A fészek regényei: Elbeszélések - 3

Total number of words is 4060
Total number of unique words is 1913
34.6 of words are in the 2000 most common words
46.8 of words are in the 5000 most common words
53.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ki gyökereimet, ott fönt akarok élni a hegyormon“ – hogy dugnák össze
fejeiket a buja sások, gólyabegyek, mocsárvirágok alatta, nevetnének,
kicsúfolnák: „Jámbor fűzfa, a hegyoromra feljuthatsz, de nem élni, csak
elhervadni…“
Hja, Gál Katalinnak senki sem szólt semmit!
Ferencz úr, azt mondják, eleinte, mikor meglátta, tett ugyan némi
kifogásokat az apró termete miatt, de arra állitólag azt felelte volna
vissza a leendő anyósa:
– Ne busuljon, Majornoky ur semmit. Majd elég magas lesz a Katka, ha a
pénzes ládájára ültetjük. (Hát persze, hogy az elég magasság!)
El is vette, de bizony csak három évig éltek együtt. (Ha udvarias
volnék, hatnak is mondhatnám, mert a háborús esztendők kétszeresen
számitanak.) A harmadik évben valami pletyka kerekedett a környéken. Nem
is érdemes beszélni róla, a régi chablon: katonatiszt… párbaj… elválás.
(Ismeretes három állomás a házasság országában.)
Ferencz rosszul bánt a nejével, az asszony ennélfogva tulságosan jól
bánt másokkal. Egyébiránt az ördög tudja, igaz-e? A válóperben csak az a
bizonyos „engesztelhetetlen gyülölség“ volt fölhozva. Két szó, olyan
széles és mély, mint két nagy zsák, a mibe két ember szennyese bele fér.
Ők nem oldozgatták, én sem rázogatom. Nekem ugy is csak a fiukkal van
dolgom, a kik az anyjuknál töltötték gyermekéveiket az öreg szappanosék
körében, mert az elvált asszony a szüleihez ment szalmaözvegyeskedni.
(Nem is tudom, miért nevezik szalmának, a mi voltaképen tövis?) A
szappanosék még ugy is büszkék voltak Katira, nincs az az alkalom, hogy
a nagyasszony ne ugy emlitse: „leányom Majornokyné.“ Hát még a két kis
kölyköt hogy kényeztették, beczézgették. Egész nevetség volt, mikor a
vén Gál Péter minden évben verset tanult be az unokái névnapjára és
rigmusokban köszönté föl „Majornok urait.“
A fiuk valóságos ellentétei voltak egymásnak. Gyuri barna, Pali szőke;
Gyuri jámbor, mély érzésű, Pali pajkos és léha természetü; Pali korán
elárulta, hogy urnak született, fintoritotta is az orrát a
szappanszagra, hanem a szelid lelkü Gyuri hévvel ragaszkodott a
nagyszülőkhöz. Öröme is telt benne e miatt a nemzetes uramnak.
– Ez a miénk. Ez a hajlékonyabb ág. Pali, meglássátok, reánk nem ismer,
ha majd négy lovon jár, de a Gyurikában megbizom, az ide hajlik.
Mikor aztán a nyolczadik évben átvette a fiukat az apjuk, hogy a városi
iskolákban kezdje meg neveltetésöket, az elválás annyira elkeserité az
öregeket, hogy Gál Péterné asszonyom a nagy busulásba belehalt. Utána
ment az ő hites feleségének Gál uram is. Mert minek is élt volna már?
Átkozott agyvelők kitalálták a milly-gyertyát. A szappanért pedig
tulajdonképen nem érdemes életben lenni, mert a gyertyamártás adja a
jövedelmet.
Hiszen, ha a milly-gyertyákat föl nem találják, akkor az öreg nagy
vagyont hagyott volna a leányára és én most meg sem irhatnám ezt a
történetet, de mivel a milly-gyertyákat csakugyan feltalálták, Gál uram
ennek ellensulyozásául mindenféle vállalatokba belekapott és mire
szemeit behunyta, annyira leolvadt a nagy hirhedt vagyon, hogy maradt
is, nem is valami a szalmaözvegynek.
