Petőfi Sándor összes költeményei - 33
总字数为 3683
唯一单词总数为 1800
30.7 个单词位于 2000 个最常用单词中
42.4 个单词位于 5000 个最常用单词中
48.9 个单词位于 8000 个最常用单词中
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
A melynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
A melynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S a melynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
Egy égbe rontott képzelet
Tündér leánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest.)
Olaszország.
Megunták végre a földöncsuszást,
Egymás után mind talpon termenek,
A sóhajokból égiháború
Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek,
S halvány narancs helyett a déli fák
Piros vérrózsákkal lesznek tele –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
Nos, elbizott hatalmas zsarnokok,
Orczáitokrul a vér hova lett?
Orczátok olyan kisértetfejér,
Mikéntha látnátok kisértetet;
Azt láttatok, valóban megjelent
Előttetek Brutusnak szelleme –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
Alutt Brutus, de már fölébrede,
S a táborokban lelkesítve jár,
Mondván: »ez a föld, honnan elfutott
Tarquin s a melyre halva hullt Caesár;
Előttünk meghajolt ez óriás,
S ti a törpéknek meghajoltok-e?« –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
Eljő, eljő az a nagy szép idő,
A mely felé reményim szállanak,
Mint őszszel a derűltebb ég alá
Hosszú sorban a vándormadarak;
A zsarnokság ki fog pusztulni, és
Megint virító lesz a föld szine –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
(Pest.)
Egy könyvárus emlékkönyvébe.
Az életczél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig dijért,
Szeresd hiven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenek felett
Áruld erősen költeményimet.
(Pest.)
A jó tanitó.
Van biz ott a sok rosz között,
Van jó tanító is;
Volt nekem sok rosz tanítóm,
Volt nekem egy jó is.
Meg is maradt a fejemben,
Úgy emlékszem rája,
Mintha vén kopasz fejével
Most is itten járna.
Kopasz volt az istenadta,
Nem tehetek róla;
Vén legény volt, ifjusága
Régen elvirúla.
Elhervadtak virágai,
Egy maradt meg épen,
Egy nagy bazsarózsa nyílott
Az orra hegyében.
Talán minden reggel ujra
Kivirult az orra,
De nem csoda, mert gondosan
Táplálgatta borral.
Már hiába, ha ez olyan
Különös plánta volt,
Hogy nem szivelt egyebet, mint
Pinczei harmatot.
Ez alatt az orr alatt egy
Nagy bajúsz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.
A bajúsz alatt szája volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillett vón
Köpczös szopókája.
Zrínyijét még valamikor
Árpád idejében
Készitették, semmi szín sem
Volt már a szinében.
Gombok voltak akkorák rajt,
Mint egy-egy pogányfej,
Használták is tán a török
Hadban buzogány helytt.
Mindenféle zsinórral úgy
Ki volt kanyargatva,
Hogy a mennydörgős mennykő is
Eltévedett rajta.
A szabó jó szűkecskére
Szabta a nadrágot,
De azért egy kicsit még is
Pötyögősen állott. –
Hosszan bajlódtam tán vele,
De megérdemelte,
Mert szörnyen jó ember volt az
Istenteremtette.
Olyan jó tanító volt ő,
A milyen csak kellett,
Esztendőn át asztal alatt
Hevertek a könyvek.
Ha leczkémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy se baj,
Megtanulom máskor.
Ki is mutattam iránta
Jószivűségemet,
Vittem neki ajándékot,
Mikor csak lehetett.
Lelopkodtam sonkát, kolbászt
Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő még
Meg is hítt vendégül!
(Pest.)
Szerelemnek rózsafája…
Szerelemnek rózsafája…
Árnyékában heverek,
Hulldogálnak homlokomra
Illatozó levelek.
Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött,
Képzetemben minden hangja
Egy-egy isten-álmat költ.
Szerelemnek poharában
Ajkamat fürösztgetem,
Nem oly édes másból a méz,
Mint ebből a gyötrelem.
Szerelem fejér felhői
Erre felé lengenek,
Mintha engem látogatni
Jőne egy angyalsereg.
Szerelemnek holdvilága
Rám arany palástot vet,
Eltakarja, felejteti
Vélem szegénységemet.
(Pest.)
Hideg, hideg van ott kinn…
Hideg, hideg van ott kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.
Egykor… de mi közöm most
A múlthoz én nekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.
Te foglald egyedűl el
Egészen lelkemet!
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.
Mi is az a jövő s mult?
Ha zordon vagy ha szép,
Az mindegy, így is úgy is
Tolvajnál nem egyéb.
Két tolvaj a jövő s mult,
Incselkednek veled,
Hogy szép szerén magokra
Vonják figyelmedet,
S míg jobbra balra nézesz
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.
