Testamentum és Hat levél - 2

akár önálló kereskedő lesz, mondaná neki: ime, fiam, ezt a pénzt a te
számodra takaritottam meg, kezdj vele valamit.
Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek
különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól,
csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik
gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a
bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a
könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket,
hanem _saját magukat_ féltik. Attól félnek – mint ama levél irója is –
hogy a mesterség megbecsteleniti a családot. Félnek azoktól a
kérdésektől, melyeket majd ez is, az is intéz hozzájok: nos, mi lett a
fiából? hol van? mit csinál? Hogy nekik azt kelljen válaszolni: a fiam
asztalos! A fiam kereskedő! Félnek attól az időtől, midőn az iparosfiu
elvesz egy magához illő, tisztességes, egyszerü leányt s ezt is be kell
mutatni: a menyem!
Félnek azoktól az óráktól, mikor a kérges tenyerü fiú hazajön vasárnap a
szülei házhoz s a vendégeknek be kell mutatni őt is épp úgy, mint a
Brachfeld-kendős jogász-fiút: A fiam!
Félnek attól a rettenetes eshetőségtől, hogy iparos fiokkal egyszer majd
végig kell sétálni a váczi-utczán, egy sorban kell haladni vele, éppen
mintha – édes gyermekük volna!
Hát édes fiam, a ki a gyermekét, a saját véréből való vért szégyenli,
csak azért, mert mesterember, az a gyermekét nem szereti igazán.
Földháborodik a szivem, egész valóm, arra a gondolatra, hogy lehetnek
szülők, kik naplopó, gavallérkodó, léhütő, a jó Isten tudja miből élő
fiok miatt nem pirulnak, ellenben röstellik az utczán megindulni
becsületes, tisztességes iparos gyermekükkel. S bánt, erősen bánt,
látván, hogy száz meg száz jóravaló úri család inkább tönkre megy, s
tönkre teszi egész életére a gyermekeit is, semhogy iparosnak vagy
kereskedőnek nevelje, a kik becsületes iparkodással talán még
visszaszerezhetnék az elzüllődött ősi birtokot s kalapácscsal vagy
rőffel, de visszaszereznék a család régi fényét. Bánt, végtelenül bánt,
látván, miként pusztul az egykor erős, gazdag dzsentri s csak mikor már
az élet kegyetlenül a földhöz verte, megczibálta, mikor már nincs sem
égen, sem földön semmi: akkor alázkodik le a kalapácshoz, a rőfhöz.
Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor is örülnék, ha kedvet éreznél
iparosságra, kereskedésre. Mert ma már az iparos is, kereskedő is, csak
az boldogul igazán, ha nemcsak a keze áll a munkára, de az esze is
pallérozódott. Nem kell oly sokat forgatni a könyvet, mint a tanárnak, a
doktornak, a fiskálisnak, de a neki való, mesterségébe vágó könyveket,
czikkeket olvasgatni kell; érdeklődni minden ujítás, találmány iránt –
és hogy egyszerűen necsak iparos, necsak kereskedő legyen: ismernie kell
hazája történelmét, irodalmát. Iparos is, kereskedő is _egész ember_
csak így lehet.
Bármi lesz belőled, meg kell szerezned az általános műveltséget, fiam.
Ez adja meg az igazi jogot, hogy helyet foglalj minden rendű és rangú
emberek között. Az általános műveltség s mesterségednek tisztességes
űzése. Ha e kettőt megszerezted, egyesek és társadalmi osztályok
előítéletétől, elfogultságától ne félj. Nincs joga senkinek, hogy
lenézzen, megvessen téged, ellenben te méltán sajnálhatod azokat, kik
lenézni próbálnak téged.
Manapság nemcsak az úrnak fia akar úrnak maradni, de úrrá akar lenni a
szegény ember fia is. Te ne akarj úr lenni, fiam. Ez az a „pálya“, mely
leginkább el van árasztva a magyar hazában s épp azért e pályán a
legnehezebb a boldogulás. Valakinek dolgozni is kell s hidd el nekem, az
az igazi úr, a ki semmihez sem jut – ingyen, munka nélkül. Ez tesz
magaddal megelégedetté s a megelégedésnél nagyobb kényelmet én nem
ismerek.
