A könyv története (2. rész) - 3

vaknyomással látták el, de későbben a diszítéseket már vésték,
poncolták, trébelték és bélyegzőkkel nyomták. A diszítésnél a tábla
szélein a bélyegzőket egymásmelletti szoros sorokba rakták, a tükrön
pedig bélyegzőkből képzett négyszögeket, köröket és körszeleteket
különféleképen helyeztek el. A bélyegzőnyomásoknak köralakú elhelyezése
azonban egyedül csak az ó-angol kötéseknél fordul elő. A könyvek
sarkaira erős, gyakran művészi készítményű ércsarkokat alkalmaztak, hogy
a tábla a kopás ellen védve legyen. Hasonló művészi munkát fordítottak a
csatokra is, amelyek egy könyvről sem hiányoztak. A bőrön kívül
használtak a kötéshez bársonyt és selymet is. Ezeket a kötéseket
rendesen aranyhímzéssel ékesítették.
[Illustration: Bársonykötés a XV. századból.]
A reneszánsz, amely a művészetet és iparművészetet minden téren új
utakra terelte, természetesen a könyvkötészet fejlődésében is
fordulópontot jelent. A könyvkötészetbe is egészen új technikát hozott a
tábladíszítés és aranynyomás körül; de egyúttal hozott új díszítési
motivumokat is. Az új technika és az új díszformák a XV. század végén
Olaszországból indultak ki, ahonnan először Francia- és Spanyolországba,
későbben pedig Német- és Angolországba ültettek át.
A könyvkötés átváltozására különben nagy jelentőséggel bírt az a
momentum, hogy a könyvtáblák díszítésére a keleti formákat vették át.
Ugyanis a régi időben sehol sem értettek jobban a bőr kikészítéséhez és
monumentális diszítéséhez, mint a Keleten. A reneszánsz hozta tehát a
keleti bőrdiszítő-művészetet a Nyugatnak. A reneszánsz-kötésnek azonban
különös ismertetőjele a különböző formák összeolvasztásával nyert
díszítési motivumok. Magyarországon a reneszánsz-kötést Mátyás király
híres Korvin-kódexeinek kötései képviselték. A bőrkötések préseltek és
aranyos arabeszkekkel, gyűrűs hollóval vagy Magyar- és Csehország
címerével voltak díszítve. A kék- és violaszínű bársonykötések pedig
zöld selyemszalagról függő rézcsatokkal voltak ellátva.
[Illustration: Bécsi bőrkötés a XV. századból.]
A könyvek gyűjtésére a középkorban is nagy súlyt fektettek. Azonban a
középkor elején alig voltak jelentékeny könyvtárak, mert az ókor híres
és nagy könyvtárait a folytonos villongások és harcok közepette
összerombolták, úgy, hogy azokból csak töredékek maradtak. Igy tehát nem
meglevő könyvtárak gyarapításáról, hanem újak alapításáról kellett
gondoskodni. A középkori könyvtárak alapítása körül nagy érdemeket
szereztek a bencésrendiek és a kolostori iskolák. Igy a IX. században
(822) már nagyobb könyvtárral a reichenaui és a sz. galleni kolostor
rendelkezett. Előbbi 145, utóbbi 400 kötetet számlált. Hrabanusz Maurusz
apát, a híres fuldai kolostori iskola alapítója, naponta 12 szerzetes
által másoltatta a régi könyveket és ezáltal hatalmas könyvtár jött
létre, amely későbben a «világhírű» jelzőt vívta ki magának, amennyiben
a világon bárhol megírt könyveket egyesítette. A korvei-i kolostor
hasonló eredményt azzal ért el, hogy 1097-ben kiadott szabályaiban
elrendelte, hogy minden szerzetes, akit a kolostorba felvesznek, egy
könyvet tartozik annak szentelni. II. Frigyes meg úgy intézkedett, hogy
az aacheni kolostor jövedelmei könyvek beszerzésére fordíttassanak.
[Illustration: Egy Korvin-kódex bőrkötése.]
