A könyv története (2. rész) - 2

Total number of words is 3797
Total number of unique words is 1756
21.4 of words are in the 2000 most common words
30.5 of words are in the 5000 most common words
36.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
az ázsiai kultúra tünedezett és Magyarország is a nyugati műveltséggel
biró országok sorába emelkedett. Szent István király elrendelte, hogy a
templomok és iskolák könyvekkel láttassanak el s hogy erről a püspökök
gondoskodjanak. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó példával, aki
könyveit – a legenda szerint – maga írta. Csak egy nehézsége volt: az
íróanyag beszerzése. Mert abban az időben pergamen még nem igen volt
Magyarországon.
A könyvírás terén igen szép eredményt a bencésrendiek értek el, kiknek
rendszabályaik «dolgozz és imádkozzál» jelszóban összpontosultak. Tehát
már jelszavuknál fogva a legnagyobb szorgalommal másolták a klasszikus
ókor könyveit és 16,000-nél több íróval ajándékozták meg a világot. A
bencésrendiek mellett a ciszterciták és karthauziak tüntek ki. A könyvek
másolását sok helyütt női kolostorokban is művelték. Így Dimidisz apáca
a wesszobrunni bajor kolostorban vallásos és egyházi szertartási
könyveket írt; Landszpergi Herrad hohenburgi zárdafőnöknő egy
műveltségtörténeti szempontból igen érdekes enciklopédiát «Hortus
deliciarum» címen; az admonti stájer kolostor apácai apátjuk, Irembert
műveit másolták. A megalakult kolduló szerzetesrendek is foglalkoztak a
könyvek másolásával. Ezek azonban a másolást már mintegy megrendelésre
és bizonyos díjért végezték. Jobbára vallásos tartalmú s a nép nyelvén
szerkesztett könyveket másoltak. A könyvirás igazi aranykora a XV.
században érkezett el, amikor beköszöntött a reneszánsz, az ókori
tudományok és művészetek új életre ébresztése. A reneszánsz
Olaszországból indult ki, ahol kezdettől fogva – elsősorban a
fejedelmeknél – teljes szépségében virágzott. Nem csoda tehát, hogy
Olaszországban valóságos iparággá fejlődött a könyvírás. A leghíresebb
könyvmásoló-műhely Firencében volt, ahonnan az egész művelt Nyugatot
látták el könyvekkel.
A könyvírás nem volt könnyű mesterség. Rendkívül nagy gondot fordítottak
az írásra és sokszor évekig is eldolgoztak egy könyvön. A másolás
fárasztó volta – mondja Poelchau – mintegy természetszerűleg magával
hozta, hogy a könyvmásoló, ha egy könyvvel elkészült, rövid,
epigrammatikus szavakban kifejezést adott a könyv végén pillanatnyi
hangulatának. «A got wie froh ich was, Do dis buches ein ende was»
kiáltott fel például egy könyvmásoló, midőn megkönnyebbült lélekkel
tehette le a tollat a cikornyás betűknek egymás mellé illesztésében
kifáradt kezeiből. A szöveget nem egyszer arany vagy ezüst betűkkel
írták, különösen a vallásos könyveknél. Ugyanis abban a meggyőződésben
voltak, hogy az evangeliariumot megilleti a császári fény. Ez a fényűzés
századokon keresztül újra meg újra divatba jött, dacára annak, hogy az
egyházi írók az ily pazarlás ellen erősen kikeltek. A VIII. századból
származó arany evengeliariumot a párisi nemzeti könyvtárban, a IX.
századból származót pedig a müncheni királyi könyvtárban és a
gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban őriznek. A legrégibb könyvek,
amelyeket Magyarországon írtak s amelyek fennmaradtak: a pannonhalmi
«Liber Ruber» a XIII. századból, a «Magyarország rövid annaleszei» (1228
előtt), a «Legenda S. Stephani Regis Hungariæ» (XIII. század elején) és
az «Árpádházi szent Erzsébet legendája» (XIV. század).
[Illustration: Egy VI. századbeli latin kézirat lapja.]
Mindenesetre nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy milyen betűk
divatoztak a középkorban. Az V–VIII. században a dűlt latin betűk, a
IX–XII. században az álló latin betűk, a XIII–XV. században pedig a gót
betűk (barátbetűk) voltak divatban. Ez utóbbiak diszítése sokszor olyan
mértékű volt, hogy az olvashatóság rovására esett.
