az a
lap, amelyik jót tételez fel a közönségéről, amelyik az úgynevezett
nívót emelni akarja: az meghal. A közönségnek nem a józanságára, az
okosságára, az ízlésére kell számítani, hanem az elfogultságaira, a
gyűlöleteire, az ízléstelenségeire.
Az újságolvasó kényúr – ügyvéd, vagy szatócs, vagy földbirtokos vagy
honvédszázados – a legkedvesebb újságjának sem tudja megbocsátani, ha
egyszer olyan ítéletet mond, amely az ő szuverén itéletével ellenkezik.
Vannak kérdések, amelyekben a közönség egyáltalában nem tűr semmiféle
eltérést azoktól a dogmáktól, amelyek láthatatlanul le vannak írva a
tömeglélekről olyan hangosan és világosan beszélő kiadóhivatali
könyvekben. A nemzetiségi kérdésről például magyar lapnak egyenesen
lehetetlen leírnia akár a legvilágosabb igazságokat is, különbeni
lapvisszaküldetések, »lemondások«, felháborodott levelek érkezésének
terhe alatt. Az újságíró ilyenkor tartozik vak lenni, süket lenni, hülye
lenni; és ha utálja magát, és ha leköpi a tollát elkeseredésében:
tartozik ész nélkül és meggondolás nélkül üvölteni az üvöltőkkel.
Ignotusnak van egy érdekes és az értők számára százszorosan igaz
mondása: az újság hazudik. Mindíg hazudik, minden újság hazudik. Mit
jelent ez? Egy példa megmondja.
Tessék elgondolni egy ellenzéki újság szerkesztőjét. Ez a szerkesztő
megkapja azt a hírt, hogy a kormány valami igen derék dolgot csinált.
(Végre a legrosszabb kormány is csinál néha egy derék dolgot.) Ez a
szerkesztő akkor ezt fogja mondani, vagy ha nem is mondja, hát gondolja
és ha nem gondolja – hiszen az ilyesmi olyan gyakran történik meg, hogy
az elhatározás és a cselekedet minden gondolattevékenység nélkül rögtön
megszületik – tehát, ha nem gondolja, ez a gondolat ül az elhatározása
mögött:
– Ha én most megírom, hogy a kormány derék dolgot csinált, akkor nemcsak
taktikai előnyhöz juttatom az ellenfeleimet, hanem kiteszem magamat a
saját közönségem haragjának és gyanusításainák is. Holnapután tíz
levelet hoz a posta, amelyben megkérdezik, hogy megvettek-e már
bennünket is. És a kávéházban harsogó kacajjal fogják elvtársaim a lapot
elhajítani és száz ember hallja, amint a politikai bölcsességben
felülmulhatatlan törzsvendég elrikkantja magát, hogy vagy hülye vagyok,
vagy gazember. Tehát: én vagy elsikkasztom a kormány derék cselekedetét,
írván róla két hasáb helyett tíz sort, vagy magam is meggyanusítom a
kormányt, vagy csúfolódom rajta, vagy végül erről a derék dologról azt
irom, hogy gazság és hazaárulás.
… És a legtöbbször az iródik, hogy gazság és hazaárulás.
Az újság tehát hazudik. És ez az eset nem is a legrosszabb eset. Sőt: ez
a legjobb. Mert a feltevése az, hogy a nagy elvi ellentétek mellett, a
nagy elvi küzdelem kedvéért – igaz, hogy taktikából, de becsületes hátsó
gondolattal – árultatott el egyszer az igazság. Ezt az árulást minden
lapnak minden nap el kell követnie, mert minden lapközönségnek megvannak
a maga elfogultságai, gyűlöletei és gyanakvásai.
Már most: vannak lapok, amelyek az ilyen kis árulásokat igyekeznek
korlátozni és vannak lapok, amelyek az ilyen árulásokból rendszert
csinálnak. Minden újság hazudik. Becsületes újság az az újság, amely
ezeket a hazugságokat egy meggyőződés, egy elv, egy hit szolgálatában
követi el és becstelen az, amely tudatosan és szándékosan műveli, amely
rendszert csinál belőle, amely ezért, ebből és ennek él.
Azaz: álljunk meg. Az emberekről, akik egy ilyen lapot csinálnak, talán
lehet véleményt mondani, magáról a lapról nem. Az újság a közönség
meggyőződéseinek, hajlandóságainak a tükre. Aki rendszeresen elárulja a
meggyőződéseit és a siker kedvéért hazudik ma és holnap és mindörökké,
az lehet megvetendő ember. Maga a hazugság kellett a közönségnek. A
prostituált néha lehet megvetendő, maga a prostitució egy társadalmi
jelenség.
Aki azonban a prostituciót kivánók elé a szüzesség dicséretével lép: az
kikacagtatik. És éhen halhat. Aki Szent Bertalan éjszakát akar, annak
maga Jézus Krisztus is hiába beszél a szeretetről. Ha tehát egy újság
napfényragyogású igazságokkal áll is a hazugságot kívánó közönség elé:
meghal. Megöli a becsületessége.
És a becstelensége? Az is ölhet. Ha a saját véleményét egészen
felfüggeszti, ha egészen eladta magát, ha a közönség elveszíti azt az
illuziót, hogy szabad és független emberek szabad és független itéletét
hallja, akkor meghalt az újság.
Az alázatossági görcsbe esett előfizetési felhivásokban, amelyek
áhítattal hörgik, hogy a közönség a mi egyetlen urunk és parancsolónk,
nagy igazság van, sokkal nagyobb, mint ahogy az írója és az olvasója
talán gondolja. Igen: közönség az ura és parancsolója az újságnak. És
nincs kormány a világon, egyáltalában nincs úr a világon, amelyik egy
elterjedt és erős újságot kárpótolhatna a függetlensége látszatáért. Az
a lap, amelyik eladta magát, meghal.
Az ügyesen és okosan vezetett lapok nem is adják el magukat soha
egészen. Csak félig. Egyrészt mindíg fentartják a függetlenségük
látszatát, a kritikájuk szabadságát egy bizonyos irányban, másrészt
rendesen elfordulnak minden kormánytól, mihelyt nagyon népszerűtlenné
kezd válni.
Nagy lapvállalatok ilyen módon az okos adminisztrálásnak egész
rendszerét, bámulatosan finom és elmés rendszerét dolgozták ki. A
rendszer szerint: támogatom a kormányt, amíg meglehetősen népszerű
(kezdetben a legtöbb kormány többé-kevésbé az), támogatom és
kiszivattyúzok belőle mindent, amit csak kiszivattyúzni lehet. Mikor
eleget szivattyúztam és amikor a kormány népszerűtlenné kezd válni
(valamikor minden kormány azzá lesz), akkor ellenzékbe megyek.
Amíg tehát egy ilyen ügyesen, okosan vezetett újság támogatja a
kormányt, addig higyje el mindenki, hogy a kormánynak van valamelyes
népszerűsége. Mert ha nem volna, akkor az az érzékeny finom műszer,
amelyet kiadóhivatalnak neveznek, rögtön megmozdulna, a lap új
vitorlákat feszítene ki, új szelet keresne és új zászlót röpítene fel az
árbócra.
A közönség véleményének a hullámzását követni: ez a legnagyobb
lapsikerek titka. Nem lenni okosabbnak, jobbnak, európaiabbnak,
modernebbnek, mint a közönség: ezzel boldogulhat egy lap. Aki okosabb és
jobb akar a közönségnél lenni: az elbukik.


2. A KÖZÖNSÉG
A közönség, amelyről itt annyi rossz iródott le, mi hát, milyen hát
milyenek az érzései, indulatai; ki ismeri, ki látta szemtől-szembe?
A közönséget, a közönség ízlését, a közönség kegyosztogató kedvét,
szeszélyeit senki sem ismeri. A legöregebb, a legtapasztaltabb, a
legélesebb elméjű kiadók és szerkesztők sem. A siker az újságcsinálásban
még sokkal rejtelmesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb valami, mint a
színpadon. Van egy-két tapogatózó feltevés, van egy-két megállapítás, de
egészében véve, az újság voltaképen egy nagy sötétségbe prédikál vagy
rikoltoz bele és csak akkor tudja meg, hogy jól beszélt, ha taps hangzik
fel a sötétségből válaszul a szavára.
Egy régi, tapasztalt lapkiadó a közönségről való tapasztalatait ebbe a
goromba, de velős mondásba szokta összefoglalni:
– Külön-külön mindannyian okos, józan, finomlelkű és finom ízlésű
gentlemanek. De együtt: egy csürhe.
