A sajtó - 3

kartellt arra, hogy egy bizonyos ár-minimumon alul nem adnak el verseket
az irodalmi lapoknak. Németországban a jó vers közszükséglet. (Legalább
az irodalmi lapok világában.) De miért volna Magyarországon
közszükséglet a jó újság? A verseny még arra is rávitte a kiadókat, hogy
jó újságot adjanak. De ha szükség volna rá, tíz irodalmi hajlandóságú
kereskedősegéddel, vagy tíz ifjú jogásszal csináltatnák meg a lapjukat,
anélkül, hogy a közönség nagy tömegei a változásból észrevennének
valamit. Aminthogy van Budapesten újság – és nem a legkevésbbé olvasott
– amelyet ötven koronás havi fizetésért hazafias jogászok írnak össze…
Sztrájkról tehát nevetséges beszélni. A szedőkkel való szövetkezésről
szintén nevetséges. Az imponderabiliák, amelyek itt a legfontosabbak, az
újságírásnak a művészethez való közelsége, az egyéniség, az egyéni
képességek és tehetségek döntő fontossága, lehetetlenné tesznek minden
bérmunkás-mintára való szervezkedést. A szervezkedés a legjobb esetben
két dolgot érhet el: valamelyes hasznos munkaközvetítést és bizonyos
újságíró-társadalmi érdekek szolgálását. De nem ám – amiről szintén
szokás ábrándozni – a sajtó korrupciójának a kiirtását.
A sajtó korrupciója gazdasági okokból fakad. Ez ellen hiába akármiféle
újságíró-felbuzdulás, annyival inkább, mert – az egyébként sokszor
méltatlankodó – újságíróknak semmiféle erejük nincs rá, hogy csak
egyetlenegy kiadót is meggátoljanak legitim vagy illegitim üzletei
megkötésében. Az az újságíró, aki a lapja üzleteiről tud és akinek az
állásánál fogva, módjában volna őket meggátolni is, az egyébként
többnyire nem is akar meggátolni semmit, mert legtöbbször neki is van
valami haszna a dologból. Az újságíró nem bérmunkás…
Felfelé való harcát az újságírónak magának kell végigküzdenie. Ez a harc
semmiképen nem reménytelen. Igaz, kemény munkával, de férfikorra a
legtöbb újságíró eléri a polgári jólétnek egy bizonyos fokát. A húsz-,
huszonnégy-, harmincezer koronás fizetésű írók, publicisták és
szerkesztők a budapesti sajtóban nincsenek sokan. De vannak egy páran.
És a tízezer koronás jövedelem a férfikorban levő újságírók között
szinte a létminimum.
Ezt az összeget nem mindig egy munkaadó fizeti; az újságíró-jövedelem
sokszor több helyről szűrődik össze. Igy például egy harmincéves, ügyes
politikai riporternak, egy nagy budapesti napilap munkatársának
(államtudományi doktor, az ügyvédi pályát hagyta ott) a következő
jövedelmei vannak. A lapjától kap rendes – fix – fizetés gyanánt ötszáz
koronát. Minthogy minden nap be kell járnia a képviselőházba, ott
tudósítást csinál egy esti lap számára is; ettől kap kétszáz koronát.
Politikai tudósítással lát el két külföldi lapot, ez jövedelmez minden
hónapban négyszáz koronát. Összesen ezeregyszáz korona egy hónapban,
tizenháromezerkétszáz korona, hatezerhatszáz forint egy évben. Az
államtitkárok fizetése.
Egy másik politikai riporter, egy kisebb lap munkatársa, huszonhét éves,
épitésznek készült, keres egy hónapban a lapjától 300 koronát, vidéki
laptudósítással 300 koronát, különböző cikkekkel 100 koronát, összesen
700 koronát.
Egy huszonhárom éves rendőri riporter kap havonként a lapjától 240
koronát, egy esti laptól 160 koronát, cikkekkel keres 40 koronát,
összesen 440 koronát.
