A fészek regényei: Elbeszélések - 1

Total number of words is 4046
Total number of unique words is 1995
34.1 of words are in the 2000 most common words
45.4 of words are in the 5000 most common words
51.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

MIKSZÁTH KÁLMÁN
A FÉSZEK REGÉNYEI
ELBESZÉLÉSEK



BUDAPEST, 1887
KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE
ANDRÁSSY-UT 10


TAVASZI RÜGYEK.

Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az
együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos
kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulóknak. Pedig testvéröcscse
volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen
kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is.
No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira
epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek
be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az
ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám“ nevü lovát egy
éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön ujságot szedettek
ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban
egy czukorbányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No
ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár
részvényei képezték a vagyonát.) Kossuth kétszázezer emberrel betört
Mehádiánál. (No ez jó dolog – rikkantott fel vidáman, mert nagy
forradalmár volt belsejében.) Pesten tegnap óriási földrengés volt, az
egész város elsülyedt mindenestől.
Halálsápadtan ugrott fel, mert a leánya, a kis Mariska ott járt
iskolába.
– Kocsis, fogjon – hörgé. – Rögtön indulunk Pestre.
– De hiszen Pest nincs már meg, – ellenveték pajkos tanácsadói.
– Igaz, – sziszegte, – nincs már meg!
Levetkőzött, lefeküdt az ágyba, kilelte a hidegláz és fel sem kelt
addig, mig jó emberek fel nem világosították, hogy Pest most is a maga
helyén van.
Ezt így egyszerüen el nem hitte volna, mert azok közé tartozott, a kik
semmi valószínüt el nem hisznek, hanem vakon esküsznek minden
lehetetlenségre. Megmagyarázták hát neki az ő esze szerint, hogy
csakugyan sülyedőben voltak Pesten a házak, hanem a távirda-drótok,
melyek házakat, oszlopokat összetartanak, nem eresztették őket. Hiába,
nagy dolog az, ha egy város meg van drótozva!
Ilyen együgyü ember volt Gábel János, a kinél a Pali bátyám lakott diák
korában. Én akkor láttam legelőször, midőn anyám látogatni ment a
fivéremet s engemet is magával vitt.
Egész csodadolgokat beszéltek nekem otthon Selmecz felől. Micsoda házak
vannak ott, milyen ragyogó fedelü templomok! Hát még a hires
Kalvária-hegy rengeteg apró kápolnáival, hát még a két vár, a hirhedett
„Klopacska!“ Istenem, mennyi látnivaló! És ez csak a fele; mert a másik
fele a föld alatt van. Felülről is majdnem olyan város, mint akár Pest,
alulról pedig még Párisnál is különb. Mondhatom, meglepett. Minden olyan
különös volt itt. Nem csak a házak, de az emberek is. A hevérek furcsa
öltözete, a két keresztbe tett kalapács a fövegeiken, az erdészek
tölgylevele a kabátjaik hajtókáin, mind a legnagyobb bámulással töltött
el.
Anyám a vendéglőbe szállt és onnan izent Palinak, hogy itt van. Míg a
staféta odajárt, ő azalatt végig heveredett a divánon, az uti fáradságát
kipihenni. Nekem nem volt nyugtom, kiosontam legott az utczára,
beszaladgáltam nagy mohón egy akkora darabot a hegy-völgyes, sikátoros
városból, a minőt csak lehetett az eltévedés veszedelme nélkül. Mert
sokat hallottam olyan szerencsétlen gyerekekről, a kik nagy városokban
ugy elvesztek, hogy soha sem találhattak rá többé a szüleikre. Éhes
figyelemmel vizsgáltam mindent, az asszonyok undok vörös gugáját, mely a
nyakukon nő az egészségtelen ivóviztől, a bányászok szokatlan alaku
lámpáit, megmosolyogtam a bőrkötényt, melyet hátul viselnek,
megcsudáltam a Szittnya-hegy hatalmas csúcsát, aztán egy gyerekcsoport
közé keveredtem, kik egy vaskereskedés falánál gomboztak. Nekem is
voltak gombjaim, gondoltam magamban, „itt lehet valamit kezdeni“ s
megálltam köztük nehány perczig, de csakhamar riadva futottam vissza a
vendéglőbe.
– Anyám, anyám, – kiáltám lelkendezve, – képzeld csak, itt a kis
gyerekek is németül beszélnek.
Anyám mosolygott és szeretetteljesen hátba ütött:
– Eredj, te golyhó, hát hogy beszéljenek másképen? Hiszen ugy születtek
szegények.
(De előttem mégis megfoghatatlan maradt ez a dolog.)
Csakhamar megjött Pali is. Szegény kis bátyácskám egészen el volt
rongyosodva. Az ujjai kinéztek a csizmájából, a nadrágja ki volt repedve
a térdénél. A szép kékposztóju kabát, melynek olyan nagyon örültünk az
őszszel, mikor a csolánczi „kecske“ hazahozta, tele volt zsirfoltokkal
és szakadásokkal.
És nem csak a ruhája ment tönkre, a hasadások, feslések miatt, hanem a
teste is. A balhalántékán egy kék folt volt, a jobbik arczán egy
félkörbe hasitott vörös vonal. Amaz ököl, ez meg éles köröm nyoma.
Azonfelül a keze is szét volt marczangolva és az ujjai bekötözgetve.
Anyánk, a ki egész uton morgott, hogy roppant kegyetlen lesz a gyerekhez
(mert arról értesitett Gábel János, hogy ha nem jön fel valaki
rendbehozni az ügyeit, talán ki is csapják), egyszerre elfelejtette a
kemény szavakat, átölelte Palit és sirni kezdett.
– Jaj mi lett belőled? Mivé tettek? (Megcsókolta arczán a kék foltot.)
Ki ütött meg édeském? (Azután a karmolás helyét simogatta meg.) Az isten
verje meg a körmét a gazembernek! (Kioldozta egyenkint ujjain a
kötelékeket és megfujta sorba a sebeket, mintha a gyöngéd anyai lehellet
egyszeribe meggyógyitaná.) Óh kedves Lázárkám! Hát ezt a ruhát mivé
tetted te hegyi zsivány? Ni a nadrágod is el van szakadva a térdén.
Ugy-e megtérdepeltettek szegénykém? Mondd meg, beszéld el szivem, ki
vert meg, mindjárt kiásom a szemevilágát.
– Senki! – mondá Pali bűnbánóan lesütve a szemeit, édes anyja vallató
tekintete előtt…
– Senki? Hát magától lett ilyen ez a ruha, meg ez az arcz?
– A pajtások – dörmögte Pali.
– Ők csinálták?
– Igen mamám, a pajtások, a kiket én vertem meg.
– Ejnye akasztófára való, – pattant fel anyánk mérgesen, – hát te verted
meg őket, hát te hősködöl itten? No iszen szépen vagyunk. Gyönyörü
levelet irt a gazdád. Édes apád betegen fekszik otthon, ugy
elbusitottad, talán meg is hal, te leszel a gyilkosa. Én is inkább a
föld alá bujtam volna szégyenletemben, azért is jöttem el, hogy otthon
ne legyek, hogy ne szurkálhassanak az emberek a gúny-nyilaikkal, mert az
egész környék tudja, hogy ki akarnak csapni. Hát mit csináltál, valld
be? De ne is szólj, hallgass, a ki gonosz, az hazug is, egyetlen
szavadat sem hiszem el, hanem majd elbeszéli Gábel bácsi. Vegyétek a
kalapjaítokat, menjünk!
Gábel János éppen az ebédtől kelt fel és jóizüen pöfékelt a debreczeni
makrapipájából (mert Debreczenben a selmeczi pipa a becses, Selmeczen
pedig a debreczeni), mikor benyitottunk hozzá. Nagyfejü szőke ember
volt, a nyakát bizonyos dölyfös merevséggel tartotta, a kidüllesztett
melle is kevély érzelmeit árulta el, csak a bizonytalan szinü szemeiből
nézett ki a gyámoltalanság és a jó sziv.
Nagy tisztelettel ugrott fel és a hadonászó kezeivel gyorsan sietett
szétkergetni a füstöt, és a bajuszát megigazitani.
– No hála istennek – kiáltott fel – csakhogy már megjött a tekintetes
asszony. Mikor tetszett megérkezni? De hát kérem alásan, hozzánk kellett
volna ebédre fáradni. Ejnye, ejnye! Aha nini, ez a kisebbik! (És most
hozzám lépett Gábel bácsi, megsimogatván a fejemet.) No az isten
növeszsze nagyra. Izmos palántácska, tekintetes asszonyom, és meglehetős
nagy feje van, elég agyvelő lehet benne.
