A könyv története (2. rész) - 5

nem szabad illusztrativ hatásra törekednünk; az előzéket olybá
tekinthetjük, mint a házak előtti kertet: nem szándékozunk benne
hosszabb ideig tartózkodni, de csalogató hatása révén mégis jól esik a
szemünknek azt látni. Az előzék különben még egyebek között arra is
való, hogy az ex libriszt reája ragasszuk. Mintázatának megválasztásakor
a könyv természete és jellege az irányadó. Költeményes és hasonló művek
előzékeül például vehetünk esetleg pillangós és virágos ékítményekkel
telenyomtatott papirost; a komolyabb művek előzékének ornamentuma már
nehézkesebb kell hogy legyen.
Az előzék után az előcím következik, majd pedig a főcím. Ennek
ornamentumai is olyanok legyenek, hogy a könyv egész tartalmát ne
ismertessék meg az olvasóval, hanem inkább csak szimbolisztikus módon
sejtessék vele. Ezen lap legfőbb ékítményei különben a sorok legyenek. A
címkép esetleg lehet egy kissé festői hatású is és jó ha a címkép is,
meg a főcim is az egész oldalt befödi. Nagyobb hatás elérése végett a
befoglaló keretet esetleg a papiros széléig kiereszthetjük, még pedig
úgy, hogy a keret alján és külső szélén megvastagítjuk. Az ilyen módon
kerettel ellátott és a szedéstől elválasztott rajz erőteljesebb hatású,
mint amilyenek a szövegoldalak ornamentumai. Sok függ különben a
dekorativ alaptervezettől is. Alkalmas betűfajta használatakor bájos,
egyszerű és mégis erőteljes hatást érhetünk el, ha a figurális dolgokat,
de még a tulajdonképeni ornamentumot is egyszerűen csak körvonalakkal
rajzoljuk.
A könyv kezdő fejezetén alkalma nyílik a rajzolónak, hogy az ékítménynek
a betűkkel való kapcsolásával dekorativ hatást érhessen el. Homlokdíszül
az oldal negyedrészét betöltő frízforma figurális rajzot vehet. Ezt igen
jól ellensúlyozhatja valami erőteljes vonású, négyszögbe zárt
iniciáléval, különösen ha arabeszkforma ágak nyúlnak ki abból s a margón
felfelé meg lefelé szétnyúlva, a homlokdíszt a szöveggel összekötik. A
fejezet címét ajánlatos a homlokdíszben elhelyezni. Ha a könyvet csináló
művész az első fejezet kezdetét homlokdísszel ékesíti, többé-kevésbbé
kénytelen így eljárni a többi fejezetnél is és jól teszi, ha az illető
helyek térbeosztásának, ornamentumainak és ezek jellegének, az
iniciáléknak és nagyságuknak harmonikus egyezésére ügyel. Még akkor is
elég tere marad ahhoz, hogy a részletek kitalálásában sokféleséget érjen
el. Ha a két szemközt levő oldalon féloldalas illusztrációk fordulnak
elő, olyan hatást érhetünk el velök, mint valami folytatólagos frízzel
(képszék), különösen ha figurális alakok is vannak bennök. A kötőhézag
okozta megszakítás nem igen számít.
[Illustration: Pogány Vilmos illusztrációja Jókai Mór «Mire megvénülünk»
című regényéhez.]
A könyv fejezeteinek utolsó oldalairól egyes művészek a záródíszítményt
szándékosan elhagyják, azzal az érveléssel, hogy a fejezetek végén levő
fehérségen az olvasónak a szeme is, meg az elméje is megpihen. Ezzel
szemben az a vélemény merült fel, hogy záródíszítmény nélkül a fejezet
nagyon is hirtelen végződik be. A tökéletesen üres tér holt tér, s az
olvasó örül annak, ha a szövegben olvasott gondolatoknak valami halvány
reflexiója tükröződik vissza a zárójegyben.