A középkor első századaiban még papiruszra és pergamenre írtak. Ekkor a
papiruszt már Bizáncban is gyártották, ahol a papiruszgyárak külön
hivatalnok felügyelete alatt állottak. Az arab hódítás idejében a
papiruszgyártás még jobban fokozódott. Kiemelkedő gyárak voltak:
Burában, Vaszimában és a mostani El-Fajumban, ahonnan a papiruszt
Bagdadba, Kordovába, Rómába és Konstantinápolyba szállították. A
pergamen készítése, úgy látszik, nem volt annyira kifejlődve, mert igen
drága volt. Ennélfogva a kolostorokban az ókorból fennmaradt könyvek
lapjairól a szöveget lemosták és újból írtak reájuk, de rendesen az
eredeti iránytól eltérőleg. Az ilyenféle írások «palimpszeszt» elnevezés
alatt ismeretesek. Ezáltal természetesen sok megbecsülhetetlen régi
könyv megsemmisült. De e veszteséget pótolták azok a kolostorok, ahol a
szerzeteseknek a rendszabályok értelmében kötelességük volt az ókori
könyveket helyreállítani.
A későbbi századokban a papiruszt felváltotta a papiros, amelyet a
kinaiak már az ókorban találtak fel. Tőlük a papirosgyártás titka a VII.
század végén a japánokhoz jutott el először. 751-ben két fogságba esett
kinai papiroskészítő által az arabok is megismerték a papirosgyártás
titkát. Az első papirosmalmot Szamarkandban állították fel, a másodikat
794 táján Bagdadban. Az arabok révén a papirosgyártás lassanként
eljutott Európába is és a X. században a papiruszt már végképen
kiszorította. Európában az első papirosmalmot 1154-ben Juticában
(Spanyolország) az arabok állították fel. Olaszországban a keresztesek
vitték be a papirosgyártás titkát. Fabrianóban már a XII. század második
felében, Bolognában pedig 1200-ban volt papirosmalom. 1250 körül már
Franciaországban is ismerték a papirosgyártást. Németországban az első
papirosmalmot 1324-ben állították fel Ravenszburgban; a másodikat
1390-ben Nürnbergben. Svájcban 1350-ben, Belgiumban 1405-ben és
Angolországban 1498-ban állítottak papirosmalmot.
[Illustration: Palimpszeszt.]
A papiros minőségének vagy alakjának megkülönböztetésére vízjegyet
alkalmaztak, amely szokás még ma is megvan. A vízjegyet olyképen
készítik, hogy a szitaszövésre a vízjegy rajzának megfelelően vastagabb
drótot erősítenek, miáltal azon a helyen kevesebb anyag rakódhatik le s
így a papiros azon a helyen áttetszőbb lesz. A legtöbb középkori
papiroson a P betűt találhatjuk mint vízjegyet. Ezt a vízjegyet
állítólag Németországban a ravenszburgi papirosmalom alkalmazta először.
Olaszországban eleinte három hegy volt a vízjegy; de már a XV. században
a létra, a harang és a mérleg található az olasz papiroson. A harangot
Németországban is alkalmazták. Franciaországban gyakran előfordult a
kulcs, a kézíj és a tuskó. Hollandiában sűrűn alkalmazott vízjegy volt a
XIV. és XV. században a korsó, a fülesedény és a nyitott kéz.
Angolországban pedig az ökörfej, az egyszarvú, a csengetyűsapka és a
nyitott kéz liliommal. Általános használatú vízjegyek voltak a
középkorban: a korona, a bibornoki kalap, a trónoló pápa, a szatir, a
talicska, a torony, a hajó, a fegyverek, a szerszámok és a címerek.
A középkori könyvillusztrálás első jeleit a bizánci és olasz
miniatürökben (apró képek) leljük fel. Eleinte az ókori
könyvillusztrálás mestereit utánozták, de a VI–VII. században –
különösen Bizáncban – a miniatürfestészet már specifikus jelleget öltött
és nagyban virágzott. A tulajdonképeni, önálló képek azonban leginkább a
vallásos könyvekben: az evangeliariumokban és pszalteriumokban fordultak
elő, amelyek az evangélisták ülő vagy álló alakjait, néha a trónon ülő
Krisztust vagy az elbeszélt eseményeket ábrázolták. Különösen gazdag
díszítményekkel a képek kereteit, a lapok széleit és a kezdőbetűket
látták el. A miniatürök háttere legtöbbnyire aranyos vagy vörös, az
ábrák pedig világos, élénk, de egyszerű színezésűek voltak. Egyébként a
bizánci miniatürfestészet igen szűk határok között tartotta magát, ez
azonban a korlátolt egyházi előírásokban leli magyarázatát. A III. Leó
császár által előidézett képvitából kifolyólag számtalan műremeket
összeromboltak s ennek következménye az lett, hogy úgy a szent személyek
mintaképeit, mint a történeti ábrázolásokat mindig csak gépiesen
másolták s így bizonyos egyformaság állott be.