Nem fogtok most ki rajtam,
Zsebmetsző czimborák,
Pusztuljatok szemembül,
Lóduljatok tovább.
Te állj, te állj előttem,
Barátságos jelen,
Jó ízüen merengek
Mosolygó képeden.
Nem vagy merész kalandor,
Regényes vad legény,
Kinek fél vállán mente,
Sastoll a süvegén.
Fejeden házisapka,
Rajtad hálóruha,
Kezedben egy pohár bor,
Szádban török pipa.
Hadd rázzam meg, kedélyes
Barátom, kezedet,
Egy nagy karszékben töltöm
Estém szemközt veled.
Füstöljünk, iddogáljunk…
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.
(Pest.)
Rózsavölgyi halálára.
Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
Ez nekem még keserűbb!
Régi sorsa magyaroknak a bánat,
E nélkül már tán élni sem tudnának,
Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom,
Hadd busuljunk legalább a nótádon,
Hadd busúljunk nótádon!
Czudar nemzet biz a magyar, hiába,
Nem igen néz se előre se hátra,
Elfeledte, a mi történt ezelőtt,
A jövő meg? bánja is ez a jövőt,
Bánja is ez a jövőt!
Egyszer ember csak a magyar, mikor a
Fülét szivét megtölti a muzsika,
Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor,
Eszébe jut a siralmas hajdankor,
A siralmas hajdankor.
Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
Kiket ott a török fegyver levágott;
Ha őket eltemették vón rendesen,
Húsz ezer sír állna ottan egy helyen,
Húsz ezer sír egy helyen!
És mikor már kibusúltuk magunkat,
Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
És ha akkor ott volna az ellenség,
Ha még annyi volna is mind elesnék,
Mind egy szálig elesnék!
Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka,
Hogy kivirít még a magyar nép fája,
S lombjait majd isten, ember csodálja,
Isten, ember csodálja! –
Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
Olyan isten igazában tudtad te,
Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
A magyarnak a szive.
Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
Pedig veled ötven évet mulattunk,
Gyere vissza, áldom azt az istened,
Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet,
Kezd el azt az ötvenet! – –
Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
Megjelent, de csak addig volt idefent,
Míg kezével hajlékára mutatott…
Mi van benne? hegedű és koldusbot,
Hegedű és koldusbot!
(Pest.)
Egy emlék a kórházban.
(_Moreau_ után francziából.[1])
E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
»Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám,
»Gondunk leszen lantodra és reád.«
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege…
Ah, kiesik az irótoll kezembül;
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Ha hosszu sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét…
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Megátkozom én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!…
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
(Pest.)
A völgy s a hegy.
Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságábul
A nagy világra letekinteni.
Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körűlövedzi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára arany koronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát.
Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. –
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség
A melyet tőlem úgy irígylenek.
Engem talál az első napsugár
És az utósó is rajtam ragyog,
És még is mindig olyan puszta
És még is mindig oly hideg vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány, virág…
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi oda lenn enyelgő szellő,
Az ide fönn csatázó fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagy világtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!
(Pest.)
Feleségek felesége,
Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.
Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte
Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy’ tudná az istenadta?
Még csak akkor tanulgatja.
Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem én nékem
Lélekzetem, szívverésem.
De boldogok is vagyunk ám,
Ugy-e, lelkem kis Juliskám?
Meg se várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!
(Pest.)
Ne feledd a tért…
(_Moore_ után angolból.)
Ne feledd a tért, hol ők elestek,
Az utósó s a legjobb vitézek;
Mind elmentek és kedves reményink
Velök mentek, egy sírban enyésznek.
Oh, ha visszanyernők a haláltól
A sziveket, mik előbb dobogtak,
Ujra víni a szabadság harczát
Színe előtt a magas mennyboltnak!
Pillanatra ha lehullna lánczunk,
Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
Nincsen ember, nincsen isten, a ki
Minket ujra megkötözni bírna!
Vége van… de bár a történetben
Ottan áll a győző-név ragyogva,
Átkozott az a dicsőség, a mely
A szabadok szíveit tapodja.
Sokkal drágább a sír és a börtön,
Melyet honfi-névnek fénye tölt meg,
Mint a győzedelmi oszlop, a mit
A szabadság romjain emeltek.
(Pest.)
Az országgyüléshez.
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolgok végébe kaptatok,
És így tevétek már rég óta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templom-építőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégűl jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek!
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjuságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten »legyen«-je,
A melylyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végetlenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére lánczba szoriták,
S lánczát harapva tördeli fogát,
A melylyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!
(Pest.)
Anyám tyúkja.
Ejh mi a kő! tyúk anyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád!