A záródíszítmények különben szerkezetre nézve igen sokfélék lehetnek.
Stílusuk megegyezhetik a többi ornamentum stílusával. Bizonyos
alapformákat sokszorosan megismételhetünk bennök, de azok egyformasága
mellett is a részletek különféleségével igen változatossá tehetjük a
zárójegyeket.
A könyvek illusztrálásánál a XIX. század elején a fametszet játszott
nagy szerepet, amelyet a XVIII. század végén újból felvirágoztattak.
Ebben az időben azonban csak Londonban voltak ügyes fametszők s csak ők
értettek ahhoz, miképen kell fametszetekkel illusztrált könyveket
nyomtatni. Jelentékeny haladást azonban az angolok sem tanusítottak,
mert a fametszetek elkészítését harmadrangú művészekre bízták. A jobb és
művésziesebb kivitelre való törekvés a század közepén Franciaországban
indult meg, ahol a napoleoni háborúk befejezése után rendkívül
nagytehetségű férfiak kezdtek a fametszettel foglalkozni. Németországban
is egyre nagyobb kedv mutatkozott a fametszetű illusztrált könyvek
iránt. Ennek következtében jelentek meg a maguk idejében oly híres
Pforzheimer illusztrált-kiadások az «Ezeregy éjszaká»-ból, «Gil
Blasz»-ból és «Don Quijotte»-ból. Magyarországon a XIX. század közepén,
mint ügyes fametszők Riedel Károly Ágost, Huszka Lajos és Potemkin
Alfonz váltak ki. A század végén pedig Morelli Gusztáv, akinek remek
fametszetei külföldön is nagy feltünést keltettek.
A fametszet mellett a réz- és acélmetszetet is kultiválták, azonban
egyik sem emelkedett arra a fokra, hogy a fametszetet elnyomta volna. A
rézmetszésnek ma is számos művelője van, de a könyvek illusztrálásánál
csak ritka esetben jön számításba. Legfeljebb díszműveknél, minthogy az
ily módon való illusztrálás igen költséges. Az acélmetszetet, melyet
1820-ban Heat Károly talált fel Angolországban, manapság csaknem egészen
abbahagyták.
Az újabb időben a könyvek illusztrálásához való klisék előállításánál az
úgynevezett fotomehánikai eljárások hódítottak tért. Úgy az egyszinü,
mint a három- és többszínü nyomásnál különösen az autotipiát, a
fénynyomást, a cinkográfiát, a helio- és fotográvürt alkalmazzák.
[Illustration: Zichy Mihály illusztrációja Arany János balladáihoz.]
Az alábbiakban felemlítjük a jelesebb magyar illusztrátorokat, akiket
méltó hely illet a könyv történetében. A legjelesebbek egyike Zichy
Mihály volt. Rajzaiban a felfogás nemessége szövetkezik a technika
tökéletességével. Nagy gonddal illusztrálta Arany János balladáit,
Petőfi Sándor költeményeit és Madách Imre «Az ember tragédiája» című
klasszikus drámai költeményét. Allegorikus kompoziciói, amelyeket a
«Segítség» című alkalmi mű és az «Aradi vértanuk albuma» számára
készített, azt mutatják, hogy csodás tehetsége folytonosan emelkedett.
Termékeny illusztrátor volt a XIX. század második felében Mészöly Géza.
A legújabb időben mint illusztrátorok kitüntek: Radó-Hirsch Nelli, Tull
Ödön, Neográdi Antal, Pataky László, Gergely Imre, Réthy István, Vágó
Pál, Pogány Vilmos és Nagy Lázár.
[Illustration: Radó-Hirsch Nelli illusztrációja Gyulai Pál
költeményeihez.]