A sajátságos északi miniatürfestészet és iniciálé-ornamentika a VI.
században Irországban vette kezdetét, ahol ezen művészetet egészen a IX.
századig, a normannok bekövetkezett uralmáig, zavartalanul ápolhatták. A
VI–VIII. századból fennmaradt ír kódexeken (Szt. Kolumbán evangeliariuma
a VII. századból, Mac Durnan fiának, Maciel Brithnek evangeliariuma a
VIII. századból) a legsajátságosabb miniatürfestészet kifejlődését
követhetjük. Az iniciálék és keretdíszítmények az ornamentikában való
nagy jártasságot mutatják, de klasszikusan szépek a szöveg latin betűi
is. Az alakok és díszítmények geometriai vonalakból állanak, de a
vonalakból előállított alakok nem mondhatók épen sikerülteknek, ellenben
a diszítmények gazdagok és változatosak. Az írországi miniatürfestészet
századokon keresztül éreztette hatását.
[Illustration: Bizánci miniatürök a VI. századból.]
A frank, gót és burgundi miniatürfestészet eleinte csak annyiban tért el
az irországitól, hogy az alakokat nem geometriai vonalakból, hanem
szalagokból állították elő és a díszítmények is szalagfonatokhoz
hasonlítottak. A frankoknál Nagy Károly király idejében, a román
építészet kifejlődésével, a miniatürfestészet már az állatvilágból
kölcsönzött motivumokhoz jutott. A németeknél a XII. században már
önálló germán-stílus fejlődött ki. A jellemző és egyéni utáni törekvés a
körrajzokból tünik ki, amelyekben az alakok még esetlenek ugyan, de
tartásukban mégis kifejezők. Ebből az időből számos evangeliarium maradt
fenn, amelyekben valóban szépen jut érvényre a német miniatürfestészet
ezen új, önálló iránya. A németek nemzeti stílusát a franciák is
átvették, de már a század végén inkább az olasz befolyásnak engedtek.
[Illustration: Angol miniatür a VIII. századból.]
XII. század végén a miniatürfestészet általában véve önállóan és
következetesen fejlődött. Ekkor már a növényvilág változatos
gazdagságából is merítettek motivumokat. «A növényvilág külső jelensége
– írja Dankó József «A francia könyvdísz a reneszánszkorban» című
művében – egyszerűbb és tartósabb az állatvilágénál, ennélfogva a
növényzet motivumainak visszatükrözése, az állatok igen változó
mozgásainak utánzásánál könnyebb és kedvesebb is; midőn tehát a
szemlélet és megfigyelés tehetsége művészibbé növekedett, könnyen
felismerhető lett a különbség, hogy ekképen a díszítés minden nemében
értékesíttethessék. Igy keletkezett a román iniciálék
növényornamentikája, később pedig a gót betűk gyönyörűen színgazdag
növényszőnyege. A díszítést eredetileg mindig egyenszárú szögben egy
szegély környezte, e keretbe ritkán volt illeszthető a cifra iniciálé s
az ezt követő írás és így nem levén ezek teljesen a keretbe szoríthatók,
ennek szegélyzetét szabadon áttörve kiléptek a kép lapjára. Nemsokára a
szegélyzet eltünt és keretszéllé változott, a négy oldal egyik vagy
másik részén, végre teljesen elmaradt. Az iniciálé lőn a tisztára
alakító és diszítő elemek legbensőbb összhangjával a fődolog, s az írás
és díszítés viszonyos egymásrahatásában ragyogott a növényornamentika
szépsége.» A növényi díszítmények alkalmazásával kapcsolatban a képek
anyaga kibővült és az alakok rajzában is a természethűségre való
törekvés jelei mutatkoztak.
[Illustration: Német miniatür a XII. századból.]