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúk anyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’…
Anyám egyetlen jószága.
(Pest.)
A tél halála.
Durva zsarnok, jégszivű tél,
Készülj… készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz, ím, az ég is
Ide szegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és láncz,
S elenyészik híre, hamva.
Harczolj, harczolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!
Nézd, a melynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arczán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!…
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.
(Pest.)
Beaurepaire.
Hogy kitelt a francziáknál
A király becsülete:
(Mint ezernyolczszázharminczban
S most valami két hete)
Fölberzenkedett a német,
S esküvék, hogy bosszut áll,
Megöli a szabadságot
És megmenti a királyt.
S vitte zsoldos seregét és
Longwy már meghódola,
Megy tovább, Verdunön a sor,
Elkezdődik ostroma.
Verdun gyáva népe reszket,
S reszkető félelmiben
Térd- s fejethajtást határoz,
Hogy bántása ne legyen.
De az őrség kapitánya
Beaurepaire mást beszél:
»Hódolásról nem lehet szó,
Még nem oly nagy a veszély.
Ha az ellen fegyverünkbe
Szerelmes, jól van, tehát
Hadd vegye ki kezeinkből,
Mi magunk ne adjuk át.«
A ki gyáva, siket is, nem
Hallgatott rá a tanács,
Tollat nyujtanak neki, hogy
Irj’ alá a hódolást.
Beaurepaire elhajítja
A tollat, s fegyvert ragad,
S lelkesűlten és elszántan
Mondja ki e szavakat:
»Éljétek túl hát a szégyent,
A gyalázatot, de én
Az ellennek csak holttestet
Adni át megesküvém.
Bátraink előtt halálom
Majd mint vonzó példa áll…
Én betöltöm esküvésem…
Végszavam: szabad halál.«
Neki szegzé kebelének
S elsütötte fegyverét,
S ez szivébül kiszakítá
Életének gyökerét.
(Pest.)
Megint beszélünk s csak beszélünk…
Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz,
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba’ lesz.
Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
Mely föl vagyon nyergelve már,
S prüsszögve és tombolva ott benn
Fecsegő gazdájára vár.
Nem a tettek terén fogok hát
Mint egy csillag lehullani?
Megfojtanak majd a tétlenség
Lomhán ölelő karjai?
S nem lenne baj, ha magam volnék,
Hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, a ki
A zablán tépelődve rág.
Óh ifjaink, óh én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szívem, ha
Végig tekintek rajtatok!…
Föl, föl hazám, előre gyorsan,
Megállni fél uton kivánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a láncz!
(Pest.)
Nemzeti dal.
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ős apáink,
Kik szabadon éltek haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncznál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi még is lánczot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rá kentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak.
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
(Pest.)
15-ik márczius 1848.
Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott,
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!
Nagyapáink és apáink
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.
Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.
Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig lánczotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.
Szabad sajtó!… már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.
Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.
Míg az országgyűlés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!
Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.
És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!
Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!…
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.
És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arczon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.
Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Oda tört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.
Nem elég… most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Czélozott munkáiban.
S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.
A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
A minőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! –
Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.
S te, szivem, ha hozzád férne
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.
Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet…
Napoleon dicsősége,
Te veled sem cserélek!
(Pest.)
Rákóczi.
Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
Az ügy, melynek katonája voltál,
Nem sokára diadalmat űl,
De te nem léssz itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!
Számkiűzték nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.
Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.
Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesitve
Erősítsd meg seregünk szivét!
S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, a ki visszanéz.
S majd ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Igy kiált fel millióknak ajka:
A ki kezdte: az végezte be.
(Pest.)
Kemény szél fúj…
Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül talpig.
Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Lészsz-e megint, a mi voltál egykor?
Oly hatalmas harczos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!
A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni min magunkat?
Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!
(Pest.)
A királyokhoz.
Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
Ti királyok, nyilt őszinte szót,
A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
Büntessétek a fölszólalót;
Áll még Munkács, áll az akasztófa,
De szivemben félelem nem áll…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Szeretet… hah, ezt a szép virágot
Tövestől kitéptétek ti rég,
S kidobtátok azt az országutra,
S ott átment rajt a szekérkerék,
A mely megtört esküvésitekkel
Megterhelten világszerte jár…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Csak tűrnek már titeket a népek,
Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
S nem szeretnek… odafönn az égben
Megszámlálták napjaitokat.
Majd halljátok a nagy itéletszót
Attól, a ki mindenkit birál…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Föllázítsam a kerek világot,
Föllázítsam-e ellenetek,
Hogy a dühnek Sámson-erejével
Milliónként nektek essenek?