Megértettél-e, Jankó? Ugy-e meg? Csak azt akarom, fiam, hogy megérts.
Kedved, vagy sorsod vigyen bárhová, ne félj, aggódó szeretetem
árnyékodba jár. S kérges tenyérrel ha majd megtérsz a szülei házhoz, nem
lészen kisebb az én örömem, mintha bátyád vagy öcséd diplomát lobogtat
puha, finom kezében. S fogadván a vendégeket ünnepi lakománkra,
boldogan, büszkén mutatok rád: _János_, az iparos fiam.


Aranyvirágnak
A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes
kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első
gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na, –
gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik
sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig
melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek,
vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül
egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek
gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a
férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék;
esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek
tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha
meg nem ismerik. Soha, soha. – Egészen, valójában soha. – S mely
kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked
tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy
pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor
rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal s
csak egy igaz menedéked van: a halál!
Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az
udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az
ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már
nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi
bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit
irsz?
– Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.
– Kinek?
– Neked, Aranyvirág, neked.
Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel: az apa verset ír nekem!
Csend, fiuk, csend, az apa verset ír…
És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az édesen csengőt; nem látom
ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetőst. S nem látván, nem érezvén
közelemben senkit, messze jövendőbe kalandozik lelkem. A mikor te már
nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak – mi történt veled? – te, ki
még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod
helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni nem mersz, érzem, hogy
igyekszel megszabadulni tőlem. Sétálunk az utczán, s te, ki még tegnap
bátran, senkivel nem tőrődve, hangosan beszélgettél velem, az édes
anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem
hallasz, nem beszélsz: lesütött fejjel haladsz közöttünk, csak egy pár
lépést nézvén előre… Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk,
bátor, mint annakelőtte. Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak
addig, a mig egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán, úgy
tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly vagy, komolyabb, mint a
hogy szeretném…
Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre csacsogó kis babácska!
Im, már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlak ragyogó szép leánynak, a kit
nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenűl a szemébe nézhet
minden ripők; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de
rettenetes gonddal öltözködő ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes
tartalmát szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva
dícsérik toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug
meglepődéssel nem akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk
az édes anyámmal!
Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág. Korán, ó talán nagyon is
korán látni fogod, hogy a te apád szegény munkás-ember. Tollal vagy
gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát, a czipőt, neked és
nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több a gyalunál.
Sőt én azt hiszem, – kevesebbet érő…
Én majd csak megleszek valahogyan.
Csodálatos dolgokat művelnek a kabátjaim. Esztendők viharzanak el
felettük s meg sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben
mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem, mintha
a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész.
Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom.
Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a
kékes karikát.
– Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?
– Nem, édes apám, nem!
Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem látják az emberek. De én
álmatlan éjeket virrasztok át – miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig
itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen himbáltalak,
átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védőleg emelem föl
kezemet, nehogy elraboljanak. – És hiába, elvisznek egyszer mégis…
De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elődbe lép s mondja:
kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, – a lelkének lettem
rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való
lesz oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt,
aggodalom nélkül adhatja kezét!
Ez a férfi, – ha eljön éretted – ez a férfi nem azok közül való lesz,
Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s maguk közt
sajnálkoztak fölötted: _be kár, hogy szegény!_ Ez a férfi talán nem is
mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal kisért messziről,
féltve, hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külső csillogás, s őt
nem is veszed észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki
nem fogy a beszédből, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi
mondanivalója volna!
Fölháborít már most a gondolat, Aranyvirág, hogy majdan tudakozódni
fognak: vajjon van-e pénzed és mennyi? Meg fogom tudni, ó biztosan
fülembe jut, hogy Iván ur, a kinek nevét én oly sok regényben olvasám,
csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged s el is venne
szivesen, ha volna bár harmincz ezer forintod. Ám ő úgy van informálva,
hogy csak huszonöt ezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg. „A vén
szamár“. Már pedig neki éppen harmincz ezer forint kellene!