Mikor azután a középkor vége felé a kolostorok hanyatlani kezdtek, a
könyvek gyűjtését az egyetemek vették át. Első helyen említendő a párisi
egyetem, amelynek könyvtára 1292-ben 1000 kötetet számlált. Híresebb
könyvtárak voltak még az oxfordi, heidelbergi, lipcsei és prágai egyetem
tulajdonában. Voltak azonban fejedelmek is, akik könyvtárakat
alapítottak. Igy az arab Spanyolországban III. Abdurrahman és II. Hakam
alapítottak könyvtárakat. Ezek között a legnagyobb a kordovai könyvtár
volt, amelyről az arab történetírók azt mondják, hogy a kalifa 400,000
kötetből álló könyvtárt alapított, amelynek katalogusa 24 kötetből
állott. Nagy súlyt helyezett nemcsak arra, hogy könyvtára a régi
irodalomnak minden nevezetes termékét egyesítse, hanem az az ambiciója
is volt, hogy a távol országokban keletkezőben levő nevezetesebb
irodalmi művek első példánya Kordovába kerüljön a fejedelem könyvtárába.
Nyilvános könyvtárak a középkorban csak Olaszországban voltak, de ott is
kevés számmal. Ilyeneknek tekinthetjük csupán a Mediciek által alapított
firencei és az V. Miklós pápa által alapított vatikáni könyvtárt.
Mint magán-könyvgyűjtőkről megemlékezhetünk Trimberg Hugó bambergi
költőről, akinek 1300 körül már 200 kötetből álló gyűjteménye volt;
Akkarsziusz Jurisz tekintélyes olasz tudósról, akinek azonban 20
kötettel kellett beérnie. Nagy könyvgyűjteménye volt Hutten Ulriknak s
azt annyira értékesnek és becsesnek tartotta, hogy a mainziaknak arra a
fenyegetésükre, hogy könyveit megsemmisítik, azt válaszolta: «Ha
könyveimet elégetitek, én várostokat borítom lángba.» A XIV. század
folyamán, de különösen a reneszánsz-korban, a könyvgyűjtés már annyira
szenvedéllyé vált, hogy Brant Szebesztián 1494-ben megjelent
«Bolondhajó» című művében a könyvgyűjtést a divatbetegségek közé
sorozza, a könyvgyűjtőket pedig ostorozza és nevetségessé igyekszik
tenni őket.
Magyarországon a könyvek gyűjtése Szent István király idejében
kezdődött. Maga Szent István volt az első, aki könyveket gyűjtött és
azon volt, hogy könyvtárak alapíttassanak. 1015-iki alapítólevelében
olvashatjuk, hogy a pécsváradi monostornak 33 könyvet adott s
elrendelte, hogy a községi templomok könyveiről a püspök gondoskodjék.
Hasonlóan cselekedett Szent László is, aki a pannonhalmi monostornak
1093-ban 73 könyvet ajándékozott. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó
példával, aki nagy buzgalommal gyűjtötte a könyveket, amelyeket
tartalmilag is értékelni tudott. Még a krónika is feljegyezte róla, hogy
«Gellért csanádi püspök egyszerű szekéren járt, melyen ülve olvasgatta
könyveit». Az 1279-iki budai zsinat már kötelességévé tette a
plébánosoknak, hogy az istentisztelethez szükséges könyveket szerezzék
meg. Más alkalommal meg a kegyurak, akik jószágaikon plébániát
alapítottak és javadalmaztak, azt egyszersmind könyvekkel is ellátták.
Igy jutott például a bratkai (Barsmegye) egyház 1156-ban – Euzidusz
alapítólevele szerint – öt kódex birtokába.
Magánkönyvtárak is voltak ebben az időben, amiről egy 1150 körül írt
oklevél tanuskodik. Eszerint egy Adalbert nevű főúr, mielőtt Sziciliába
elindult volna követnek, minden könyvét a pannonhalmi monostornak
hagyta. Gyerki László esztergomi prépostnak is voltak könyvei,
amelyekről 1277-ben kelt végrendeletében úgy intézkedett, hogy azokat
adják el és a befolyt összeget a szegények felsegélyezésére fordítsák.
Bernát spalatói érsek, Imre király volt nevelője meg unokaöccseinek
hagyta sok drága könyveit. Magánkönyvtára volt Kálmán királynak is,
akiről a krónika igy szól: «… kit a magyarok Könyves Kálmánnak hívnak,
minthogy könyvei voltak, melyekből mint a püspök zsolozsmáit végzi
vala.»