A XIX. század elején a könyvkötés terén a francia császárság stilusa, az
ámpir uralkodott, amelynek túlterhelt, száraz díszítési formáival az
antik díszítményeket akarták utánozni. Az ámpir korszakban a kötéseket
úgy Franciaországban, mint Angol-, Német- és Olaszországban antikszerü
ornamentikával, etruszkis vázaképek és pompeji falfestmények
motivumaival díszítették. Ezek a díszítmények azonban igen szegényesek
voltak. Valamivel gazdagabban díszített kötéseket Franciaországban
Mairot készített. A német ámpir-ízlésben a bécsi könyvkötők végeztek
szép munkát. Általában az ámpir-kötések sok eredetiséget mutatnak, de a
későbbi időkben már csak utánzatokba estek. Franciaországban az első
szolid és ízléses munkát Purgold készítette és az ő műhelyében tanult
Bauzonnet, aki Trautz-cal egyesülve, csakhamar nagy reformokat hozott
be. Bauzonnet újra alkalmazta az apró mintabélyegzőket, amelyeket hosszú
időn át a kényelmesebb vésett lemezek helyettesítettek, Trautz pedig
újra divatba hozta a kissé nehezen nyíló, de nagyon elegáns gömbölyű
hátakat.
[Illustration: Francia ámpir-kötés.]
A modern könyvkötészet a nyolcvanas években fejlődött ki, amikor
valamennyi iparművészet hatalmas lendületet nyert. Különösen
Angolországban, ahol egészen új, biztos stílust találtak és képeztek a
kötésdíszítményekben, amely az anyagnak és a technikának teljesen
megfelelt. Franciaországban a modern könyvkötők iskolát alapítottak s
mintáikat Európa minden országában utánozták. Mikor azután a
könyvkötészet nagyiparrá fejlődött ki, minduntalan új divatot hoztak. A
kalikóvászon használata azonban, amely tartósabb mint a papiros és
olcsóbb mint a bőr, arra vezette a könyvkötőket, hogy a könyvtáblát és a
könyvet igen gyakran egymástól különböző jellegűekké csinálták s
ilyképen sok ízléstelen dolgot produkáltak. A rendszeres ékesítés
érzéke, a szerkezet és díszítés közötti kapcsolat esztétikai egységhez
csak a XIX. század végén vezetett. Az utolsó évtizedben a könyvkötészet
nagyban fellendült s ma már az elmésen megkonstruált gépekkel a legszebb
kivitelü kötéseket állítják elő.
[Illustration: Angol kötés. (XIX. század.)]
[Illustration: Német kötés. (XIX. század.)]
A könyvgyüjtés, illetve a nyilvános könyvtárak ügye a XIX. század első
felében még az előbbi század képét mutatta, de már a század második
felében alig elképzelhető fejlődéshez jutott s ma ott tartunk, hogy
minden művelt országban modern és nagyszabásu könyvtárak vannak.
Ferenczi Zoltán «A könyvtártan alapvonalai» című műve nyomán közöljük a
következő összeállítást, amely a nevesebb könyvtárak fejlődését mutatja.
Eszerint a párisi nemzeti könyvtárban XIV. Lajos halálakor 70,000 kötet
volt, 1791-ben 150,000, 1840 táján 500,000, s ma van benne több mint
3.000,000 kötet. Azonkívül 300,000 térkép, 150,000 kézirat és 2.000,000
metszet kötetekben és mappákban. A bécsi udvari könyvtárban a XIX.
században csak 80,000 kötet volt s ma van 515,000 kötet és 24,000
kézirat. A «British Múzeum» könyvtárában 1837-ben csak 115,000 kötet
volt, 1890-ben már 2.000,000-ra tették a kötetek számát s ma van
ugyanott még 200,000 térkép, 100,000 zenemű és 50,000 kézirat is.