Megkondítsam a halálharangot,
Hogy borzadjatok hangjainál?…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
Mért ráznám meg erőszakosan
Azt a fát, a melynek a gyümölcse
Már túlérve, rothadásba’ van.
Ha megérik a gyümölcs, fájárul
Magától a földre hull alá…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
(Pest.)
Föltámadott a tenger…
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a tánczot?
Halljátok e zenét?
A kik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt e tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sülyednek a pokolra,
Az árbocz és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
(Pest.)
Van-e mostan olyan legény…
Van-e mostan olyan legény,
A ki fél,
Ha a mennykő jár is ott a
Fejénél?
Takarodjék el közülünk
A gyáva,
Bújjék bele a kemencze
Lyukába!
Testvéreim a szabadság
Nevében,
Álljuk meg a helyet amúgy
Keményen,
Mutassuk meg, hogy mik vagyunk:
Olyanok,
A kiken a veszedelem
Ki nem fog!
A legelső jeladásra
Kiállunk,
Ha elesünk, új sor áll föl
Utánunk;
Ha két magyar marad is a
Világon:
(Csak e kettő szabad legyen)
Nem bánom!
Háromszinű magyar zászló,
Dicső jel!
Védelmezünk megfeszített
Erővel,
Kiemeltük a porból szent
Szárnyadat,
Röpülj előttünk a magas
Ég alatt!
Háromszinű magyar zászló
Vezérelj,
Egyikünk sem fösvénykedik
Vérével!
Ellenséged előbb meg nem
Taposhat,
Míg vérünkkel be nem festett
Pirosra!
(Pest.)
E csillagot,
A melynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
A melynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S a melynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
Egy égbe rontott képzelet
Tündér leánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest.)
Olaszország.
Megunták végre a földöncsuszást,
Egymás után mind talpon termenek,
A sóhajokból égiháború
Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek,
S halvány narancs helyett a déli fák
Piros vérrózsákkal lesznek tele –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
Nos, elbizott hatalmas zsarnokok,
Orczáitokrul a vér hova lett?
Orczátok olyan kisértetfejér,
Mikéntha látnátok kisértetet;
Azt láttatok, valóban megjelent
Előttetek Brutusnak szelleme –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
Alutt Brutus, de már fölébrede,
S a táborokban lelkesítve jár,
Mondván: »ez a föld, honnan elfutott
Tarquin s a melyre halva hullt Caesár;
Előttünk meghajolt ez óriás,
S ti a törpéknek meghajoltok-e?« –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
Eljő, eljő az a nagy szép idő,
A mely felé reményim szállanak,
Mint őszszel a derűltebb ég alá
Hosszú sorban a vándormadarak;
A zsarnokság ki fog pusztulni, és
Megint virító lesz a föld szine –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
(Pest.)
Egy könyvárus emlékkönyvébe.
Az életczél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig dijért,
Szeresd hiven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenek felett
Áruld erősen költeményimet.
(Pest.)
A jó tanitó.
Van biz ott a sok rosz között,
Van jó tanító is;
Volt nekem sok rosz tanítóm,
Volt nekem egy jó is.
Meg is maradt a fejemben,
Úgy emlékszem rája,
Mintha vén kopasz fejével
Most is itten járna.
Kopasz volt az istenadta,
Nem tehetek róla;
Vén legény volt, ifjusága
Régen elvirúla.
Elhervadtak virágai,
Egy maradt meg épen,
Egy nagy bazsarózsa nyílott
Az orra hegyében.
Talán minden reggel ujra
Kivirult az orra,
De nem csoda, mert gondosan
Táplálgatta borral.
Már hiába, ha ez olyan
Különös plánta volt,
Hogy nem szivelt egyebet, mint
Pinczei harmatot.
Ez alatt az orr alatt egy
Nagy bajúsz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.
A bajúsz alatt szája volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillett vón
Köpczös szopókája.
Zrínyijét még valamikor
Árpád idejében
Készitették, semmi szín sem
Volt már a szinében.
Gombok voltak akkorák rajt,
Mint egy-egy pogányfej,
Használták is tán a török
Hadban buzogány helytt.
Mindenféle zsinórral úgy
Ki volt kanyargatva,
Hogy a mennydörgős mennykő is
Eltévedett rajta.
A szabó jó szűkecskére
Szabta a nadrágot,
De azért egy kicsit még is
Pötyögősen állott. –
Hosszan bajlódtam tán vele,
De megérdemelte,
Mert szörnyen jó ember volt az
Istenteremtette.
Olyan jó tanító volt ő,
A milyen csak kellett,
Esztendőn át asztal alatt
Hevertek a könyvek.
Ha leczkémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy se baj,
Megtanulom máskor.
Ki is mutattam iránta
Jószivűségemet,
Vittem neki ajándékot,
Mikor csak lehetett.