Egy illedelmesebb és tudományosabb magyarázat nyelvére lefordítva ez
annyit jelent, hogy ön és én és ő, mihelyt tömegben vagyunk, nem a
magunk lelkének a törvényei szerint gondolkozunk, hanem a tömeg lelkének
a törvényei szerint. Az érzéseink és a cselekedeteink a kollektiv
lélekből fakadnak, és a legnagyobb ostobaságot követi el az, aki – ha
velünk, tömeggel dolga van – egy kiművelt, kifinomodott, érzékeny és
finyás egyéni lélekre számít, ahelyett, hogy az ösztöneinek engedő, az
indulatait soha nem fékező, nem válogatós kollektiv lélekre számítana.
Az újságolvasó közönség kollektiv lelkének bizonyára megvannak a maga
törvényei. Ezeket a törvényeket azonban a szerkesztőségek és az
adminisztrációk nem ismerik, és csak valamely különös hatodik érzék, az
újságcsináló ösztön súgja meg a legtöbb esetben mit kell tenni, hogyan
kell írni. A meglepetések azonban mindennaposak.
Csodálatos például, hogy bizonyos dolgokban mennyire hiányzik a közönség
kritikája. Van rá eset, hogy egy igazán kiváló író – egy íróművész, egy
nagytudású szikrázó elméjű chroniqueur – teremt például valami új
krónikafajtát. A közönség el van ragadtatva tőle, a lapnak és az írónak
óriási sikerei vannak. Az író azután elmegy a laptól, vagy meghal, vagy
abbahagyja a dolgot. És ugyanazon a helyen, ugyanolyan betükből más írja
a krónikát. Hiányzik az első író tudása, elméssége, írásművészete. És a
közönség észre sem veszi a változást. De azután a második író is elmegy
a laptól. És egy harmadik jön. A harmadik is írja ugyanott, ugyanazt a
krónikát. És a krónika most már teljesen elzüllött. Lapos, ízetlen,
tudálékos, nagyképű, dadogó, ostoba. És a közönség észre sem veszi a
változást.
Miért? Ha mindegy, hogy ki írja azt a krónikát, miért fogadta akkor egy
hangos és a kiadónak a Wertheim-szekrényét is örömmel megborzongató
újjongás az első krónikát: az okosat, a szellemeset, a művészit? És ha a
művészet volt az, ami a krónikának születésekor sikert szerzett, miért
nem utasítja vissza a közönség a lapos utánzást? És másutt meg miért
csillog a legmagasabb rendű újságírói és írói művészet hiába? Azt
lehetne mondani, hogy a közönség konzervativ, ragaszkodik az újságja
formájához, betűihez, papirjához. Ebben van is igazság. De akkor meg
miért elég néha egy egészen jelentéktelen hiba arra, hogy nagy tömegek
elforduljanak egy újságtól és miért veszíti el egy – kiadói szempontból
– elhibázott campagne miatt némely újság az egész olvasóközönségét?
Holott vannak lapok, amelyekből minden kihullott már, ami valaha sikert
szerzett nekik és a sikerük még mindig olyan nagy, mint a legfényesebb
napjaikban. A kollektiv lélek titkai ezek.
Valamelyes biztossággal a sikerre csak akkor lehet számítani, ha ennek a
nagy, rejtelmes, sötét léleknek az indulatait érintik újjal. Ha feltünő,
meglepő, elkápráztató, dühbe hozó, kárörömet ébresztő hirrel lehet neki
szolgálni.
És itt eljutottunk ahhoz a nagy kérdéshez, az újságcsinálásnak ahhoz a
minden órában aktuális kérdéséhez: mi a szenzáció?
Voltaképen senki sem tudja, de minden újságíró érzi; keveset okoskodnak
róla, de mindíg meg akarják csinálni; az újságműhelyekben mindíg az
ajkon lebegő szó, a közvélemény nagy izgatószere, az újságfogyasztás, a
példányszám csodahatású emelője: a szenzáció.
Szenzáció minden, ami tömegindulatot rezzent meg; mint ahogy
villamosütésre megrezzen az élő test, úgy rezzen meg és úgy rezzenjen
meg a szenzációra a tömeglélek. Ami általános örömet vagy – még inkább –
kárörömet, ami százezreknek bánatot vagy részvétet okoz, ami nagyon
várt, vagy nagyon váratlan, nagyon örvendetes vagy nagyon megdöbbentő:
az a hír szenzáció.
Egy kis olvasótáborra a legnagyobb szenzáció lehet a fehérnye titkának a
megtalálása. De ez nem újságszenzáció. Ujságszenzáció az, hogy egy
cigányprimás megszöktetett egy grófkisasszonyt.