A későbbi századok könyvtárairól megemlékezvén, elsősorban a pozsonyi
káptalan könyvtárát kell megemlítenünk, amely 1425-ben 83 kötetet
számlált. Utána fölemlíthető a kolozsmonostori kolostoré és a veszprémi
káptalané. Előbbi 1427-ben 51, utóbbi 1437-ben 117 kötettel
rendelkezett. A külföldről hazakerült tudós papok pedig gazdag plébániai
könyvtárakat alapítottak s számukra külön tűzmentes helyet építtettek.
Ezen könyvgyűjtők közül ma csak Weiteni Orbán soproni káplán emlékét
ismerjük, aki 1400-ban 20-nál is több kötetről végrendelkezett. A
nagyszebeni plébánia 1500-ig 260 kötetet gyűjtött össze, s ezzel
ellentétben a bencésrendiek kilenc magyarországi monostora mindössze
130-at.
Nagy könyvgyüjtő volt Zrednai Vitéz János humanista, akinek fővágya
odairányult, hogy könyvtárában a tudomány minden ága képviselve legyen.
Ezért természetesen igyekezett minden lehető könyvet megszerezni.
Könyvgyüjtési szenvedélyének félszegségeit azonban unokaöccse, Janusz
Pannoniusz szeretetreméltó humorral lobbantotta szemére. «Azt kivánod –
írja egyik levelében – hogy könyveket küldjek. De vajjon nem eleget
küldtem-e már is? Csak görög könyveim maradtak meg, a latinokat mind
elvittétek. Istennek hála, hogy járatlanok vagytok a görög nyelvben.
Különben a görög könyveket sem hagytátok volna meg. De ha megtanultok
görögül, én azonnal a héber nyelvet sajátítom el és héber kódexekből
állítok össze könyvtárt… Ha annyira vágytok könyveket bírni, ne
fosszatok meg azoktól másokat, főleg olyanokat, akiknek kevesebb van
mint nektek. Hisz Olaszország el van árasztva könyvekkel. Hozassatok
onnan, amennyit tetszik. Küldjetek pénzt Firencébe, az egyetlen
Veszpászián képes kielégíteni titeket.» Zrednai Vitéz János a tanácsot
megfogadta és Olaszországban összekerestette a könyveket; amit nem
talált készen, azt Firencében leíratta, nem tekintve árra, csakhogy
szépek és hibátlanok legyenek. Gazdag gyüjteményét – sajnos – halála
után szétharácsolták. Legtöbb darabja külföldre került, pedig a könyvek
tábláján a Vitéz címer mellett többnyire ott ékeskedett Magyarországé
is, mivel első tulajdonosuk kétségtelenül az örököst akarta megjelölni.
Zrednai Vitéz János álmait tanítványa, Mátyás király valósította meg,
aki fényes és gazdag könyvtárt alapított. Régi feljegyzések szerint
híres könyvgyüjteményének alapja Zrednai Vitéz János és Janusz
Pannoniusz könyvtára volt. Ma azonban már tudjuk, hogy Mátyás királynak
korábban is voltak könyvgyüjtői, akikkel valószinüleg már a
tudománykedvelő I. Ulászló könyveit és atyja hagyatékát egészíttette ki.
De könyvgyüjteményének tulajdonképeni gyarapodása akkor kezdődött,
amikor a finom műveltségű Beatrix-szal, Ferdinánd nápolyi király
leányával 1476-ban házasságra lépett. Bizonyosra vehetjük, hogy a
királyné és az udvarban élő olasz tudósok ösztönözték a királyt egy
hatalmas, világraszóló könyvtár alapítására, mert tudvalevő, hogy a
királyné igen szerette a szép és pazar fénnyel kiállított könyveket, de
egyszersmind nagy rajongója is volt a tudománynak.
[Illustration: Középkori könyvállvány.]
Mátyás király a könyvtár hatalmassá tételével nem is késett soká.
Roppant nagy mértékben indította meg a munkát. Gyüjtőket küldött
Görögországba, Olaszországba, Konstantinápolyba és mindenhol
összevásároltatta a szebbnél-szebb könyveket. Heltai szerint egyedül
Olaszországban 33,000 magyar arany fogyott el évente. Hogy a pápáknak,
fejedelmeknek és a dúsgazdag magánkönyvgyüjtőknek veszedelmes
versenytársa volt, már 1475-ben köztudomású lett, amikor Manfredini
herceg bolognai könyvtárát megszerezte. Igy csak természetesnek kell
találnunk, hogy Mátyás király könyvtára csakhamar a legelső európai
könyvtárak között foglalt helyet.