Ezekért a jövedelmekért azonban keservesen, verejtékesen meg kell
dolgozni: reggeltől hajnalig. Tiz órakor délelőtt kezdődik a munka és
éjfél után ér véget.
Kevesebb munkával kevesebb jövedelem jár. Újságírók, írók, publicisták,
akik csak egy lapnak dolgoznak, kényelmesebben élnek, de kevesebbet
keresnek. Van huszonnégyezer koronás fizetés, de van kétezer koronás Is.
A tisztességesebb és nagyobb budapesti lapoknál a minimális fizetés
egészen fiatal emberek számára 100–160–200 korona. Vannak
munkauzsorások, nagy hazafiak és közéleti erkölcsösök, akik
negyven-ötven koronás toll-rabszolgákkal iratják össze az újságjukat. De
ki fogja a maga ezer koronáját kockára tenni azért, hogy a képviselő úr
a rabszolgáinak húsz koronával többet fizessen havonként?


8. A MAGYAR SAJTÓ
Egyenesen érthetetlen, hogyan született meg az a szállóige, hogy
Magyarország a politikai iskolázottság országa.
Politikai iskolázottság… Magyarországon sok becses erő, a magyar
közéletben sok értékes tulajdonság van, de a politikai iskolázottságot
igazán hiába keresi itt a – leglelkiismeretesebb társadalmi kutatás
Diogenes-lámpája:
Két párt és két ember között – három évvel ezelőtt – bizonyára az volt a
legalapvetőbb politikai különbség, hogy az egyik negyvennyolcas, a másik
hatvanhetes. Ez volt a legmélyebb szakadék, a legnagyobb távolság, zenit
és nadir. Gróf Apponyi Albertnek egy keserűségében született
elhatározása ezt az óriási távolságot egy szép napon mégis áthidalta.
Apponyi hatvanhetesből – máról-holnapra – negyvennyolcassá tudott lenni.
Egy hazafias lélek bizonyára csak nagy forrongások, aggodalmak, lelki
tusák és tépelődések után jut egy ilyen nagy elhatározásra. És –
csodálatos – mikor barátaival, hiveivel, harminc-negyven főből álló
pártjával közölte elhatározását, a harminc-negyven ember egyszerre
szintén úgy érezte, hogy a hatvanhetes alapba vetett hite megingott. A
csodálatos nagy változást, a töprengésekkel és lelki tusákkal járót, a
harminc-negyven ember velecsinálta a vezérrel. Tegnap még ők is
hatvanhetesek voltak, ma ők is csak a negyvennyolcas programmtól tudták
várni a haza javát.
Még ez is rendben van. A harminc-negyven a vezérrel együtt élt, látták a
vívódásait és töprengéseinek a visszhangja az ő lelkükben is megszólalt.
De azután jöttek a választások…
A harminc-negyven embert hatvanhetes programmal választották meg. A
választóknak tudniok kellett, miért szavaztak a hatvanhetes programmra.
A harminc-negyven érthette a vezér változását. De az ezrek és a
tizezrek. A távollevők… A politikai finomságok és a személyes rancuneok
iránt érzéketlenek… Nekik ragaszkodniok kellett a hatvanhéthez, amelyben
négy évvel ezelőtt a haza üdvét látták.
Nem ez történt. A harmincat-negyvenet az új negyvennyolcas programmal
épen úgy megválasztották, mint a hatvanhetessel. Nem csak Apponyi Albert
feküdt le este hatvanhetesnek, hogy reggel negyvennyolcas gyanánt keljen
fel, hanem a választók ezrei és tízezrei is. De akkor: milyen volt az ő
hatvanhetes meggyőződésük ereje, és milyen lett az ő új negyvennyolcas
vallásuk tudatossága és értelmessége? Tudták-e ezek a választók, mit
jelent hatvanhetesnek lenni és tudták-e később, mit jelent
negyvennyolcasnak lenni?
Miért beszéljünk egyébként a választókról? A függetlenségi párt nagy
győzelme után a függetlenségi körben nyílt értekezleten vita folyt
arról: benne van-e az általános választójog a függetlenségi programmban.
