Vidéki hirek, és más elbeszélések - 3

– Meg Kotkodácst.
– De akkor nekem csak három píz marad.
– Elig a, két hölgy-cigáróra. Tudom, ugyis azt veszel rajta.
A fiu lesütötte a fejét s titkosan mosolygott, aztán elment.
Mire hazajött, Palya meg is reggelizett s szó nélkül nyelte le apja,
anyja minden szavát.
A szülők valami nemes buzgóságot fejtettek ki abban, hogy melyik vágjon
sulyosabb igazságot a züllésnek indult fiu fejéhez. Másszor mindjárt
összekaptak, most azonban csodálatosképen megegyeztek abban, hogy
nincsen nagyobb istenátka, mint az olyan fiu, aki nem vet számot a
helyzetével és az egész világot felháboritja botrányos magaviseletével…
ahelyett, hogy jó példával járna elől az öccsei közt, megfertőzteti a
levegőt a lehelletével…
– De mondd meg már, az isten áldjon meg, mi vitt rá, te szerencsétlen.
Palya egész idő alatt nem szólt, de ezt a hátát hasingató siránkozást
már nem birta el s azt morogta:
– A bánat.
– Miféle bánat.
Nohát erre igazán nem lehet felelni. Dóczi Irénre hivatkozzon? Nagyon
satnyának látszott a kifogás, mert egész reggel iszonyu dühvel gondolt
arra a lányra s tulajdonkép nagyon szégyelte magát, hogy amiatt a tacskó
miatt ennyi baj szakadt a nyakába.
Nem várta hát meg, hogy az anyja az ő bánata találgatásába fogjon,
felállott az asztaltól, berántotta maga után az ajtót s elment. Be a
szobájába.
Az öccse már hozta az ujságot, lecsapta az asztalra s fütyörészve
elszaladt. Látszott, eszeágában sem volt, hogy belenézzen.
Palya mohón esett neki s gyorsan végignézte a cimeket. Fogalma sem volt,
mi lehet az, amit az ujságiró belecsinált, csak nézte sorra a cimeket.
Végignézte az egész lapot s az egész Kotkodácsot, aztán bután nézett a
papirosra. Semmit se talált, ami őt érdekelhette volna.
– Nincs – mondta. – Becsapott a gazember. A pezsgő jó vót neki, de
hazudni: az is jó vót neki…
Ujra nekiállott s ujra meg ujra, szinte véres verejtékkel marta át magát
az összes cikkeken s hireken, még a hirdetéseken is: sehol semmi.
Egy pillanatra megállott annál a hirnél, hogy Ablonitzky 20 koronát
adott a művészet javára; „mi közöm hozzá?“, mondta magában s tovább
furta, furkálta a lapot s végül is gombolyagba gyurta s ledobta a
földre.
– Hova mégy? – kérdezte az anyja ridegen, de a ridegség alatt ijedt
érzéssel, mikor Palya kilépett a tornácra.
– Templomba – dünnyögte Palya.
– Oda bizony, oda – szólt az édesanyja sokatjelentő, biztató sóhajjal.
Szórakozottan ment végig az utcán, fel a piactérre. Már ott gyültek a
gazdák s tanyai emberek a vasárnapi embervásárra, néhányszázan már ott
állottak, vasárnapiasan kiöltözve és csendesen, tempósan, szegénygőggel
eltelve diskuráltak.
Palya csakugyan bement a templomba. Maga sem tudta miért, de Dóczi Irént
akarta látni. Nem szerelemből vagy vágyakozásból, hanem azért, hogy
bebizonyitsa magának, hogy a legnagyobb ostobaság volt miatta ilyen
őrültségre vetemedni.
Alig ült le, már meg is látta. A szemközti padokban ült, második padon,
szélen. Úgy ült ott, mint egy kis tyúk. Énekelt, tátogatta a száját,
mint a csirke, ha eszik.
Elforditotta a szemét, hogy ne is lássa. Nem tudott elég közönséges és
ócsárló szót találni rá.
De a szeme minduntalan vissza-visszakalandozott arra a helyre. Eleinte
nem tudta miért s egyszer csak meglepetve fedezte fel Bardócz Ilonkát.
A kis szőke lány az első pad szélén ült, pont Dóczi Irén előtt.
Olyan szőke volt a kis drága, fitos szőkeség. Olyan fiatal, mint a
hajnal. A haja hátra volt fésülve s fehérmasnis selyemcsokorral átkötve.
A csokor kétfelől selymesen csillogott a szőke, hamvasszőke fején. A
hosszu, fehér kezét néha óvatosan felemelte és valahogy (feltünt neki)
igen finoman megérintette a haját, a szalagját, vagy a nyakán az apró
fürtöcskéket. Fekete könnyü ruha volt rajta, a könyöknél fehér
kézelőkkel s az álla alatt olyan kis fehér selyemmasnival, amilyen a
hajában volt.
Rendkivül fiatal volt, csodálatosan fiatal. Persze 15 éves és Dóczi Irén
legalább 20… De hát mi szüksége van neki 20 éves leányra… elég neki
két-három év mulva házasodni… Milyen szerencse, hogy a buta ujságiró
hazudott. A legnagyobb kellemetlenség lehetne belőle, ha… össze kellene
most már boronálódni…
S egyre őszintébben, egyre jobban elámulva felejtette a szemét a kis
szőkeségen… aki néha odanézett rá, apró bogárfekete szemével a
gyengefehér arcában. Nem birta kiállani gyermekesen ártatlan, kiváncsi
pillantását s előbb elforditotta a tekintetét, mint az.
A kislány egyszer óvatosan hátranyult, fogta leeresztett hosszu haját és
maga mellé vette. A magas ablakból ott futott végig a sugárkéve és úgy
megragyogott a szőke haj, hogy Palya örökre és gyógyithatatlanul
szerelmes lett.
Istenem! Hogy lehet ilyen áhitattal nézni a templomban… mikor az ember
nem figyel… A kislány, az nem figyelt a papra; de az arcán olyan
ragyogás és boldog áhitat volt, hogy Palya maga is szentülni érezte
magát.
Ahogy az isteni tiszteletnek vége volt, neki is vége volt.
Kivált mikor a kislány felállott s félig megfordult, majd kilépett a
padból. A sárga aranyhaja végtelen hosszu hármasfonatban, a végén
kibomolva feküdt a testén végig, kettéosztva könnyü kis fekete ruháját,
amelyben elveszett, vagy csak most zsendült fiatal, édes termete…
– No, elég lesz már, elég lesz – sugta neki a szomszédja.
Palya elvörösödött, felállott s kiment a templomból, vezetve a
padbelieket.
A rápiritó szomszéd, a fiatal gimnáziumi tanár, a templom kapujában a
karjába kapaszkodott.
– Ezt megcsináltátok.
– Mit?
– Olvastam az ujságot…
Palya szájtátva nézett rá.
– Koncz doktor mindent elmondott.
– Mit?
A professzor kuncogva nevetett.
– Az Ablonitzkyt jól befeketitettétek azzal a hirrel… Hát ne bámulj…
Hogy szinésznőket akar importálni… Biztos, Dócziék kiadják az utját.
S a szemébe nézett Palyának.
– No de az már direkt szemtelenség, ahogy te ország-világ szemeláttára
egész istentisztelet alatt bámultad Dóczi Irént…
Ujra hunyoritott s otthagyta Palyát, aki úgy állott percekig, mint egy
sóbálvány.

V.
Az ujságiró későn ébredt.
– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a
képviselőtestületi közgyülésre.
Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált
a lapba s hideg borzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen
mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal
megdermesztette.
Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen
egy pók szőtte a hálóját.
Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta
szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz
a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész
város…
Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete,
mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele.
Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az
valami tyúklopási esetben kómikusan szerepelt: úgy beszélt róla, mint
valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta
fel a tréfás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces
elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt
alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt
is könnyen esik abba a hibába, hogy úgy bánik velük, mintha az ő
képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan
őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.
A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de
elaludt a dolog.
Egyszer meg egy tudós professzorról irt szeretetből és lelkesedésből
néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt
tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár úr esetei fölött.
A tudós örökre megneheztelt. Emiatt az egy szó miatt. Hogy a hires
helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…
Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene
ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha
a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról,
mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő
rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a
valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az
életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit
elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.
Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott
kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább
lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni – mondta magában. Ott mégis
fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már
az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az
agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már
látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog,
látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta
Budapestet, ahová nem úgy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás,
hanem úri módon hazaér…
Órák teltek el az ábrándozással.
A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.
– Még nem kél fel, kejjen fel már.
– Néni kérem – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már
azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a
respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahová az álmok emelték! –
néni kérem, adjon nekem husz koronát.
– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné – mire az?
Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett,
elsavanyodott.
– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. Az arcán
mély lehangoltság és bánat támadt.
A nyomdászné, aki voltaképen mindig úgy érezte, hogy az ura ezzel a
szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt,
kiment s pár perc mulva visszajött, egy huszkoronást szorongatva
ökölbeszoritott markában.
– Tessék – mondta –, tessék csak eltenni.
Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette éppen
természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való
modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna
különben ezer korona sem és semmi pénz. Úgy volt beállitva a pénzről
való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne
illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna.
Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan
terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a
legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is
egyenletesen tudná betölteni.
Csak mikor a néni jó biztatások után, hogy keljen már fel, mert ki kell
takaritani a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi
történt; hogy husz korona gazdája lett.
Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a
ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta
a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány
felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.
Hogy ez neki három év óta nem jutott eszébe.
Lám, csak egy gondolat és úgy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg
fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és majd ha hires ember
lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…
Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.
Megkérdezni restellte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt:
élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal
fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s
még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta
udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt
felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és
istállók. Itt nyomdahelyiség.
Sose fogja többet látni. Itt is voltam – mondta magában.
Igen, így fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Így
kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe
átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben
elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj,
gazdag televénybe.
Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és
nem köszönt. Egy köszöntés, úgy érezte, már összekapcsolta volna megint
ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem
zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a
másikra. Tudta, ki néz utána: a nyomdászék lánya, Pirike… Dühösen
gondolt a kislányra, aki bele akar avatkozni az életébe… s lerázta
magáról, mint egy pillangót: hess, szállj tovább, nekem nem kellesz, te
szállj tovább és virulj…
Ahogy a néptelen utcán felment a Piac-utca felé, legnagyobb rémületére
az aljegyző és dr. Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek
döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a
képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy
volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…
A két fiatalember nagy gaudiummal rontott rá.
– Óriási – kiáltotta dr. Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni.
Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.
Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte az ő
hiréről van szó.
– Kitünő, az öreg megpukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még
nem hallott a világ…
S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a
sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, suttogta:
– Meg fog őrülni az öreg főügyész!
Az ujságiró tudott a dologról s tegnap még mulatott az utca
átkeresztelésén, de most báván nézett a két fiatalemberre, akik egymás
szájából kapkodták a szót, hogy az öreg maga referálta el a Türr
István-utca csatornázását s ajánlotta elintézésre… Egyhangulag
megszavazták.
Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt
hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült,
hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig, isten
bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke
volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…
Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden
nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen
komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni
itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…
– Ja, igaz – mondta dr. Koncz -, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a
pártijának Dócziéknál.
Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. Az aljegyző komolyan mondta:
– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben. No, de nagy
butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál műpártolásra. Egy
olyan éretlen alak. Nem idevaló az, nem miközénk…
Dr. Koncz az ujságiró szemébe pillantott s elkacagta magát.
– Szabad megmondani?
Az ujságiró fanyarul vállat vont.
– Ő is beavatott a maga heccébe… De most jön a polgármester… Alázatos
szolgája, polgármester ur.
Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki a mai
heccel megalapitja a népszerüségét örökre.
A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet
lépett tovább, visszapillantott.
– Az ám szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt
az akciót!… Hanem a husz koronát, ám el fogom szedni magától, mert mégis
a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a
szinészetnek begyökereztetésére.
– Kérem – szólt az ujságiró s lángvörös arccal nyult a zsebébe.
Kivette a huszkoronást s átadta a polgármesternek.
– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a
pénzt.
Kicsit kezet fogott az ujságiróval érte. Dr. Koncznak és az aljegyzőnek
csak intett, azután mosolyogva, mint, aki tudja, hogy egy napon két
legyet fogott, tovább ballagott Basa bácsi és Berti bácsi között.
Dr. Koncz rábámult az ujságiróra.
– Hát ez mi?… Hát Ablonitzky tényleg adott husz koronát?
Még a polgármester két lépést sem tett, mikor az urak közt Ablonitzky is
feltünt. Az ujságiró volt az első, aki meglátta, hogy kövér, fehér arca
hogy lett lángvörössé: a zománcgyáros egyszerre szemben állott az
ujságiróval.
Mindenki meglepetve s kiváncsian nézett rájuk, mi lesz. Ablonitzky
érezte, hogy most tennie kell valamit, felemelte kis fekete
sétapálcáját, úgy látszott, megüti.
De visszatartotta az ütést s úgy mondta:
– Kérem. Maga egy szemtelen ember!… Vegye úgy, mintha végigbotoztam
volna.
Az ujságiró sápadt lett. Még tiz-tizenöt év mulva is szégyelte magát,
hogy ebben a pillanatban nem találta fel magát. De valahogy nem is
Ablonitzkyra figyelt. Látta, hogy a botot felemeli, tudta, hogy meg
fogja ütni s ő egy mozdulatot sem tett ez ellen. Csak állott sápadtan és
a szeme a körülállókon futott végig.
Örökre megrögződött a lelkében e pillanatban, mint villám fényén
fotografálásban, ezeknek a kövér, konok, közönyös embereknek az arca.
Senki sem volt e gazdag és jól rendezett életben élő emberek között, aki
felemelte volna a kezét, hogy lefegyverezze a támadót. Senki, akinek
legalább a szemén lehetett volna meglátni a részvétet, az ijedtséget, a
jóságot… Cirkuszi közönség volt ez, amely örömmel vetette rá magát a
hirtelen látványosságra… s hogy a valóságos és igazi verekedés elmaradt,
csalódás s kielégitetlenség volt a tekintetükben.
– Na, megálljatok – mondta az ujságiró s ebben a percben érezte, hogy
most már iró… – megálljatok, mert ezt megláttam…
Közömbös részvéttel jött hozzá néhány fiatalabb ember.
– Mi az?… Mi vót a kérem?… No nézd csak a kutyafilü tótot…
A zománcgyáros ingadozó léptekkel hagyta ott s már messze járt. Egyedül
és gyorsan ment vissza a piac felé, mintha csak azért jött volna, hogy
ővele találkozzék s ezt a jelenetet rögtönözze.
– Mi történt itt, szerkesztő ur?
Az iró erősen belenézett a kérdező arcába, most mindenkinek a lelke
fenekéig látott:
– Komédia – mondta keserves mosollyal. – Vigjáték kérem, három
felvonásban.
S befelé mosolygott. Most már fog irni, most aztán muszály lesz irni…
Kicsit megemelte a kalapját a rábámuló urak felé, akiknek sejtelmük sem
volt az ő gondolatairól s gyors és nagy léptekkel sietett végig az
utcán, ki a szélmalmok felé.
– Ablonitzky… Hegedüs Gyula… A nyomdászné: Nikó Lina… Pirike: Varsányi
Irén… A cukrász: Szerémi Zoltán… A cukrászné: Haraszti Hermin… A
végrehajtó: Fenyvessi, fia a költő: Tanay… (az apa ellicitálja a saját
holmiját a fiánál, dühös a költőre), az anya… ez lesz Nikó Lina… s a
végrehajtó nem Fenyvesi (nagyon tragikus volna), hanem Vendrey tata…
Hangosan mosolygott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is jó figura volna:
sose látta ezeket a szinészeket, csak Tapolczait egyszer
vendégszerepelni Debrecenben a Mozgófényképekben, de persze annál
nagyszerübbnek képzeli el őket: így igazán mindenki úgy játszik, ahogy ő
akarja… Egyre vidámabb és lázasabb lett s úgy rohant, mint maga a
Pegázus… Ezen is nevetett: a megvert Pegázus…
Csodálatosképen az iménti inzultus nem lázitotta fel. Egészen más érzést
keltett benne, mint bármely más emberfiában. Nevetett s nem érezte
sértve magát. Megértette az istenadta zománcgyárost; mit csináljon,
mikor ilyen felháboritó dolog történik vele: még ezer szerencse, hogy
tényleg nem verekedett… Hanem az urak, azok igen. Azokra haragudott. De
már ezen is nevetett: azért haragudott, mert nem döngették el őérte a
gyárost… Nevetett, mert észrevette, hogy ő voltaképen úgy tiszteli
önmagát, mint valami szentséget, akit mindenkinek óvnia s védenie kell…
S ezek az urak el tudnák tűrni, hogy az irodalomtörténet nagy
Komjáthyját fiatal korában az ő szemük láttára inzultálták.
Már kint volt a pusztán, amely itt kezdődött közvetlen a város szélen s
tele tüdővel szivta be a friss levegőt, az enyhe pusztai szelet.
Valami nagy és boldog érzés vett erőt rajta, nem volt egy fillérje, egy
barátja, egy ebédje; s úgy érezte: felszabadult. Magára eszmélt és kész
irónak találta magát.
– Csak a veséjét – mondta ragyogó szemmel – s hozzáfogott költeni:
hogyta, hogy fantáziájában beszélni kezdjenek az alakok.

VI.
Mikor a forró napsütésben elunta az ábrándozást, megfordult és csendes
lépésekkel, minden pillanatban meg-megállva, indult vissza a városba.
Szórakozott szemmel nézett néhány kis mezitlábas kun gyereket, kik a
házuk előtt ácsorogtak, mint a nagyok és szinte öregesen tanakodtak.
– Háboru – mondta az egyik.
Megállott s rájuk figyelt.
– Bizonyisten – esküdözött itteni durva nyelven az iskolásfiu. – Az
ángolok, meg a búrok. Háborúznak.
A Kunság közepén a földgömb távoli harcának hangja. Valahogy mély és
szinte megdöbbentő hatást tett rá a bedobott szó, a gyerekszájról.
– Te mékkel vagy.
– Én?
– Az ángollal, vagy a búrral?
A gyerek, aki még az előbb hinni se akarta, hogy háboru van, most
elfeketedett képpel nézett maga elé. Az ujságiró elmosolyodva nézte a
kis legényt, aki összeráncolt homlokkal töprenkedett, kinek fogja
pártját.
– No, mékkel tartasz?
S a kis, konok kun felvillanó képpel mondta s fejével ütött a szóhoz:
– Én a magyarokkal tartok!…
Az ujságirónak kitágult a szeme. Nevetett. De mintha ebben a pillanatban
valami furcsa, erős, nyári világosság lobbant volna el efölött a
terebélyes konok magyar város fölött, ahol semmi más nagy és erős érzés
nincsen, csak a magyarság hatalmas faji igazsága és kevély és
rendithetetlen érzése.