A XIII. században a francia miniatürfestészet már új útat tört és a
csúcsíves építészeti rendszerrel karöltve irányadó lett az egész
Nyugaton. Ugyanekkor e művészet gyakorlásában a szerzeteseket
felváltották a világiak s így természetesen nemcsak vallásos, hanem
világi tárgyú könyvek is készültek. Utóbbiak illusztrációi már a valódi
élet megfigyelését mutatják. Helyet adtak a komikumnak, amely
beférkőzött a vallásos könyvekbe is. Így a hágai francia misekönyvben
farkas, róka és bak csuhába öltözve gyóntatják egymást és imádják a
sátánt. Ezt az irányt a finom, szabatos tollrajz és a felületes szinezés
jellemzi. A naptárakhoz az egyes hónapokra vonatkozó képeket festettek,
amelyek «haviképek» néven ismeretesek s amelyek lassanként életképekké
váltak. A misekönyvek, breviariumok, pszalteriumok és imakönyvek elé
bocsátott naptárak homlok- és keretdiszítményeiben találhatjuk őket.
Többnyire a földmíves munkáját ábrázolják egy vagy több alakkal. A XIII.
századbeli francia miniatürfestészet legszebb emléke Szt. Lajos
pszalteriuma, amelyet a párisi nemzeti könyvtárban őriznek. A XIV.
században a tollrajz és a színek összhangzatosakká váltak és e század
közepétől kezdve már a tulajdonképeni festői színezés fejlődött ki. Az
emberi és állati alakok is tökéletesebb kifejezést nyertek, a csupán
díszítményül szolgáló tájkép lassanként jelenezetté vált s a haladás e
menetébe belevonták az iniciálét is, miáltal a képiniciálé jött létre,
amely mindmagasabb fejlettséghez jutott. A «British Múzeum»-ban őriznek
egy «Apokalipsze»-t, amely a XIV. század elején francia művészek által
készült. Ez a könyv egész sorát tartalmazza a szép és fantasztikus
rajzoknak. A miniatürök minden lapon hosszúkás mezőkben állanak és
színes vonalak veszik körül s majdnem a lap kétharmadát foglalják el. A
szöveg két hasábosan áll a miniatür alatt és kis színes iniciálék
ékesítik. A miniatürök háttere felváltva vörös és sötétzöld. Ezenkívül a
XIV. századból fennmaradt könyvek közül művészi szempontból az
értékesebbek és szebbek közé tartoznak: Berry herceg kis és nagy
imakönyve és az «Officium Beatæ Mariæ Virginis» könyve.
[Illustration: Francia miniatür a XIII. századból. (Ámor a költőt
oktatja.)]
[Illustration: Francia miniatür a XIII. századból. (Ámor megsebesíti a
költőt.)]
A francia miniatür fejlettségi fokán állottak a XIV. században a német,
az angol, a spanyol és a hollandiai miniatürök is. Sőt a hollandiai
korai reneszánszfestészet – a Van Eyck testvérek befolyása alatt –
szoros fejlődési kapcsolatban volt a XIV. századbeli francia
miniatürfestészettel. Olaszországban a miniatür a toszkánai festészet
hatása alá került, de mindamellett a francia izlés is érvényben maradt.
A XV. században a miniatürfestészet már egyenlő arányban fejlődött
minden nyugati országban. A XV. századbeli miniatürfestészet
fejlettségét a leghívebben a Bedford-imakönyv mutatja, amely 1422-ben
Angolországban keletkezett, azonban francia művészek munkája. Az első
lapokat betöltő naptár, tiszta színekben ragyogó miniatüreivel, igen
figyelemreméltó. Mint a drágakövek, úgy vannak a finom lombozatos
keretbe beillesztve. A reneszánsz beköszöntésével a miniatürfestészet
tökélyének legmagasabb fokát érte el. A reneszánszkori
miniatürfestészetnek kiváló mesterei voltak Olaszországban Antonio
Liberale, Attavante és Giulió Klovio, Franciaországban Jean Foucquet és
Németországban Dürer Albert és tanítványai.