Pedig el kellett volna a sok is, kivált aztán, a hogy a két haragvó
szülő közt, a kik soha sem találkoztak, sohasem látták egymást azóta,
megindult az elkeseredett verseny – a két fiu szeretetéért.
Sajátságos harcz volt az! Olyat még nem jegyeztek fel annálék.
A fiukról most már az apa tartozott gondoskodni, de tehette az anya is.
Minden héten ment a sok fris kalács Selmeczre, a hol tanúltak. Erre
megharagudott Majornoky Ferencz és kontraktust csinált az ottani
czukrászszal, hogy az ő fiai annyit ehessenek a boltjában, a mennyi a
bőrükbe fér. A karácsonyi szünetekre ezüst órát vett nekik ajándékba;
fogta magát az asszony és a husvéti szünetekre (ki volt kötve, hogy azt
minden évben nála töltsék) arany órákkal lepte meg őket. No ez már olyan
tromf volt, hogy a tekintetes ur nem tehetett mást, mint pony-fogatot
szerezni be nekik a nyári szünnapokra. Ezt tessék aztán tulliczitálni.
Bizony az anyai leleményesség nem pihent… S a mit az elméje kigondolt,
azt bármi áldozatokkal megszerezte, hogy a gyerekek szeressék. Majornoky
Ferencz váltig erősködött: „Nem hagyom magamat; nem fog ki rajtam!“
Igy folyt ez hosszú tiz éven keresztül; ha az asszony instruktort
fogadott a fiukhoz, Majornoky mindjárt egy praefektust szerződtetett
hozzájok. Mikor képeskönyveket, ifjusági olvasmányokat kezdett
küldözgetni, ő megvett a liczitáczión egy egész bibliothékát s
béresszekéren vitette föl Selmeczre.
A nebulók természetesen jól érezték magukat a vetélykedés mellett.
Tejben-vajban úsztak, bársonyban jártak, selyembe törülköztek. Pénzük
meg annyi volt, hogy a tizedrészét sem birták elhajigálni.
De a tizenegyedik esztendőben láthatólag meglankadt a küzdelem. A mama
engedni kezdett. A mama már csak himzéseket, kézimunkákat küldözgetett.
Palinak nem tetszett az időknek ez a jele, de a „hajlékonyabb ág“ szépen
elrakosgatta e csekélységeket is, sokra vette, megbecsülte, a mikor
megkapta, meg is csókolgatta: „Szegény édes anyám, hány ezer öltést
tett, míg ezeket varrta!“
Az igazat megvallva, utóbb Majornokyn is észre lehetett venni némi
„fáradságot“. Hja, a mult őszszel állott ki egy követválasztást. Sok
vérvesztéssel jár az!
De mindegy, hisz már ugy is be van a fiuk neveltetése fejezve. Most
teszik le az érettségi vizsgát. Az pedig elég tudomány egy-egy
Majornokynak.
Maga az öreg is feljött a vizsgára. (Mióta képviselő lett, szerette
magát mutogatni mindenfelé.) Mindjárt föltünt neki, hogy a Gyuri igen
kopottasan néz ki az idén.
– Neked nincs különb ruhád?
– Nincs, édes apám.
– Hát hová teszed azt a sok pénzt, a mit küldözgetünk?
– Elköltöm – felelt könnyed vidámsággal.
Az apa kedvetlenül simogatta szakállát.
– Hogy változtál át ugy egyszerre? Tavaly még megtakaritott pénzed is
volt és a mellett ugy néztél ki, mint egy herczeg. Mi történt veled, te
fiu? Nini, hát az órád, ékszereid, gyürüid?
– Nincsenek meg.
– Szépen vagyunk. Neked van valakid, te gazember.
– Igen, van valakim.