És Bartha Miklós és Károlyi István hangosan, és több tucat képviselő
halkan amellett plaidirozott, hogy nincs benne. Kossuth Ferenc döntötte
el egy határozott »De benne van«-nal a kérdést. A függetlenségi párt
vezértagjai nem tudták, hogy egy ilyen döntő fontosságú követelés benne
van-e a pártprogrammban.
Arról, ami a koalició kormányra jutása óta történt, jobb nem beszélni.
Mit is beszéljünk tovább? A példa fáj. Magyarországról meg lehet
állapítani, hogy nem a politikai iskolázottságnak, hanem a politikai
iskolázatlanságnak a klasszikus hazája.
Hiszen tudjuk mi, hogy ennek a rémítő zavarodottságnak, ennek a lelki
kuszáltságnak mi a magyarázata. Egyelőre azonban elég ennyi: a magyar
közélet teljes zavarodottsága, a közönség teljes politikai
iskolázatlansága meglátszik a magyar sajtón is.
Lapok, külföldi lapok is, ritkán állnak pártszolgálatba. Az újságot a
szabad mozgásában a feszes pártprogramm gátolja. Az újság nem elveket
akar terjeszteni, hanem terjeszkedni akar bármilyen elv rovására. A
lapok legnagyobb részének büszkén hirdetett pártatlansága igazában nem
etikai elv, hanem – ha öntudatlanul is – üzleti. A párthoz, vagy egy
szorosan meghatározott pártprogrammhoz való tartozóság gátolja meg a
szabad mozgást. A pártatlan újság azonban felhasználhat minden áramlást
lent és minden szellőt fent, hogy a hajóját jó vizekre juttassa.
A külföldi lapok sem szeretik a hangos színvallást, a magyar lapok
egyenesen rettegnek tőle. Egy bátor szó jobbra vagy balra valamely nagy
kérdésben külföldi laptól is elriaszthat egy csoport olvasót; a magyar
lap ilyenkor az egész olvasóközönségéért retteg.
Ennek két következménye van. Vagy az, hogy olyan dolgokban, amelyek a
külföldön a politika nagy vizválasztói, hogy ilyen dolgokban a lapok jó
része nem mer határozott véleményt mondani, hanem elelmélkedik,
elszellemeskedik, a szavakkal eljátszogat körülötte (gondoljon mindenki
például arra, hogyan viselkedtek a lapok a szekularizáció kérdésével
szemben); vagy az, hogy némelyik újság a legtarkább és legképtelenebbül
összeszedett nézetekkel traktálja az olvasóközönségét. Van újság, amely
a polgári radikalizmus egész csomó követelése mellett a nemzetiségek
kiirtását követeli. Más lap az izzó sovinizmus himnuszai után az állami
iskola ellen, a fajszeretet lángoló kitörései közepette a nagybirtok
parcellázása ellen, az önálló vámterület dicséretével egy lélekzetre a
nagyipar ellen, a demokratikus haladással együtt kivételes törvények
mellett, a házszabályok szentségével együtt egy csomó képviselő
kipofozása mellett ír. Nem tudják, mi a perspektivája például az önálló
vámterületnek, mi a tartalma a demokrácia jelszavainak.
Azaz: talán tudják. De lehetetlen, hogy közönségünknek őszintén
elmondják. Az agrárius színezetű negyvennyolcas újság olvasója
megköveteli a lapjától az önálló vámterület hazafias hangoztatását, de
dühösen hördülne fel, ha a lapja megmagyarázná neki az önálló vámterület
igazi jelentőségét. Igy van azután, hogy az itt említett agrárius olvasó
negyvennyolcas újságot olvas, de a negyvennyolcas újságnak soha sem
szabad a negyvennyolcas jelszavak tartalmát megmutatnia; így van, hogy a
zsidó kereskedők, zsidó rabbinusok boldogtalanok, ha egy napon nem
kapják meg szívükhöz nőtt újságjukat: a nagybirtokos arisztokráciának
nemzeti jelszavakból élő, kereskedelem-ellenes lapját, amely
időről-időre – a plébános előfizetők kedvéért – egy kis hazafias
antiszemitizmust is megereszt. Igy van, hogy két hét mulva ugyanaz a
lap, ugyanazon a helyen az ellenkezőjét írhatja annak, amit két héttel
ezelőtt írt, így van, hogy a magyar újságok nagy része – kellő
óvatossággal – csaknem minden elvet megtagadhat; és csaknem minden elvet
elfogadhat. A közönség iskolázatlan.