Nagyobb országos könyvtárak a müncheni 1.000,000 kötettel, 40,000
kézirattal; a berlini 1.000,000 kötettel, 30,000 kézirattal; a
strasszburgi 760,000, a drezdai 500,000, a darmstadti 450,000, a
brüsszeli 400,000, a bázeli 220,000, a hágai 200,000, az oxfordi
Bodleiana 500,000, a stockholmi 382,000, a Mazariné könyvtár Párisban
300,000, a St. Geneviéve könyvtár ugyanott 180,000, a vatikáni könyvtár
Rómában 260,000 (26,000 kézirat), a római nemzeti könyvtár 383,000, a
milanói 229,000, a nápolyi 364,000, a firencei 465,000, a szent Márkus
könyvtár Velencében 403,000, a madridi nemzeti könyvtár 500,000, a
szentpétervári császári könyvtár 1.228,000, a washingtoni «National
Library» 832,000 kötettel. Az egyetemi könyvtárak közül nagyobbak a
göttingai 503,000, a heidelbergi 563,000, a stuttgarti 400,000, a
lipcsei 500,000, a würzburgi 350,000, a tübingai 340,000, a rostocki
318,000, a boroszlói 300,000, a bécsi 559,000, a prágai 260,000 a
leideni 300,000, a genfi 360,000, a cambridgei 467,000, a kopenhágai
600,000, a krisztiániai 360,000, a bordeauxi 467,000, a bolognai
255,000, a madridi 210,000, a szentpétervári 287,000, a varsói 454,000,
a csikágói 300,000, a cambridgei (Észak-Amerika) Harward-könyvtár
525,000, a tokiói (Japán) 414,000 kötettel.
[Illustration: A Franklin-Társulat kiadvány-kötéseiből.]
[Illustration: A Franklin-Társulat kiadvány-kötéseiből.]
Magyarország nagyobb könyvtárai: A budapesti egyetem könyvtára 230,000
kötettel, 45,000 apróbb nyomtatvánnyal, körülbelül 900 ősnyomtatvánnyal,
1095 hazai magyar és latin 1711 előtti nyomtatvánnyal stb. A «Magyar
Nemzeti Múzeum» könyvtára 178,578 kötettel, melyekhez járul egyéb
anyagban, egész az egylapnyi nyomtatványokig stb., még további 179,109
darab, van tehát együtt 357,687 darab. Van benne 17,139 kézirat, 260,000
oklevél, 16,977 kötet hírlap stb. és 1030 ősnyomtatvány. A «Magyar
Tudományos Akadémia» könyvtára 150,000 kötettel (357 ősnyomtatvány,
20,000 kézirat). A Szent Benedekrend könyvtára Pannonhalmán 133,355
kötettel és 17,917 füzettel. Az «Erdélyi Múzeum-Egyesület» könyvtára
Kolozsvárott 80,000 kötettel, 2000 kézirattal, 8000 oklevéllel. A
kolozsvári egyetemi könyvtár 66,000, az érseki főegyházmegyei könyvtár
Egerben 58,000, a «báró Bruckenthal-Múzeum» könyvtára Nagyszebenben
100,000 (968 kézirat), a Somogyi könyvtár Szegeden 58,061, az ev. ref.
főiskola könyvtára Debreczenben 75,523 (1493 kézirat), az érseki
főegyházmegyei könyvtár Esztergomban 101,323 (738 ősnyomtatvány és 1461
kézirat), a «Ferenc József Műegyetem » könyvtára 60,442, az
«Iparművészeti Múzeum» könyvtára 56,532, a «Központi Statisztikai
Hivatal» könyvtára 78,447, Budapest székesfőváros könyvtára 69,000
kötettel. Nem mulaszthatjuk el, hogy a nagyobb magyar magánkönyvtárakról
meg ne emlékezzünk. Nagy könyvtára volt a XIX. század elején gróf
Széchenyi Ferencnek (15,000 kötet és 2000 kézirat), aki azt 1802-ben az
országnak felajánlotta s ezzel megvetette a «Magyar Nemzeti Múzeum»
könyvtárának az alapját. Jankovich Miklós, Horvát István és gróf Kemény
Józsefnek szintén volt jelentékeny könyvtára. Az előbbi kettőnek
gyüjteményét az ország a «Magyar Nemzeti Múzeum» számára vásárolta meg,
a harmadiké az «Erdélyi Múzeum-Egyesület» birtokába jutott. A XIX.