A könyvek a budai várban külön e célra épült helyiségben voltak
elhelyezve. Hogy hány kötet volt, arról pontos feljegyzés nem maradt
reánk. De hozzávetőleg számítva, lehetett vagy 6–7000 kötet. Elég nagy
szám, ha tekintetbe vesszük, hogy Mátyás királyon kivül a két
leghiresebb az időbeli könyvgyüjtő, úgymint V. Miklós pápa 8 év alatt
csak 5000 kötetet. Frigyes urbanói herceg pedig 13 év alatt csak 7000
kötetet tudott összegyüjteni, holott nekik sokkal könnyebb volt a
helyzetük, mivel Olaszországban volt a kódexek igazi hazája.
Mátyás király könyvtárának őrizete és rendezése külön őrökre volt bizva,
akik a királyt, a királynét és az udvari tudósokat ki is szolgálták. A
felségek rendelkezésére pedig puha nyugágy volt a könyvtár helyiségében
elhelyezve, hogy teljes nyugalomban elégíthessék ki tudásvágyukat.
Mátyás király halála után azonban véget ért a könyvtár gyarapodása. A
világhirű kódexek az ország zászlósainak a kezébe kerültek, de azok
korántsem viselték úgy gondjukat, mint Mátyás király. Az új király, II.
Ulászló, eleinte szintén nagy könyvkedvelőnek mutatta magát, de későbben
azután sorra elajándékozta a drága könyveket. Utódja, II. Lajos idejében
meg már egész Európa tudta, hogy a Budán megforduló követek mind
kódexajándékban részesülnek. Nemsokára azután bekövetkezett a török
uralom ideje, de akkor már alig pár száz kötet volt. Budavár bevételénél
a törökök gyujtogattak és a királyi palotában is rombolt a tűz, egyebek
között a könyvtárban is pusztított a kincset érő könyvek között. Amit
megmenthettek, azt a török főemberek, minthogy ismeretes volt előttük a
nagy érték, lassanként Konstantinápolyba szállították. És csak
évszázadokra reá, amikor a török uralom véget ért, sikerült néhány
kötetet hazánk számára visszaszerezni.
Amint a fennebbiekből kitünik, a középkorban elég nagy súlyt fektettek a
könyvtárak alapítására és a könyvek gyűjtésére. S mindennek dacára a
könyv mégsem szolgálta azt a célt, amelyet tulajdonképen szolgálnia
kellett volna: a felvilágosítást terjeszteni. A könyvek ugyanis igen
drágák voltak s ezért megvasalt tölgyfaládákba vagy díszes szekrényekbe
zárták. De tartották fából vagy ércből készült mozgatható állványokon
is, ezekhez azonban a könyveket hozzáláncolták. Már pedig ilyenképen a
felvilágosítást terjeszteni és a könyvet közkinccsé tenni nem lehetett.
Még a nagynevű Róbert Szorbon alapítólevelében, aki a párisi egyetem
könyvtárát alapította, is ott van a tétel: «A könyvtárt csak arravaló
méltó férfiúnak lehet használnia.» A könyvnyomtatás feltalálása azonban
véget vetett ennek, mert a könyvek árát tetemesen leszállította és
ezáltal hozzáférhetővé tette. Láthatjuk azt András János alériai
püspöknek a «Szent Jeromos levelei»-ben II. Pál pápához intézett
ajánlásában, amelyben azt mondja: «Könyvek, amelyek annakelőtte 100
tallérba kerültek, most csekély 20 tallérba kerülnek és azok, amelyekért
20 tallért fizettek, most 4-ért kaphatók.»
Az előbbi fejezetben a könyvek megsemmisítéséről is szólottunk. Ilyen
esetek a középkorban is előfordultak. A könyv elleni gyűlölség sokszor
annyira lángba borult, hogy évszázadok fárasztó munkáját hamvasztotta
el. Igy hamvadt el III. Leó császár intézkedése folytán a
konstantinápolyi könyvtár, amelynek felégetését maga a császár is
végignézte. Abi Amir, II. Hakam utódjának hatalmas minisztere, akként
cselekedett, hogy a kordovai nagy könyvtárba bevezette a
legtekintélyesebb alemákat, akikkel kiválasztatta és tűzbe dobatta
azokat a könyveket, amelyek szerintök vallásellenes természetűek voltak.
