A lángban álló szigettenger - 13

De e pillanatban a _Syphanta_ fedélzetét ellepték azok, a kik a
legénység közül életben maradtak. Sikerült feltörniök a legalsó hajóüreg
csaptató ajtaját, a melyet rájuk zártak és most felrohantak a
hajó-lépcsőn.
– Ide! hozzám! – kiáltá Sakratif.
A hajón levő kalózok, Skopelo vezetése alatt, igyekeztek segítségére
sietni, de a fejszékkel és tőrökkel felfegyverzett tengerészek
valamennyit legyilkolták, az utolsó emberig. Sakratif érezte, hogy
veszve van. De legalább vele együtt fognak veszni mindazok, a kiket
gyűlölt.
– Robbanj hát fel, átkozott korvett! – kiáltá. – Robbanj fel.
– Felrobbanni?… A mi _Syphantánk!_ – Soha!
E szókat Xaris mondta, a ki megjelent kezében égő kanóczczal, a melyet a
lőporos kamra egyik hordójából kapott ki. Aztán Sakratif elé ugrott és
egy fejszecsapással a földre terítette.
Andronika felsikoltott. Mindaz, a mi az anyai szeretetből fenmaradhat
egy nő szivében, annyi bűn után, egyszerre felébredt benne. El akarta
volna hárítani a fiára mért csapást.
Odament Starkos Miklós holttestéhez, letérdepelt mellette, mintha végső
bocsánatát akarta volna elrebegni az utolsó istenhozzádban… Aztán ő is
összeesett, élettelenül.
D’Albaret Henrik odarohant.
– Meghalt! – mondá. – Bocsásson meg az Isten a fiúnak az anya iránt való
irgalomból.
E közben a csónakban levő kalózok közül némelyek feljutottak az egyik
briggre. Sakratif halálának híre azonnal elterjedt.
Ezt meg kellett boszulni és a flotilla ágyúi azonnal elkezdték újból
lődözni a _Syphantát_.
[Illustration: ANDRONIKA FÖLSIKOLTOTT.]
De ezúttal hiába. D’Albaret Henrik megint átvette a korvett
parancsnokságát. Legénységének életben maradt töredéke, mintegy száz
ember – az ágyúk mellé állt és győzelmesen viszonozta a kalózok
lövéseit.
Nemsokára az egyik brigg, ugyanaz, a melynek árboczára Sakratif a fekete
lobogót felvonatta, egy pár golyó által a vizvonalon alól találva
elsülyedt, a fedélzetén levő rablók iszonyú szitkozódásai közt.
– Rajta fiúk! rajta! – kiáltá d’Albaret Henrik; – meg fogjuk menteni
_Syphantánkat!_
És a harcz elkeseredetten folyt mindkét oldalról, de a vakmerő Sakratif
nem létezett többé, hogy bátorította volna embereit, a kik nem mertek
újabb rohamot koczkáztatni.
Az egész hajórajból rövid idő alatt nem maradt több öt hajónál. A
_Syphanta_ ágyúi nagy pusztításokat okoztak. A kalózok igyekeztek is a
kedvező szél segélyével megmenekülni.
– Éljen Görögország! – kiáltá d’Albaret Henrik, mialatt a _Syphanta_
szineit felvonták a főárboczra.
– Éljen Francziaország! – kiáltá az összes legénység, ekkép egyesítvén a
két nevet, a mely oly szorosan egybe volt forrva az egész függetlenségi
harcz alatt.
Este öt óra körül járt az idő. Ennyi fáradtság daczára senki sem akart
pihenőre menni, mielőtt a korvett oly karba nem helyeztetett, hogy útját
folytathassa. A pótvitorlákat felvonták, a hátulsó árbocz helyére egy
kisegítő árboczot alkalmaztak, a kormányrudat kijavították, szóval az
egész hajót annyira kitatarozták, hogy még ugyanazon este tovább
folytathatta útját.
Starkos Andronika holttestét a hajó termében helyezték el, ott
virrasztottak mellette azzal a tisztelettel, a melyet hazafisága bizvást
megérdemlett. D’Albaret Henrik szülőföldének akarta visszaadni a derék
honleány tetemeit.
Starkos Miklós hullája, a melyre egy súlyos golyót kötöttek, elsülyedt a
szigettenger vizeiben, a melyek a hirhedt Sakratif annyi gonosz tettének
szinhelyei voltak.
A _Syphanta_ huszonnégy órával később, szeptember 7-ikén este hat óra
tájban, bevitorlázott az eginai kikötőbe egy évi czirkálás után, mely
alatt helyreállította a közbiztonságot Görögország tengerein.
Az utasok partraszálláskor egetverő hurrahkiáltásokban törtek ki.
D’Albaret Henrik elbucsúzott tisztjeitől és a legénységtől és átadta a
korvett parancsnokságát Todros kapitánynak, Hadsine pedig a _Syphantát_
az új kormánynak ajándékozta.
Néhány nap mulva a lakosság, valamint a _Syphanta_ tisztikara,
legénysége és hazaszállított utasai jelenlétében megülték Elizundo
Hadsine és d’Albaret Henrik menyegzőjét. Másnap mindketten elutaztak
Francziaországba, Xarissal együtt, a ki többé nem hagyta el őket. De
szándékuk volt visszatérni Görögországba, mihelyt a körülmények engedik.
Különben az oly sokáig fenyegetett szigettenger lassankint csöndesülni
kezdett. A legutolsó kalózok is eltűntek és a _Syphanta_, Todros
kapitány parancsnoksága alatt soha se találkozott többé a fekete
lobogóval, a mely Sakratiffal együtt elsülyedt. A szigettenger nem állt
többé lángban, hanem, miután a legutolsó lángok is kialudtak, újból
megnyilt a keleti kereskedelemnek.
A hellén királyság, fiainak hősiessége következtében, nemsokára helyet
foglalt Európa szabad államai közt. A szultán 1829 márczius 22-én
egyezményt kötött a szövetséges hatalmakkal. Szeptember 22-én a petrai
csata biztosítá a görögök győzelmét. A londoni szerződés 1832-ben Otto
bajor herczegnek adományozta a koronát. Az önálló független görög
királyság végre meg volt alapítva.
Ez időtájban tértek vissza d’Albaret Henrik és Hadsine új hazájukba és
itt megtelepedtek szerény vagyoni körülmények közt; – de mi kellett
nekik egyéb, mikor a boldogságot feltalálták önmagukban!