század második felében nagy könyvgyűjtők voltak: Nagy István (2000 műből
és 4000 röpiratból álló gyüjteményét 1869-ben a lipcsei Liszt és Franke
antiquárius cég vásárolta meg 10,000 tallérért); Török János (8000 műből
és 2300 röpiratból álló gyűjteményét 1874-ben Schlauch Lőrinc szatmári
püspök szerezte meg 20,000 forinton); gróf Apponyi Sándor (gyüjteménye
leginkább hazánkat érdeklő külföldi művekből állott); gróf Apponyi
Rezső, Ágoston József, Ballagi Mór, Emich Gusztáv, Keglevich István,
Knauz Nándor, Kölcséri Sámuel, gróf Mikó Imre, Nagy István, Ráth György,
Szalay Imre, Szemere Atilla stb. Nevezetes magánkönyvtár a herceg
Eszterházy-családé Kismartonban, a gróf Festetiché Keszthelyen, gróf
Károlyié Budapesten és Pócsmegyeren, gróf Apponyié Pozsonyban, gróf Fayé
Zayugrócon, és a Csaplovics-könyvtár Alsókubinban.
[Illustration: A Franklin-Társulat kiadvány-kötéseiből.]
A fennebb említett nyilvános könyvtárak mellett van minden országban
számos szak- és intézeti könyvtár. Ma már alig van olyan múzeum,
egyesület vagy iskola, amelynek ne volna könyvtára.
Az általános műveltség és felvilágosítás terjesztésére nagy kihatással
vannak a népkönyvtárak, amelyeket az újabb időben erősen felkaroltak. A
népkönyvtárak eszméje Amerikából jött el hozzánk Európába s ma már itt
kitünőbb eredményeket érnek el, mint eredeti hazájában. A népkönyvtárról
a «Kincses Kalendárium» 1913. évi folyamában a következőket olvassuk: «A
népkönyvtár nem törődhetik a szigorúan tudományos elvekkel. Nem
bolygatja a múltat és nem kiván örökéletű alkotások gyűjtésével
foglalkozni. Az ő munkája csak a jelené. Nem exkluziv természetű, a
művelthez és a műveletlenhez egyformán szól, felnőtté és ifjúságé. Az
iskolát akarja kiegészíteni és befejezni. Megedzeni akar az élet
küzdelmeire, erőssé és szilárdabbá teszi azt, amit az iskola nyújtott.
Megnemesíti a pihenést és szebbé teszi a mindennapi munkát. Eltereli
figyelmünket a köznapiról és megismertet bennünket a szellemi élet
örökké maradandó alkotásaival. De ami benne egészen új és eddig
ismeretlen, az, hogy ő nem várja míg az olvasó hozzásiet, amig
felkeresi. Ha a régi tudományos könyvtár fenntartója a tudásnak, ha ő
képviseli azt a forrást, amelyből meríteni akarnak, úgy ez az új,
bármennyire különös a hasonlat, úgyszólva a vízvezetéke az eleven,
friss, bugyogó víznek, amely fölüdíti a szomjuhozót. Nem tántorodik el
céljától, semmi fáradtság nem riasztja vissza attól, hogy célt érjen,
hogy híven szolgálja az emberiséget. Minden eszközt felhasznál, mindent
megkísért, hogy minél szélesebb és nagyobb rétegben terjessze a tudást.
A népet mindenféle fajtájú kedvezménnyel csalogatja, minden
városnegyedben jobbnál-jobb külön előadásokkal kecsegteti hallgatóit,
benn a könyvtárban és a vándorkönyvtár megteremtésével ép olyan
nagyarányú, mint akármelyik nagyhírű könyvtár. Mozgalmas, élénk,
mindenütt ott van, ahol a szükség megkívánja és rohamos fejlődése és
fejlődésének iránya megfelel annak az életszükségletnek, amely életre
hívta és nem tagadja meg hazáját, ahonnan származott, ahol a népkönyvtár
bölcsője ringott».