A szenzáció körülbelül az egyetlen újságanyag, amelynek a hatására
biztosan lehet számítani. Itt is nagy csalódások érhetik az embert, de
egy jól értékelt, a szerkesztőségben jól megérzett, jól feltálalt és
ügyesen kiröpített szenzáció majdnem mindig felveri a maga széles
hullámgyűrűit a közönségben.
Ennek azután a legtermészetesebb következménye az, hogy minden újság
igyekszik minél több és minél nagyobb szenzációval szolgálni. Eseményes
időkben ez könnyű dolog. Eseményes idők különben is emelik az
újságfogyasztást; így a magyar újságfogyasztás eddig kétségtelenül az
úgynevezett nemzeti ellenállás idején érte el a maximumát. Ilyenkor
szenzációkkal szolgálni – minden lapnak, amelynek a hírszolgálata,
összeköttetései, szerkesztősége jó és erős – könnyen megy.
Mikor azonban az eseményes idők elmúlnak, mikor a verseny élesedik és az
amugy is hanyatló újságfogyasztást minden áron galvanizálni kell, akkor
jönnek a csinált szenzációk. A gazdag, nagy külföldi lapok expediciókat
szerveznek; Gordon Bennet elküldi Stanleyt Afrikába, egy másik amerikai
lap elküldi Wellmannt léghajón az északi sarkra, a Lokalanzeiger külön
hajót küld a Wellmann felszállásához, a magyar lap pedig, már az
amelyik, titkokat kapar ki, gazságokat »nyomoz ki«, panamákat »leplez
le«. A komoly szenzációknak megmaradtak a keretei; a nagy betűk, a nagy
címek, a kiáltó tipográfia. Ezeket a kereteket meg kell tölteni
tartalommal; így lesz a szimpla öngyilkosságokból óriási dráma, így
lesznek jó családapákból liliomtipró gazemberek, így lesz a semmitmondó
politikai hírből aljas hazaárulás.
Mindez elsősorban az utcának dolgozó lapokra vonatkozik. Itt, ahol nincs
meg a megbízható, stabilis előfizető tábor, ahol a járókelők zsebéből ki
kell csikarni a sout vagy a pennyt, itt teremnek legbővebben azok a
szenzációk, amelyeket csak az újságírói ügyesség vagy kiadói
lelkiismeretlenség tett szenzációvá.
Lehet mondani nagyon súlyos és nagyon korholó szavakat a szenzációnak
erről a kereséséről. Mondanak is. Akik azonban a korholó szavakat
elmondják olyankor, amikor tógát öltenek, vagy amikor valamely szenzáció
az ő bőrükre ment, amikor tehát a maguk lelke szerint beszélnek,
ugyanazok mohó olvasóivá és élvezőivé válnak minden szenzációnak,
mihelyt valami különös ok – az itélkezés akarata, vagy a megbántottság
fájdalma – ki nem emeli őket a tömegből. Mihelyt ők is benne vannak a
tömegben, mindjárt a kollektiv lélek érzései szerint éreznek.
Ha külön-külön beszélsz azokkal az emberekkel, akik az utcán két
krajcárt vagy egy krajcárt kikaparnak a zsebükből egy ujságért,
bizonyára kevés vérszomjas, mészárlásban gyönyörködő, vérszagot szerető
embert találsz közöttük. Derék, jó, lágyszivü emberek. És egy budapesti
krajcáros lap hosszu évek óta a legnagyobb sikereket akkor aratta, mikor
Petróné meggyilkolta, feldarabolta, gyermekkocsiban az utcán végigtolta
az öreg ékszerészt és amikor a lap minden nap hasábokat irt erről az
undoritó gyilkosságról. A közönség vért akar, a közönségnek megvan tehát
az ő akarata.


3. A SAJTÓ FEJLŐDÉSE
Az újság kapitalista vállalat. A tőke minden elhelyezkedésében mozgékony
és finom szimatú. Az újságvállalatban elhelyezett tőkének ez a finom
szimat a legfontosabb tulajdonsága. Ez a finom szimat tehát csodákat
művel. Ha a közönségnek vér kell, a közönség vért kap.
És ami kell neki, azt kap. Hazafiasság kell? A legnagyobb mértékben kap.