Felháborítanak a mindennap hallott házassági üzletek, melyek
megfeneklődnek pár ezer forint „differenczián“. Hallom szidni a „csaló“
apákat, kik azt mondták: ötvenezret adnak a lányukkal s im az utolsó
pillanatban _csak_ negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban
„visszamegy a parthie.“ A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő
gavallérnak a szép, művelt, az egész üzletben ártatlan leány nem pótolja
ki szépségével, műveltségével, jóságával a tizezer forintos
differencziát!
Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasodnak! Ezeknek majd gyermekük lesz! És
ezeket a gyermekeket ők még nevelni fogják! És Isten majd ezeket az
embereket még meg is áldja – hiszen Isten jósága megmérhetetlen! – olyan
édes, csacsogó leánykával, a milyen te vagy, Aranyvirág!
… Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom, hadd csengjen a ház, az udvar.
Csengő éneked talán elűzi bús gondolatimat…


Bándi Miklós (Négy levél)

I.
Édes Margit,
Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a
mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt
engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet
irok önnek.
Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne
semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes,
szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak
ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit
harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett
ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“
Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint
öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott
vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt
Bándi Miklós…
A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól
tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer
neveztek ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot
szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán
szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem
áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak
ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.
Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e
társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen
elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek
hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a
figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?
– Semmi, semmi, muló főfájás… már semmi bajom – s arczom egyszerre
földerült.
Oh, ha sejtette volna valaki, hogy egy kép, messze-messze földről,
villant meg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitől arczom elborult!
Nem sejtette senki. Csodálatos, édes Margit, hogy mennyire szerencsés
valék én e pillanatig minden dolgaimban. Száz embert ismerek, a ki
megjelen a társaságban; előkelő a viselkedése, biztos a fellépése,
előkelő az állása is s mégis egyszerre csak elkezdik kérdezni a
társaságbeliek egymástól: de hát ki is tulajdonképpen ez az X? Hol a
hazája? A családja? Az atyafisága? Nyilván azt kell hinnem, hogy azok az
urak és hölgyek, a kik gyermekkoruk óta fátyolfinom légkörben éltek és
élnek, egy semmiségből: egy szóból, egy mozdulatból észreveszik, hogy ez
meg ez közénk keveredett, de nem közülünk, tehát nem közibünk való.
Lehet, édes Margit, – ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy legyen! – lehet,
mondom hogy én nem vettem észre, de annak nagyon a hátam mögött kellett
történni, ha valaki azt kérdezte: de tulajdonképpen ki is ez a Bándi
Miklós?
Ön mosolyog, Margit, s tán idegesen toppant lábacskájával: Ki?! hát ki?
Egyetemi tanár: és képviselő!
De, édes Margit, a társaságban nem úgy vetik föl a kérdést, hogy erre
azzal lehessen válaszolni: én Bándi Miklós egyetemi tanár és képviselő
vagyok.
Sokat tünődtem már azon, hogy miért soha senki sem mutatott érdeklődést
az én családi viszonyaim iránt. Azt hiszem, csak egy elfogadható oka van
ennek: a nevem. Anélkül, hogy én akartam és kivántam volna, ez nyilván
tévedésbe ejtette a világot. Az én szűkebb hazámban, Erdélyben, édes
Margit, háromféle Bándi van. Az első a dzsentri Bándi, – de minden
vagyon nélkül. Földhöz ragadt, méltóságos koldusok, a kiknek létezéséről
tudnak idefönt, de a kik közül negyven év óta még egy eleven Bándi sem
fordult meg Budapesten. A második a kurta nemes Bándi. Ezeknek van egy
kevés földjük, ezt szántják-vetik, élnek máról-holnapra. A harmadik a
paraszt Bándi. Egyszerű földműves nép, negyvennyolcz előtt jobbágy, ma
szabad és szegényebb, mint valaha.
Tudom, tudom… látom innét, hogy már el is találta, melyik Bándi vagyok
én. Az, az, a _harmadik_. Egy szegény, törődött, öreg ember az én apám.
Egy meggörnyedt hátú öreg anyóka az én anyám.