– Azt majd meglátjuk Gábel ur akkor, – vágott közbe anyám, – most csak a
másikról van szó, a Paliról… annak a dolgában jöttem.
– Igen, igen… mikor született ez a kisebbik?
– 1849-ben – mondá anyám.
– Tyűh, hisz akkor nagyon jó. Nyáron vagy télen?
– Télen.
– Bravó! Hisz akkor forradalmi gyerek.
– Nem ér az kedves Gábel ur semmit.
– Nem ér? Hát nem méltóztatik tudni, hogy én rebellis vagyok. Nagy
rebellis. Kevés hija, hogy nem voltam elcsukva a forradalom után.
Kerestek is, becsületemre mondom, kerestek, egy krumpliföldön voltam
elbujva. De aztán abba hagyták a keresést a gazemberek és így maradtam
szabadon. Egy uncia vér nem sok, de annyi sincs bennem, a mi ne volna
forradalmi. Valahányszor az ujjamat megvágom, mindig egy-egy csata
folyik el a véremben. Már én olyan vagyok, kérem alásan. És az a
szokásom, hogy csak forradalmi gyerekeket veszek fel egész kosztba, de
azokat azon az áron, a mit az alumneumban fizetnének. Most is van vagy
négy ilyen, a kiket úgyszólván ingyen tartok. Jutka fiam (ez a
szolgálóhoz volt intézve), küldd be csak a legkisebb diákokat, a
„gyüjteményt“.
Egy percz mulva belépett három bolyhos diák, kicsattanó pufók piros
arczczal, vidoran, barna szemeik kiváncsian szegződtek ránk és bizonyos
tisztelettel Palira. Ugy nézett ki a három gyerek, mintha testvérek
volnának.
– Énekeljétek el a szózatot! rendelé Gábel bácsi, mialatt a büszkeség
bizonyos vegyülékével jártatta végig rajtok a tekintetét.
A fiuk rágyujtottak a „Hazádnak rendületlenűl“ dallamára, mely akkor
olyan népszerü volt, mint most egy operette-valczer, arczuk még
kerekebbé lett, a szájuk a fülükig szaladt, a szemöldökeik a homlokukra
hurczolkodtak fel, olyan lelkesedéssel fujták.
– Nagyon jól van. Most már énekeljétek el az én nótámat.
– Ugyan ne kinozza őket, kedves Gábel ur – szólt anyám türelmetlenkedve.
– Ugy is látom, hogy kedves hangjuk van.
– Nem, nem, a nótámat követelem. Nálam rend van. Már én ilyen vagyok,
kérem alásan.
A gyerekek összemosolyogtak s aztán elkezdték szomoru monoton hangon
dalolni:
Müller Gyula nagy naptára,
Szerkesztette Friebajsz István,
Ezer nyolczszáz ötven négyben.
Emich Gusztáv betűivel.
Anyám meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.
– Különös nótája van Gábel ur.
De Gábel ur nem felelt; könyei előtörtek az elérzékenyüléstől, nem birt
szavakat találni egy darabig.
– Különös nóta, – szólt aztán, – a keszkenőjével törülgetve szemeit, –
különös bizony, mert temetési dal ez tekintetes asszonyom: akkor
énekeltük mi ezt, mikor a szózatot nem volt szabad. A szózat helyett
énekeltük, mikor a haza a koporsóban feküdt. Sirtunk, lelkesedtünk
rajta, pedig csak egy naptárczím volt az egész. Most is összeszorul a
szivem…
– Jól van, kedves Gábel ur, de talán áttérhetnénk az én dolgomra.
– Óh nem, nem, még egy produkcziót akarok, még egy húrt akarok
megpenditeni a tekintetes asszonyban. Legyen elkészűlve, hogy a
legrendkivülibbet fogja hallani. (Kevélyen a mellére ütött.) Ilyet csak
Gábel János birt összehozni.
Anyám bámészkodó várakozással függeszté rá szelid kék szemeit.
– Gyertek idébb fiuk, – biztatta a gyerekeket Gábel ur – egyenkint
közelegjetek s mondjátok meg a neveteket és hogy hol születtetek.
Az egyik fiu bátran előlépett:
– Én Szabó László vagyok.
– Hol születtél? – kérdé Gábel ur.
– Londonban – válaszolta a gyerek.