Nagyon sok könyv a katolikus zsinatokon hozott határozatok folytán is
megsemmisíttetett. Ilyen volt a 681-ben tartott konstantinápolyi zsinat,
amely az általa kárhoztatott könyvek megégetését rendelte el. A trullai
zsinat (692) hasonlóképen megégetésre itélte az egyházra nézve
veszélyesnek tartott könyveket. A vercelli zsinaton (1050) pedig
Berengurnak a könyvét itélték el, mig az 1120-ban tartott szoásszonszi
zsinat Abelárd könyvét itélte el, amelyet II. Ince pápa maga vetett a
tűzbe. A XIII–XV. századbeli zsinati határozatokban is találunk a
könyvek megsemmisítésére vonatkozó ítéleteket. Sőt egyes pápai rendelet
határozott formában kiközösítés terhe alatt parancsolta meg mindenkinek,
hogy a tévtanokat tartalmazó könyveket nyolc nap alatt égessék meg.

A könyv az újkorban.
A XVI. században az írott könyv helyét már kizárólag a nyomtatott könyv
foglalta el. Innen kezdve tehát csak a nyomtatott könyv fejlődését
kisérhetjük.
A könyvnyomtatás első termékeit, amelyeket inkunabuláknak nevezünk,
majdnem kivétel nélkül folió-alakuak voltak. Ettől az alaktól csak ritka
esetekben tértek el. Már a XVI. századtól kezdve a kvárt- és oktáv-alak
lett általánossá és a folió-alak ritka. Eltérés észlelhető az írásban
is. A XVI. század elején általánosságban az antiqua (latin) írás volt
használatos. Németországban szép antiqua-írást metszett Auerbach
könyvnyomtató, amellyel 1506-ban Szent Ágoston művét nyomtatta. Az
Auerbach-féle írás a franciáknak igen megtetszett s ezért átvették és
még ma is a «Saint Augustin» nevet viseli. A XVI. század első felében
Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató kurziv (dült)-írást metszetett
és öntetett Franceszkó által Bolognában, hogy azzal Vergiliusz műveit
nyomtathassa. Erre az írásra 10 évre privilégiumot nyert, addig tehát
senki sem utánozhatta. Amikor azonban a privilégium megszünt, mindenhol
utánozták, mert igen megkedvelték. Ugyanabban az időben Németországban
is keletkezett egy új írás, amely a «fraktur» nevet kapta. Születési
helye Nürnberg volt, ahol a XVI. század elején Fischer Pál mester
vezetése alatt egy szépírási iskola virágzott. Ez az új írás
valószinűleg ezen iskolából került ki. A franciáknál «batarde»
elnevezéssel külön nemzeti írás keletkezett. Az angoloknak pedig «Old
English» elnevezés alatt speciális írásuk volt, amely azonban nagyban
hasonlított a barátíráshoz.
A XVII. században az írás már valamivel rendszeresebb volt, azonban
alkalmazásában változás állott be. Németországban az antiqua-írás az
általános használatból kiszorult és helyette a fraktur-írás lett
általánossá. Csak a latin művekhez maradt meg az antiqua- és a
kurziv-írás. Magyarországon is ez a két utóbbi írás volt használatban. A
legszebb antiqua-írás a XVII. században a Garamond Klaude által metszett
volt. Ezzel az írással nyomtatta Hoffmann Miklós 1624-ben a Majna
melletti Frankfurtban a Plautinum lexikont, amely egyike a legszebb
könyveknek abból az időből. Igen kedvelt volt a XVII. században a kis
írással szedett miniatürkiadás, amellyel különösen az Elzevirek lettek
hiressé.