– No ez bizony elég korán van, te tejfelszáju – dörmögte az öreg,
összeránczolt homlokkal, de azért a tömött, őszülő bajusza mosolyra
gördült titokban. – Ej, kópé, hát nem mondanád meg, ki?
– Nem mondom meg, apám.
– Jól van, jól; most már csak siessetek hát a vizsgára, majd én is
utánatok megyek későbben.
A képviselő úr még egy szivart akart elszíni előbb, de nem volt neki.
Talán csak lesz a fiuknak valahol. Kinyitogatta sorba a kis
mahagonifa-szekrényeket s kezébe akadt egy csomó postai vevény… ötven…
hatvan… negyven forintról szóltak.
– Aha! – dünnyögte – megvan a valaki!
Nosza hol a pápaszemem? Föltette hirtelen és fölszisszent. Ez a név volt
ott a vevényeken: „Gál Katalinnak“.
Hát már ennyire jutott az asszony.
Ugy kell! Ugy kell! Valami ördögi ösztön ujjongni készté mint
diadalmast. A káröröm demonai körültánczolták s delejes ujjaikkal
csiklandozták, mig nem egyszerre jött egy fagyos kéz s rácsapott a
szivére, hogy megremegett és hátratántorodék.
– Hozzá szít, engem pusztit, őt szereti! – és fölemelte ökleit dühösen.
No megállj, kigyó-kölyök!
Erőt vett magán, elment és végig hallgatta a vizsgát látszólag
nyugodtan, csendesen, de lelke háborgott belül.
Mikor vége lett, a tanár urak kihirdették az eredményt: Pali megbukott,
Gyuri kitünő sikerrel ment át.
Az apa oda lépett ahhoz a fiához, a melyik megbukott s gyöngéden
csókolta meg homlokát:
– Ne félj semmit, azért te mégis ur leszel.
A másik lehajolt hozzá, hogy kezét csókolja meg; visszavonta s szemeiből
haragos villám lövelt feléje.
– Eredj a szemem elől… Megátkozlak!
– Atyám! – kiáltá Gyuri elhalványodva – hát mit cselekedtem?
– Mit? Elárultál! Anyádnak küldözöd a pénzt. Tudom már hova lett órád,
hol vannak ékszereid. Meglopsz engem ő miatta…
– Tudd meg, hogy ő nagy szegénységben van – rebegte Gyuri és előtörtek
szemeiből a könyek.
– Semmi közöm hozzá – szólt a szivtelen Majornoky. – Hozzád se többé.
Mehetsz a hová akarsz.
– Bocsáss meg – esengett a fiu szivszakgató hangon – én csak a természet
törvényeit követtem.
Az öreg gunyosan kaczagott föl.
– A természetét? Nem ismerem azt az urat mint törvényhozót. Tudtommal
egy kerületben sem választották meg. Különben eredj hozzá, ha az ő
törvényeit követed. Én többé nem ismerlek.
Igy tagadta ki Majornoky a Gyuri fiát, a ki elhagyatva, gyalogszerrel
indult a városka felé, a hol az anyja lakott, mig Palit négy lovas hintó
vitte az ősi kastélyba. Hanem a városban ők is megálltak, Majornoky
bemutatta fiát az alispánnak.
– Ajánlom Palit a szivességedbe. Nem iskoláztatom többé, ennélfogva
végzett ember. Gondoskodjál, kérlek, számára valami hivatalról.
Az alispán nyájasan fogadta őket.
– És mire volna leginkább alkalmas a Pali öcsém?
– Arra, a mi legelőbb megüresedik – felelte természetes hangon idősb
Majornoky ur.
Az isteni gondviselés ugy akarta, hogy Lázár János ur, a megyei
számvevő, költözzék el leghamarább az élők közül, lőn hát Majornoky
Pálból néhány hónap mulva számvevő a megyénél; mig a hajlékonyabb ág, a
becsületes Gyuri egy vén prókátorhoz állt be irnoknak, hogy anyja
nyomorát keresményével is enyhithesse.