– Nagyon jól van. No most te másik. Hogy hívnak?
– Daróczy Mihálynak.
– Hol születtél?
– Párisban.
Gábel ur fürkésző szemeket vetett anyámra, hogy az vajjon csodálkozik-e
már s azután előszólitá a harmadik csemetét:
– Mi a neved?
– Katányi György.
– És te hol születtél?
– San-Franciskóban.
– Elég! – kiáltá Gábel ur pathoszszal. – Elmehettek! Ha egy irott betü
se lenne, asszonyom, arról, a mi történt, ennek a három magyar gyereknek
a születési helyéről ki lehetne találni, hogy itt valami nagy dolognak
kellett történnie. A forradalom nem szünt meg asszonyom, hanem csak
folytatódik a matrikulákban és mindenütt. Csak meg kell tudni, látni
éber szemmel. Számüzöttek gyermekei ezek. Ilyen kollekczió nincs több,
arról jót állok!
– Mindenesetre érdekes, de most térjünk át végre a Pali dolgára, mert
azért jöttem az ön sürgős levele következtében.
– Óh igen, – válaszolta Gábel úr a kecskeszakállát simogatva. – Az egy
egészen közönséges eset. Palit kicsapják.
Mintha a mennykő ütött volna le ebben a szóban.
– Hát mit tett? – kérdé anyánk türelmetlenül.
– Inkább azt kellene kérdeznünk, kérem alásan, mit nem tett. Ront-bont a
mit ér, üt-vág, a hova ér. Az utczánkbeli lakosok ablakait összetörte.
Mindjárt itt lesz az üveges a kontókkal, vagy tán itt is van már valahol
az udvaron. A kereskedők firmatábláit éjjelente leszedi és kicseréli, a
csizmadia-czéget kiakasztja a szürszabónál és viceversa. Konfuziókat
csinál a mesteremberek közt. Bubla István lakatos komám egy reggel arra
ébred, hogy ő Mladenecz Márton, a cserepes. Este drótot huz végig az
utczán, a járókelők potyognak, mint a vadkörte. Az egész város trémában
van végette, könyörgöm alásan. Itt a szentháromság átellenében dohányt
árul egy vak öreg asszony a kapu alatt. Pali öreg pléheket vagdal ki
kerekre és azokon veszi a dohányt. A szegény anyóka azt hiszi, ezüst
hatosok. Egy egész szakajtóra való gyült már fel. Azt is be fog kelleni
most váltani a tekintetes asszonynak. És tetszik-e tudni, kérem, hogy ez
az utóbbi dolog már nem puszta vásottság, az már bűntény?
– Jól van, jól, kedves Gábel ur, – vágott vissza a mama, – a gyerek csak
azt teszi, a mit a császár.
– Igaz, igaz, ez még nem hozná bajba, hanem azt cselekedte a minap, hogy
a leczke-órától megszabaduljon, melyen felelnie kellett volna, névtelen
levelet irt a bátyámnak, a professzornak, melyben figyelmezteti, hogy a
lakására másnap délután három és négy óra közt rablók törnek. A szegény
professzor-bátyám bérelt emberekkel otthon strázsált és rettenetes
ijedelmeket állott ki. A leczke-órát természetesen nem tartotta meg.
– Ugy kell neki. Minek hagyta magát bolonddá tenni?
– Hiszen ha csak ez volna, könyörgöm. Ezért még nem ülne össze a sedes.
De az a főbenjáró, hogy a bátyámnak, a ki a természetrajz professzora, a
tudományos reputáczióját tette tönkre a pernahájder. Egy gombát gyurt
kérem kenyérbélből, – de hogy az ördögbe jut eszébe az ilyen! Föltette
az almáriom tetejére a míg megszárad és a penész belepi. Akkor aztán
odaadta bátyámnak, hogy találta a Szittnya hegyén. A bátyám kapott
rajta, mert teljes életében ős gombakövületekre les, egy tudományos
értekezést irt róla, mint valami csodaleletről, kinyomatta a saját
költségén és akkor sült ki, hogy az egészet ez a paniperda gyurta.
Beláthatja a tekintetes asszony, hogy a bátyámnak satiszfakczió kell.
Kedves anyánk jóságos arczán még mosoly is tündökölt ezekre a vádakra.