Minden vasárnap egy hazaárulás főjjön a fazekában? Fő. Lincselésre való
biztatás kell? Megkapja. Uszitás a néger, a japán, az oláh, a zsidó
ellen? Tessék parancsolni. Az újságvállalat csodálatos flairrel érzi
meg, milyen ösztönök, milyen gyűlöletek kivánják magukat fölkeltetni és
lángra lobbantatni. Azok fölkeltetnek és lángra lobbantatnak.
Minthogy azonban nem egy lap van és nem kettő, hanem tíz és húsz és száz
és ezer, a verseny nekiveti magát annak a nemes feladatnak is, hogy az
indulatokat és a sötét ösztönöket ki tudja leghathatósabban lángra
lobbantani. A fejlődésnek egy bizonyos fokán tehát megjelenik a
felülmúlhatatlan sajtó.
Nyomtatott Robespierrek kerülnek a piacra. A felülmúlhatatlanul
hazafiasak, a felülmúlhatatlanul erkölcsösek, a felülmúlhatatlanul
erényesek és puritánok. Megjelenik a sárga sajtó, a jingó sajtó,
amelynek Amerikában hallatlan sikerei vannak, amely körülbelül mindenütt
beköszönt a fejlődésnek egy bizonyos fokán, és amelyet szerencsések
vagyunk már Magyarországon is üdvözölhetni.
De ez nem az utolsó szava a sajtó fejlődésének. Az óriási versenynek két
másik következménye is van még. Az első az, hogy új lapot egyre nehezebb
lesz, lassanként egészen lehetetlen lesz sok pénz nélkül megindítani,
másodszor, hogy az újságok nemcsak a szenzáció hajszolásában, hanem a
komoly és nagystilü hírszolgálatban is versenyeznek egymással.
Először tehát pénz kell. Van rá néhány eset az utóbbi időből is, hogy
ügyesség és kedvező konjunktura kis pénzzel indult lapból is gazdag,
virágzó vállalatot csinált, de ezek az esetek egyre kevesebbednek és
lassanként lehetetlenné válnak. Az újságsikerhez pénz kell, sok pénz,
nagy befektetések, ezrekre, tizezrekre és százezrekre menő kiadások,
amelyek látszólag teljesen meddőek és amelyek csak hosszú idő eltelte
után kamatoznak. A modern hírszolgálat természete épen olyan, hogy a
világlapoknak például Belgrádban állandó tudósítót kell tartaniok,
hosszú ideig látszólag eredmény nélkül fizetniök, mert egyszer csak
királyt gyilkolnak Belgrádban és akkor egy félnapos – istenem, egy
óriási félnapos – előnye van annak a lapnak, amelyik sokáig hiába
fizette a belgrádi tudósítót. És mi egy világlapnak Belgrád, az egy
magyar lapnak például Szatmár-Németi.
Ez a verseny aztán csodákat művel a hírszolgálatban. Arról, amit azután
itt képesek a lapok produkálni, amit egy-két magyar lap is produkált az
utóbbi időben, arról a gyorsaságról, elevenségről, ügyességről,
ötletességről, amely így azután a hírszolgálat szekerébe szegődik, arról
csak tisztelettel és csodálattal lehet beszélni.
Ez a verseny, a hírszolgálatnak ez a csodásan fejlett volta rányomja a
bélyegét az egész modern újságra és átalakítja az újságcsinálás egész
módját. Az újságban egyre nagyobb úr lesz a riport, a szerkesztőségben
egyre fontosabb ember a riporter – az újságok szerkesztőségei nemsokára
alig is állnak másból, mint riporterekből: rendőri, közgazdasági,
szinházi, törvényszéki, tőzsdei, irodalmi riporterekből.
A magyar lapoknál ez az átalakulás lassan megy. Egy magyar újság tegnap
még és ma is még voltaképen egyetlen olvasmánya, irodalmi, tudományos,
jogi, gazdasági lektürje volt az olvasójának. Ez az állapot azonban nem
maradhat meg így változatlanul. A gazdasági élet fejlődésével, a kultura
emelkedésével, a forgalom gyorsabbodásával vele jár az, hogy az ujság
lassanként kihullatja magából az irodalmat, a tudományt, a jogot, a
filozófiát. Megmarad: a tudósítás, a recenzió, a hír, a riport.
Irodalmat tessék a könyvekben és az irodalmi lapokban, tudományt a
tudományos folyóiratokban keresni.