Ez a közönség, a lapok nagy részét fentartó magyar középosztály nincsen
tisztában a maga érdekeivel. Különös társadalmi kapillaritás útján
átvette a nagybirtokosság és a hivatalviselő dzsentri egész
gondolkozását. A meggyőződései és jelszavai nagybirtokos-meggyőződések
és nagybirtokosjelszavak. A fájdalmai azonban polgári fájdalmak. Innen a
zavarodottság, a gondolkozás kuszáltsága, a lap-előfizető
megbizhatatlansága. A magyar polgári középosztálynak nincsenek
kidolgozott, egész politikai programmjai, kialakult, teljes, befejezett
meggyőződései, nincsenek élesen elhatárolt pártalakulásai: nincsenek
tehát magyar lapok, amelyeknek élesen elhatárolt, tiszta és világos
programmjuk van.
A kialakulatlanságnak gazdasági okai vannak. A termelés régi rendje
azonban kiadott minden erőt, ami benne volt. A nagybirtokos
osztályuralom utolsó átout-ja a negyvennyolcasság volt. Az erejevesztett
termelési rendet és a ráépült politikai uralmat azonban semmi sem
tarthatja már sokáig életben.
Az osztályok tudatára ébrednek a maguk érdekeinek; az eddig
elhomályosított osztálytagozódás a legnehezebb járású agyvelő számára is
világossá lesz; a polgári osztály megalkotja a maga politikai
programmjait. És a lapjaitól megköveteli a maga meggyőződéseinek a
hirdetését.
Nem jöhet többé egy új függetlenségi párt, amely fölvesz a programmjába
hetet, havat, kéket, zöldet, mindent, amiről azt gondolja, hogy a
választóknak tetszik, fölvesz anélkül, hogy csak egy programmpontját is
a maga értéke szerint értékelné és a maga igazi jelentőségében megérteni
akarná. Nem jöhet többé omnibusz-programm, amely meghódít minden
elégedetlenséget és amely demokratikus lobogó alatt feduális
csempészárút szállít. Ki van játszva az utolsó átout.
Az osztálytagozódás azután nyílt színvallást követel a lapoktól. Akkor
minden lapnak tudnia kell, mit akar, mert tudnia kell, mit vár tőle a
közönsége. Sok lapra keserves napokat fog hozni ez az átmenet, de a
lapok nagyrészének szellemi és erkölcsi nivóját emeli. Mert az élesen
körvonalazott pártprogramm korlátokat állít a vezércikkekben űzött
szemérmetlen előfizető-fogdosás elé; és mert a pártellenőrzés, amelyet
nem kell, hogy egy bizottság gyakoroljon, amelyet épen a pártéletadta
politikai iskolázottság végez, ez az ellenőrzés erős korlátokat rak az
üzletkötések, a megfizetett írások és a megfizetett – elhallgatások elé.
(Aminthogy sokszor a legkényesebb kérdésekről egy-egy igaz szót, néha
egészen egyformán hangzót a Népszavá-ban és az Alkotmány-ban lehet
találni. Két »elfogult« pártlapban: a szociáldemokratában és a
klerikálisban.)
Pártoknak: osztályoknak harca szüli a haladást. Ez alól az igazság alól
a sajtó sem kivétel. Ha itt-ott nem is demonstrálja még ezt az
igazságot, az igéretét már megmutatja. És zavaros, sokszor piszkos
áradásában mindenképen, a fejlődés korábbi vagy későbbi stádiumában
egyformán – újra csak ezt kell mondani – a haladás örök ritmusa lüktet.