Petőfi Sándor összes költeményei - 34

Készülj, hazám!
Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, a milyet
Még nem pipázott magyar ember,
A mely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendáriom.
Készülj, hazám!
A bécsi német
Egytől egyig mind megveszett,
Istentül elrugaszkodott az,
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt kurjogatják:
»Mi nékünk a szabadság
Árnyéka nem kell,
Maga a szabadság kell mi nékünk,
Teljes szabadság minden áron!«
Igy kurjogatnak
E sátán czimborái,
S mi lesz a vége e historiának?
Az lesz a vége, hogy császárjokat,
Kegyelmes jó császárjokat
Elkergetik,
Családostul elkergetik,
Isten Jehova ugyse’
Elkergetik!
De ez lesz a magyarra nézve a
Szerencse napja,
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A császár és családja,
A fölséges család!
Igy fognak hozzánk szólani:
»Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket,
Legjobban, legatyaiabban
Szerettünk népeink között;
Im kebletekre borulunk,
Öleljetek meg,
Kedves hű fiaink!«
És kell-e több mi nékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
Vándor sarúikról a port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd, mint egy második Duna,
Fognak keresztülfolyni a hazán
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
»Vitam et sangvinem
Pro rege nostro!«
Mint hajdanában
Bőgtek dicső apáink. –
S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három század óta úr
Hazánkon a Habsburg-család,
S azóta a hazának
Nem volt egy gondolatja,
Nem volt egy érzeménye,
Mely édesebb a kárhozatnál,
Az ilyen vakmerőt,
Az ilyen szemtelent,
Az ilyen háládatlant
Honárulónak declaráljuk
És nyársra húzzuk!
Készülj, hazám, ez ünnepélyre,
Készülj és örvendj, oh boldog haza!
S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mi hozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hízlalhat bennetek,
Jertek mi hozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az elvesztett királyi czímek
Kárpótlása végett
Majd táblabírákká teszünk!
(Pest.)

Bordal.
Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobb kezemben tartom kardomat,
Bal kezembe veszek poharat.
A ki mostan nem tart én velem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok…
A hazáért iszom, igyatok!
Igyunk, jó barátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
Öntsük hát magunkba hevenyén.
Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!
Koszorús a haza homloka!
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.
Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.
Szabadságunk, a ki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat!
(Pest.)

A király és a hóhér.
Ül a király nagy kevélyen
A fényes királyi széken,
Magas urak (aljas szolgák!)
Körülveszik, kezét nyalják.
De a trónus inogni kezd…
Földindulás okozza ezt?
Földindulás: néplázadás!
Gyarapodik szemlátomást.
Mint a folyóviz a gátot,
Eltépte a nép a lánczot,
S békójának töredéke
Fegyver mostan a kezébe!
Ing a trónus egyre jobban,
Sompolyognak alattomban,
Sompolyognak el az urak,
A királynál csak egy marad.
Tudjátok-e ki ez az egy,
A ki maradt, a ki nem megy?
Orczája hó, ruhája vér,
Keze halál, neve hóhér.
Szól a király: »mind elhagyott!
Csak másod magammal vagyok.
Te vagy tehát, te vagy nekem
Egyetlen egy hű emberem!«
»Azért, hogy én itt maradok,
Híved, király, én sem vagyok«,
Szólt a hóhér előlépve,
»Királyoknak nincsen híve.
Kik a trónus körül járnak,
Nem egyebek ők, mint árnyak,
Tart az árnyék, mig süt a nap,
Ha ez elmegy, vége annak.
Itt maradtam én te veled,
Mert nekem te adsz kenyeret,
Együtt lenni kell mi nekünk,
Egymás nélkül nem élhetünk.«
(Pest.)

A szabadsághoz.
Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.
Kerestünk mi égen, földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.
S még is s még is számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitóra szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.
Megszünt végre hosszú bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.
Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.
Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.
De, szabadság, mért halvány az orczád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtül félted?
Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni, vagy diadalt nyerni!
S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sirbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni… kisértő lelkeinkkel!
(Pest.)

A magyarok istene.
Félre, kislelkűek, a kik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vad dühhel: ő védelmeze.
Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.
Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás, tőle ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gunyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!
(Pest.)

A ledőlt szobor.
Állt egy szobor magas hegy tetején.
Olyan magas volt e hegy, hogy neki
A fellegek szolgáltak öv gyanánt,
S vállán pihent meg nyári délben a nap.
E hegytetőn állott az érczszobor,
Egy méltóságos óriás-alak,
Egyik kezében háborúi kard,
Másik kezében győzedelmi zászló.
Mikép jutott e hegyre e szobor?
A földrül vitték őt oda, vagy az
Égből esett le?… így szentebb, de úgy
Magasztosabb, ha emberkéz emelte.
Az ég s a föld közös munkája volt.
Isten segített, ember fáradott;
Sok száz esztendő mult el, mialatt
Sok miljom kéz bevégezé a munkát.
De végre meglett. Fönn állt a szobor.
Európa látta s nézte, s mindenik
Térd meghajolt, lenyomta őket a
Fél tisztelet, fél rettegés előtte.
Áll még a hegy, de orma bús rideg.
Hol a szobor, mely koronája volt?
Tán megirigylé a földtől e diszt
Az ég, s magához fölragadta?… oh nem!
Földindulás jött, mely lerombolá,
Megingatá alapján őt e vész,
A magasból a mélybe dőlt alá,
S alant a völgyben elnyelé a posvány.
Hazám, hazám, te szent dicső szobor,
E posványban kellett fetrengened,
Ott henteregtél három századig
A sárrá rothadt zöld hullámok alján.
S fejed, mit egykor koszorú gyanánt
Öveztek fönn a szomszéd csillagok,
Az ingoványnak undok férgei
Borították el ronda testeikkel.
Oh én hazám, oh én szegény hazám!
Minek nevezzem azt az érzeményt,
Mely mint egy sötét felhőszakadás
Omlik szivembül multad emlékére?
De félre, bú, de félre, gyász, el, el!
Nincs a mocsárban már a szent szobor,
Fertő-ágyábul kiemeltük őt,
Kihoztuk őt a tiszta levegőre.
Oh jertek, jertek, mossuk tagjait,
Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen,
Jőjön, segítsen mosni mindenik,
Az asszony könynyel és a férfi vérrel.
Ha régi fényében ragyogni fog,
Akkor menjünk pihenni, társaim…
Akkor se még, nem! még azon kivűl
Uj kötelesség fáradalma vár ránk.
Föl kell emelnünk a szobrot megint
A hegyre, melyen egykor tündökölt,
A melyrül olyan méltóságosan
Nézett alá a bámuló világra.
Föl, nemzetemnek apraja, nagyja,
Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,
Dicsőség arra, a ki dolgozik…
Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség!
(Pest.)

Már mi nékünk ellenségünk…
Már mi nékünk ellenségünk
Egész világ, látom én;
Szegény magyar, beh magad vagy
Ezen a föld kerekén!
A kivel mi megosztottuk
Asztalunknak ételét,
Ruháinkat, hajlékunkat:
Éhenkórász volt elég.
A ki hozzánk jőne mostan,
Bajainkat osztani,
A ki velünk kezet fogna:
Nincs barát, nincs atyafi.
No de semmi, jó az isten,
Ugy lesz, a hogy lenni kell;
Hagyjanak el! csak magunkat
Mi magunk ne hagyjuk el.
És mi nem hagyjuk magunkat,
Mig lesz egy kéz és egy kard;
Fogadom azt, hogy megbánja,
A ki bántja a magyart!
Hosszu a mi türelmünk, de
Ha egyszer kifakadunk,
Akkor aztán hosszu ám és
Rettentő a haragunk.
Tudhatják az ellenségink,
Mint viselünk háborut,
Ha pedig már elfeledték,
Jól van, majd eszökbe jut.
Ugy elütjük-verjük őket,
Ha türelmünk megszakad,
Hogy magunk is megsajnáljuk
Szegény nyomorultakat!
(Pest.)

Ilyen asszony való nékem…
Ilyen asszony való nékem,
Mint az én kis feleségem,
Eszemadta kis barnája,
Te vagy a világ rózsája.
Nem vagyok az, a ki voltam,
A ki annyit szomorkodtam;
Csillagos ég az életem,
Ezt is neked köszönhetem.
Édes szemed mosolygása
Örömömnek kutforrása,
Többet ér egy tekinteted,
Mint a tavasz, mikor legszebb.
Meg is érem minélelőbb,
Megérem én azt az időt,
Hogy a hová lépsz, kedvesem,
Lábad nyomán virág terem.
Ha dicsérni akarnálak,
Sokfélének mondhatnálak,
Nem mondalak én egyébnek,
Csak az isten remekének!
(Pest.)

Kis fiú halálára.
Alig hogy kivettek a bölcsőbül,
Kis fiúcska, koporsóba tettek;
Volt-e méltó a világra jőnöd?
Mi haszna volt rövid életednek?
Balga kérdés! te eleget éltél,
Bármi hamar végezéd be pályád;
Hány nem érte meg, a mit te? ámbár
Késő vénség görbitette vállát.
Te megérted kurta életedben
A magyar nemzet föltámadását,
Te hallottad e szent zajt, s magad is
Kiáltottad: éljen a szabadság!
(Pest.)

Bánk bán.
Ügyefogyott király volt az
A második Endre,
Papucs alatt szuszogott az
Isten-teremtette;
Felesége tartotta az
Ország gyeplőszárát,
Őgyelgett is ám a szekér
Majd tüled majd hozzád.
Gyönge kéz az asszony keze,
Nem való kormányra,
Hátha még a gyöngeségnek
Gonoszság a párja!
Endre király, gonosz asszony
A te feleséged,
Szive gonosz, neve Gertrúd,
Születése német.
Gertrúd a jó magyarokat
Kutyába se vette,
Hivatalrul, méltóságrul
Le-letevegette,
A helyökbe meg a maga
Perepútyát rakta,
Maradtak vón, vesztek vóna
Ott a hazájokba!
Ilyen sértést szenvedtenek
A nagy uraságok,
A szegény nép meg szenvedett
Húzzavonjaságot,
Szenvedett az istenadta
Árva magyar népe,
Mint a Krisztus a keresztfán,
Olyan volt a képe;
Ugy fizette a sok adót,
Hogy a szeme dűledt,
Nem volt irgalom számára,
Nem volt könyörűlet.
A királyi udvarból ily
Nyájas szavak jöttek:
»Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess,
Azután dögölj meg!«
Néhányan az efféléket
Megsokalták végre,
Szövetkeztek rettenetes
Összeesküvésre,
Azt mondották: »Söpörjük ki
A királyi házat,
Annyi benne a szemét, hogy
Igazán gyalázat!«
Csak Bánk bán, a nádorispán,
Tartóztatta őket,
Nem remélt-e sikert? vagy tán
Remélt jobb időket?
De mikor a feleségét…
Iszonyú történet!…
Hogyan kezdjem? hogy végezzem?…
No jaj neked, német!
Bánk bánnak a feleségét
A királyné öcscse
Erőszakos lator móddal
Megszeplősítette.
Szép az asszony, ifju és szép,
Asszonyok virága!
S eltiporva, bele dobva
Fertőzet sarába!
»Föl, barátim!« ordit a férj
Kínja nagy voltában,
»Lelkemen a bosszuállás,
Kardomon halál van;
Föl, barátim, egyenesen
A királyi házba…
Királyi ház? bordélyház és
Zsiványok tanyája!«
És bementek egy csoportban
A királyi lakba,
Ott a német urak épen
Dőzsöltek kaczagva,
Akkor is, míg a magyarnak
Borát, étkét falták,
A szegény magyar nemzetet
Veszettül csufolták.
Megálltak ám a magyarok
A ház közepében,
Mendegyiknek egy-egy mennykő
Villogott szemében;
Meg is hökkent a németség
Egy keveset ekkor,
A ki ivott, gégéjében
Eczetté vált a bor.
Kezdte pedig a beszédet
Mag’ a nádor, Bánk bán,
Királynénak s udvarának
Jó estét kivánván:
»Jó estét, jó mulatságot,
Fölséges személyek!…«
A királyné: »Mit akartok,
Hivatlan vendégek?«
»Azt azonnal tudni fogod,
Nem soká váratlak«,
Felelt Bánk bán, »elbeszélem
Neked s ez uraknak.
Tiszteletet parancsolok!
Mert nemzet áll itten,
Egy megbántott nemzet és a
Bosszuálló isten.
Mi vagyunk a vendégek itt?
És nem ti lennétek?
Ti vagytok itt a hivatlan
S hálátlan vendégek!
Befogadtunk titeket s ti
Kivertetek minket,
És eszitek és iszszátok
Testünket, vérünket.
De csak ettétek… mert ez az
Utósó falattok,
A mi most van szájatokban
Ettül megfuladtok!
Először is te halsz meg, te
Gertrúd, német szajha!
Te királyné s kerítőné
Egy személyben!… rajta!«
Bánk bán kardja a királynét
Át meg átaljárta,
S magyarság a németséget
Hányta mind kardjára.
A ki bírta, megszökéssel
Életét elorzá;
Meghalt, a ki nem szökhetett…
Kitisztult az ország!
(Pest.)

