Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 11

várjon még egy kicsit, keresztapám uram.
Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi
változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet
főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon
brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a
kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles,
tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a
papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap,
holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is
kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely
huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is
megérkezett a krinolin.
Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor
nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom.
Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó
Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első
áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk
eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten,
Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s
legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől
fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te
voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben!
Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk,
a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem,
hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni
érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már
belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott
elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok
csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám
fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!
– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje!
– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – _megigézték_, bizonyosan meg!
– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen
ko-korán pré-prédikáltatni.
– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig
nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál,
amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen
jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb,
majd meglássák.“
No, no…
Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy
megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást
elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz
annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a
kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka
faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut
vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A
széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé,
száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.
– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. –
Leszállt a szén a pohár fenekére!
Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek
vizzel…
– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy
igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!
– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy,
ugy!
Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja
homlokomat.
Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám,
hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó
vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint
könnyebbiti buksi fejemet…
– Már nem fáj, édesanyám!


NYOLCADIK FEJEZET.

Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru
temetésről kell megemlékeznie.
…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének
is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok,
ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis
magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben.
Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi
magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a
dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már
próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti
Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz
papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első
matematikusa.
Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában,
mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az
ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki
tiltja meg, hogy _Bölcs Antalnál_ ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a
Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón.
Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót.
Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs
Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban,
csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm
édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó
folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám:
mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő
leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné.
Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem,
egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött,
virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony
iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig.
Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött –
és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden
betüje közt az _a_ betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy
névvel, amelyben kétszer fordul elő az _a_. Persze, ékezet volt rajta…
Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig.
Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne
látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen
emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi
Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az
első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás
félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy
csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a
temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én _hallottam_ az
ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról
sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból
isszuk azt“.
Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja
örökké bú maradt.
…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan
jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A
szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe
kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi
világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája,
megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal
körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei
vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a
szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően
fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám
olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a
gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt
sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az
anyai szivnek a _Fekete kenyér_, a _Kis lak áll a nagy Duna mentében_,
meg az _István öcsémhez_. De tetszik az _Anyám tyukja_ is, meg a _Szeget
szeggel_: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a
gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik,
mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom
édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám
ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát,
csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik
az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?
Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert
itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel
indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy
Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az
envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes,
gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy
halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant
testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület.
Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét
ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a
leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp.
Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a
jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a _szivével_ lát?
– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával
menni, amikor legációba ment!
– Velem? nézett rám megütődve.
– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.
– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.
– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.
Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben
ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is,
meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg
párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is
kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent
vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a
szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb
virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg
– ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint
az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő
némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely
deresedő fejjel csendül dallá:
Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg.
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.
De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, _ők_ nem látnak
semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze,
mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e
vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy
szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.
Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak,
érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:
– Ugy-e, nem szeret?
Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:
– Nem.
– Nem is fog szeretni soha?
– Nem.
– Gyülöl, ugy-e?
– Gyülöllek.
– _Hát akkor csókolj meg!_
Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad.
De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan,
csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra
kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.
Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:
– Holnap elmegy, ugy-e, el?
– El.
– Vissza sem jön, ugy-e, nem?
– Nem.
– És elfelejt, ugy-e, el?
– El.
– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?
– Nem.
– _Hát akkor csókolj meg!_
És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is
halkan, csendesen…
*
„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a
nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó
kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám
lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár.
Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten
tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél
volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!…
A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele.
Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a
kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett
történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem
válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem.
Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a
professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem
tudják belőle kicsikarni.
– Mi történt magával?
– Beteg?
– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő
diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?
Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi
prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán
a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!
Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő
belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré
vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu,
halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők
nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik.
Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.
Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a
kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a
szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza
találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza?
Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A
könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat
sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom
Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az
esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet
ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak:
Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány
nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az
aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra
harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a
feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem
nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a
gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza,
rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A
diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán
három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott
találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott
betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék
haza, adják vissza…
– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy
Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha
ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott
Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.
– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e,
nem? Nohát.
De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a
nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös,
rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez
igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S
felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás!
Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám
beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám
szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott.
De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott
belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü
sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá
állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még
aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban
jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan
felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e
ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…
Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a
diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet
nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán
ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák
kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele!
Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány
barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik.
Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük
jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem
akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta
Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása,
hogy lássa: alszik-e vagy ir még.
Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing
széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü
pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.
Ádám szivenlőtte magát.
Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!
– Meglőtte magát!
– Hol? Hol?
– Az üres szobában!
Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én
maradok meg – Leopold, az árva Leopold.
– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.
– Nem, nem!
Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni
nem merem.
Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy
lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek,
be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig
olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek
a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak
egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta
Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a
szivem – hozzá lőttem.
Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s
egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan
koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.
Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok
hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.
Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli
szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó
héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te
szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a
gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!
Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme
sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul,
bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a
falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt
katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja.
Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó,
hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig
repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a
dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám
meghalt!
Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik,
élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s
vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem
lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni
készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: _Megcsalt! Megcsalt!_
Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve
támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!
Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult
fejü öreg ember kitöréseit:
– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!
– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s
a szemfedőt.
– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!
Odajön a rektorprofesszor:
– Mi ez? Mi ez?
– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.
De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:
– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel.
Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!
– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta.
Isten elvette –
– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette
el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte!
Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!
– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!
Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal
vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána.
Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó!
Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!
…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium
bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az
apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre
sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll.
Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy
csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet
kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.
*
Benkő Dánielnek, az _egyszerü szántó-vető embernek_ igaza volt: őt a fia
megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a
számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény
városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem,
majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz
feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd
kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol
visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld,
az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet,
ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül,
hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal
finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a _familia
dicsőségeért_ nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia
el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az
az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli
fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.
Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a
fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá.
Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab
földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak,
ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő
fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi
ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s
végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával
karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü,
sima uton haladó lelke hogy értse meg?
Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt
apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut,
aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő
Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje
rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be
sétálnak lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről
bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még eggyel
sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri
leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi diákba. Még
nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl
vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne kapná be a horgot!
Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a
levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat
„klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha
senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem
látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan
mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol
olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az „istennő“ szeme
közé kacag.
Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni:
össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a
vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S
hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz
azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem
tudja, nem meri végiggondolni. S mert nem tudja és nem meri
végiggondolni – nincs más menekvés: a halál.
Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s _a mi lesz_-t
végiggondolni nem tudja, nem meri…
Benkő Ádámnak meg kellett halnia.
*
A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is
elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos
természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a
matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás
előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a
cédulát.
– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához
huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.
Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat –
Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak
négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket
s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még
inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném
azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.
De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős
legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben,
nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki
előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa
teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe
palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de
amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően
felháborodik:
Mit akar a vén liba?
Mars vissza a putriba!
Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk
tovább) – mire megvénülünk!
…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit
gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy
legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten
jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa
szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju
életét.
Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.
– Mi bajod?
– Ég a _mellem_, mint az égő katlan.
Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető
székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?)
leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a
mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.