Testamentum és Hat levél - 1

Testamentum
BENEDEK ELEK
*
Testamentum
és
Hat levél



Budapest, 1896
Singer és Wolfner kiadása
CORVINA irodalmi és nyomdai részvénytársaság Budapest, Révay-utcza 14.


Marczinak

I.
Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok
meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem.
Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha
kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös
kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is merek reményleni ennyi
jót.
Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb férfikorban vagyok. Tele élet-
és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám
sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok,
később órák, most már napok), mikor lelkemre nehezedik valami
megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; a
mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; a mikor csak
egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán
épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, mikor áradozó
szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!
Az élet semmilyen körülményei közt nem értem magam gyávaságon, fiam. De
a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentően gyáva vagyok. Néha
megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha egy
láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom,
hogy nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem,
ha meghalok itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsuszó, egy
búcsucsók nélkül!
Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam. Majd elolvasod, ha nagy
leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom, élőszóval vagy irással,
ahogy lehet.
Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem is lesz. Egy pár könyv,
amit irtam és irok még talán, amelyek második kiadást sohasem érnek,
nyilván azért, mert elsőt sem kellett volna érniök: ez a te örökséged.
Jó magyarán mondva: „hat ökörnek kötele, három vasvilla nyele“. De ez
téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid időszakok az én életemben
is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém.
Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna élni, de szerettem volna
nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak könnyeit, s
szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni hazámat a nemzeti kultura
templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal birnék, ugyanigy
gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szívemet; nem
ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok izmus közt azt, mely a
századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a legnagyobb mértékben
nevetség tárgya: a chauvinizmust?
Inkább maradjak szegény, semhogy a vagyon kiforgasson valómból. Inkább
maradj te is szegény, a ki jó szívvel ad egy darab kenyeret a nálánál is
szegényebbnek, semhogy duskálván a földi javakban, szív nélkül,
tüntetőleg, az egész világ szemeláttára dobj kalácsot az éhezőnek.
A meddig csak vissza tudok menni régi irások kalauzolása mellett: a mi
familiánk az arany középszeren felül sohasem emelkedék. Sem anyagi, sem
szellemi javakban. Épp annyija volt nagyapádnak, ükapádnak, hogy a maga
lován, a maga kardjával szolgálta a hazát és a királyt. Verekedtek
törökkel, tatárral, burkussal, francziával s ezenközben pusztult otthon
a gazdaság. Soványodott és fogyott a föld. Nekem már sem ló, sem kard,
sem föld nem maradt. Ami kevés föld reám nézett, kicseréltem tudományra.
Tudományra! Kevés földdel még tudományt is keveset lehet venni, fiam! Ha
megnőssz s én is élek, nem lesz nehéz észrevenned ismereteimnek nagy
hiányosságait. Ám én az iskolákban, mesterekben nem válogathattam, édes
fiam. S mikor kiléptem az életbe, csak akkor láttam nagy szívbeli
keserűséggel: mennyire el vagyok maradva a sors ama kegyeltjeitől,
akiket tudós tanárok és nyelvmesterek kísérnek bölcsőtől a sírig.
Hanem egyben mégis előnyben voltam fölöttük, fiam! Abban, hogy falun
születtem, gyermek- és ifjúkorom javát a mezőn, mesélő, nótázó parasztok
közt töltöttem el. Hogy megismertem fenékig a népnek minden örömét,
búját-baját, sok nagy nyomorúságát. Hogy részem volt munkában,
sanyarúságban, s ez megedzé testemet, lelkemet. Te fiú! neked hiányozni
fog a falú egész életedben. Félek, hogy üvegházi nővevény maradsz, mely
az első szélfuvintásra elhervad, letörik. Ha én nem élnék serdülő
korodban, nehogy te idegen országokban való „tanulmányutakra“ indulj.
Ráérsz arra későbbet is. Eredj le az atyádfiaihoz, azokhoz a derék,
szorgalmas gazdaemberekhez, de nem uraskodni, hanem végy a kezedbe
kapát, sarlót, kaszát s dolgozz versenyt velök. Hidd meg nekem, hogy
csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyü a toll s nem nehéz a –
kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok volnék, sohasem félnék a kormány
ellen szavazni. Kiüzhetnének a hivatalomból, lehetetlenné tehetnének
mindenféle pályán: volna még mindig egy biztos menedékem: a _falú_. A
föld, az édes anyaföld, melyet ha becsületesen megművelsz, meg nem csal.