Mert bizony gyöngén állt már a szalmaözvegy; a mi kis pénze volt,
elfogyott, a nagy kőházából kiliczitálták, értékes ingóságai
elvándoroltak. (Milyen gyors lábuk van azoknak, ha ugy megindulnak!)
Hónapos szobába huzódott a fiával, annak a bérét is varrással kellett
megkeresnie. A toll is rossz kenyérkereső, de hát a tű! Az még
tekintetes urnak szólithatja a tollat is…
Szegényesen tengtek, de nem minden öröm nélkül, kivált az asszony; élt
még a férje, gyülölhette; ott volt az egyik fia, és egészen az övé volt,
szerethette. Sőt szerethette a másikat is, habár az csak hébe-hóba irt
egy-egy levelet. Eljönni nem ért rá. Élte a világát, udvarolt, mulatott,
adósságot csinált.
Sokszor is ülte meg e miatt a szegény anya homlokát a boru s megrezgette
hangját a keserüség.
– Egyedül állunk, édes fiam. Pali sem a miénk. Nincsen nekünk senkink
ezen a világon.
Igaz, ugy volt; a másvilágról kellett jönnie valakinek, hogy kisegitse
őket. Egy nap néhai Gál Mátyás, budai csizmadia végrendeletét bontották
föl a budai tanács előtt, melyből kisült, hogy a becsületes mester
kétszázezer forintnyi vagyont hagyott a testvérbátyja, Gál Péter,
Katalin nevü leányának, ha még életben vagyon. (Ugyan hány pár csizmát
varrhatott az meg életében!)
Bezzeg fölviradt megint a Majornoky fiuknak! Gyuri ott hagyta a
princzipálist, Pál urfi is legott ráért édesanyját látogatni. De a mikor
itt felbukkant arany pompájával a nap, éppen akkor áldozott le odaát.
Majornoky Ferenczet tönkre tette a képviselőség. Hja a népbizalomnak
nagy a gyomra. Most, hogy nem kapott többé mandátumot, kénytelen volt
szolgabiróságot vállalni s mindig alább-alább merült az uzsora
hullámaiban. A Majornoky-kastély és birtok árverésre kerűlt.
Kapóra jött a szalmaözvegynek. Milyen elégtétel lesz az! Ki is adta
legott a parancsot:
– Ülj kocsiba Gyuri, és meg se állj Majornokig. Vedd meg, akármibe kerül
is.
Majornoky Ferencznek már nem volt semmije, de még ur volt, és pedig
mekkora ur! Gyuri éppen a járásán át utazott a majornoki árverésre s a
hol éjszakára megszállt, egy falusi korcsmában, valami enni valót kért.
A korcsmáros gondolkozóba esett, hogy mit adhatna.
– Csináltasson egy kis rántottát – szólt a vendég.
– Rántottát? – kiáltott az föl csodálkozva. – Jó helyen beszél az ur. Az
egész környéken nincsen tojás.
– Hát hova lettek a tyukjaik, azaz mivel foglalkoznak?
– Megvannak, kérem alássan, hanem a kakasok pusztultak el. Rettentő
öldöklés van itt egy év óta, a hogy Majornoky ur a szolgabiró.
– Nem értem.
– A nagyságos ur ideges, nem tud aludni s a melyik faluban megszáll a
járásban, ott az előljáróság kiöldösteti a kakasokat, hogy éjjelente föl
ne keltsék ostoba kukorikolásaikkal.
Ilyen volt a szolgabirói nymbus valamikor. Hanem a kétszer-kettő már
akkor is örökké négy volt. A ki nem tudott számolni, biz az arra jutott,
hogy aztán nem, tudott aludni. A kakasokat még ki lehetett végeztetni,
de a hitelezők éltek és ébren voltak.
– Hanem iszen – fecsegett tovább a korcsmáros – nem sokáig lesz már ő
szolgabiró. Nagyon a végét járja már.
– Hogy-hogy?
– Éppen holnap árverezik Majornokot.
– Tudom. De szolgabiró azért megmaradhat.