A magyar miniatürfestészet – amint hozzávetőlegesen megállapítható – az
Árpádházi királyok korában fejlődött ki. Azonban fejlődési menetében nem
volt meg a következetesség, mint a Nyugat többi országaiban. A legrégibb
könyv, amely ebből a korból reánk maradt, a Pray-kódex (magyarországi
misszale). A XIII. század első felében (1228 előtt) készült, de művésze
még teljesen a bizánci hagyományt uralta. A könyv fődíszítménye a kánon
előtti hármas kép, amely színes tollrajzban Krisztusnak a keresztről
való levételét, sírba tételét és a szent asszonyokat a sírnál
kezdetleges, jellemző felfogással ábrázolja. A szöveget számos vörös és
kék iniciálé díszíti. A XIV. század legszebb emléke az esztergomi
misekönyv, amelyet 1377-ben Steft Henrik csukárdi plébános írt és
festett, aki a burgundi művészet hatása alatt állott. A könyvben számos
miniatür és iniciálé van; de különösen szép a címlap lapszéli
díszítménye és a kánon előtti két kép. Az egyik kép lombozatos lapszéli
díszítmények között a feszületet Máriával és Jánossal, a másik pedig
Krisztust az olajfák hegyén és Ecce homo alakban ábrázolja. Művészi
tekintetben mindenesetre méltó párja a «Cronica de Gestis Ungarorum»
(Bécsi képes krónika), amelyet 1358-ban Nagy Lajos király másoltatott s
a következő években pazarul kifestetett. Ebben a Magyarországra
átplántált Anjoukori miniatürfestészet teljes pompájában tünik fel. Az
1394-ből származó misekönyv, amelyet Miskolczi László festett, már az
olasz művészet befolyását mutatja. Míg egy másik XIV. századbeli
misekönyv teljesen egyéni felfogású. A XIV. századból való a «S.
Augustinus de Doctrina Christiana» is, amelyben azonban az angyali
üdvözlet rajzán a hanyatló bizánci művészet jellemvonásai láthatók. A
XV. században a magyar könyvfestők – mint a fennmaradt emlékek mutatják
– a gót miniatürfestészet nyomdokain haladtak. A gót stílus
remekműveként kell felemlítenünk az 1426-ban készült körmöczbányai
jegyzőkönyvet; de hasonló szép Selmecz városának jegyzőkönyve is, amely
1432-ből való. A gótikus lombozatos lapszéli díszítmények sajátságos
kifejlődését pedig leginkább a misekönyvekben találjuk.
[Illustration: Egy Korvin-kódex lapja.]
A reneszánsz-művészetet Mátyás király könyveiben, a Korvin-kódexekben
leljük fel. Csakhogy ezek nem magyar könyvfestők által készültek.
Legnagyobb részük Olaszországból, Firencéből hozatott; azok pedig,
amelyek Mátyás király budai palotájában készültek, szintén idegen
könyvfestők művei. Mátyás király, a reneszánsz egyik buzgó ápolója, igen
szerette a pazar fénnyel kiállított könyveket és így teljesen szabad
tért nyitott a könyvfestőknek, kik – élve az alkalommal – a legnagyobb
pompát fejtették ki. A könyveket néha egész lapokat betöltő
kompoziciókkal díszítették, amelyek keretébe rendesen beillesztették a
király s királyné arcképét és a Hunyadi-címert. A lapszéli
diszítményeket a legváltozatosabb növényi és építészeti motivumokból
állították össze. Az alakok rajzában az anatómia még hibás és
hagyományos, de a bűvös és tömör szinezés klasszikus szépségű. A híres
olasz mester, Attavante is Mátyás király szolgálatában állott s az
általa festett könyvek közül nem egy világhírűvé lett. Magyar
könyvfestőktől is ismerünk néhány könyvet, amelyekben a reneszánsz
hatása észlelhető. Ilyenek «Ptolomeusz Kozmográfiája» (1465) és Kinizsi
Pálné (született Magyar Benigna) imakönyve (1494). Ez utóbbinak
különösen szép a címlapja, amely az első lap szövegét élénk virágos
lapszéli díszítményekkel foglalja be s az iniciáléban Máriát a kis
Jézussal, alul pedig a Kinizsi és Magyar családok címerét tünteti fel.
Hogy ez az imakönyv még a kenyérmezei hős halála előtt készült neje
számára, tanusítja egyik lapján az imádság «Pál uram betegségéről, kit
mind papok, mind barátok minden egyházban megmondanak».