Az írás körüli vetélkedés folytán 1692-ben XIV. Lajos francia király
elrendelte, hogy nyomdájában, amely a Garamond-féle írást használta,
egészen eredeti írás állíttassék elő. Minthogy azonban a rendelet úgy
szólt, hogy az írás mindenképen szép és kifogástalan legyen: a
tudományos akadémia kinevezett egy bizottságot, amelynek az volt a
feladata, hogy az írás rajzát megtervezze. A bizottság által
megtervezett betűket Grandjean Fülöp és tanítványa Alexandre metszették,
amelyek azonban sok tekintetben mégis Garamond betűihez hasonlítottak.
De az tagadhatatlan, hogy a betűk tényleg szépek és formásak voltak. A
bizottság büszke is volt művére, amelyről a betűmetszésről szóló
értekezésében így nyilatkozott: «Mi szerencsére oda jutottunk, hogy a
betűket tökéletességhez hozzuk, azon szabályok által, amelyeket a betű
nagysága, terjedelme, erőssége, hajszálvonása, alapzata és távolsága
tekintetében felállítottunk és több évi gondosság által megjavítottunk.
Ezt most nyilvánosságra hozzuk, hogy a betűmetszéssel foglalkozók izlése
kifejlődjön.» 1695-ben Nürnbergben német kurrent (irott) írást
metszettek, amely azonban igen kezdetleges volt. Tökéletes formához csak
a XVIII. században jutott.
[Illustration: Francia címlap a XVII. századból.]
A XVIII. században is azok az írások voltak, amelyek a XVII. században.
A különbség csak az volt, hogy egyre tökéletesítették és bizonyos
rendszert hoztak be, amely szerint metszették és öntötték. Új írás
csupán a díszírás volt. Tetszetős díszírást az antiquához Fournier
metszett.
[Illustration: A «Don Quijotte» első kiadásának címlapja. (1605.)]
Az újkorban a könyv címlapjára nagyobb gondot fordítottak. A XVI.
században a könyvcímeket többnyire két színben nyomtatták. És pedig a
fősorokat vörössel, az alsorokat feketével. Tették ezt azért, mivel még
nem voltak olyan betüik, amelyekkel a fősorokat szembeötlővé tehették
volna. A XVII. században a címlap már változatosabb és művésziesebb
volt. Kezdték belátni, hogy a könyvcímben a leglényegesebbet ki kell
tüntetni. A címsorok elosztását ugyan mellőzték, de a fősorok az
alsoroktól nagyobb írás által meg voltak különböztetve és a sorok
szélessége is különböző volt. A címlapok diszítményeit XVII. században
többnyire architektonikusan tartották és a szabályokban többé-kevésbbé a
római császárság diadalíveinek motivumaira vezethetők vissza. A címlap
fősorait a XVIII. században is többnyire vörössel nyomtatták. De a
század vége felé abba a hibába estek, hogy a könyvcímeket tömören
szedték, sor sor hátán volt, minden beosztás nélkül, olyannyira, hogy a
könyv szövegétől alig lehetett megkülönböztetni.
[Illustration: «Mária életé»-nek címlapja.]
[Illustration: Lesszing műveinek (első kiadás) címlapja. (XVIII.
század.)]
A XVIII. század elején még mindig tömören szedték a könyvcímeket, de
általában véve mégis a fontosnak kiemelésére és az összhangra
törekedtek. Új irányt szabott ezen a téren Bodoni, aki igazi mestere
volt a címlap szövegének arányos és szembeötlő elrendezésében. A
címlapon a díszítéseket is mellőzte, legfeljebb egy vonalkeretet
alkalmazott egyszerű és izléses címlapjain. Példáját csakhamar követték,
úgy, hogy a század végén már az általa megszabott irány dominált.