A korcsmáros szemeivel hunyorgatott.
– Hát tetszik tudni, a hogy veszszük. Sok mindenféle tarka macskája van
Majornokynak. Egy pár nem tiszta természetü adósság, hiszen tetszik
engem érteni… a kezelés körül némi formátlanságok. Én tudom ezeket, mert
a fiam az irnoka. Az nekem mindent elmond. Ezek a dolgok előbb-utóbb
megfojtják. Pedig sajnálom szegényt, igazi ur volt.
A vendég szomoruan sohajtott, gondolkodva hajtotta le fejét az asztalra;
majd élénken kérdé:
– Hogy hivják önt?
– Engem Balics Gábornak.
– Akar-e egy szivességet tenni s a mellett egy jó cselekedetet?
– A dolog minemüsége válogatja – felelte ékesen Balics Gábor.
– Én Majornoky György vagyok, a Majornoky Ferencz fia.
Az öreg korcsmáros agyaráról ijedten fordult le az ezüst kupakos pipa.
– Ejnye, ejnye! – dadogta kétségbeesve. – Inkább a nyelvemet vágtam
volna ki… Itt állok, kötözzenek meg.
– Semmi baja sem lesz, Balics bácsi, biztatta Gyuri nyájasan – sőt
inkább köszönöm, hogy szólt. Hanem egyre kérem…
– Életemet! – kiáltá a csacsogó öreg éledezve.
– Nem kell az élete, Balics bácsi – hanem beszéljen fiával és
valahányszor olyan dolog talál fölmerülni, a mi árthatna atyámnak,
jöjjön hozzám, én rendbe hozom azt ugy, hogy ő észre se vegye, önnek is
megfizetem a fáradságát. Megigéri?
– Itt a kezem rá. És hol keressem az urfit?
– A Majornoky-kastélyban.
– A Majornoky-kastélyban? De hisz azt holnap eladják.
– Éppen azért – felelte mosolyogva Gyuri. – Csak keressen föl ott; vagy
ön, vagy a fia.
Másnap a Majornoky kastély és birtok Gál Kataliné lett mindenestül. Nem
kellett megmozditani semmit. A czimer (a kard élére szurt török fő) ott
maradhatott a homlokzaton, az ősök sem voltak kénytelenek elköltözködni
a falakról; otthon voltak itt ezentúl is.
Nemsokára beköltözködött a szappanos leány azokba a termekbe, hova annyi
édes reménynyel lépett egykor fiatalon s hol annyit szenvedett azután.
Bejárta a kertet, fölkereste az ismerős bokrokat. Nini, a szegény
galagonya innen kiveszett. Pedig abba hasitottad fel egyszer homlokodat,
Gyuri fiam. Óh, óh, a kis körtevessző, hogy megnőtt, hogy elaggott… Az
volna ez? Nézd csak Pali, abban az évben ültették, mikor te születtél.
Hát a patak a kert végében megvan-e még? csörög-e még?
Biz’ az ott csörgött, csacsogott és mert ősz eleje volt, ringatta, vitte
az elszáradt faleveleket a tengerbe.
Mikor aztán kigyönyörködte magát az uri birtokban, fölosztotta a
szerepeket fiai közt.
– Pali hadd hivataloskodjék tovább. Házasodjon meg jól, hozzon
menyecskét a házhoz. Elég tág a kastély. Évenként pótolom a fizetését
négyezer forinttal. Mi pedig Gyurival itt maradunk gazdálkodni és
élvezzük a csendes falusi örömöket. Azért te is ur leszel, édes fiam,
neked is kiadom a négyezer forintot itthon, négy lovon járhatsz, inast
tarthatsz, pezsgőt ihatol.
Gyuri otthon cseppent s egész odaadással vitte a gazdaságot. Négy lovat
ugyan nem tartott, pezsgőt sem ivott, de azért boldognak érezte magát,
csak néha komorodott el napokra.
Akkor aztán hiába simogatta forró fejét lágy ujjaival édes anyja.
