A fészek regényei: Elbeszélések - 5

– Nagy betükkel legyen, jó nagy kövér betükkel, hogy a pápaszemes
emberek is elolvashassák.
Majd idegesen csapott ki egy ötöst.
– Nyomdahiba ne legyen benne – kiáltá egy diktátor dölyfösségével…
Mennyi is már?… Hét. Ugy-e hét! Itt van még a többi. Istenem, istenem,
hát érdemes apának lenni?
Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a
kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordúlt és így szólt:
– Aztán ha valami akar lenni uramöcsém, itt vagy a miniszteriumban, csak
nekem szóljon.
Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg
ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél;
díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami
privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján és
beszaladgálta a kanczelláriakat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy
virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle s éppen azért
teljesítette, a mit kivánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: „Ha
valami akar lenni itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon“.
Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a
tizenkettedfél forintjával.
Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik már meg a kitagadás.
Hétközben is beküldte a béres asszonyt vagy a kasznárját s csak annyit
írt egy czédulára: „Mi lesz már?“ (Éppen az boszantott a legjobban.)
Hát az lesz – üzentem neki, – hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos
Hirlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor
jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső
gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két
oldalt. A vicze ispán, a ki mindig attól félt, hogy egyszer majd
napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem
jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni a
fölebbvalóimnak.)
Hanem aztán egyszer csak megjelent a „Hivatalos Hirlelő“ és nem volt
benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.
Nosza ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész
megyeháza csattogott tőle.
– No szépen vagyunk! – kiabálta. Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan
jó az én pénzem, mint a másoké? Hát már a tulajdon fiát sem tagadhatja
ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat: Mindjárt szélsőbali
leszek, rögtön, ebben a a pillanatban.
Valahogy sikerűlt lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az
aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megigérve szentül,
hogy még ma beadom a nyomdába.
De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer
is találkoztam Károlylyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes
lakást.
Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy vagy nyolcz nap
mulva egy délután ismét begurult az öreg s elém állt, apró szúrós
szemeit rám meresztve:
– Nos?
– Leadtam már kérem alássan, – mondám ijedten (s egy kissé tán el is
pirultam e füllentésre) – azóta ki van nyomva.
– Helyes – szólt megelégedetten – nagyon helyes.
Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd erős léptei kevélyen
kopogtak a kövezeten.
(Hanem most már – gondoltam magamban – csakugyan leviszem azt az
átkozott pénzt, beadom az iktatóba és kiszedetem legott a közleményt.)
De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor
aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással és éppen
megyek már lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg, lihegve,
kipirosodva, mint a bazsarózsa és egy kis szőke ficzkót czipel a karján,
ki makranczosan kalimpál a lábaival.
– Éppen önhöz jövök – szólt izgatottan.
– Hozzám? – dadogtam – hisz már ki van nyomva, kérem.
– Hm, hm… de menjünk be kérem a szobába. Uczu kis ember, most már
leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.
A fiú kezében egy ostor volt s a mint ott tipegett az öreg mellett,
végig a hosszú ambituson, meg-megsuhintotta vele: „Gyü te Sármány, gyü!“
A „Sármány“ édesdeden morgott a nagy bozontos bajúsza alól: „Ejnye mákos
kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.“ A napfény aranyos sávokban ömlött
be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vigan csengett, a kis ostor
csattogott.
– Hova megyünk? kérdezgette váltig útközben, kiváncsian forgatva
szanaszét a kis buksi fejét. – Istállóba megyünk?
– Nem fiam, ehhez a bácsikához megyünk.
Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.
– Nagy baj van, kedves uramöcsém – kezdé odabent s hangja egyszerre
alázatos, szelid lett – hát csakugyan ki van már nyomatva az az izé?…
– Igen, már ki van nyomva.
Az öreg fejét vakarta kedvetlenűl.
– Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.
– Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.
– Pedig annak nem szabad megjelenni.
– De hát mi történt?
– Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyereket. Én
találtam meg. Azaz hogy ő talált meg. Azaz hogy egymásra akadtunk.
– Hát ez a kis fiú talán…
– Igen, ez az. Apró ficzkók játsztak egy kapu előtt, öten-hatan, a mint
itt a megyeháznál bekanyarodom. – Egyszer csak elémbe áll az egyik,
képzelje csak, szóról-szóra így szólít meg: „Emberbácsi, azt mondják
ezek a gyerekek, hogy te az én nagypapám vagy.“ Ránézek, megösmerem
rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. „Takarodj
utadra.“ Erre szembe áll velem, adta kölyke, s visszafelesel: „Ne
lökdösödj bácsi, mert visszalöklek.“ Kiesett szememből a köny…
Meglágyúltam, ember vagyok. Hát mondom neki: „No, és mit akarsz?“ Bátran
a szemembe néz: „Czukrot akarok tőled, ha a nagypapám vagy.“
A kis fiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat,
felágaskodva az íróasztalig és élénken közbeszólt: „Nini lekvár!“
– Mordizom adta gyereke – kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett
neki a csiny.) No, no, nem tesz semmit… ne ijedj meg, nem bánt a bácsi.
Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább,
kibugygyant a köny a szememből, fölkaptam a gyereket, össze-vissza
csókoltam és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen
gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat
a szemeket. Fordulj erre felé fiacskám!
– Kedves jószág; valóban…
– Ugy-e, ugy-e? – vágott közbe elérzékenyülten – annak a közleménynek
most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? – nyöszörögte
félénken.
– Óh igen, van egy. Más lapot nyomatni.
Nyakamba ugrott örömében.
– És mibe fog kerülni? – kérdé izgatottan.
– Körülbelől negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.
– A mibe kerül, abba kerül – kiáltá, csak tessék azután megmondani és én
köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?
– Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.
– Isten önnel hát. Gyere no kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni…
Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni, itt vagy a
miniszteriumnál, csak nekem szóljon.
– Köszönöm.
Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve.
S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utczán kikerűl; a
társaságban megszökik előlem.
Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig
voltaképen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajczárral.