Vidéki hirek, és más elbeszélések - 1

Total number of words is 4133
Total number of unique words is 1896
33.0 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
51.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

A szerző a forditás jogát fentartja.
MÓRICZ ZSIGMOND:
VIDÉKI HIREK
ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK
A TÁLTOS KIADÁSA. BUDAPEST 1917
A címlapot és a képeket Haranghy Jenő rajzolta.
Ebből a könyvből 200 számozott példány készült pehelykönnyű nemesebb
papiron a szerző s a rajzolóművész sajátkezű aláirásával.


VIDÉKI HIREK
Elbeszélés a Nagykúnság életéből a tüzözön előtti időkből.

I.
Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.
A Veres Rákot azért nevezték így, mert valamikor itt volt Széles Pongrác
néhai polgármesternek a kedves sörözőtanyája, s az ő becéző neve volt
ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a
vendég volt a veres rák, s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek,
csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény
Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak
az öreg fizikaprofesszor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem
azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett
volna, vagy hátrafelé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék
fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát:
főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem megvolt az a szokása,
hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot
keritett. Pongrác májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is
szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt
azonban, hogy egyszer hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ,
mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s nélküle
kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind
elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most
örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:
– Guta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok: itt vagyok én veres rák!
Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő
gúnnyal nézett az öreg úrra s legyintett.
– Jámbor világ volt az, tanár úr, mikor efféle anekdótás eset az egész
várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.
A fizikaprofesszor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért
úgy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok
teljessége adja, hanem a lelki harmónia…
Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott
savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem
bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy
reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a „Kotkodács“ címü, maga
alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint
kiadta a Karácsonyi dijat.
Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a
nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy
senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:
– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…
Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében
egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy
dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha
ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett
fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a
munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki
_beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor
felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett
s ujabb két-három napig egyebet sem csinált, csak ontotta az ujabb
pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan
őszintén találta kimondani a jelszavát:
Uram, lángész lobog önben!
Uram, önben nemkülönben.
Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az
ujságiró, aki megrekedt csodálatosképen, egy teljesen kulturától immunis
talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit
csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több
életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan
helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az úri kaszinó könyvtárában
az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy
beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal,
csendesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége
lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki
belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb
anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.
Kilenc óra után bejött a Veres Rákba dr. Koncz, fiatal ügyvéd.
– Szervusz.
Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után
felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál
egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli,
ismeretlen, izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a
városba került, szépen otthon ült és lefeküdt. A gyerekeivel tanult,
vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is
emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban
társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kulturacsirát
befogadni készen.
Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi
problémákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene
lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:
– Grosz úr, tudja, mi ujság?
– Mi kérem, doktor úr?
– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.
Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis
tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét,
a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki
az mind arabusul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat
bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is
sejtette, mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak
minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg
idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a
lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának,
egy riporternek. Tudta, melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab
mit ér és hogy ütött be, tudta, kik, milyen klikkbe tartoznak, tudta,
Budapesten mi, hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen
ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit
sem várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt
Budapesten.
Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár
biztató szót is kapott s ettől úgy fellelkesült, hogy többet sohasem
érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki
elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép,
úgyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.
– A mandzsettám ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért
izzadva nyögnek ki – mondta s ki volt elégitve.
A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát,
minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze,
ha neki egyszer háromnapi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon…
Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abban olyan ötletek
voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek
által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.
Egyszer csak nyilt az ajtó s bejött rajta két fiatalember. Egyik
Surányi, a polgármester titkára, másik a tanitó.
Az ujságiró unottan nézett a két alakra. Ezek az ő mindennapi hizelgői.
Két hülye, ahogy ő szemtől szembe szokta őket tisztelni. Azok közül a
sajátságos vidéki irodalmárok közül valók, akik a nyomtatott betü
ópiumszivói.
Letelepedtek az ujságiró mellett s a tanitó titokzatosan szólott:
– Lehet még a lapba valamit beleszoritani, kérlek alássan.