– Neked valami rejtett bajod van. Mi bánt, kis „ágacskám“?
– Csak ugy elgondolkoztam egyről-másról.
No ugyan miről? Hiszen nem volt semmi oka a búskomorságra, mely egyre
gyakrabban lepte meg. Szerelmes nem lehetett, nem járt sehova, nem
ismert senkit. Ő hozzá sem jártak. Csak egy öreg ember fordult meg nála
egy idő óta sürűbben, azzal aztán bezárkóztak a kerti házba és
tárgyaltak órák hosszáig. Rendesen olyankor mutatkozott rajta az a méla
levertség.
Az édes anyja kiérezte:
„Ez az ember szállitja valahonnan azt a sok bánatot, de megtudom,
rájövök, ha máskép nem, fortélylyal.“
A fia éppen künn járt a mezőn egy délután, mikor Balics Gábor, mert ő
volt, beállitott.
– Jöjjön be hozzám – hivta nyájasan az úrnő.
– A fiatal urhoz jöttem – huzódozott Balics uram.
– Tudom, – ravaszkodék ez – mondta a fiam és megbizott, intézkedjem
helyette. Hát mi baj van?
– Hja bizony, megint pénz kell.
– Még mindig? De hát mire kell az a sok pénz? kérdé a szalmaözvegy
találomra.
– Hja, hja, – vakarta fejét az öreg – a vármegye nagy kemencze…
– Hozott-e valami irást?
– Hogy ne! Itt a levél magától az öreg nagyságos urtól. Tegnap
függesztették föl szegényt. Hja, a vármegye nagy kemencze… Mennyi pénzt
hordtam el és mégis fölfüggesztették!
Mig az öreg fecsegett, csacsogott, addig az asszony reszkető kezekkel
tartotta azt a levelet és olvasta villámló szemekkel:
„Kedves Gyuri fiam! Küldj a becsületes Balicscsal száz forintot.
Majornoky.“

Az asszony olyan sápadt lett, mint a fal, majd vörös, mint a
skarlát-posztó, apró szürke szemei kidülledtek és kékes lángokat
löveltek, mint a kigyóé.
– Távozzék! – hörgé fogait megcsikorgatva – mert mindjárt keresztül
megyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!
Egyszerre levált róla minden máz, a mit a nevelőben ráaggattak, a mit a
fényes kastély, a selyem kelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a
szappanos-leány.
Ökleit fölemelte s neki rohant sziszegve körmeivel Balics uramnak, ugy,
hogy az vad futásban keresett menedéket.
És e rettenetes furiában összeszakgatott magán minden ruhát, a földhöz
vagdalta a porczellánokat, a vaskályhához paskolta az üvegeket, végig
futott a folyosókon, fölrugott dézsát, virágcserepet, a mit előtalált,
beszaladgálta a cselédszobákat s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a
szolgálókat.
Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyörészve lépegetett a gyaloguton a
kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra
és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szürt tej. Balról az
erdő zugott rejtélyesen, elálmositón.
– Csukjátok be a kapukat! – rikácsolá a bőszült asszony.
A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely
már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök
elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt.
– Ej no, hát mi ez? – boszankodott Gyuri s zörgetni kezdett. – Nyissátok
ki!
Semmi nesz. Hallgatódzott s ugy rémlett előtte, mintha belül halkan
beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:
– Hej emberek! Én vagyok itt!
Fojtott, visszatartott kaczaj volt a felelet.
– No megálljatok, gazemberek.
Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ és azzal kezdte
döngetni a vaspántokat.
Egy ablak nyilt meg az emeleten. Hallani lehetett a nyikorgását.
– Miféle zaj ez? – kérdé egy százszor hallott hang, de még sem ismerős.
– Én vagyok, mama.
– Kicsoda?
– Hát rám nem ismersz? – kaczagott föl Gyuri. – Persze, a méreg
megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.
– Én parancsoltam.