Összehuzott szemmel pillantott körül a gazdag boldog városon s lassan
továbbhaladva tünődött. Mintha a nemzet életének egy boldog korszakán
haladt volna e pillanatban át.
A boldogságnak olyan gyüjtőmedencéje kevés is lehet a földgolyóbison,
mint egy-egy magyar alföldi város, s kivált Kunterebes s legkivált
ilyenkor, vasárnapi ebéd idején.
A nap magasan állt, jó magasról jól belátott minden udvarba, de se az
utcán, se az udvaron emberi lelket ugyan nem látott. Asztal mellett
ültek, jó ebéd mellett vidultak, hizott a szivük a pompás falatoktól.
Dagadó buzakenyerek árnyékában, paprikáscsirkék s rántott bárányok
virultak az egészséges gyomrok számára, jó salátával, savanyitott
uborkával s jó tejfölös turós galuskák pompázó halmaiba vájtak az acél
villák… Elégült arcok, apró vigságok és nagy gondtalanság… Ha a
boldogság az emberiségnek főcélja, akkor ezekben a tágas és rakott
városokban, a töméntelen puszták közepén, az emberiség ideális fészkei
voltak.
Nem voltak itt nagyszerü uradalmak, sem pompás kastélyok, sem várak, sem
nagyméretü gyárak. Itt ezer meg ezer kisgazda lakott egymás mellett;
tágas udvarok és jó gazdasági épületek, elég sok lábasjószág és rakott
kamarák. A nagy falu, amely városnak neveztetik, apró házak rettentő
tömege volt, derék kert minden ház körül s így nyáridőn a legtöbb ház
üres. Szétszóródva a népe, a fekete föld áldott hátán, a rendkivül nagy
határ sok-sok ezernyi tanyájában. A város, az voltakép csak téli
szállása volt a hadnak, amely egész életidőn át harcolt a röggel: vidám
és egészséges harcot, amely drága életet termett az egész emberiség
javára.
Nem volt itt inség és nyomoruság s nem volt túlfeszitett munka. Nem
ismerték a gondokozta lélekmardosásokat, sem a kapzsiság gyötrő
lidércvágyait. Egyszerü életükkel jól megelégedő nép lakott itt, amelyet
nem bántott semmi áhitozás a más birtokára, akit nem fenyegetett veszély
anyagi létében erkölcsi fogyatkozások miatt. Békés és erős nép volt ez,
amelyet sokan irigyeltek, hogy ennyire igénytelenül s mégis ily emberi
módon tud megélni a maga szegénységében. Sokan sok rosszat is mondtak
róla. Olyanok, akik megcsalódva vették minduntalan észre, hogy ez a nép
nem hagyja magát kihasználni más önzése által, hogy ez tisztában van a
maga értékével, és anyagi függetlenségében nem emel kalapot s nem cserél
elvet üreserszényü urak szine előtt. Igy élt ez a nép a maga erején
századok óta.
Mióta csak felszabadult a török járom alól.
Akkor szokta meg, hogy nagyobb bátorság okáért egy-egy már akkor is
nevezetesebb helyre települt össze, ahonnan háboru idejének szintén
szétoszolhatott tágas mezőire. Akkor szokta meg, hogy valami inkább
morális, mint gazdasági tömörülésével védje magát külső gonosz hatalmak
bomlasztó támadásai ellen és fenn is tartotta magát becsülettel,
emberségesen.
Kormány nem istápolta soha, a kormány mindig nyilt ellensége volt.