Az újkorban a könyvek illusztrálásához és díszítéséhez a fametszet,
ritkább esetben a rézmetszet szolgált. A festett iniciálékkal ellátott
könyvek már ritkábbak voltak, bár a könyvkedvelők izlése még mindig ez
volt. A könyvnyomtatóknál és könyvkiadóknál rendesen alkalmazásban
állottak fametszők, akik a könyvekhez szükséges fametszeteket
elkészítették. Froschauer zürichi könyvkiadótól, aki bibliakiadással
foglalkozott, maradt is erre vonatkozólag egy feljegyzés 1545-ből:
«Nálam dolgozik a legügyesebb fametsző. Inni, enni adok neki s hetenként
két garast.» Hires fametsző volt elsősorban Dürer Albert, akinek
fametszetei utólérhetetlen szépségüek. Első fametszete az 1492-ben
megjelent «Epistolæ Sancti Hieronymi» című mű második kiadásának
címlapja volt. Ennek a kidolgozása ugyan még primitiv, de formáiban sok
művészi hivatottság észlelhető, amely későbbi metszeteiben azután teljes
mértékben kifejlődött. Legértékesebb rajzai és metszetei a XVI. század
első két évtizedében készültek. Rajzai közül felemlítendők a 12 lapból
álló úgynevezett «Zöld passzió» (1508) és Miksa császár imakönyvébe
rajzolt 45 hires tollrajza (1515), amelyekkel a lapok szélét
fantasztikus, groteszk, humoros módon diszítette. Metszetei közül
kitünnek azok a sorozatok, amelyekkel a fametszet történetében korszakot
alkotott. Ezek: 16 kép szent János «Jelenések» könyvéhez (1498), a 12
lapból álló «Nagy passzió» (1500–1510), a 20 lapból álló «Mária élete»
(1504–1511) és a 37 lapból álló «Kis passzió» (1509–1511), amely formai
szempontból valamennyi között a legmagasabban áll. Dürer Albert nagy
mester volt a rézmetszésben is. Itt is főleg az által volt
korszakalkotó, hogy a régi meglehetősen sovány metszetekkel szemben
festői hatásra törekedett, mit eleinte gazdagabb árnyékolással, későbben
a rézmetszés és rézmaratás technikáinak mesteri összeegyeztetésével ért
el. Holbein János a «Haláltánc» című művével és a reneszánsz-stílusba
tartozó, vonalas rajzolatú kereteivel tünt ki. A «Haláltánc» első
kiadása 1538-ban Lionban jelent meg. A fametszetek, amelyek drámai
erővel és éles szatirikus humorral ábrázolják a XVI. századbeli életet,
egészen egyedül állanak a művészet történetében. Holbein Jánosnak a
bibliához készült fametszetei is figyelemreméltók. A «Haláltánc» híressé
vált metszeteit a későbbi időben nem egy fametsző utánozta. Szép
keretdíszítményeket metszett Kranach Lukács. Igen kiváló és művészies az
a keretdíszítmény, amelyet a Grünenberg János által 1520-ban
Wittembergben nyomtatott bibliához készített. Számos szép fametszetei
voltak Ammann Jobszt és Schäufelin Jánosnak is. Utóbbi 118 szép
fametszetet rajzolt a «Theuerdank» című műhöz és Puider Udalr. «Speculum
passionis domini nostri Jhesu Christi» című művének (nyomtatott 1507-ben
Nürnbergben) 40 nagyobb és 37 kisebb fametszeteit is az ő alkotásának
tartják, mert két kép kézjegyével van ellátva. Olaszországban a
fametszetet az Aldinák (Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató
kiadványait nevezik így) virágoztatták fel. Legszebb példája ennek
Franceszko Kolona «Hipnerotomachia Polifili» című érdekes regényének
fametszetei. A festői hatású árnyékolás az olasz fametszetben azonban
csak a Tizian rajza nyomán készült s a hit diadalát ábrázoló tíz lapból
álló műben érvényesült először, amelyet 1508-ban valószínűleg Andrea
Andreani metszett fába. A színes fametszetet Ugo da Carpi művelte
először, aki találmányára 1516-ban a velencei Signoriától szabadalmat
nyert. A franciáknál a könyvillusztráció legkitünőbb képviselői a XVI.
században Tory Geofroy, Cousin János és Bernard Salamon, akiknek
tevékenysége kiható befolyással volt a francia könyvdiszítésre.
Magyarországon mint fametszők kitüntek: Abádi Benedek (XVI. század), aki
Erdősi Szilveszter János «Uj Testamentum»-ához készítette a
fametszeteket; Atzél Rikárd, akinek egy fametszete 1518 évszámmal az
esztergomi káptalan egyik régi könyvén látható. Orbisz Piktusz 1679-ben
megjelent «Festett világ» című művéhez Bubenka Jónás metszett körülbelül
150 képet, amelyek mind az alakok természetessége, mind a kivitel
tisztasága tekintetében figyelemreméltóknak mondhatók. A XVIII. század
végén két rézmetsző is volt Magyarországon. Az egyik Blaschke János;
műhelyéből számos metszvény került ki. A másik Czetter Sámuel, akinek
művészetét 1789-től 1806-ig főleg magyar könyvkiadók vették igénybe.