Ausztria.
Miként elpusztult Jeruzsálem,
El fogsz pusztulni Ausztria,
S mint Jeruzsálemnek lakói,
Földönfutók lesznek császárjaid,
Földönfutók és üldözöttek!
Készüljetek,
Ti fölfuvalkodott félistenek,
Az óra kondul s futnotok kell,
Hogy el ne zúzzanak
Az omló trónus romjai…
Ott veszni nem szabad ti nektek,
Ti nektek élni, hosszan élni kell a
Bukás után
Nyomorban, végetlen nyomorban!
Hiába mossátok kezeiteket
Ti Pontius Pilatusok,
Ámíthatjátok a világot,
De lát az isten s ismer bennetek,
S nincs számotokra többé kegyelem;
Vagy érdemeltek-e
Csak annyit is az ég kegyéből,
A mennyitől egy hajszál meghajol?
Nem! – Birodalmatok
A szabadság kalváriája,
Uralkodás volt minden vágyatok,
Ezért emeltetek Munkácsokat,
Hogy a szellem világát, melegét,
A rabbilincsek e fölolvasztóját
Elrejtsétek mélységes föld alá,
S fölötte a sötétségben buján
Tenyészhessék a zsarnokok virága,
A test s lélekzsibbasztó butaság…
Elrablottátok a népek jogát,
És elloptátok kincseit,
Ti bíboros haramják,
Ti koronázott tolvajok!
De a lopott vagyont
El ne viszitek magatokkal;
Félmeztelen
Fognak kiverni titeket
A fölemelkedett alattvalók,
Mint a tűzkardos angyal
Ádámot-Évát a paradicsombul.
Kolduljatok, miként
Koldultak milliók miattatok!
Koldulni fogtok és
Nem nyertek alamizsnát,
Mert a kihez fordultok, az mind
Gazságitoknak áldozatja volt,
Rátok köp, elrúg bennetek,
És undorodva fordul el!
S ha ekkép éhen vesztetek,
Dögtestetekre hollók szállanak,
Mert nem lesz és ne légyen ember az
Utálat miatt, a ki eltemessen;
A hollók gyomra lesz majd sírotok,
És szemfedőtök a népeknek átka!
(Pest.)

A tavaszhoz.
Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
Jöszte, jöszte, várnak régi
Jó barátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.
Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;
Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.
Hozd magaddal a pacsirtát,
Nagy mesteremet,
A ki szép, szabad dalokra
Tanít engemet.
S ne feledd el a virágot,
S ne feledd el ezt,
Hozz belőle, a mennyit csak
Elbír két kezed.
Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;
Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt:
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!
(Pest.)

Föl!
Elég soká voltunk fajankók,
Legyünk végtére katonák!
Elég volt már a furulyából,
Riadjatok meg, harsonák!
Elől pofoznak, hátul rugnak,
Hazám, tovább is tűrsz-e még?
Nem lobbansz föl, míg mennykövével
Föl nem gyujt a haragos ég?
Oh nemzetem, hát bírnak téged
Örökké féken tartani
A nagyfejűek s kisszivűek
(A táblabírák) szavai?
Vagy úgy van, a mint ők beszélik,
Hogy elfajult már a magyar,
Hogy gyöngeségből, gyávaságból
Harczolni nem bír, nem akar?
Hazugság, szennyes gaz hazugság
S mint a nyelvetek, akkora;
Nem pezsg, nem habzik a magyar nép,
Csendes, de tüzes, mint bora.
Csak volna harcz, csak öntenék már
Vérünket, bár csak öntenék!
Majd meglátjátok, holtrészeg lesz
Minden csepptől egy ellenség.
Siess, hazám, napfényre hozni
Világraszóló híredet,
Mit német járom, német ármány
Elrablott és eltemetett.
Jőjön ki kardod a hüvelyből,
Mint fellegek közűl a nap,
Vakúljanak meg s megvakúlnak,
A kik reá pillantanak.
Elég soká voltunk fajankók.
Legyünk végtére katonák!
Elég volt már a furulyából,
Riadjatok meg, harsonák!
(Pest.)