Olvassa tovább, édes Margit. Ismerje meg őket s akkor megismert engem
is.
Emlékezem, nyolcz-kilencz éves fiú lehettem, mikor az édes apám, akkor
még daliás, szép, erős ember, azt mondta az édes anyámnak: feleség,
beszéltem a tisztelendő úrral. Azt tanácsolta, hogy Miklóst vigyem a
városi iskolába. Mi szegények vagyunk, kevéssel segíthetjük, de,
feleség, nem bánom, ha ez a kis földem, a mi van, rámegy is, urat
nevelek a fiamból. Eleget sanyarogtam én, ne sanyarogjon a fiam is.
Az édes anyám sirt.
– A mint kigyelmed akarja.
Szüleimnek rajtam kívül nem volt több gyermeke. De ez csak annyit
jelentett, hogy édes anyám, ha elemózsiát küldött a gimnáziumba, egy-két
forintot is csusztathatott az elemózsia közé. Urfiak szolgája voltam
nyolcz esztendőn át. Ezekre takarítottam, ezeknek kenyerén tengődtem.
Rendesen én csináltam meg a penzumukat s ezért időnkint egy pár hatost
is adtak.
Az egyetemi életemet meg sem próbálom leírni, édes Margit. Rettenetes
nélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodáról-irodára való kopogtatás. De
ez nem tartott igy végig. Társaimat a harmadik évben sorban elütöttem a
pályadíjaktól. Egy szép napon úgy jelentem meg az egyetem ódon falai
közt, mintha skatulyából húztak volna ki. Kollégáim először nagyot
néztek, később azonban megszokták, hogy mindig elegáns vagyok. Azt
hiszem, el is feledték, hogy valaha szegény, rongyos, kiéhezett arczú
diák voltam.
Csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyit tünődött az édes apám,
mennyit sírt az édes anyám, kiknek sohasem panaszkodtam, de a kik
tudták, hogy nagy nyomorban élek. Annál többet panaszkodtak a szegény
öregek. Keservesen megbánták, hogy iskolába adtak. Ha otthon maradok,
nekik is van segítségük öreg napjaikban s én nem nyomorgok a messze
idegenben, abban a rengeteg nagy városban, a hol az emberek a
szomszédjukat sem ismerik.
A mint módomban volt, pénzt küldöttem nekik. Visszaírtak: ne küldj,
gyere inkább haza. Nem akarjuk, hogy éhezzél miattunk. Hiába írtam: van
elég, nem hitték. Minden levélben azt írta édes apám: ne küldj pénzt,
édes fiam, mert édes anyád folyton sir, éjjel-nappal. Azt hiszi, hogy
éhezel. Én is azt hiszem.
Hazamentem. Nem azért, hogy otthon maradjak, hanem, hogy a jó öregeket
megnyugtassam. Egy csomó ujságot vittem haza magammal. Azokból
bizonyítottam be, hogy van állásom. Hazavittem a könyveimet. Nézzék, itt
a nevem. Én írtam.
Istenem, hogy sirtak a szegény öregek! Az apám mondta: örömmel fekszem
koporsómba, édes fiam.
– Én is, – sirt az édes anyám – én is.
De a pénz, a mit hazaküldtem apródonkint, ott hevert érintetlenül a
tulipános láda fiában.
– Tedd el fiam, nekünk nincs rá szükségünk. Te nagy úr vagy, neked kell
a pénz.
Vissza kellett vennem.
De ön azt kérdi, édes Margit, mért hogy mindezt nem mondtam el eddig,
már régen? Ön, édes Margit, soha sem kérdezett az én családi
viszonyaimról, pedig én úgy szerettem volna beszélni az én édes jó
szüleimről. Ám ha én hozakodok elő vele, nem vette volna-e kérkedésnek?
Igen, kérkedésnek. Hogy nagyra vagyok szüleim szegénységével,
egyszerüségével, holott _kellemesebb_ volna az ellenkező, ha
beszélhetnék uradalmakról, nagy családi összeköttetésekről, hires
nagybácsikról, előkelő nagynénikről.