Az írott és miniatürökkel gazdagon díszített könyvekről a nyomtatott
könyvekre való átmenetet a fametszetű nyomatok képezték. A fametszetet
már a XIII. században ismerték. Eleinte azonban csak szent képeket és
játszókártyákat állítottak így elő, amelyeket azután vízfestékkel
kifestettek. A képekhez néha a bibliából vett jelmondatot vagy rövid
imát is fűztek, amelynek szövegét szintén fába metszették. A fametszetű
nyomatok közül a legrégebbiek, amelyeken évszám is előfordul, Mária képe
1418-ból és szent Kristóf képe 1423-ból. A XV. század első felében
falemezekkel már képeskönyveket is állítottak elő, amelyek az
analfabétáknak és az alsóbbrendű papságnak voltak szánva. Ilyenek voltak
többek között a «Biblia pauperum» (Szegények bibliája), az «Apokalipsze»
és a «Hét halálos bűn».
A könyvnyomtatás feltalálásával a könyv új köntöst öltött. Ebben a
köntösben a könyv már azzá lett, ami tulajdonképeni rendeltetése: az
ismeretszerzés eszköze. A könyvnyomtatás első, 1500-ig készült termékeit
inkunabuláknak (ősnyomtatvány) nevezzük. Az inkunabulákat kezdetben
pergamenre, későbben papirosra nyomtatták. Az akkoriban használt papiros
tartós és szép fehér volt és a mély fekete nyomással igen jó hatást
tett. A könyvek alakja kezdetben folió (ívrét), majd kvárt (4-rét) volt.
Ismerünk azonban oktáv (8-rét) alakút is, például Augusztinusznak «De
Singularitate Clericorum»-ját, amely 1467-ben jelent meg.
A legelső nyomtatott könyvek betűi gót jellegűek és meglehetős nagyok.
Ez azért van, mert a nagyobb betűk metszése könnyebb volt, mint a
kisebbeké. Csakhogy a nagy betűk annyiban hátrányosak voltak, hogy kevés
sor fért egy lapra és a könyv ezáltal bővült. Gutenberg János, a
könyvnyomtatás feltalálójának legelső nagyobb terméke, a biblia –
mindamellett, hogy folió-alakú – csak 42 soros. A nagy betűk hátrányos
voltát, úgy látszik, hamarosan felismerték, mert egy 1467-ben nyomtatott
biblia már 56 soros és betűi kisebbek. Pannartz Arnold és Schweinheim
Konrád olasz könyvnyomtatók már az írott könyvekből ellesett szép latin
betűket öntöttek és ezekkel nyomtatták 1464–1465-ben Ciceró «De oratore
ad quintum fratrem libri tres» című művét. Az első görög betűk a
Mainzban nyomtatott «Paradoxis Ciceronis»-ban és a Rómában 1469-ben
nyomtatott Gelliusz-kiadásban fordulnak elő. Azok a könyvnyomtatók
pedig, akiknek görög betűjük még nem volt, a görög szavak helyét üresen
hagyták s azokat kézírással a vevők pótolták. Az első görög szövegű
könyv Laszkarisz grammatikája volt, amely 1476-ban Milánóban jelent meg.
Az akkori különféle tipusú betűket rendszerint a velük először
nyomtatott könyv után nevezték el. Igy voltak misszale-betűk,
ciceró-betűk (Ciceró műveit nyomtatták először ezekkel) és ehhez
hasonlók.
A mai értelemben vett címlapot az első könyveknél nem találunk. Az első
lapon legtöbbnyire a fejezeteket felsoroló tartalomjegyzék vagy a
kiadást ismertető levél volt. A latin könyvek rendesen ezekkel a
szavakkal kezdődtek: Incipit liber (Itt kezdődik a könyv). A könyv
címét, a könyvnyomtató és a nyomtatási hely nevét és az évszámot az
utolsó lapon kolofonban (végcím) tüntették fel. Az évszámot majdnem
kivétel nélkül római számokkal jelölték. Ettől az általánosan bevett
szokástól csupán Caxton Vilmos, Angolország első könyvnyomtatója tért
el. Ő ugyanis a könyv címét a szöveg közé vagy a tartalomjegyzék után
tette. Címlappal ellátott könyvekkel csak a későbbi években találkozunk.