Egyszer többet, másszor kevesebbet, de mindig ád valamit.
Hát én úgy nevelődtem, hogy: egyik kezemben sarló, a másikban könyv. A
te nagyapád, ez a szegény öreg ember nevelt igy, a ki sohasem olvasott
pedagógiai könyveket, de a természetes esze többet ért sok tudományos,
innét-onnét összeollózott könyvnél; a ki filozófusok könyveit sem
olvasta, de életfilozófiája okvetlenül tisztább, többet érő volt annál,
mint amit könyvekből össze-visszaszedhetsz. Ám azért csak olvasd el a
könyveket is.
Nem lehetetlen, hogy _iró_ lesz belőled. Már most sokat firkálsz s
korodhoz képest elég ügyesen. Meglehet, hogy éppen az apád mesterségét
folytatod: ujságot irsz, csinálsz majd te is. Egy szóval sem tanácsolom,
hogy ujságiró ne légy. Te később ezen csodálkozol, mert hallani fogod,
hogy a legtöbb apa a maga mesterségét ócsárolja s a fiának mindenféle
pályát ajánl, csak a magáét nem. Fiam, tudván, hogy e soraimat érett
korban olvasod, megmondhatom már most, hogy az apáknak _ebben az egy
dologban_ rendesen nincs igazuk. Minden pálya terhes többé-kevésbbé s
azok az emberek, kik erősen megdolgoznak a mindennapiért, nem látják a
mások nehéz munkáját, talán mert nem érnek rá a magukétól. És nincs
pálya, mely a kellemetlenségeknek, időnként lehangoló, elkeserítő
momentumoknak egész sorával ne kedveskednék. De ha van pálya, hol a
_szegény ember_ aránylag boldognak érezheti magát: az ujságiró pálya ez.
Az egyetlen, hol a szegény ember megőrizheti függetlenségét,
szabadságát. Ezrek, milliók gondolatának, érzelmeinek lehet tolmácsolója
egy egész életen keresztül; tollával megvédelmezheti az elnyomottat, az
ártatlanul üldözöttet; egy czikkel, melyet úgy röptében vet a papirra,
ezreket vigasztalhat meg; egy röpke szózattal milliókat bátorít, tüzel
nemes akczióra; egy rövidke ujdonsággal lelepzi, pellengére állítja a
becstelent, ki köztiszteletet bitorolt addig, holott titkos üzelmeivel
régen rászolgált a közmegvetésre.
Egyáltalán a _vagyonszerzést_ életed czéljáúl ki ne tűzd. Jó, ha van;
jó, ha Isten becsületes munkásságodat mindenképpen megjutalmazza. De a
mint föltetted magadban: pénzt és pénzt szerzek minél többet, számolj is
le sok minden dologgal, a melyek birása nélkül közelebb állasz az
ördöghöz, mint az Istenhez.
Ne mosolyogj e szóra: Isten, – ne mosolyogj, te századvégi gyermek! Mind
hazudik, a ki tagadja Istennek létezését. Okosabbnak, bölcsebbnek akar
látszani más teremtett lényeknél csupán, de a mint bajba kerül, az
Istenhez fohászkodik. Az Istenhez, a ki áld és ver. A ki
meg-megszomorítja a jókat is, nyilván azért, nehogy elbizakodjanak.
Hiszen tanúja valál, hogy szegény nagymamád, kit fiatal korában ért a
bús özvegység s ki egymaga nevelt föl nyolcz kis gyermeket, dolgozván,
megtoldván a napot az éjjel, mikor már munka, gond nélkül élhet vala,
kényelemben, szerető gyermekektől, unokáktól környezetten – jön egy
gyötrelmes betegség s szörnyü halálnak halálával hal meg! Hol itt az
igazság? – kérdezed. Miért nem a késő öregségben halhatott meg, nagy
kínok nélkül, csöndesen? Igaz, igaz, de tudhatja-e a gyarló ember, mit
rejt méhében a jövő? Nem volt-e vajjon csekély az a kín, mit szenvedett,
ahhoz képest, a mely érheté vala, ha tán egy gyermekét szerencsétlennek
látja majd? S nem az volt-e vajjon az ő rendeltetése, hogy, nagyra
nevelvén apró gyermekeit, még a testi kínok kínjait is szenvedje át;
hogy azok, kik életüket adták volna életéért, nagy fájdalmukban
megkönnyebbedést érezzenek: _Istenem, csakhogy már nem szenved!_
Fiam! A természet rendje szerint én elébb halok meg, mint édes anyád.
Népes családom eltartása a te válladra nehezül talán. Jól megjegyezd,
hogy azt a végetlen szeretetet, ezer gondot, aggodalmat, önfeláldozást,
könnyet, azokat az átvirrasztott éjszakákat – soha vissza nem tudod
fizetni az édes anyádnak. Lehetsz a legjobb fiú, a szíved arany; lehetsz
figyelmes, gondos; anyádnak betegségben ápolója: századrészét nem
fizetted meg az anyai szeretetnek. Az apa is tud szeretni: semmi ez az
anya szeretetéhez. Az apa kínlódhatik, hullathatja véres verejtékét éj,
nap, hogy meglegyen gyermekeinek a mindennapi: felét sem tette érettük
annak, a mit egy jó anya tesz. Nehogy azt hidd hát, hogy, ha majd édes
anyádnak adsz annyi pénzt, a mennyiből megélhet, leróttad iránta minden
tartozásodat.
A szeretődet kifizetheted pénzzel, az édes anyádat nem.
Szeretetért szeretetet vár az anyai szív.
S ne feledd, hogy az anya, ha meg is szünt dajkálni téged, nem szünt meg
aggódni éretted utolsó pillanatáig. Ismertem anyákat, kik a fioktól
kapott járadékot titkon félrerakták, hogy, ha tán rosszra fordul fioknak
a sorsa, fölsegítsék. Hol az a fiú, a ki a szüleitől kapott pénzből
ezzel a gondolattal félretesz? – S hát azt mondjam-e, hogy a
legszegényebb anya hamarább állit sírkövet meghalt gyermekének, ha még
olyan rossz vala is, mint a legjobb fiú az édes anyjának?
Nem, nem folytatom az összehasonlítgatást. Olyan jó nem tudsz lenni az
édes anyádhoz, a mily jó ő te hozzád. Hát én nem is kivánok tőled
lehetetlent: légy olyan jó, a milyen jó csak lenni tudsz. Példákban nem
szűkölködöl. Eredj János bácsihoz. Nézd meg, hogy eteti, itatja,
dajkálja, őrzi az öreg nagymamát. S ez is semmi ahhoz, a mire egy anya
szerető szíve képes.
A századvégnek két sötét foltja: a _stréberkedés_ és _hozományvadászat_.
Nehogy kisértetbe vigyen egy-két stréber könnyü szerencséje, fiam!
Semmit meg ne kivánj, a mi becsületes munkával el nem érhető. Sokszor
félrelöknek talán utadból, de te ne csüggedj: ha van benned tartalom,
erő, – stréberkedés, reklámhajhászat nélkül is eléred czélodat, csak a
czélt erődhöz mérjed. Ha nem, akkor te is stréber vagy, fiam, s
megérdemled, hogy visszaessél.
Csak minél kevesebbet beszéljenek rólad! Mai világban nemcsak az az
asszony gyanus, a kiről sokat beszélnek, hanem a férfiu is, hacsak nem
politikus. Könyvet ha irsz, ne bántson se a malicziózus kritika, se a
malicziózus hallgatás. S bár a nagyközönség nem lát a kulisszák közé, ne
házalj a redakcziókban reklámok után.
_Az a tudat, hogy bár egy embernek is igaz lelki gyönyört szerzettél
irásoddal, nekem legalább többet ér, mint száz irótársnak a reklámja,
émelygős, hazug dicsérete._
A házasságodba nem szólhatok bele. Remélem, oly nőt veszel feleségül, a
kit szeretsz és a ki téged szeret. Ma ugyan ez nem szokás, de te csak
_ne szégyelj szeretni_, fiam! _Jó_, ha pénzt hoz a házhoz a feleséged,
de _jobb_, ha nem hoz. A férfi dolgozzék, az asszony tartsa rendben a
házat, nevelje a gyermekeket. Nem is lehet igazi boldogság ott, a hol
semmi gond a holnapra. Ez forrasztja, ez, az élet gondja, egy lélekké a
férjet és a nőt. Nem tudom, mi czélja lehet az oly életnek, mely mindent
készen kap s csak arra van gondja, hogyan verje el a pénzt és időt?