Ellensége volt a nemes, az ős magyarsága miatt. Ellensége volt, mert ők
tartották fenn a nemzetiségek kavargásának ebben a káoszában azt az
őserőt, amelyre támaszkodott minden politika. És mégis a legmagyarabb s
legnemzetibb kormány is körmeszakadtáig ellensége volt ennek a népnek s
mig erdélyi végeken öt-hatszáz választónak már megadta a jogot, hogy
képviselőt küldjön az ország házába, itt mindenfelé 30–40.000 szavazó
magyar kell ahhoz, hogy egyetlen képviselőt választhasson oda, ahol
nemzeti léte fölött döntenek.
Nem volt hát a népnek soha más mentsége a közsors rothasztó, lesujtó,
megsemmisitő áramlataival szemben, csak az, hogy begubózott, magára
maradva, csak magában bizott és passziv reszisztenciával szegült ellene
minden új és ismeretlen törekvésnek, amelyről igen jól sejtette, hogy
úgyis csak az ő rovására jő.
De ezen a határon belől aztán angyali helyességgel éltek.
Jól ettek, jól ittak, idejében házasodtak, mindennap elvégezték annak a
napnak a munkáját s minden percben teljes figyelemmel élvezték ki annak
a percnek az örömét.
Dócziéknál az ebéd kicsit csendes volt.
Máskor sem szoktak sokat beszélni, az apa szótalan ember volt s Irénke
úgylátszik ráütött; a néni pedig ma szórakozott volt s nem sirdogált
annyit, mint máskor. Az ételről beszélgettek, a nyári libáról, amit
Irénke hizlalt, hogy ne kelljen azokról a nemszeretem dolgokról szólani…
Az eltünt kérőről s más nehéz gondolatokról.
– Nahát ez kisebb volt – szólt Irénke a libacombját a tányérjára véve –,
mint az a kéthetes volt.
– Bizony kisebb – szólt az anyja és gyászosan nézett a lányára –, bizony
kisebb! – és sóhajtott is hozzá.
– De mekkora mája lett.
– Annak még csak piros volt a mája, az még akkor kezdett fejlődni. Ez
óriási máj, óriási máj. A májat hidegen fogjuk megenni.
– Óriási máj, több mint félkiló lett. 55 deka az a máj. Óriási.
– A másiké 35 deka volt.
Az apa is megszólalt.
– Mégeccer annyi.
– No, nem egészen, kedves – szólt a néni édesen.
Az apa gondolkozva mondta:
– Én bizony legjobban mégis csak úgy szeretem, ha megsütitek a májat s
megesszük a ludaskásán.
– Az kár. Tisztára vétek.
– Persze – kacagott fel Irénke –, ki eszik akkor kását, ha máj van a
tetején. Akkor csak a májat eszi az ember.
– Nagyon finom melegen – szólt áhitattal a néni, egyre szemlélve a
külön, önálló tányéron az érintetlen, pirosrasült májat, amely a maga
zsirjában sülve ínycsiklandóan illatozott.
– Megesszük azt hidegen is – szólt János bácsi és csalamádénak nevezett
salátát szurt a villára jó bőven.
– Meg bizony, megeszi azt édes szivem maga. Kiviszi a tanyára, be jól
fog esni a lelkemnek!
– Olyan szép zuzácskája volt neki – szólt Irénke.
– Ó, fiatal liba volt még ez.
– Ennek is szépen volt zsirja – mondta Irénke.
– Igazán? – kérdezte János bácsi.
– Megmutassam? Meg is mutatom – mondta Irénke és kiszaladt.
Hogy egyedül maradtak a néni s a bácsi, kinos csend támadt. Most már
beszélni kellett volna. De a bácsinak sehogysem volt ize az egészhez, a
néni pedig nem akarta kérdezni, hogy a lányka minden percben
beléphetett.
Mégsem bir megállani annyit:
– No hát a bádogos…
A bácsi picit elmosolyodott.
– Isz az derék ember. Meg is mondtam: mindig befódta a feleségem lyukas
edényeit.
A néni szentes arccal nézett.
– Iszen nem volt rossz ember. Zsidótul elég annyi. Sok keresztyén ember
rosszabb nála bizony.