– Te? – kérdé Gyuri meghökkenve. – Te rendelted? Hogyan kell azt
magyaráznom?
(Most kezdte csak észre venni, hogy ez aligha puszta tréfa.)
– Ugy, hogy föl is ut, alá is ut. Itt nincsen többé kereseted.
– Anyám! – kiáltá remegő hangon. – Hát mi történt?
– Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet,
kijátszottad jóhiszemüségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs
jellemed, kitagadlak.
Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor
becsapódott. Vége volt mindennek.
Gyuri odatámasztotta zugó fejét a kapuoszlophoz s hosszan,
megüvegesedett szemekkel nézte a felhőtelen eget, a hol éppen most
gyuladozott egy virgoncz csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem
szólitotta.
Azután kitörülte szemeiből a könyeket és elindult a gyaloguton. Most már
jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólitotta: „Neked nincs
jellemed“ – zugta utána. – Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy
mogyorófabokor szólt hozzá: „Vágj le rólam vándorbotot!“ Sokáig
keresgélt a hajtások közt, mig végre letörte a leghajlékonyabb ágat.
Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a
rövidebbet huzta, mig a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert
mindig a jóléthez huzódott.
A mit én elmondtam, hajszálig igy történt, de azért, a mit Balics uram
fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte
a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy
például nem valószinü.


EGY FIUNAK A FELE.
(Egy csevegésnek a fele és egy regénynek a fele.)

I. A BEVEZETÉS.
Mikor e nagytekintélyü kör[1] részéről azt a megtisztelő felszólitást
kaptam, hogy felolvasást irjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:
– Én, megvallom, soha sem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát
nem is tudom elképzelni, hogy más valaki is mulathasson.
Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért
mégis megappellálom mondásomat a plenum elé.
Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas
téli estét mégis csak agyonütik.
Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria
nélkül. El is mondhatom, ha parancsolják – mióta Bismarck nyomán az
őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.
Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy
megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.
Kikérdeztem: szoktak-e a körben ferblizni?
– Nem igen.
No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A
ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.
– Hát tarokkozni szoktak-e?
– Nagyon ritkán – felelték a forrásaim.
No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyülési
koulissatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták játéka,
azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok
játéka.
– De hát mit szoktak mégis leginkább játszani a körben?
– A dominót!
Hohó a dominót? No már most tudom, mihez tartsam magamat. A domino
csendes családos emberek kultusza. Most már megvan az utbaigazitó, mit
kell ott elbeszélnem.
Mert, ne is nevessenek kérem, nagy taktika kell ahhoz.
Egy husvét napján az történt meg Deák Ferenczczel, hogy nagy beszédet
tartott a belvárosi választóknak, a mely roppant hatást tett. Deák
Ferenczczel sokszor megtörtént az ilyesmi.
Egy felvidéki képviselőnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszem közt
vagyunk, Urbanovszky Ernő volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy
betanulta szóról-szóra, váltott hozzá egy vasuti menetjegyet,
hazautazott a saját választóihoz és elmondta azon melegében eleitől
végig, magyarul is, tótul is.
A beszéd nem csinált semmi hatást.
Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon és
boszankodva dörmögte:
– No, én czudarul megjártam a Deák eszével.
Ha most itt átvehetném a meseiró szerepét és az igazság magvát bele
akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy ő
meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi
választók előtt, és a mint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:
– Soha sem hittem volna, hogy ilyen okos ember ez az Urbanovszky!
Mindebből csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky
beszéde is hatott.
És most már bevallottam kiszámitott ravaszságomat, miért nem olvasom én
magam ezt a kis történetet,[2] melyet a dominójáték alapján békés
családos emberek számára hoztam. Mert ugy vagyok én azzal, hogy ha
valamit irni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul
már a szegény pára, valami nagyon messzire soha sem visz, de azért haza
a szülőföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán előkeresem valamelyik
ismerősömet és elhozom.
Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostoha anyát. Annak a
történetét mondom el.