Pali daczosan fordította el fejét s szinlelt közömbösséggel jártatta
szemeit a szomszéd ház fedelén, a hol két tarka macska sétálgatott
begyesen és nyújtózkodott közbe unottan, én pedig irigykedve hallgattam
a kalandjait. Nem adtam volna sokért, ha ezt a sok turpisságot én
követtem volna el. Mert nagyon szépnek látszik az a gyermekszobák
ablakából.
– Nos ha igy van, hát csak adjanak satiszfakcziót a professzor urnak, a
miért gombának nézi a kenyér bélét.
– Meg is kapja kétségkivül.
– Legfölebb fölszedem a gyereket és hazaviszem. Megél az otthon is.
– Hüm – felelte Gábel ur mosolylyal, – még az is kérdés, hogy haza
lehet-e majd vinni?
– Mit akar ezzel mondani? – kérdé anyám szorongva.
– Tessék a gyerekeket kiküldeni, – szólt halkan, – négyszem közti dolog
az!
Anyám felénk fordult.
– Menjetek fiuk, nézzetek szét egy kicsit a fogadóban, hogy a kocsis
elrakta-e a lószerszámot és megetette-e a lovakat?
Ott künn ezer érdekes látnivaló kinálkozott. Éppen utolsó farsang volt s
ilyenkor Selmeczen megelevenednek az ős német szokások. Maskarák jártak
az utczákon komoly méltósággal. A bányász- és erdésztanulók is most
veszekesznek meg. Egy napra felfordul a világrend. Az „arany lámpához“
czímzett kávéház csak ugy zeng eleven zsibongásuktól. Az egész esztendőn
át szolgája volt az első éves, a „fuchs“, a negyedévesnek, a
„veterán“-nak, tetszés szerint töltötte ezen a rossz kedvét. Ma egy
napra megfordítva van. A _fuchs_ az ur s a _veterán_ a szolga. De vissza
is fizeti ilyenkor széles jó kedvében, a mit egész esztendőn át
szenvedett. Csihi-puhi! ütik a fuchsok a veteránokat s a künn ácsorgó
csőcselék hahotája közt összeverve, összeszakgatott ruhában lökdösik ki
őket a kávéházból.
Egymást váltogatták a tarka képek. Egy Náczkó (minden benszülött
selmeczit Náczkónak hivnak) víg kurjongatással, dülöngve megy az utczán,
böfög közbe csuklik s rekedtes hangon fel-felkiált:
– Félre az utból, mert halálfia, a kit a botommal elérek!
– Ez ugyan sokat vett be a jóból – mondom Palinak.
– Eszeágában sem volt. Nem ivott az egy csöpp italt sem. Csak játsza a
részeget, mert az itt divat s a Náczkónak tekintélyt szerez társai és a
leányok előtt.
Szegény Náczkók, valóban szánalmas alakok! A rossz kigőzölgés és a
bányaélet miatt betegesek, véznák és halaványok. Már ugy is születtek. –
A Náczkó három évig szopik, hat éves korában pipázik és hét éves korában
megindul járni, tizenhat éves korában megházasodik és uj Náczkókat nemz,
huszonnyolcz éves korában meghal végelgyengülésben és a kalapácsát,
kötényét és lámpáját ráhagyja a Náczkóira. Az arany nyomorékokká teszi
az embereket. Selmeczen könnyebb száz mázsa aranyat találni, mint egy
ujonczot – a ki a katona-mértéket megüsse.
Különben egyike a legérdekesebb városoknak a világon, kivált ilyenkor
télen. A hó finom apró pelyhekben pilinkél, az utak és gyalog-átjárók
csúszósak a reggeli fagy miatt. A hegyeken és a hegyoldalokban fekvő
házakból lehetetlen lejönni máskép a völgykatlanban fekvő piaczra, mint
ha az elszánt lélek, legyen az hölgy vagy férfi, egy szalmazsupra ül,
keresztet vet magára s azon leereszkedik isten nevében. Biz ez egy
kicsit veszedelmes sikló. Fölfelé azonban teljes lehetetlen feljutni,
úgy hogy a csúszós, jégkérges napokon ős nomád szabadság uralkodik a
hegyi házakban. A törvény keze oda nem ér, ha valami megidézési terminus
van, az semmis, ha valaki meghal, azt el nem temetik.