Uton vagyok, s nem vagy velem…
Uton vagyok, s nem vagy velem,
Jó angyalom, szép kedvesem,
De jól tudom, lépésimet
Hiven kiséri szellemed.
Csak azt tudhatnám, édesem,
Minő alakban jársz velem?
Tán e szellő vagy, mely illattal
Röpűl hozzám s játszik hajammal?
Az alkony pírja vagy talán
Amott az ég boltozatán?
Vagy tán az esti csillag, mely
Reám ezüst sugárt lövel?
Vagy a madárka vagy, ki ottan
Ugy megdalolgat a bokorban?
Vagy a kicsiny virág vagy itt,
Ki úgy veti rám szemeit,
Mikéntha mondaná: oh törj le,
És vígy magaddal, tégy szivedre!…
Mondd meg nekem, súgd meg nekem
Melyik vagy, édes kedvesem?
(Nagy-Kőrös.)

A király esküje.
Megeskütt a király
Hunyadi Lászlónak:
»Esküszöm az égre,
Az ég istenére,
Bántani nem foglak.«
Készül föl Budára
Jó Hunyadi László.
Ne menj fel, ne menj fel,
Ne légy életeddel
Könnyelműen játszó!
Vermed lesz Budavár,
Bele esel, ha mégysz,
Maradj lenn Belgrádban,
Vagy bujdoss hazátlan,
Szép fiatal vitéz.
Kora még te néked
Sírba fekünnöd le,
Éktelen halotti
Szemfedőt boritni
Ékes szemeidre.
Hazám szép vitéze,
Ne menj föl Budára!
Látod mi villog ott?
Nem a te csillagod…
Hóhérbárd sugára!
»Balga aggódástok
Nem ijeszt el engem;
Köszönöm tanácstok,
De reá nem állok,
Megyek, föl kell mennem.
Vén Budavárban van
Ifju menyasszonyom;
Érted száz halálba
Mennék meg sem állva,
Szerelmes angyalom!
De halálrul ottan
Szó sincs, nem is lehet,
Megesküttél nekem
Királyom, s én hiszem
Szent esküvésedet.«
Nemes bizalommal
László Budán termett.
Ássák a zsiványok,
Ássátok, ássátok
Alája a vermet!
Menyasszonya keblén
Meg sem pihenhetett,
Szerelme egébül
Mély pokolba szédül:
Tömlöczbe vettetett.
»Miért dobtok engem
Fekete tömlöczbe?«
»Mert királyod ellen
Van szándék szivedben;
Hűséged megszegve.«
»Én királyom ellen!
Én hűséget szegő!
Emelj szót ellenem,
Lelkiismeretem,
Légy bíróm, lépj elő.
Ez hallgat, ez alszik,
Mint csecsemő gyermek
Anyja lágy ölében,
S engemet, oh szégyen!
Itt bilincsre vernek.
Vegyétek le rólam
Ezt a rozsdás vasat,
S adjátok helyébe
Hazám védelmére
Tündöklő kardomat!«
Beszélhetsz jó vitéz,
Senki sem hallgat rád,
Tömlöczöd becsukták,
Halld fordulni kulcsát,
Csikorogni a zárt.
Nem sokáig hagyták
Hogy magát emészsze
Nagy Magyarországnak
Legszebbik virága,
Legnagyobb vitéze.
»Kelj föl és jöszte ki!«
»Szabad vagyok tehát?«
»Szabad lészsz, oly szabad,
Hogy egy óra alatt
Ott vagy, a hol apád.«
»Mit, megöltök engem,
Apám szent nevére,
Ez őrült merészség!…
Ki sem hallgatva még,
És már elitélve.
Hunyadi Jánosnak
Vagyok én gyermeke:
Velem így tennetek
Nem rettent bennetek
E félisten neve?
De volnék akárki,
Én ártatlan vagyok,
S a király végtére
Esküvel igérte,
Hogy bántani nem fog!
Halld meg, egész világ,
Te hozzád kiáltok:
Igy add rá hitedet,
Ha esküvéseket
Tesznek a királyok!«
Szép vitéz Hunyadit
Föl Szent-György terére
Hurczolták a latrok…
Többet is akartok
Tudni? kifolyt vére!
Háromszor csapott a
Hóhér a fejéhez,
S László vitéz még él,
Él, s halljátok, beszél,
Ekkép szól a néphez:
»Én ártatlan vagyok;
Ha volna is vétkem,
Bünhödtem már érte
S törvény értelmébe’
Szabad már személyem!«
S föláll László vitéz,
De megbotlik lába,
S estében negyedszer
Sujt hozzá a mester
És fejét levágja.
Lemenőben volt a
Nap, piros volt arcza,
Vad haraggal vetett
Végső tekintetet
A véres piaczra.
Azért volt a nap oly
Haragos kedvében,
Hogy a nép csak állt ott,
S merőn szájat tátott
Tehetetlenségben.
Mért nem éltem akkor!
Mért nem voltam ottan!
Kiáltottam vón a
Gyáva bámulókra
Veszett fájdalmamban:
»Föl, ha istened van,
Föl magyar nép, és e
Gaz királyt legottan
Fojtsuk az ártatlan
Áldozat vérébe!«
(Pest.)