Lelopkodtam sonkát, kolbászt
Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő még
Meg is hítt vendégül!
(Pest.)
Szerelemnek rózsafája…
Szerelemnek rózsafája…
Árnyékában heverek,
Hulldogálnak homlokomra
Illatozó levelek.
Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött,
Képzetemben minden hangja
Egy-egy isten-álmat költ.
Szerelemnek poharában
Ajkamat fürösztgetem,
Nem oly édes másból a méz,
Mint ebből a gyötrelem.
Szerelem fejér felhői
Erre felé lengenek,
Mintha engem látogatni
Jőne egy angyalsereg.
Szerelemnek holdvilága
Rám arany palástot vet,
Eltakarja, felejteti
Vélem szegénységemet.
(Pest.)
Hideg, hideg van ott kinn…
Hideg, hideg van ott kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.
Egykor… de mi közöm most
A múlthoz én nekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.
Te foglald egyedűl el
Egészen lelkemet!
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.
Mi is az a jövő s mult?
Ha zordon vagy ha szép,
Az mindegy, így is úgy is
Tolvajnál nem egyéb.
Két tolvaj a jövő s mult,
Incselkednek veled,
Hogy szép szerén magokra
Vonják figyelmedet,
S míg jobbra balra nézesz
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.
Nem fogtok most ki rajtam,
Zsebmetsző czimborák,
Pusztuljatok szemembül,
Lóduljatok tovább.
Te állj, te állj előttem,
Barátságos jelen,
Jó ízüen merengek
Mosolygó képeden.
Nem vagy merész kalandor,
Regényes vad legény,
Kinek fél vállán mente,
Sastoll a süvegén.
Fejeden házisapka,
Rajtad hálóruha,
Kezedben egy pohár bor,
Szádban török pipa.
Hadd rázzam meg, kedélyes
Barátom, kezedet,
Egy nagy karszékben töltöm
Estém szemközt veled.
Füstöljünk, iddogáljunk…
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.
(Pest.)
Rózsavölgyi halálára.
Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
Ez nekem még keserűbb!
Régi sorsa magyaroknak a bánat,
E nélkül már tán élni sem tudnának,
Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom,
Hadd busuljunk legalább a nótádon,
Hadd busúljunk nótádon!
Czudar nemzet biz a magyar, hiába,
Nem igen néz se előre se hátra,
Elfeledte, a mi történt ezelőtt,
A jövő meg? bánja is ez a jövőt,
Bánja is ez a jövőt!
Egyszer ember csak a magyar, mikor a
Fülét szivét megtölti a muzsika,
Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor,
Eszébe jut a siralmas hajdankor,
A siralmas hajdankor.
Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
Kiket ott a török fegyver levágott;
Ha őket eltemették vón rendesen,
Húsz ezer sír állna ottan egy helyen,
Húsz ezer sír egy helyen!
És mikor már kibusúltuk magunkat,
Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
És ha akkor ott volna az ellenség,
Ha még annyi volna is mind elesnék,
Mind egy szálig elesnék!
Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka,
Hogy kivirít még a magyar nép fája,
S lombjait majd isten, ember csodálja,
Isten, ember csodálja! –
Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
Olyan isten igazában tudtad te,
Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
A magyarnak a szive.
Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
Pedig veled ötven évet mulattunk,
Gyere vissza, áldom azt az istened,
Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet,
Kezd el azt az ötvenet! – –
Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
Megjelent, de csak addig volt idefent,
Míg kezével hajlékára mutatott…
Mi van benne? hegedű és koldusbot,
Hegedű és koldusbot!
(Pest.)
Egy emlék a kórházban.
(_Moreau_ után francziából.[1])
E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
»Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám,
»Gondunk leszen lantodra és reád.«
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege…
Ah, kiesik az irótoll kezembül;
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Ha hosszu sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét…
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Megátkozom én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!…
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
(Pest.)
A völgy s a hegy.
Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságábul
A nagy világra letekinteni.
Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körűlövedzi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára arany koronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát.
Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. –
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség
A melyet tőlem úgy irígylenek.
Engem talál az első napsugár
És az utósó is rajtam ragyog,
És még is mindig olyan puszta
És még is mindig oly hideg vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány, virág…
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi oda lenn enyelgő szellő,
Az ide fönn csatázó fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagy világtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!
(Pest.)
Feleségek felesége,
Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.
Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte
Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy’ tudná az istenadta?
Még csak akkor tanulgatja.
Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem én nékem
Lélekzetem, szívverésem.
De boldogok is vagyunk ám,
Ugy-e, lelkem kis Juliskám?
Meg se várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!
(Pest.)
Ne feledd a tért…
(_Moore_ után angolból.)