De hisz, úgy-e, feleségül vehettem volna önt, anélkül, hogy valaha lássa
szüleimet. Igen, ezt tehettem volna, de éppen ez, a mit tenni nem
akarok.
Oh, Margit, ha hallotta volna ezeket az elaggott öregeket, mikor
esténkint szóba került az én házasságom!
– Soha sem fogom látni az én menyemasszonyomat, – sóhajtozott az öreg
asszony.
– De még én sem, feleség. – S hozzátette az öreg, miközben rajtam pihent
becsületes tekintete: – Fiam, én tudom, hogy te nagyúri házból veszel
feleséget. Mi együgyü emberek vagyunk. Nem kivánom, hogy megmutasd
nekünk. Elég nekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tudjuk, hogy boldog
vagy. Ha tudná, ha látná a feleséged, hogy szegény paraszt fia vagy,
talán nem is lenne hozzád többé melegséggel. A féllábunk már úgy is a
koporsóban. Fiam, ne hozd haza.
– Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pedig úgy szeretném látni, – epekedett az
öreg asszony. Csak egyszer megcsókolhatnám hófehér arczát, azt a kicsi
kezét a lelkemnek!
– De édes anyám, még nincs is feleségem. Aztán tudják meg, mondám, az én
feleségem nem lesz ám olyan finnyás, kevély úriasszony. Szeretni fogja,
látni kívánja férje szüleit.
– Ezt a csúnya vén embert, meg ezt a csúnya vén asszonyt, – mondta
kedves évődéssel az öreg ember. Hiszen – s itt már legénykedett – még
harmincz esztendővel ezelőtt megakadt ám rajtam az asszonynép szeme. Még
az úriasszonynépé is, úgy-e feleség? De az anyád is szép egy asszony
volt ám.
– Most is szépek maguk, édes jó öregeim.
S igazán, édes Margit, olyan szép öreg emberek az én szüleim. Ha látná
egyszer, csak egyszer őket. S a házukat, az udvarukat. A kis virágos
kertecskét. Reggeltől-estig kint tipegnek-tapognak az udvaron, a
kertben. Mindig rólam beszélnek és önről. Arról a szépséges szép
kisasszonyról, a kit Miklós feleségűl vesz. A kit ők sohasem láttak,
sohasem is látnak talán. A kiről nem tudják, hogy az apja cs. és kir.
kamarás, az anyja baronesse. De mintha ott lebegne előttük kibontott
aranyhajával. S az öregek rajtakapják magukat nem egyszer, hogy ennek az
aranyhajú leánynak az arczára hangos csókokat czuppantanak. Már t. i. a
levegőbe.
A hosszú téli éjjeleken le nem hunyják a szemüket.
– Alszol-e, feleség?
– Nem, uram, nem. Nem tudok aludni.
– Én sem. A fiadról gondolkozol úgy-e?
– Arról, uram, arról. S a menyemasszonyról. Kegyelmed is, úgy-e?
– Arról, feleség, arról.
Már pitymallatkor fent van az öreg asszony s átcsoszog a szomszéd
szobába. Ez a fiatalok szobája. Ide senki lélek be nem lép az öregeken
kivül. Az öregasszony esztendők óta bútorozza, szépítgeti,
csinosítgatja. A fakanapén, az asztalon, az ágyakon, a tulipános ládán
az ő keze fonta-szőtte, régi módi, de olyan szép, olyan ízléses takarók.
Az asztal közepén soha el nem hervad egy hosszu nyakú kancsóban a
bokréta. A két kis ablak is tele virággal: majoránna, verbéna, fukszia,
piros szegfű. Este, reggel öntözi. Az ágyak fölött is virágkoszorúk.
Mind az öregek fonják.
Aztán egy nap százszor is kilépnek a kapun s végignéznek az utczán.
Hátha egyszer csak itt teremnek. Levelet sem írnak, csak jőnek.
– Csak jőjjetek, csak jőjjetek, a királyasszony is ellakhatnék abban a
szobában.
Margit! Ezek az én szüleim. Ezeknek utolsó napjait akarom én
megaranyozni.