Feleségem és kardom.
Galamb van a házon,
Csillag van az égen,
Az én ölemben van
Kedves feleségem;
Ugy tartják szeliden
Ringató karjaim,
Mint a harmatot a
Rezgő fa lombjai.
Ha már megöleltem,
Mért meg ne csókolnám?
Csókokban nem szegény,
Nem is fösvény a szám.
Beszélgetünk is, de
Az csak félig beszéd,
A másik fele már
Csókokba olvad szét.
Nagy a mi örömünk,
Nagy a mulatságunk,
Gyöngynek is beillik
Fényes boldogságunk!
De az én kardomnak
Ez sehogy sem tetszik,
Ránk szemét a falról
Mogorván mereszti.
Mit nézesz, öreg kard,
Olyan mérgesen ránk?
Vén golyhó, talán a
Szerelemféltés bánt?
Hagyd el ezt te, bajtárs,
Nem való ez néked,
Ha férfi vagy, ne űzz
Asszonymesterséget.
De meg nincs is okod
Engemet féltened,
Hiszen ismerhetnéd
Már feleségemet,
Ismerheted lelkét,
Ezt a ritka lelket,
A minőt az isten
Nem sokat teremtett.
Ha szüksége van a
Hazának karomra,
Téged saját keze
Köt fel oldalamra,
Oldalomra köt, és
Búcsuját így veszi:
Menjetek, legyetek
Egymásnak hívei!
(Pest.)

Fekete-piros dal.
Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt,
Lejárt az ideje!
Más szín illeti most a magyar nemzetet:
Piros és fekete.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében,
Erős vihar támad,
Minden felől jőnek és megostromolják
A habok hazámat.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Készül az ellenség; és mi készülünk-e?
Mit csinál a kormány?
A helytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik
Fönn a haza tornyán.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant
Vígadunk, dőzsölünk,
Mintha mind a három isten nem gondolna
Mással, csak mi velünk.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor!
Akkor is így tettünk,
Teritett asztalnál telt poharak körül
Bút és bajt feledtünk.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Mohács, Mohács!… tarka lepke, gondatlanság
Röpködött előttünk,
Azt űztük, pedig már a török oroszlán
Elbődült mögöttünk.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az uj Mohács? hol megint húszezer
Magyar vitéz vész el,
Mérföldekre nyúló rónát borítva el
Kiomló vérével.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az uj Mohács? a hol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arczát nem mutatja!
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
(Pest.)

Mit nem beszél az a német…
Mit nem beszél az a német,
Az isten nyila ütné meg!
Azt követeli a svábság:
Fizessük az adósságát.
Ha csináltad, fizesd is ki,
Ha a nyelved öltöd is ki.
Ha meggebedsz is beléje,
Ebugatta himpellére!…
Ha pediglen nem fizetünk,
Aszondja, hogy jaj mi nekünk,
Háborút küld a magyarra,
Országunkat elfoglalja.
Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!…
Hadat nekünk ők izennek,
Kik egy nyúlra heten mennek.
Lassan német, húzd meg magad,
Könnyen emberedre akadsz;
Ha el nem férsz a bőrödbe,
Majd kihúzunk mi belőle!
Itt voltatok csókolózni?
Mostan jöttök hadakozni?
Jól van hát, jól van, jőjetek,
Majd elválik, ki bánja meg.
Azt a jó tanácsot adom,
Jőjetek nagy falábakon,
Hogy hosszúkat léphessetek,
Mert megkergetünk bennetek.
Fegyverre nem is méltatunk,
Mint a kutyát kibotozunk,
Ugy kiverünk, jobban se kell,
Még a pipánk sem alszik el!
(Pest.)

Miért kisérsz…
Miért kisérsz minden lépten-nyomon,
Te munkás hazaszeretet?