A nagy világlapok azt a vonzó erőt, amely így elvész, úgy igyekeznek
pótolni, hogy mellékletet adnak. A Berliner Tageblatt hat mellékújságot
ad egy héten az olvasóinak: egy irodalmit, egy gazdaságit, egy
technikait… minden napra egyet. A Corriere della Sera-nak valami három
illusztrált ingyen melléklapja van. Ilyesmire kényszerednek lassankint
az összes lapok.
A fejlődésnek ez az iránya, a riportnak ez az úrrá válása kiszoritja a
lapokból még a politikát is, amely pedig bizonyos körülmények között a
főelőfizetőszerző. Németországban egész csomó színtelen lap van már,
amely politikával csak akkor foglalkozik, ha semmiképen el nem kerülhető
és amely akkor is lehetőleg csak referál.
Az újság hatalma: a publicitás, a minél szélesebb nyilvánosság, a minél
nagyobb példányszám. Ezért folytatja az újságvállalatokban lévő tőke a
legnagyobb küzdelmet. Ez az az eredmény, amely szinte rögtön készpénzre
váltható be a hirdetések révén. A milliós és százezres példányszámban
nyomott külföldi lapoknak a hirdetések egyenesen többet jövedelmeznek,
mint az előfizetés és az elárúsítás. Minden nagy lapnak vannak számai –
egyik-másik világlapnak szinte minden száma ilyen – amelyre a kiadó
egyenesen ráfizet. A papir többe kerül, mint az az egy-két penny vagy
sou, amit a vevő az újságért fizet. A ráfizetés és a lap egész költsége
a hirdetésekből kerül ki.
Brüsszelben megjelenik egy újság – jól szerkesztett, gazdag tartalmú,
eleven – amelyet ingyen adnak mindenkinek. A lapot a hirdetései tartják
fönn.
Ehhez még egyet kell hozzávenni. Az újság szedése, kinyomtatása egyre
gyorsabbá lesz. Az olvasónak egyre gyorsabban van szüksége az egyre
gyorsabban – nemsokára talán drótnélküli távirattal – érkező hírekre. (A
Frankfurter Zeitung minden nap ötször jelenik meg.) Az újságvállalatok
egyre gazdagabbak lesznek és egyre több újság kerül egy vállalatnak a
kezébe. (Bécsben öt újság egyesült egy szindikátusban és Berlinben
Scherl minden évben alapít vagy vesz egy lapot.)
A sajtó fejlődésének a tendenciája tehát ez:
a lapban a riport az úr;
a lap egyre olcsóbb lesz és egyre jobban a nagy tömegeknek készül.
Ez a fejlődés a kapitalizmus fejlődésével, az újságvállalatok egyre
nagyobbodó arányaival, a technika haladásával, egyre gyorsul; és a
fejlődés tetőpontján alighanem egy hallatlanul olcsó, hírszolgálatban
csodálatosan fejlett, hírekkel teletömött, keveset politizáló és semmit
sem tanító, napjában többször megjelenő nagy újság van.
Amelytől azonban a gyönyörködtetés és a tanítás szerepét átvették a
revuek, a könyvek, a szakszervezetek, a szabad iskolák.


4. AZ ANTIZSURNALIZMUS
A sajtó sokkal erősebb és sokkal hatalmasabb, sokkal több erénye és
sokkal több vétke van, sokkal több egyéni érdeket és sokkal több
osztályérdeket taposott meg, semhogy nagyon sok ellenséget ne szerzett
volna magának. Maga az az érzés azonban, amelyet speciálisan
Magyarországon antizsurnalizmusnak neveznek, a sok megbántott érdeknek a
fogcsikorgatása, egy osztályérdeknek, a nagybirtokos arisztokráciának a
vele szövetkezett dzsentrinek és a belőlük élő,
nagybirtokos-gondolkozással telített tisztviselő tábornak a gyűlölete az
újság ellen.
Ez a hadsereg gyűlöli a kapitalizmust és mindazt, ami vele jár: a
forgalom gyorsabbodását, a verseny élesedését, a termelés átalakulását.
Gyűlöli, nem, mert kevésnek tartja, mert fejleszteni szeretné, mert
bűnei vannak, mint ahogyan a szocializmus gyűlöli, hanem mert soknak
tartja, mert vissza szeretné fejleszteni. A sajtó, a modern sajtó a
kapitalizmus édes gyermeke. Még a szocialista sajtó is az. A sajtót
megteremtette a kapitalizmus; a kapitalizmusra visszahat, a