Szeretem önt, Margit, egy becsületes férfiú szerelmével. Ön egyetlen,
első és utolsó szerelmem. De ha választani kellene… Margit, édes Margit,
ne engedje befejeznem e mondatot.
Most, most feleljen: beszélhetek-e a mamájával? Csak egy szóban kérem a
feleletet: igen vagy nem.
Kezét csókolja:
_Bándi Miklós._

II.
Kedves Bándi,
Ön arra kér engem, hogy csak egy szót válaszoljak levelére: _igen_ vagy
_nem_. Hogy most mondjam, most, levelének olvasása után: „beszéljen a
mamával!“
Igen vagy nem… Hiszen, ha az volnék, a ki _tegnap_ valék, könnyű volna a
válaszom, habozás nélkül írnám le akár az igen-t, akár a nem-et. De
értse meg, Bándi Miklós, hogy Szemerjai Margit, a ki önnek tegnapelőtt
azt mondta: „beszéljen a mamával“ – volt és nincs többé. Nézem, hosszan
nézem arczomat a tükörben, de egy idegen leányt látok ottan. Más az
arcza, más a szeme, a szemének a csillogása – – ki ez a leány? –
önkéntelen kérdem.
Bándi Miklós, ön megírta nekem az élete történetét. Megírta, hogy az
egyetemi tanár és képviselő, az előkelő társaságok „lelke“, a ki előtt
nyitva állanak a szalonok: egy szegény, földhöz ragadt jobbágynak a fia.
Hogy az az előkelő megjelenésű fiatal ember, a ki a legujabb divat
szerint öltözködik, finom szivarokat szí, jár a kaszinóba, ott van a
turfon, ott van mindenütt – – – még nem olyan régen kiéhezett arczú diák
volt, a kit odahaza éjjel-nappal siratott egy öreg ember s egy öreg
asszony… De a kik most olyan boldogok s a kiknek ön szeretné
megaranyozni az utolsó napjait… Kivel? Velem.
Velem!
De, Bándi Miklós, tudod-e, ki vagyok én?
– Tudom, tudom – mondod te – egy cs. és kir. kamarás és egy bárónő
egyetlen leánya.
Nem tudsz semmit, Bándi Miklós. Az apám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. –
Az anyám bárónő. Ez is igaz. De aztán többet te sem tudsz rólam.
Uram, vessen meg engem, de mikor azt mondtam önnek: szeretem én is,
beszéljen a mamával, – _hazudtam_, nem éreztem én ön iránt szerelmet.
Nem, egy szemernyit sem. Mint olyan leány, a kit _okosnak_ neveltek:
minden kelléket megtaláltam önben, a mi egy Szemerjai Margit férjévé
kvalifikálja. Előkelő állás (hozzá még fiatal korban), előkelőség a
viselkedésben, könnyed mozgás a társaságokban, szép termet és arcz,
melyen a szem megakad – s hogy mindehhez nem hiányzik a _családi_
föltétel is: erre nem is gondoltam. Olyan természetesnek találtam, hogy
ön jó erdélyi családból való, hogy sértésnek vettem volna a
kérdezősködést. Hisz ráérünk arra még az – _eljegyzés előtt is_. Ha
valaki nékem még egy hét előtt azt mondja, hogy a te kezedet megkéri egy
nemtársaságbeli ember: kinevetem. S mindenkire gondoltam volna családunk
ismerősei közűl, csak önre nem, egyedűl önre nem, Bándi Miklós! Jaj
nekem, ezerszer jaj, ha valaki más mondja, hogy ön paraszt szülők
gyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is, ha ön nem őszinte s akkor
mondja meg, mikor már szavam, becsületem megtiltotta volna a
visszalépést nekem!