Az első ismert ilyen könyv a Hoernen Arnold által 1470-ben Kölnben
nyomtatott «Sermo ad populum predicabilis etc.» című mű. Monteregio
János kalendáriumának, amelyet 1476-ban Ratdolt Erhárd nyomtatott, is
van címlapja és talán egyike a legérdekesebbeknek. A címen, az évszámon
és a könyvnyomtató nevén kivül 17 latin költemény is van a címlapon,
ezekután pedig a következő vörössel nyomtatott 3 sor: Bernadus pictor de
Augusta, Petrus Laslein de Langencen, Erhardus Ratdolt de Augusta. Az
első címlappal ellátott biblia 1486-ban nyomtatott. Címe csupán ennyi:
Textus Biblie. Egy 1492-ben Velencében nyomtatott bibliának meg ez a
címe: Biblia; alatta kép van, amely szent Péter apostolt a kulccsal
ábrázolja. A Fuszt János által 1466-ban nyomtatott «De arte predicandi»
című műben már margináliákat (széljegyzeteket) is találunk. A
lapszámozás csak a XV. század végén kezdődött. Legtöbbnyire azonban csak
a lap egyik oldalán volt szám és ez rendesen alul vagy fölül a szöveg
közepe felett állott. Az ívek sorrendjét jelző betűk és a «kusztodesz»
elnevezés alatt ismert szavak, amelyek a lap alján voltak elhelyezve és
a másik oldalra utaltak, szintén csak a XV. század végén fordulnak elő.
A legelső nyomtatott könyvek illusztrációi az iniciálék és a fametszetek
voltak. Az iniciálék helyét azonban a könyvnyomtató rendszerint üresen
hagyta, mert azok kifestése tetemes összegbe került. Ezáltal a könyvet
olcsóbban is adhatta, a vevő pedig a kifestést tetszése szerint
pótolhatta. Ezt a munkát a könyvfestő végezte. Kezdetben az
illusztrációk a nyomtatott könyvben nem igen érvényesültek, mert a
fametszetek kidolgozásban meglehetős nyersek voltak. Csak Pigouchet
fametszeteinél észlelhető finomabb kidolgozás, amelyek – Trechszel lioni
könyvnyomtató bizonysága szerint – puszpángfába voltak metszve, amely
már akkor használatban volt. Hogy az illusztrációk nem érvényesültek,
annak nemcsak a fametszetek kidolgozása volt az oka, hanem az is, hogy a
fekete festék egyhangúságánál egyebet nem nyújtottak, már pedig a
könyvkedvelők nem szivesen nélkülözték a színgazdag kiállítást. Ezen
későbben, már a XV. század vége felé, úgy segítettek, hogy a könyvfestő
a fametszeteket is kifestette.
A fametszetekkel illusztrált legrégibb könyv az 1461-ben Pfiszter Albert
által Bambergben nyomtatott Edelstein-féle mesekönyv, amely 101
fametszetet tartalmaz. Az első illusztrált könyv pedig, amely már a
fametszet összes kiválóságait egyesítette magában, «A szerelem és az
álom harca» című mű. 1499-ben jelent meg Velencében Aldusz Manutiusz
kiadásában és számos pompás fametszeteit Giovanni Bellinónak
tulajdonítják. Különösen a 6-ik lapon levő fametszet, amely Priaposz
áldozatát ábrázolja, kimagasló; de ez a lap rendesen hiányzik, úgy hogy
teljes példány valóságos kincs. Azonban a miniatürökkel ellátott
könyveket talán leginkább kárpótolták azok a pergamenre nyomtatott
imakönyvek (Livres d’heures), amelyek a XV. század végén s a XVI. század
elején Párisban Pigouchet, Vérard, Kerver, Du Pré és Hardouyn-nél
jelentek meg. Néhányban ezek közül az egész oldalas képeket a miniatürök
módjára kifestették és félig architektonikus lapszéleket gyöngén
aranyozták és akként kezelték, mintha a képek keretei volnának. Az egyik
könyvben aranyozott keretben egy kép látható: Nesszusz, a kentaur, amint
elszökteti Deianirát, Herkulesz nejét. Ez a kép a klasszikus mitológia
felélesztését mutatja és a könyv lapszéli diszítményeiben ismételve még
többször előfordul.