[Illustration: A «British Múzeum» könyvtárának egyik könyvterme.]
[Illustration: A budapesti egyetemi könyvtár könyvterme.]
Ma már Európa minden országában vannak népkönyvtárak és ilyenek
felállításához mindenhol az állam is hozzájárul. Magyarországon jelenleg
több mint 4000 népkönyvtár működik és ezeknek száma idővel bizonyára még
növekedni fog.
Végül röviden megemlékezünk a könyvkedvelésről, amely a XIX. század
folyamán nagy lendületet vett. Ezen a téren, mint korszakalkotó esemény,
a híres «Roxburgh-Egyesület» alapítása (London, 1812 július 13-án)
tüntethető fel. Érdekes véletlen, hogy ez az egyesület épen azon az
emlékezetes napon alapíttatott, amelyen Boccaccio «Dekameron»-ját oly
drágán eladták. Ez az egyesület, amelynek a legelőkelőbb angolok köréből
előbb 31, majd 40 tagja volt, nemcsak a régi értékes könyvek növekedését
mozdította elő, hanem egyszersmind példáját is adta számos más egyesület
alapításának, ha nem is ugyanolyan, de legalább hasonló törekvésekkel.
Külföldi egyesületek is, mint a «Socièté des Bibliophiles» és az «Amis
des livres» Párisban, keletkezésüket szintén az ez oldalról jött
buzdításnak köszönhetik. Amíg azonban a francia könyvkedvelők különösen
a ritka kiadásokat hajszolták s mindenekelőtt a fényes kötésekre s a jó
illusztrációkra fektettek súlyt, addig az angol könyvkedvelők kevésbbé
voltak válogatósak és szívesen adtak magas árakat, ha ritka könyveket
megszerezhettek. Az olasz könyvkedvelők már nem annyira a ritkaság, mint
inkább a szép kiállítás szempontjából nézték a könyveket. A német
könyvkedvelők pedig csak az olyan könyvek megszerzésére törekedtek,
amelyek tanulmányaikra előnyösek voltak.
[Illustration: A «Magyar Nemzeti Múzeum» könyvtárának könyvtermei.]
Franciaországban a régi és ritkább könyvekre Brunet, a tudós
könyvkedvelő hívta fel a könyvkedvelők figyelmét. Ugyanis nagy műve
előszavában a következőket mondja: «Kutatásaim eredménye, hogy megóvtam
a megsemmisüléstől sok olyan könyvet, amely a haszontalan papirok
sorsában részesül, ha az általam jelzett érték a tulajdonosok figyelmét
fel nem ébreszti; hogy megakadályoztam az idegenek által potom áron való
széthordásukat s hogy végre rábírtam a könyvek kedvelőit, hogy bizonyos
fényüzéssel köttessék könyveiket, ami azután hosszú időre biztosítja
azok fennmaradását.» Ennek közzétételével természetesen a régi könyvek
árát nagyon felemelte. Ez a XIX. század első felében tartott
könyvárveréseken érezhető is volt. Elsősorban is a latin és görög
klasszikusokért fizettek magas árakat. Az inkunabulák, Aldinák és
Elzevirek ára is rohamosan emelkedett. Minden könyvkedvelő ezeket
kereste és csakhamar eltüntek a forgalomból. Ez azonban nem tartott
sokáig, mert Franciaországban mindig kedvelték a változatosságot. Íme
egy példa. Olaszországban egy 1886-ban megtartott könyvárverésen
Horáciusz 1501-iki kiadásának árát 1200 frankban állapították meg s
ugyanakkor a francia könyvárveréseken az ugyanazon időből és
könyvkiadótól eredő Vergiliusz, Katullusz, Tibullusz stb. kiadásokat már
25–30 frankért kínálták. Csak Francis Greppe könyvkereskedő tette
Horáciusz Elzevirnél megjelent kiadásának árát 300 frankra; de ő is csak
azért, mert a kérdéses példány Richelieu bíbornok tulajdona volt.