Ne feledd a tért, hol ők elestek,
Az utósó s a legjobb vitézek;
Mind elmentek és kedves reményink
Velök mentek, egy sírban enyésznek.
Oh, ha visszanyernők a haláltól
A sziveket, mik előbb dobogtak,
Ujra víni a szabadság harczát
Színe előtt a magas mennyboltnak!
Pillanatra ha lehullna lánczunk,
Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
Nincsen ember, nincsen isten, a ki
Minket ujra megkötözni bírna!
Vége van… de bár a történetben
Ottan áll a győző-név ragyogva,
Átkozott az a dicsőség, a mely
A szabadok szíveit tapodja.
Sokkal drágább a sír és a börtön,
Melyet honfi-névnek fénye tölt meg,
Mint a győzedelmi oszlop, a mit
A szabadság romjain emeltek.
(Pest.)
Az országgyüléshez.
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolgok végébe kaptatok,
És így tevétek már rég óta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templom-építőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégűl jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek!
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjuságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten »legyen«-je,
A melylyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végetlenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére lánczba szoriták,
S lánczát harapva tördeli fogát,
A melylyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!
(Pest.)
Anyám tyúkja.
Ejh mi a kő! tyúk anyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád!
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúk anyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’…
Anyám egyetlen jószága.
(Pest.)
A tél halála.
Durva zsarnok, jégszivű tél,
Készülj… készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz, ím, az ég is
Ide szegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és láncz,
S elenyészik híre, hamva.
Harczolj, harczolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!
Nézd, a melynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arczán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!…
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.
(Pest.)
Beaurepaire.
Hogy kitelt a francziáknál
A király becsülete:
(Mint ezernyolczszázharminczban
S most valami két hete)
Fölberzenkedett a német,
S esküvék, hogy bosszut áll,
Megöli a szabadságot
És megmenti a királyt.
S vitte zsoldos seregét és
Longwy már meghódola,
Megy tovább, Verdunön a sor,
Elkezdődik ostroma.
Verdun gyáva népe reszket,
S reszkető félelmiben
Térd- s fejethajtást határoz,
Hogy bántása ne legyen.
De az őrség kapitánya
Beaurepaire mást beszél:
»Hódolásról nem lehet szó,
Még nem oly nagy a veszély.
Ha az ellen fegyverünkbe
Szerelmes, jól van, tehát
Hadd vegye ki kezeinkből,
Mi magunk ne adjuk át.«
A ki gyáva, siket is, nem
Hallgatott rá a tanács,
Tollat nyujtanak neki, hogy
Irj’ alá a hódolást.
Beaurepaire elhajítja
A tollat, s fegyvert ragad,
S lelkesűlten és elszántan
Mondja ki e szavakat:
»Éljétek túl hát a szégyent,
A gyalázatot, de én
Az ellennek csak holttestet
Adni át megesküvém.
Bátraink előtt halálom
Majd mint vonzó példa áll…
Én betöltöm esküvésem…
Végszavam: szabad halál.«
Neki szegzé kebelének
S elsütötte fegyverét,
S ez szivébül kiszakítá
Életének gyökerét.
(Pest.)
Megint beszélünk s csak beszélünk…
Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz,
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba’ lesz.
Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
Mely föl vagyon nyergelve már,
S prüsszögve és tombolva ott benn
Fecsegő gazdájára vár.
Nem a tettek terén fogok hát
Mint egy csillag lehullani?
Megfojtanak majd a tétlenség
Lomhán ölelő karjai?
S nem lenne baj, ha magam volnék,
Hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, a ki
A zablán tépelődve rág.
Óh ifjaink, óh én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szívem, ha
Végig tekintek rajtatok!…
Föl, föl hazám, előre gyorsan,
Megállni fél uton kivánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a láncz!
(Pest.)
Nemzeti dal.
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ős apáink,
Kik szabadon éltek haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncznál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi még is lánczot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rá kentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak.
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
(Pest.)
15-ik márczius 1848.
Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott,
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!
Nagyapáink és apáink
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.
Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.
Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig lánczotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.
Szabad sajtó!… már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.
Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.
Míg az országgyűlés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!
Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.
És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!
Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!…
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.
És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arczon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.
Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Oda tört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.
Nem elég… most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Czélozott munkáiban.
S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.
A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
A minőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! –
Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.
S te, szivem, ha hozzád férne
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.
Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet…
Napoleon dicsősége,
Te veled sem cserélek!
(Pest.)
Rákóczi.
Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
Az ügy, melynek katonája voltál,
Nem sokára diadalmat űl,
De te nem léssz itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!
Számkiűzték nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.
Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.
Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesitve
Erősítsd meg seregünk szivét!