Szerelem nélkűl megyek önhöz, a mi világunk könnyü gondolkozásával: elég
a rokonszenv, minek a szerelem? Életem annyit változik, hogy ezentúl nem
a mamával járok, hanem az ön oldalán. Ön elvisz engem mindenüvé, a hová
vágyakozom: bálba, hangversenybe, a turfra, a Stefánia-utra, a kioszkba,
fürdőkbe. Kifogástalanúl elegáns és korrekt az életünk. Én szívesen
vagyok az ön oldalán, mert hisz ön szép ember, előkelő ember, szellemes
ember, udvarias is; s ön is szívesen lát engem az oldalán, hisz én nem
vagyok olyan csúnya, liba sem vagyok, tudok öltözködni, háziasszony
tisztjét szeretetreméltóan betölteni…
Hát ilyenformán képzeltem én a házaséletet. S mikor a pap áldást ad
reánk, ön kivisz a vasúthoz és Velencze helyett Brassóba vált jegyet:
jerünk, édesem, az én szüleimhez. Az én szegény szüleimhez. A kik
egyszerű, de becsületes, jó népek!
Megborzadok, egész valómban reszketek, ha meggondolom, hogy mily
rémülettel töltött volna el e váratlan fordulat. Hogy én, Szemerjai
Margit, egy jobbágy-családdal kerülök atyafiságba! Irtóztató! Irtóztató!
Sokkal üresebb volt a szívem, hogy amúgy is boldog, igazán boldog
lehetett volna a mi frigyünk, de hát éltünk volna azért szépen, sőt tán
másoktól irigyelten is. De a mi erre következik, az már nem is
boldogtalanság lett volna. Lábaim elé hordhatta volna a világ minden
kincsét, szerelme kiapadhatatlan forrása lehetett volna a gyöngédségnek,
figyelemnek: gyűlöltem volna önt, mert kelepczébe csalt! Ezt a vádat
szerelmének mélységes tengervizével sem mosta volna le.
De im, most itt áll ön előttem, s ah, megsemmisülve tördelem a szókat:
bocsásson meg, uram, bocsásson meg! Látom, mint nő alakja szédítő
sebességgel s mint zsugorodik össze a büszke, gőgös Szemerjai Margit.
Mily nagy ön s mily kicsiny én!
Miklós, Bándi Miklós! fogd meg a kezemet s emelj, emelj, mert
elsülyedek! Áraszd reám szívednek melegségét, hogy oly mélyen s igazán
tudjalak szeretni téged, mint te a – szüleidet. Azokat az öreg
embereket, a kik nap-nap után csinositgatják, virágozzák számunkra a kis
szobát; a kik mindegyre kitipegnek-tapognak az utczára, hogy nem
jönnek-e a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, a ki annyit nyomorgott s a
ki most oly nagy úr s a menyemasszony, az aranyhajú menyemasszony, a
kinek az öreg asszony szeretné megcsókolni hófehér arczát, kis kezét.
Ah, az én arczomat, az én kezemet! Én, én, én ha megcsókolhatnám már
azokat a kérges kezeket, melyek a porból téged fölemeltek, csak azért,
csak egyedűl azért, – mert érzem, hogy Istennek végetlen kegyelme van
velem – hogy most te meg fölemelj engem lelki nyomorúságomból!
Miklós! Hallgass ide. Üres szívem megtelt soha nem ismert érzelemmel.
Kezedben a sorsom, tied vagyok. Szemerjai Margit, a kinek te szerelmedet
megvallád – nincs többé. Egy új Szemerjai Margit áll előtted, a ki neked
vall szerelmet. Mit nekem a világ! Nem törődöm vele. Szeretnék fönt
lenni a legmagasabb hegynek az ormán és onnan kiáltani: Bándi Miklós
_engem_ szeret!
Te Miklós, te nem érted azt, hogy mit tesz az, mikor valaki egyszerre
csak megérzi, hogy _szíve_ van. Te nem érted, mert neked mindig volt
szíved. Nekem csak azóta van, mióta leveledet olvasám, olvasom és
olvasni fogom mindig, valahányszor szükségét érzem annak, hogy az
Istennel beszéljek.
Gyere, gyere, beszélj a mamával. Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tudnak
mindent. Apa olvasta a levelet. Mama hallgatta. Apának arcza – ah, mily
élesen figyeltem! – egy pillanatra elborult. A mama elsápadt. De… aztán
egyszerre csak – ó, ha láttad volna! – megeredt a könny az apa szeméből
szavai zokogásba fúltak – s a levélnek még végére sem ért, egymás
kebelén sírtunk mindahárman.