Egy jó mostoha anya, – fogják ellenvetni, – ugyan, ugyan, hisz az
lehetetlenség!
Már pedig én mégis tudok egy jó mostoha anyát.
Hiába rázzák a fejüket, hogy nem hiszik. Hiszik majd, ha elbeszélem.

II. MAGA A TÖRTÉNET.
Hát az történt kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszeszornak, névszerint
Gáthy Lőrincznek, meghalt a szép fiatal felesége gyermekágyban.
A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép
egészséges fiucska, megmaradt.
Gáthy Lőrincznek volt egy öregebb nő rokona, a ki a temetés után
fölvette karjára a kisdedet és a mi könyje megmaradt a temetésről, azt
sirta el a bölcső felett.
– Szegény kis árvácskám, mi lesz te belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai
kéz nélkül.
(Nyilván oda akart jönni a néni gazdasszonykodni – mert ma már senki sem
diskurál ok nélkül még egy három napos gyerekkel sem.)
– Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen – mondá az apa, s fölkapta
a csecsemőt és megcsókolta a gyenge piros képét – ne félj semmit fiam, a
mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.
– Csakhogy az nem édes anya lesz, Lőrincz öcsém.
– Én az édeset adom neki vissza.
– Eredj hát, kapard ki a földből, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az
már örökkön-örökké. Az, a kit te hozol, mostoha lesz, Lőrincz, ha arany
pántlikával fonja is a haját.
A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kis fiut és ott
hagyta. Hideg, zárkozott jellemü ember volt, se ő nem mondta, se nem
kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:
– Od’adta valakihez gondviselésbe.
Két hét mulva jött vissza és rá három hétre elvette az uradalmi
joszágigazgató hugát, Zehernyey Borbálát. Az volt akkoriban a
legcsinosabb özvegyasszony nálunk.
Az emberek erre is vállat vontak:
– Lám, eltette a porontyot az utból… Mégis csak rossz ember ez a Gáthy.
Nem nagyon sokára és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy
kalendárium?) az uj asszony szintén egy fiucskával ajándékozta meg
Lőrincz urat.
Még fel sem kelt Gáthyné a gyerekágyból, mikor az ura megint elutazott
Pestre és megint elvitte a gyereket, ugy hogy vissza se hozta többé. Az
emberek nagy szemeket meresztettek:
– Hát ez mi? Gólya hozta tegnap, apja viszi holnap.
Rejtélyes sugás-bugás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel?
Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis
ártatlanokat, hanem Buda-Keszire. (T. i. ott laknak a mennyország udvari
szállitói.)
És mig a Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is
nagy sirás-rivás verte fel a kis barátságos kastély ódon szobáit. A
fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte
a gyermekét; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kuszott
előtte és átkozta a feszület előtt:
– Add elő a gyermekemet, hova tetted?
De a különcz ember hajthatatlan maradt.
– A gyermek jó helyen van, – mondá – megkapod majd egyszer. Ne firtasd,
mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elő nem adom.
Fogadásom van rá, első feleségem holttesténél tettem. Nem fogom
megszegni.
Igy mult el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai sziv kínja.
Minden utat bejárt, minden módot megkisérelt, de egyik sem vezette
sikerhez, a „kegyetlen apa“ olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kő.
Gyakran járt fel Pestre „a gyerekeket megnézni“, de az asszonynak alig
mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.
Az ötödik évben aztán igy szólt Lőrincz egy héttel Borbála napja előtt:
– No asszony, süss, főzz az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek
Pestre és haza hozom a gyermekeket.
Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfujt
mindent. Öt esztendőnek keserű gyötrelmét.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A fészek regényei: Elbeszélések - 4
  • Parts
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4046
    Total number of unique words is 1995
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4134
    Total number of unique words is 1854
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4060
    Total number of unique words is 1913
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4088
    Total number of unique words is 1895
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 1055
    Total number of unique words is 579
    45.6 of words are in the 2000 most common words
    55.8 of words are in the 5000 most common words
    61.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.