[Illustration: Gesszner «Idyllen»-jének címlapja. (XVIII. század.)]
[Illustration: Illusztráció Molière színműveinek eredeti kiadásához.
(XVIII. század.)]
[Illustration: Illusztráció Defoe «Robinson Crusoe» című művéhez.
(XVIII. század.)]
[Illustration: Illusztráció Lesszing «Minna von Barnhelm» című
vígjátékához. (Rézmetszet.)]
A XVI. század végén a könyvillusztrációban hanyatlás állott be. Csak
néhány művész, mint Finé Oroncé és Tory Geofroy, igyekezett a régebbi
olasz könyvnyomtatók hagyományait fenntartani, de nem a maguk
eredetiségében, hanem saját fantáziájukkal kiegészítve. A klasszikus
befolyás, amely mindinkább uralta az illusztrátorokat, diadalmaskodott a
helyes felfogáson és a gótikus és keleti hagyományokon. Amíg a középkor
művészei szín és dekorativ szépség után törekedtek, addig az újkori
illusztrátorok, tekintettel a reneszánszra, a vonal, forma és dombormű
által befolyásoltattak. Ennek oka bizonyára az volt, hogy a klasszikus
és antik művészet befolyása a szobrászatból indult ki és hogy inkább
római, mint görög forrásokból eredt. Dacára annak, hogy ezen forrásokból
kezdetben igen keveset merítettek, lassanként mégis minden egyéb
befolyást elnyomtak. A későbbi illusztrátorok a biblia-illusztrációkat
és kereteket diszítményekkel meglehetősen túlterhelték; a hézagokat
pedig a klasszikus mitológiából vett töredékekkel és diszített
ábrázolásokkal töltötték meg. A befolyás, amely kezdetben serkentett,
lelkesített és finomított, a végén romboló erővé lett. A korai
reneszánsz ifjú szellemét a felszínre került pedantéria és
felfuvalkodottság súlya elborította, megalázta, majd egészen elnyomta.
Az igazi művészi stílus természetes fejlődését meggátolta és helyébe
olyan tekintély és kórság lépett, amely az antiknak utánzását követelte.
Így tehát a XVII. századbeli könyvek illusztrációiról bátran mondhatjuk,
hogy messze mögötte állanak a XVI. századbeli könyvek illusztrációinak,
habár fametszeteket, fejléceket, iniciálékat és zárójegyeket ezeknél is
elég sűrűn alkalmaztak. A XVII. század végén és a XVIII. század elején a
tudományos műveket már fokozottabb mértékben illusztrálták, de azok
illusztrációi nem állottak valami művészi színvonalon. Csak a földrajzi
művek illusztrációi, amelyeknek száma a XVIII. század közepéig egyre
szaporodott, jutottak arra a fokra, amely a régi római művészetet
megközelítette.
[Illustration: Tory Geofroy-kötés.]
A XVI. században a könyvek diszítéséhez a nyomdajegyek is szolgáltak,
amelyek azonban törvényes védelem alatt állottak. Ugyanis egy 1539. évi
augusztus 31-ről kelt deklaráció így szól: «A könyvnyomtatóknak és
könyvkereskedőknek nem szabad egymásnak jegyét használniok, minden jegy
a másiktól meg legyen különböztetve, hogy a vevők láthassák, melyik
műhelyben nyomtatott a könyv.»
[Illustration: Grolier-kötés.]
Bizonyos szempontból az ex libriszek (könyvjegyek) is a könyvdiszítéshez
szolgáló anyagnak számítandók. Az ex libriszen rendesen a könyv
tulajdonosának kezdőbetűkkel jelzett vagy más módon rejtett nevén kívül
többnyire jeles mondatok és címerrajzok voltak, amelyeket némelykor
híres művészek készítettek s ezért művészi tekintetben is becsesek.
A XVII. századtól kezdve a fametszetet lassanként háttérbe szorította a
rézmetszet; de az egyszerűen kiállított könyvek illusztrálásánál –
olcsóságánál fogva – a fametszet maradt használatban. A XVIII. század
végén azonban Bewick által Angolországban a fametszet újra életre
keltetett.