Valaha népes, élénk város volt. Hej mikor még a szép feslett Rösel
Borbála ott tánczolt, dobzódott az uj vár fényes termeiben, akkor még
sok arany volt alul, sok ember volt felül. De az aranynyal az ember is
megfogyott, az ódon középkori házak, a melyeknek a homlokzata három
emeletes, a háta pedig nyomoruságosan odalapúl a fedelével a
hegyoldalhoz, néptelenek. (Némelyiknek a hosszu sor termeit átjárónak
használja a lakosság.) A lakosság is végkép elszegényedett. Szerencse,
hogy bigott katholikusok. Csakis ezzel a vallással élhetnek ők meg –
mert sok a bőjt benne.
Míg mi odakünn csavarogtunk, Pali a kamara-épület mellett összetűzött
egy csizmadia-inassal és elnáspángolta hatalmasan, az inas ordítozva
futott végig a „gólya-utczán“, a mivel föllármázta az asztalos- és
pékinasokat, a diákság hatalmas ellenségeit. Menten gyülekezni kezdének.
Az elpáholt inas megszünt bőgni és visszafordult. Üldözőbe vettek
bennünket nagy kiáltozásokkal.
– Hajrá, agyon kell őket ütni!
A „medve-utcza“ szögletén Czirbusz, az óriás lakatoslegény csatlakozott
az inasokhoz és élükre állt.
– Be kell őket keríteni, – mondá, – diákhúst eszünk ma gyerekek!
Aztán szétosztá a csapatot.
– Az egyik rész fusson utánuk a gólya-utczán, a másik rész rohanjon
végig a kalvária-sikátoron, hogy onnan eleibök kerüljön. Szorítsátok
fiuk! Én magam pedig ezzel a fustélylyal a „perecz-utczán“ futok le,
hogy arra felé zárjam el a menekülésüket.
Menthetlenül körül voltunk véve. Lihegve futottunk, a frissen esett hó
szinte porzott alattunk.
– Mi lesz most? – kérdém Palitól.
– Agyonütnek bennünket. Rajtunk már csak valami csoda segithet, vagy az,
ha egy csomó diákkal találkozunk. Mert akkor fölveszem a háborut az
inasokkal.
Már szinte hallani lehetett az üldözők lármáját.
Az elhagyott utczán kevesen jártak. Egy-két öreg asszony koczogott a
fapapucsaival az átkozott rossz kövezeten. Diáknak hire-nyoma se volt,
hanem a mint egy nagy sárga házhoz értünk, mely kidudorodott
homlokzatával elzárta a végtelen hosszu, de görbe gólya-utczából egy
nagy darabon a kilátást, bájos gyermek-leány jött velünk szembe,
kecsesen tartva feje fölött az esernyőt.
Én már ki voltam merülve, lélekzetem fogyott, lábaim roskadoztak, de
Pali, ki gyakran hátranézett és biztatott, még jól birta a két lábát s
olyan erővel rohant, hogy majd fellökte a leánykát.
– Pali, Pali, maga az? szólitá meg a leány.
Erre a hangra megállt Pali és csodálkozva hebegte:
– Nini Mariska! Hol veszi itt magát!
– A nénikéhez megyek. Magának megint valami baja van Pali. Miért szalad?
Egészen ki van vörösödve.
– Semmi, semmi – szólt szemlesütve Pali – talán csak elpirultam, mert
magát látom.
– Menjen, gonosz! Óh beh csúf, mikor igy beszél.
Ekkorra én is oda értem és elbámultam, hogy Palit beszélgetésben találom
egy leánynyal. Szép barnaszemü teremtés volt, hosszu gesztenyeszin
hajjal, melybe piros pántlika volt fonva. Karcsu termetéhez csodaszépen
illett egy kis prémes bunda.
– Fussunk, fussunk! – kiáltám – mindjárt itt lesznek.
– Kik? – kérdé a leányka ijedten.
– Üldöznek bennünket…
– Akkor fussanak, az istenért.
– Hasztalan! – szólt Pali csodálatos közömbösséggel. – Az utcza felső
végénél is üldözőkkel jövünk szembe. Jobb, ha itt csevegünk még egy-két
perczig.
– Szent isten, mit csináljunk? – tünődék a leány elhalványodva.
– Semmit. Bánom is én. Csak a kis öcsémet sajnálom. Szegény mama
kétségbe lesz esve.
– Micsoda, ez a fiucska a maga öcscse?
Végig nézett rajtam, aztán mintha egy anya lenne (pedig egyforma koru
volt velem) szépen pártfogólag megsimogatta a fejemet.