Egyébként a klasszikusok kiadásai igen olcsón keltek el.
A francia könyvkedvelők újabb érdeklődése a régi krónikák, a
lovagregények és a XIV. Lajos korabeli költők felé irányult. Molière
eredeti kiadásai a XVIII. század végén még számba se jöttek, de már a
XIX. század első felében a könyvkedvelők legnagyobb része már ezeknek a
megszerzésére törekedett. Így például a «Precieuses ridicules» című műve
(megjelent 1660-ban Párisban Guillaume de Luyne-nél) 1650 és az «Ecole
des femmes» című műve (megjelent ugyanott 1663-ban) 1500 frankért kelt
el. Fontaine párisi könyvkereskedő Molière műveinek 22 kis kötetéért,
egyszerre véve, nem kevesebb, mint 28,550 frankot kért. Hasonló arányban
emelkedett Racine, La Fontaine és más egykorú francia írók első
kiadásainak értéke is. Francis Greppe könyvjegyzékében La Fontaine
verses elbeszéléseinek Didot által 1795-ben közrebocsátott kiadása 1500
frankkal szerepel és Racine műveinek kétkötetes kiadásáért (megjelent
1697-ben Párisban Claude Barbin-nél) Durel könyvkereskedő 600 frankot
kért. A francia költőkön kívül az olaszokat is kedvelték. Dante,
Boccaccio és Artino műveinek első kiadásai époly magas árakon keltek
el, mint a francia költők művei. Amint azonban megállapítható, a legtöbb
könyvkedvelő Boccaccioért rajongott s így egy 1527-iki firencei kiadása,
a híres «ventiszettana», 1200 frankon túl emelkedett. Sőt a Pasinellonál
Velencében 1729-ben megjelent hamisított kiadásért is magas árakat adtak
és pedig azért, mert a példányok – mindössze 300-at nyomtattak –
hamarosan elkeltek.
Az angol könyvárverésekről a következő kimutatás nyújt érdekes képet,
amely néhány híres könyvkedvelő könyvtárának eladási árát a beszerzési
árral együtt tünteti fel. A kimutatás szerint Duke of Roxburghe
könyvtárának beszerzési ára 5000, eladási ára 23,397 font sterling volt,
W. Bekford könyvtára 30,000 és 73,551, J. S. Turner könyvtára 20,000 és
30,000, Earl of Hohburnham könyvtára 36,000 és 62,712, H. Huth könyvtára
120,000 és 80,990, R. Hoe könyvtára 100,000 font volt és 338,826 fonton
kelt el. Amint látjuk, sem a Huth-, sem a Hoe-gyüjtemény ára nem
végleges, mivel ezek csak részben keltek el. Persze az értéknövekedés
itt megállapított szabálya nincs kivétel nélkül. Heber Rikárd
könyvtárának beszerzésére 80,000 fontot költött s elárverezése csupán
57,000 fontot eredményezett. Megjegyzendő azonban, hogy e veszteség
annak tulajdonítható, hogy az árverés igen kedvezőtlen időben
(1834–1836) történt; kétségtelen, hogy ha napjainkban kerül e gyüjtemény
eladásra, a Heber-könyvtárért befolyt összeg megközelítette volna a
negyedmillió font sterlinget.
Ausztriában a ritka könyvek első árverését 1838-ban Bécsben,
Németországban pedig 1843-ban Lipcsében tartották. Árveréseket,
könyvjegyzék nélkül, Németországban különben már korábban is tartottak.