S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, a ki visszanéz.
S majd ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Igy kiált fel millióknak ajka:
A ki kezdte: az végezte be.
(Pest.)
Kemény szél fúj…
Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül talpig.
Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Lészsz-e megint, a mi voltál egykor?
Oly hatalmas harczos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!
A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni min magunkat?
Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!
(Pest.)
A királyokhoz.
Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
Ti királyok, nyilt őszinte szót,
A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
Büntessétek a fölszólalót;
Áll még Munkács, áll az akasztófa,
De szivemben félelem nem áll…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Szeretet… hah, ezt a szép virágot
Tövestől kitéptétek ti rég,
S kidobtátok azt az országutra,
S ott átment rajt a szekérkerék,
A mely megtört esküvésitekkel
Megterhelten világszerte jár…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Csak tűrnek már titeket a népek,
Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
S nem szeretnek… odafönn az égben
Megszámlálták napjaitokat.
Majd halljátok a nagy itéletszót
Attól, a ki mindenkit birál…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Föllázítsam a kerek világot,
Föllázítsam-e ellenetek,
Hogy a dühnek Sámson-erejével
Milliónként nektek essenek?
Megkondítsam a halálharangot,
Hogy borzadjatok hangjainál?…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
Mért ráznám meg erőszakosan
Azt a fát, a melynek a gyümölcse
Már túlérve, rothadásba’ van.
Ha megérik a gyümölcs, fájárul
Magától a földre hull alá…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé _szeretett_ király!
(Pest.)
Föltámadott a tenger…
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a tánczot?
Halljátok e zenét?
A kik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt e tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sülyednek a pokolra,
Az árbocz és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
(Pest.)
Van-e mostan olyan legény…
Van-e mostan olyan legény,
A ki fél,
Ha a mennykő jár is ott a
Fejénél?
Takarodjék el közülünk
A gyáva,
Bújjék bele a kemencze
Lyukába!
Testvéreim a szabadság
Nevében,
Álljuk meg a helyet amúgy
Keményen,
Mutassuk meg, hogy mik vagyunk:
Olyanok,
A kiken a veszedelem
Ki nem fog!
A legelső jeladásra
Kiállunk,
Ha elesünk, új sor áll föl
Utánunk;
Ha két magyar marad is a
Világon:
(Csak e kettő szabad legyen)
Nem bánom!
Háromszinű magyar zászló,
Dicső jel!
Védelmezünk megfeszített
Erővel,
Kiemeltük a porból szent
Szárnyadat,
Röpülj előttünk a magas
Ég alatt!
Háromszinű magyar zászló
Vezérelj,
Egyikünk sem fösvénykedik
Vérével!
Ellenséged előbb meg nem
Taposhat,
Míg vérünkkel be nem festett
Pirosra!
(Pest.)
您已阅读匈牙利篇文献中的 1 篇文章。
下一个 - Petőfi Sándor összes költeményei - 34
- 零件
- Petőfi Sándor összes költeményei - 01每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3804唯一单词总数为 193132.7 个单词位于 2000 个最常用单词中45.6 个单词位于 5000 个最常用单词中53.0 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 02每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3850唯一单词总数为 183334.5 个单词位于 2000 个最常用单词中47.9 个单词位于 5000 个最常用单词中54.5 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 03每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3647唯一单词总数为 192030.4 个单词位于 2000 个最常用单词中42.7 个单词位于 5000 个最常用单词中48.4 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 04每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3671唯一单词总数为 189628.2 个单词位于 2000 个最常用单词中40.4 个单词位于 5000 个最常用单词中45.9 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 05每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3947唯一单词总数为 196730.2 个单词位于 2000 个最常用单词中43.9 个单词位于 5000 个最常用单词中49.9 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 06每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3860唯一单词总数为 173134.3 个单词位于 2000 个最常用单词中48.7 个单词位于 5000 个最常用单词中55.7 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 07每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3902唯一单词总数为 196032.6 个单词位于 2000 个最常用单词中45.8 个单词位于 5000 个最常用单词中52.8 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 08每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3982唯一单词总数为 183033.7 个单词位于 2000 个最常用单词中47.7 个单词位于 5000 个最常用单词中54.7 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 09每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3989唯一单词总数为 177634.2 个单词位于 2000 个最常用单词中48.5 个单词位于 5000 个最常用单词中55.8 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 10每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3925唯一单词总数为 177133.1 个单词位于 2000 个最常用单词中45.9 个单词位于 5000 个最常用单词中53.0 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 11每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3875唯一单词总数为 194731.3 个单词位于 2000 个最常用单词中43.3 个单词位于 5000 个最常用单词中49.5 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 12每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3828唯一单词总数为 200630.1 个单词位于 2000 个最常用单词中42.9 个单词位于 5000 个最常用单词中49.8 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 