– No ne féljen, ne féljen. Magának nem lesz semmi baja. Jőjjön ide a
kapu alá.
Gépiesen követtem. Az ijedelem nem válogatós.
– Szerencsére egy tarka alsószoknya van rajtam – szólt kedves egyszerü
hangján. – Vegye föl hamar!
Benyult a bundácskája alá s a csipőjénél pepecselt valamit, majd
megrázta a ruhácskáját, mire egy kék takaros alsószoknya ereszkedett
alá.
– Huzza fel hamar! – biztata parancsoló arczczal. – Itt van a kendőm is.
Adja ide azt a buksi fejét, hadd kössem be. Igy ni! (Még egy baraczkot
is adott rá tetejébe kedves mosolylyal.) – Most már elmenekülhet, az
ördög sem ösmeri meg.
Hagytam magammal cselekedni mindent, volt valami ellenállhatatlan varázs
a leánykában, de meg a helyzet sem engedte, hogy ellenkezzem vele.
– Hahaha, – kaczagott fel édesdeden, mintha ezer csengetyü csilingelne,
– valóságos kis Ancsa. No most már upre pupos, mehet, a merre akar, nem
ösmerik meg az üldözőik. Hanem a Paliért aggódom. Mi lesz azzal
szegénykével? (S egész testében megremegett.)
Mindez egy percz műve volt, a mint kiléptünk az utczára, eszembe jutott
megkérdezni:
– Hová vigyem el aztán a kendőt és a szoknyát?
– Ejnye csacsi, hát maga azt se tudja, ki vagyok én? Én a Gábel Mariska
vagyok, a hol a Pali lakik.
Pali ott künn várt bennünket. Rám nézett, elmosolyodék: „Glück auf“, –
kiáltá vidáman, – „csakhogy a te bőröd már asszekurálva van, te most
akár sétálhatsz hazafelé, mint egy kanonok. Hanem én kotródom. Pá, pá
Mariska! Ha agyonütnek, magának testálom a növénygyüjteményemet.“
S ezzel megeresztette az apostolok lovait. Hop, hop! Még ugrott is néha
egyet, mint a kecskebak. Olyan vére volt, hogy mulattatta a veszedelem.
Pedig csakugyan veszedelem volt, mert az inasok rég fenik rá a fogaikat.
Aztán sem a hátuljövők, sem az előljövők nem lehetnek nagyon messze. Már
hallatszanak is messziről zürzavaros kiáltások. Jó szerencse, hogy e
pillanatban egy nagy izmos kofa lépett ki egy alacsony földszinti
házból, roppant kosarat emelve hátán.
Pali megpillantotta, hogy a kosár üres, egyszerre lerogyott a kövezetre
roppant jajveszékléssel és sirással.
– Mi bajod édes fiam? – kérdé a jószivü asszony.
– Jaj, jaj anyó, kitörtem a lábamat, végem van.
– Ne sirj no fiam, majd mindjárt bekötözöm.
– Nem, nem, ne nyuljon hozzá, jaj, jaj, nagyon fáj… hanem vegyen fel
anyókám a kosárba és vigyen haza; otthon, tudom, megfizeti édes anyám a
fáradságát.
– Merre lakol gyermekecském?
– A szentháromság mellett, nénike.
A becsületes anyóka lekapcsolta a kosarat, beletette Palit, aztán megint
fölemelte a hátára roppant erőlködéssel és szuszogással. (Ejnye, de
nehéz vagy, édes fiam!)
A nagy kosár egészen elnyelte terhét, ropogott, csikorgott alatta, a
kofaasszony kétszer-háromszor felfohászkodék: – „Gazdag az édes anyád
fiacskám? Mert bizony egy forint sem lesz sok. Olyan kolbászok támadnak
a vállamon, hogy két hétig sem hordhatok kosarat.“
Pali, ki szerényen kuporodott meg bent, gyöngéden hátba lökte a kosár
bordáin keresztűl a kofát.
– Ne beszélgessen, nénike, mert lépteket hallok; szégyelném magamat, ha
valami ismerősök rajta kapnának hogy én ülök itt.
Érezte a szagot, hallotta a lábdobogásokat a mint elcsörtettek mellette
a hátulról jövő üldözők s azt is megneszelte, hogy nem messze a veres
torony tájékán összejöttek az előlről rohanókkal. Képzelem, mekkora
szemeket meresztettek egymásra.