A XV. század második felében feltalálták a rézmetszetet, azonban igen
keveset nyomtattak vele, mert a nyomtatás követelményeinek nem igen
felelt meg. Ugyanis a réztábláknak a szedés közé való illesztése felette
sok nehézséggel járt Az első rézmetszetekkel nyomtatott könyv 1477-ből
való. Címe «Il Monte Sancto di Dio» és Firencében nyomtatta a német
származású Niccolo di Lorenzo. De ebben a könyvben a rézmetszet csupán
az egész oldalas képekre szorítkozott. Ugyancsak a XV. század második
felében az úgynevezett «tésztanyomás»-sal is próbálkoztak az
illusztrálásnál. Azonban úgy látszik, gyakorlatilag ez sem vált be, mert
az ilyenféle nyomatok a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. A
tésztanyomás eljárása az volt, hogy az érclapba bevésett rajzot nyúlós,
egyszerű színnel – rendszerint feketével – töltötték ki, s így
nyomtatták sárgára festett papirosra, úgy hogy a nyomaton a rajz
domborúan, sötéten látszik.
[Illustration: Bizánci kötés a VIII. századból.]
A kötésnek, a könyv külső ékességének, a középkorban már nagyobb szerep
jutott, mint az ókorban. Természetes azonban, hogy eleinte, épúgy mint a
könyvírás, a könyvkötés is a szerzetesek kezében volt. A könyvkötéssel
külön szerzetesek foglalkoztak, akiket azután könyvkötőknek neveztek.
Egy régi feljegyzésben olvashatjuk is, hogy a VI. században
Kassziodorusz a vivariumi kolostorba ügyes könyvkötőket hívott meg, akik
a könyv külső ékesítéséhez mesterien értettek. A kötésnél nagy fényűzést
fejtettek ki, mert arra törekedtek, hogy a miniatürfestményekkel és
rajzokkal diszített könyvek értékes voltával arányban álljon a kötés
művészi becse is. A VI–XIII. században a fából készült könyvtáblákat
elefántcsont-, arany- és ezüstdomborművekkel és drágakövekkel
diszítették.
[Illustration: Karolingiai kötés elefántcsontmetszéssel.]
Minthogy a középkor elején csak a szerzetesek foglalkoztak a
könyvkötéssel, az az időbeli kötést, barátkötésnek nevezték el. A
barátkötés első csoportját az elefántcsont-domborművekkel díszített
kötések képezik. Néhány ilyen kötést a párisi nemzeti könyvtárban
őriznek, amelyeken a dombormű bizánci és karolingiai
elefántcsont-metszés. Második csoportját azok a kötések képezik,
amelyeken a díszítés ötvösmunka. A bizánci ötvösmunka jellegzetes
példáját adják azok a kötések, amelyek a velencei Márkus-templom
világhírű kincseihez tartoznak. Ezeknek a kötéseknek fatáblái aranyozott
ezüstlemezekkel vannak bevonva. Hátukat több aranyozott ezüstszalag
képezi, amelyek zsinórral akként vannak összekötve, hogy a hát a könyv
kinyitásánál mozog. A legrégibb ezen kötések közül a VIII. századból
való. Önálló csoportot képeznek azok a kötések, amelyeknek felső táblája
zománclemezekkel van bevonva. A XII. század végén már ismeretes volt a
vaknyomású bőrkötés is. A legrégibb effajta kötések Angolországban
keletkeztek.
[Illustration: Ó-angol kötés vaknyomással a XII. századból.]
A XIV. és XV. században már olyan könyvkötők is működtek, akik nem
tartoztak semmiféle rendhez. S talán ennek tulajdonítható, hogy a
bőrkötés ebben az időben már általánossá vált. Kezdetben a bőrkötést még
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A könyv története (2. rész) - 3
  • Parts
  • A könyv története (2. rész) - 1
    Total number of words is 3731
    Total number of unique words is 1942
    22.8 of words are in the 2000 most common words
    33.2 of words are in the 5000 most common words
    38.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A könyv története (2. rész) - 2
    Total number of words is 3797
    Total number of unique words is 1756
    21.4 of words are in the 2000 most common words
    30.5 of words are in the 5000 most common words
    36.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A könyv története (2. rész) - 3
    Total number of words is 3653
    Total number of unique words is 1839
    22.6 of words are in the 2000 most common words
    31.4 of words are in the 5000 most common words
    38.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A könyv története (2. rész) - 4
    Total number of words is 3694
    Total number of unique words is 1873
    22.1 of words are in the 2000 most common words
    31.8 of words are in the 5000 most common words
    37.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A könyv története (2. rész) - 5
    Total number of words is 3190
    Total number of unique words is 1639
    24.3 of words are in the 2000 most common words
    34.7 of words are in the 5000 most common words
    40.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.