A magyar könyvkedvelők a ritka könyvek és nemzeti költők első kiadásai
iránt sohasem tanusítottak valami nagy érdeklődést. Az ilyeneknek vevői
csak a nagy nyilvános könyvtárak voltak. Magyarországon különben a XIX.
század második felében a ritka régi magyar könyveket igen olcsó áron
lehetett megszerezni, ha valaki fáradságot vett magának azokat
felkutatni. Így például gróf Apponyi Sándor Révai Leónak Pesti Gábor
Ezopus-fordításáért (megjelent 1536-ban Bécsben), amely a legnagyobb
ritkaságok közé tartozik, 900 koronát adott. Az újabb időből származó
könyveknek pedig alig volt árfolyama. Csak Ipolyi Arnold
«Mitológiá»-járól tudjuk, hogy ára a nyolcvanas években 100 koronára
szökkent fel, de az is csak azért, mert azt hiresztelték róla, hogy a
szerző összeszedte és elégette az összes megszerezhető példányokat. A
legújabb időben azonban már jobban értékelik a ritka magyar könyveket s
hogy ezek értéke megállapíttatott, azt elsősorban Révai Leónak és
Horovitz Lajosnak (mind a kettő tudományos antiquáriummal foglalkozott)
köszönhetjük, jelenleg pedig Ranschburg Gusztávnak.
Nemrégiben Dodd H., a ritka könyvek nagy szakértője, kimutatást állított
össze arról, hogy a földkerekségnek melyik a tíz legdrágább könyve.
Nézete szerint első helyen Gutenberg Jánosnak első kiadású bibliája áll,
amely Mainzban készült. Hogy mi az ára ma e ritkaságnak, azt nehéz
megállapítani, mert évek óta egy példány sem került forgalomba, pedig az
áruk minden eladás alkalmával emelkedett. Londonban egy példányt
1884-ben 78,000 koronáért adtak el, 1897-ben 80,000 koronáért. Hoe-nak,
az elhunyt könyvkedvelőnek az volt a feltevése, hogy ha mostanában
eladásra kerülne ilyen biblia, legalább 200,000 korona lenne az ára.
Második helyre azt a pszalteriumot teszi, amely 1457-ben jelent meg.
Árát szintén 200,000 koronára teszik. Ennek egy példánya, de 1459-es
kelettel, az elhunyt Quwitsch tulajdona volt. Hagyatékából Irving
Tivadar vette meg és az ő révén került Pierpont Morgan könyvtárába.
Harmadik helyre a «Híradás Prága ostromáról» című mű került. Az első
angol nyelven írt mű ez, az első angol könyvnyomtató, Caxton Vilmos
készítette 1469-től 1471-ig. Igen kevés példány maradt belőle és ezek
legtöbbje is csonka. Chaucer «Canterbury Tales» című műve, amelyet 1478
táján nyomtattak, épen olyan ritka, mint az 1485-ből származó «Morte
d’Arthur», Malery Thomas műve és ezek mellé sorakozik Shakespeare
műveinek első foliókiadása. Az első Shakespeare-foliókiadást a londoni
Van-Antverp árverésen egy amerikai 72,000 koronáért vette meg. Igen nagy
értéke van az első Amerikában nyomtatott törvénykönyvnek is. Ebből
ezideig csak egyetlen példányt sikerült felfedezni. Tulajdonosa a
brooklyni Church, értékét 100,000 koronára becsülik. Massachusettsben,
Cambridge-ben nyomtatták 1648-ban. Ugyanott hat évvel korábban egy
pszalteriumot is nyomtattak. Ebből tíz példányt ismernek. A teljeseknek
értékét megbecsülni sem tudják, mert évtizedek óta múzeumok a
tulajdonosaik. Vanderbilt a maga idejében 5000 koronát fizetett egy
példányért, de ma 50,000 koronát is megérne. Végül rendkívül nagy értéke
van Shakespeare «Venus és Adonis» című műve első kiadásából megmaradt
egyetlen ép példánynak. Ez egyúttal Shakespeare első nyilvánosság előtt
megjelent műve.