Hát a diákok hová lettek?
– Csak nem nyelte el őket a föld? – kiáltá az egyik.
– Soha ennél csodálatosabb esetet! – szólt egy másik.
– Bebujtak valahol a kapu alá.
– Az nem lehet, minden kapualjat megnéztünk.
Káromkodtak és tanakodtak. Pali nagy élvezettel hallgatta a kosárból
addig is, míg szemközt hangzott a sopánkodás, alig várta azonban, hogy a
háta mögött legyenek.
Az inasok gyanutlanul engedték átmenni a kofaasszonyt. A hátul czammogó
leányka – már mint én, sem tüntem fel nekik, mindössze az egyik szurtos
kölyök nyujtott rám nyelvet.
Hanem a mint aztán túl volt Pali egy pár lépésnyire az ellenségtől,
egyszerre hopp, – kiugrott a kofa kosarából.
– Hahó! hahó! – kiáltá. – Alázszolgája.
Fügét és szamárfüleket mutatott nekik, s ezzel rohant lefelé a dombon, a
hogy a két lába birta.
– Utána! – ordított a bőrkötős had.
A kofa, ki először nagyot bámult, hogy bir az a törött lábával
ficzkándozni, rettentő átkozódásokban tört ki.
Pedig még hátra volt a fekete leves.
Mert az inasok látván, hogy most már hiába kergetnék a gyors lábu Palit,
visszafordultak, és neki estek a kofának, a miért a diákot kicsempészte
a kelepczéből.
Elverték, meghajigálták, a kosarát lerántották és összetörték… Így jár a
jószívűség ezen a gonosz világon.
Mi aztán szerencsésen haza érkeztünk. Azalatt Gábel úr elbeszélte
anyánknak azt a négyszemközti dolgot.
– Féltem vele előhozakodni, – kezdé kedvetlen hangon – mert nagyon
elszomorítom magamat is, a tekintetes asszonyt is. De hiába, nem lehet a
véka alatt tartani. Az imént mutattam a gyüjteményemet. Tetszik-e tudni,
hogy ebből a gyüjteményből a legszebb darab hiányzik? Eltünt. Egy diák,
a ki Madridban született, Török Gyuri nevezetű (Gábel bácsi szemei
könynyel teltek meg), áldott jó fiucska volt és okos, olyan verseket írt
az kérem, hogy Horatius se különbeket abban a korban. Mintegy tiz nap
előtt vakácziójuk volt a fiúknak, nekem meg a születésem napja, ők egy
albummal ajándékoztak meg, melybe mindnyájan levétették magukat, én meg
egy kis bort adattam nekik, igyanak az egészségemre, pedig nem szokásom.
Nem vagyok barátja a bornak. Elhibázta az öreg Noé, mert az első
szőlőtőkét, mielőtt elültette volna, megáztatá egy oroszlán, egy majom,
egy disznó és egy bárány vérében. Azért aztán vagy oroszlánná, vagy
majommá, vagy éppen báránykává, esetleg disznóvá válhat tőle az ember.
Én rendesen oroszlánná leszek.
– Térjünk talán a dologra, Gábel úr.
– Hát jól van, egy kis „beneficiumot“ csaptam a gyerekeknek: ittak,
mulattak. Gyuri azt mondta, kirándulást tesz ma a hegyekbe, hogy a szél
kifujja fejéből a gőzt; vette kampós botját, a tarisznyáját, elment – és
sohasem tért többé vissza. Minden jel odamutat, hogy megölte valaki.
– Szent Isten!
– Eleinte föl sem vettem. Természetesen a többi diákok is csavargással
töltötték a délutánt, este hazajöttek, természetesen sárosan,
czafatosan, mint rendesen, csak Gyuri nem jött. Kérdem a többiektől, ha
nem látták-e valahol? Nem. No semmi, bizonyosan valamelyik pajtásánál
hál. De Gyuri másnap se jött. Most már megijedtem s legott bejelentém a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A fészek regényei: Elbeszélések - 2
  • Parts
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4046
    Total number of unique words is 1995
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4134
    Total number of unique words is 1854
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4060
    Total number of unique words is 1913
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4088
    Total number of unique words is 1895
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fészek regényei: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 1055
    Total number of unique words is 579
    45.6 of words are in the 2000 most common words
    55.8 of words are in the 5000 most common words
    61.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.