13每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3626唯一单词总数为 184628.8 个单词位于 2000 个最常用单词中40.8 个单词位于 5000 个最常用单词中47.3 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 14每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3664唯一单词总数为 180630.8 个单词位于 2000 个最常用单词中43.6 个单词位于 5000 个最常用单词中50.0 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 15每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3717唯一单词总数为 188628.6 个单词位于 2000 个最常用单词中40.4 个单词位于 5000 个最常用单词中47.1 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 16每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3679唯一单词总数为 176731.3 个单词位于 2000 个最常用单词中43.2 个单词位于 5000 个最常用单词中49.7 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 17每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3633唯一单词总数为 170130.0 个单词位于 2000 个最常用单词中42.3 个单词位于 5000 个最常用单词中49.0 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 18每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3671唯一单词总数为 183028.1 个单词位于 2000 个最常用单词中40.5 个单词位于 5000 个最常用单词中47.1 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 19每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3832唯一单词总数为 184631.1 个单词位于 2000 个最常用单词中43.9 个单词位于 5000 个最常用单词中51.2 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 20每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3719唯一单词总数为 171530.5 个单词位于 2000 个最常用单词中42.8 个单词位于 5000 个最常用单词中50.9 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 21每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3808唯一单词总数为 179330.9 个单词位于 2000 个最常用单词中43.1 个单词位于 5000 个最常用单词中49.3 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 22每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3612唯一单词总数为 167330.3 个单词位于 2000 个最常用单词中41.7 个单词位于 5000 个最常用单词中47.6 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 23每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3686唯一单词总数为 171828.8 个单词位于 2000 个最常用单词中40.8 个单词位于 5000 个最常用单词中47.4 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 24每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3801唯一单词总数为 172529.4 个单词位于 2000 个最常用单词中41.8 个单词位于 5000 个最常用单词中49.1 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 25每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3794唯一单词总数为 189431.6 个单词位于 2000 个最常用单词中45.1 个单词位于 5000 个最常用单词中51.6 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 26每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3759唯一单词总数为 176131.8 个单词位于 2000 个最常用单词中44.5 个单词位于 5000 个最常用单词中51.4 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 27每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3802唯一单词总数为 180830.4 个单词位于 2000 个最常用单词中43.9 个单词位于 5000 个最常用单词中51.3 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 28每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3845唯一单词总数为 184730.0 个单词位于 2000 个最常用单词中43.2 个单词位于 5000 个最常用单词中50.0 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 29每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3805唯一单词总数为 189829.3 个单词位于 2000 个最常用单词中41.9 个单词位于 5000 个最常用单词中48.6 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 30每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3791唯一单词总数为 183029.8 个单词位于 2000 个最常用单词中42.1 个单词位于 5000 个最常用单词中50.1 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 31每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3726唯一单词总数为 185828.5 个单词位于 2000 个最常用单词中41.6 个单词位于 5000 个最常用单词中48.6 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 32每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3804唯一单词总数为 188630.8 个单词位于 2000 个最常用单词中42.1 个单词位于 5000 个最常用单词中49.3 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 33每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3683唯一单词总数为 180030.7 个单词位于 2000 个最常用单词中42.4 个单词位于 5000 个最常用单词中48.9 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 34每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3648唯一单词总数为 177630.0 个单词位于 2000 个最常用单词中41.3 个单词位于 5000 个最常用单词中48.2 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 35每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3764唯一单词总数为 187530.4 个单词位于 2000 个最常用单词中43.6 个单词位于 5000 个最常用单词中49.8 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 36每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3876唯一单词总数为 186030.8 个单词位于 2000 个最常用单词中45.3 个单词位于 5000 个最常用单词中51.4 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 37每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3754唯一单词总数为 179529.9 个单词位于 2000 个最常用单词中43.8 个单词位于 5000 个最常用单词中50.4 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 38每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3631唯一单词总数为 185528.0 个单词位于 2000 个最常用单词中39.4 个单词位于 5000 个最常用单词中45.9 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 39每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3563唯一单词总数为 195722.7 个单词位于 2000 个最常用单词中33.9 个单词位于 5000 个最常用单词中40.7 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 40每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 3751唯一单词总数为 180131.4 个单词位于 2000 个最常用单词中44.1 个单词位于 5000 个最常用单词中50.2 个单词位于 8000 个最常用单词中
- Petőfi Sándor összes költeményei - 41每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。总字数为 2293唯一单词总数为 114335.2 个单词位于 2000 个最常用单词中46.8 个单词位于 5000 个最常用单词中52.9 个单词位于 8000 个最常用单词中