– Nem lehet.
– De kár.
Az ujságiró elnézett messze, egész a cserépkályháig.
Koncz dr. érdeklődve kérdezte:
– Mi az tanitó ur?
– Művészi hir.
Koncz dr. elnevette magát.
– Helybeli?
– Igen, ügyvéd ur.
Szőke szempillái olyanok voltak éppen, mint az ököré s a szeme is olyan
álmosan és egyszerüen nézett. De bent, a széles és fehér homloka mögött,
mozgott valami s valóságos grafomániában szenvedett. Éjjel-nappal tudott
irni s mérhetetlen sok papirt fogyasztott ez a derék tanügyi ember.
– Van itt is művész azért, terem az itt is. Itt van a holnapi lap
számára egy cikk, csak ki kell adni. Megirtam.
És önérzetesen fel is olvasta.
– _A kis művész_. Mátyás Bálintnak hivják azt a kiskunterebesi fiut, ki
még csak négyéves, de hangszerét, a húzómuzsikát oly meglepő ügyességgel
kezeli, hogy e tekintetben a hallgatóját valósággal bámulatba ejti. Neki
népdal, valcer, induló mind csak bliktri, úgy kiszivattyuzza kis
hangszeréből a legsikamlósabb futamokat, mintha már legalább is
zeneakadémiát járt volna, pedig az egész gyerek majd csak akkora, mint a
muzsikája. Igazán ritka nemzeti tehetség és nagyon megérdemli az
érdeklődők figyelmét.
Várta a hatást; Koncz dr. nevetett, a polgármester titkára, aki még
Kunterebes és Vidékénél is csak a titkos irók közé tartozott, faarccal
hallgatott s még az ujságirónál is jobban lenézte a tanitó cikkét.
– Még van egy másik, ezt különösen szeretném, ha be lehetne nyomni, –
szólt a tanitó s mindjárt felolvasta.
– _A világlátott ember, aki még nem volt – Madarason_. Hallatlan dolog
az, hogy Krausz Márton, Kunhegyes egyik gabonakereskedője, egy elegáns,
jóravaló, kedvestársalgásu, javakorbeli férfiu, aki összejárta Európa
minden országait, beutazta Amerikát, Ausztráliát, Afrikát, – még eddig
nem volt a szomszéd Madarason. Midőn ezt egy társaságban elbeszélte,
nagyon és méltán csodálkoztak rajta hallgatói; kérdezték is okát, de ő
azt felelte rá, hogy ez az ő titka. Aki tehát kiváncsi e titkot
megtudni, csak kérdezze meg K. M. urat, hogy miért nem volt még eddig
Madarason?
Igen furcsa és gyanus kacagás támadt a cikk után.
– Humor, – mondta őszintén a tanitó. Ez nagyon kell a lapba. Az ilyet
nagyon szeretik az olvasók.
– Dehát már késő, – folytatta kis csend után. – Én is hazamegyek, ha
úgyse lehet betenni a lapba. No majd a jövő számba, ez egyik sem olyan
sürgős.
Azzal felállott és kezetnyujtott; az ujságirónak először s csak azután
Koncz dr.-nak.
A polgármester titkára, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak
valami unott és megvető közönyösséggel szivta vastag szivarja csutkáját,
vele ment.
– Az öreg, – szólt Koncz dr. s utánanézett a tanitónak. – Hányszor volt
ez már felelős szerkesztője a lapnak. Ha elcsapják, akkor úgy is jó.
Éppen annyit ir, csak legfeljebb nem jelenik meg annyi belőle. Azt
hiszem, annyi papir nincs is, amit ő tele ne tudna irni.
Az ujságiró nem szólt. Ez mind olyan tulajdona volt neki: az iródühben
szenvedő tanitó, a nyomdász, a leánya, a fia, akit elárvereztet az apa,
a ferbliadósság nem adósság, meg az egész élet, ez így, ahogy van, ez
olyan hüséges és készvagyona volt neki, hogy akár adósságot is
táblázhattak volna be rá… s 12 krajcár volt a zsebében.
Ült hát tovább s várta a derék Koncz dr. társaságában az éjfélt, a
holnapi napot, hátha az meghozza a virradást, a sikert.
– Olyan nagyra vannak vele – szólt Koncz dr. –, hogy Bródy Sándor maga
ir havonta egy Fehérkönyvet. Pungur bácsi naponta megirna egyet…
Féltizenegykor bejött egy fiatalember a vendéglőbe, Szekeres Palya.
– Szervusz Palya – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott
idejárni soha.
– Szervusz – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült
le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes
gazdászkabátja s elkiáltotta magát:
– Grósz!
Az ujságiró gunyosan nézte a paraszturat, akiről lesirt a csizma, mintha
sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most
csinálja a műbetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme
elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan
nincs a zsebében öt forint.
– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye azt a keserves
keserüsígit, siket-e?
Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a
disznókereskedőkkel diskurál.
– Ne veszkődj Palya – mondta dr. Koncz nevetve.
Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra.
Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.
A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett
körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, úgy kisomfordált. Egy
pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett
beszélgetni.
– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit
magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…
– Pardon, nem hallottam, Szekeres ur kérem – jött elő vastagon és
mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…
– Pezsgőt – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s
makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.
– Krem…
Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.
– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – szólott dr. Koncz.
Palya összerántotta a szemöldökét.
– Azt a keserves keserüsígit neki, velem nem fog senki kibabrálni!
Most már tudták, mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan
kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál.
Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de
állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban
kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.
Hogy micsoda népek vannak itt – mondta magában az ujságiró. – Szerelem,
érzés, eszme, vágy, – ami nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt
nincs. Itt nincsen fa, se virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak,
magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet…
Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.
Grosz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte.
Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó ez mégis valami kulturember,
hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel
jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálalóasztalkára is teszi és
felgyujtja hozzá a másik csillárt is.
Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy
ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-e, hogy magában igyék… A
szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből.
Grosz, mikor a kezében a bontás után kicsit, nagyon szerényet pukkant a
pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében úgy kezdte tölteni,
mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta
visszafogni, hogy ki ne robbanjon.
A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr. Koncz
tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson
invitálni.
– No – mondta Palya mogorván – még agyik csak két pohárt.
A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s
gunyos lett.
– Nem, nem, hagyj csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron – szólt oda
dr. Koncz.
– No szerkesztő ur, gyűjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a
világnak.
– Nem, fiam, nem iszom – ismételte dr. Koncz.
– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz,
skribler.
Úgy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak
vele mind a hárman.
A másik helyiségben nagy köszöngetés volt. Két-három civisember jött be
és sorra kezetfogtak a vendéglőssel. Leültek s erős hangon kértek egy
liter bort.
– Hát szerelmes vagy, Palya? – kérdezte Koncz dr. – Szerelmes vagy,
legkedvesebb komám?
Palya röstelkedve nézett el. Ezek a vastagvérü alföldi fiuk semmit se
szégyelnek jobban, mintha érzelmi állapotot fognak rájuk. Nyerseséggel
és drasztikus keménységgel takarják, ha a szivük megmozdul és nem fér a
helyén; Palya is egyszerüen azt morogta, minden összefüggés nélkül:
– Az ég szakaggyon meg.
Koncz dr. nevetgélt.
– No csak ne tagadd. Mér vónál itt máskíp?
– Hát gyüttem a tanyárul, osztán begyüttem. Odamengyek én be, ahova
akarok.
– Micsináltál a tanyán?
– Most a csikókkal vaót baj – morgott Palya.
Ahogy a fejét kicsit előre ejtette, az ujságiró szinte megütődve nézett
rá, egyszerre csak felvillant a fekete kun fiu mögött a puszta. A tágas
sík s a nagy magyar ég… S ahogy ott áll benne az ur: a gazda és nézi
azt, ami az övé, mert minden az övé, a ménes, a puszta, a fellegek…
Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakkolt, ami csak történt
vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.
– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a
Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.
Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a
feje tele volt gőzzel.
– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta
sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.
– Mit?!
Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának főötletére gondolt, a Vidéki
Hirekre. Azt most pompásan lehetne kamatoztatni.
Gazság, gazemberség, de erről megvolt a maga saját külön véleménye.
Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona, de ha a föld ára
százhusz forintról felmegy ötszázra, mint az ország más vidékén, akkor
lesz háromszázezer korona, félmillió…
Nézegette a Szekeres Palya lesült fekete képét. Hogy jut ez a fickó
félmillió koronához az ő révén? Ostoba fráter, akinek külső segitségre
van szüksége, hogy elvehesse a lányt, akit szeret… A kis barna Dóczi
Irénre gondolt, finom kis teremtés, csak nagyon is egészséges. Szép kis
alak… Neki sohasem lesz ilyen nőkkel ügye.
Eh, ha ő most ügyes ember volna, ügyes gazember. Hogy meg lehetne vágni
ezt a barmot.
Szekeres Palya felemelte hosszu egyenes karját. Az egész fiu olyan volt,
mint egy szálfa. Karjai, lábai, dereka nyilegyenes, még a nyaka, feje is
hosszas volt, az egész teste hosszanti irányban terjedt.
– Gyémántba fürdetlek, cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te!
Az ujságiró eltürte az ölelést, mint az imént a féltréfás, félkomoly
meglegyintést. Nagy nyugalommal szivta a szivarját és gondolkozva nézett
a másik terembe, a kasszán öt-hat félliteres likőrösüveg állott, dupla
nikkeldugóval és csillogott a villanylámpák fényén.
– Mondod, Ablonitzky meg van hijva.
– Igen. Dócziék.
– Holnap délre.
– Igen. Ebédre.
– Én meg azt mondom, hogy tőlem függ…
– No.
– Hogy… Hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet.
– Hiszen cimbora, hiszem.
– Hát holnap reggel…
Még egyszer elhallgatott. Mint a betörő, mikor már kilincsen a keze.
– Nono, – sürgette a legény.
Az ujságiró rápillantott. Egyszerre olyan csodálatosnak találta, hogy az
emberek élnek, hogy komolyan veszik az élet ilyen apró ügyeit… Hogy
egyáltalán ügyei is vannak az életnek… Hogy élni, ijedni, lelkesedni,
megrémülni, elcsüggedni, elfásulni lehet az élet dolgai által. Ételért,
italért, ruháért, hatalomért, napi dolgokért, pénzért, lányért,
házasságért, gyerekekért… Hogy egyáltalán azokért a relációkért, amikben
lehet az ember az emberekkel s a dolgokkal szemben. Hogy mindezért a
pozitivumokért és valóságokért az emberek az egész életet kockára tudják
tenni: ez neki szokatlanabb s érthetetlenebb volt, mint minden
tündérmese és elmejáték.
S most, mikor ő maga abba a véletlen helyzetbe került, hogy valaki
másnak ilyen nyersen életszagu esetébe beleavatkozzék, megijedt még egy
pillanatra, kimondja-e a szót. A szót, amelynek varázsoló ereje van. Az
igéző, a teremtő, a csináló szót. A Kalevalában versek mondásával
visznek végbe minden csodálatos varázsolást: s csakugyan a szó, a
kimondott szó a tevő, a teremtő, a végrehajtó. Ennek a felelősségét
érezte meg még egyszer.
– De hát beszijj mán, aki jóistened van!
A nyers hang észretéritette. S most már voltaképen kedve ellenére mondta
is.
– Reggel olvasd el a lapot. Olvasd végig jól.
– Elolvasom, cimbora, az első betütől az utolsóig – mondta Palya s úgy
fogadkozott a szóval, mintha valami őszinte és becsületes és nagy
áldozatot hozott volna.
Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt
az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét,
amit most eltékozol, úgy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna
egy darab gyémántot az ablakon.
De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen…

II.
Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon éppoly szigoruan, ridegen
állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.
Kis mezitlábas fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be
sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely így bejutott
mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fűmagvakat
a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is
hamarább a dudva.
Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az
urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti
lapot olvasta átólcettig.
Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács címü
kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.
– Ez kell most! csak ilyenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás.
Pezsgő kell most, pezsgőzés.
Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya
az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a
zománcgyáros és nem Palya a méltó.
Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben
elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá,
hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az
elitélése.
– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi
az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett,
akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban;
legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba
kell menni.
– Én nem megyek – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.
– Azér felöltözhet kedves; no ugye felöltözik kedves. Tegye meg azt az
örömet, angyalom.
Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak
ellentállni lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való,
egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében úgy is
viseli magát, mint aki egyrészt kötelezve van az idegenből jött finom
alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok
kunnak beváljék.
Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete
testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:
– Jajhhh.
– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a
néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?
– Nna, készen leszek mán egy-kettőre.
– Mán úgy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szerettem
magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd
olvasgasson vasárnap reggel.
János bácsi kedves kedvvel motyogott!
– Lehetne adni egy kis izét…
– Mit, drága fiam?
– Vizet. Mosdani.
– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor
maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.
János bácsi felpillantott a faliórára.
– Hű, az ebadta, nyóc az óra.
– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk, ugye
kedves. Osztán mi az a sok hir?
– Hát semmi.
– Nahát azis a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hozzanak
vizet az apának.
Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott.
– Igen.
– Ó istenem, – folytatta a néni, – pedig be szeretik ezek az ujságirók
az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a
kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s
részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is
kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az éppen, mint
mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül,
ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud
még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de
jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt
kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát
így vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy
ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az
ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…
János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s
úgy ment ki. Vastag itt minden és fekete piros, csak a néni finom és
törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.
Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról
szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt
nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből… A falon az óra
ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen
sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely
minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… A néni kiszólt a másik
szobába, miközben egyet forditott:
– Irénke fiam.
– Tessék.
– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?
– Igen.
A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi
gyülés programmját látta meg.
– Ide magának is el kell menni édes fiam.
– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a kezeszárán kezdte
fenni.
– A gyülésbe, édes fiam, a Pollák-ügyről el ne feledkezzék.
János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette
a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a
zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy
a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most
elkezdeni a vőmuram ápolását. Teringette.
– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek
azért a csunya pénzért… Képes feljelenteni valakit a pénzért, még tán
fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nemcsak ő
csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó! Attul fél a!
Attul.
Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő
ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan
megdermedt. Beléjeszaladt a gyilok…
Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.
– Nono, mija?
A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a
lapot, vagy úgy tett, mintha olvasná.
– Hát a Tátrában jól mulattak az Anna-bálon a közjegyzőék, – nyögte,
mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos
betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig úgy
igyekszik.
– Aggya csak azt a lapot – szólt János bácsi.
– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa,
kedves, úgy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…
A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.
– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört
szivvel nézett maga elé.
A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:
„_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát
küldött szerkesztőségünkbe, azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót
arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban.
Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozású fiatal gyárost, hogy
életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik.
Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns
művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási
izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk,
hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“

János bácsi is megcsóválta a fejét.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Vidéki hirek, és más elbeszélések - 2
  • Parts
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 1
    Total number of words is 4133
    Total number of unique words is 1896
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 2
    Total number of words is 4054
    Total number of unique words is 1914
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 3
    Total number of words is 4115
    Total number of unique words is 1899
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 4
    Total number of words is 4065
    Total number of unique words is 1826
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 5
    Total number of words is 4083
    Total number of unique words is 1844
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 6
    Total number of words is 4094
    Total number of unique words is 1808
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 7
    Total number of words is 4227
    Total number of unique words is 1880
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 8
    Total number of words is 4031
    Total number of unique words is 1901
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 9
    Total number of words is 4076
    Total number of unique words is 1814
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 10
    Total number of words is 731
    Total number of unique words is 409
    49.7 of words are in the 2000 most common words
    59.5 of words are in the 5000 most common words
    64.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.