Hol a legtöbb boldogtalan házasság? A gazdagok közt, hol az asszonynak
soha sincs alkalma megsímogatni a férj gondoktól redős homlokát; a hol
sohasem érzik egy pár gyermekczipő megszerzésének az örömét; a hol nem
veszi észre a férj, ha ma egy tál étellel több került az asztalra, mint
tegnap; a hol van minden, de minden, csak gond nincs!
Gunyoljanak papucshősnek, filiszternek: ne törődj vele. Nevessenek, hogy
nem jársz kávéházakba, nem vacsorálsz korcsmákban, te csak siess haza,
ha munkádat elvégezéd. Hidd el, sehol úgy nem örülnek neked, mint
odahaza. Senki oly édes csókkal nem vár, mint a feleséged, gyermeked.
Senki a te gyöngéid iránt nem oly elnéző, mint a feleséged, a családod.
Sehol oly puha ágyat nem vetnek, mint otthon. Senki oly hamar észre nem
veszi, ha bántja szívedet valami, mint a feleséged és senki oly igaz
lélekkel nem igyekszik megvigasztalni, mint a feleséged.
Hát – ne félj, ne szégyelj szeretni, fiam!
… És aztán ne félj, ne szégyeld szeretni a hazát! Ma a világpolgáriasság
a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy „vad magyar“, mint
„szelid hazafi“. Mennél jobban szaporodnak a szelid hazafiak, annál
inkább lesz szükség a vad magyarokra. Ám ezzel nem mondtam azt, hogy a
politikába nagyon beleártsd magadat. Legfőképpen honatyaságra ne
aspirálj. Ez nem szegény embernek való. Várd meg az idők és emberek
javulását, a mikor pénz nélkül is meg lehet szerezni a dicsőséget, hogy
mint törvényhozó szolgálhasd a hazát!
… De érzem, hogy ebbéli tanácsom kárba veszhet… Tégy bölcs belátásod
szerint.
Most jer velem, jer az udvarra ki és hallgasd azt az édes-bús éneket,
mely a budai völgy öléből minden este fölszáll ide hozzánk. Tudod-e,
miféle ház az odalent? Árvaház, fiam… Árva gyermekek énekelnek esteli
imát. Hallod, fiam, hallod? Hálaéneket zengnek a jó Istenhez, a ki az
árvákat nem hagyja el.
A ki gondot visel rád is, ha én meghalok.

II.

Te csak nyargalj vesszőparipádon, fiam, sejtelmed se legyen arról, hogy
én ez órában a halál gondolatával foglalkozom, irván, folytatván
végrendeletemet. Dalolj versenyt a dalos pacsirtával, mely ott fönt
lebeg a magas levegőégben s nyilván azt hirdeti: de szép az élet, óh de
szép!
Nézd, csak nézd azt a vak fiút, ki mindennap kibotorkál a hegyek közé,
egyedül, egy pálczika nélkül, – meg-megáll ez is, fejét fölemeli s
mosolygó arczczal hallgatja a pacsirta dalát. Tele tüdővel szívja az üde
levegőt, a vadrózsák illatát s e pillanatban talán ő is azt suttogja: de
szép az élet, óh de szép! Pedig ő nem látja a virágot, ám érzi illatát;
pedig ő nem látja a pacsirta szárnyalását, ám hallja csattogását; pedig
ő árva, apátlan, anyátlan, kegyelemkenyéren él, s im lásd, e pillanatban
örül az életnek mégis.
Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tetszik tenéked. De te csak a botorkáló
vak fiut látod, lelkének tartalmát nem ismered. Te még nem tudod
megbecsülni Istennek végtelen jóságát, a mely téged ép kézzel
ajándékozott meg; te még nem tudod, hogy e kézzel majd felemelheted a
gyöngét, leverheted a gonoszt; szerezhetsz vele kenyeret magadnak és
adhatsz vele e kenyérből másoknak; és megajándékozott ép szemmel,
melylyel nézheted mindazt, mit látni szép, s melyet behunyhatsz, ha nem
akarod látni mindazt, mit látni kellemetlen. Ah, Isten őrizz, ha csak
egy idegszál hiányoznék tested épségéből, mely nagyot emelkednék becse a
meglévőknek! Hidd el nekem, hogy annak a vak fiúnak édesebben csendül
szívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hidd el nekem, igazibb öröme van neki
abban, hogy bár tapogatózva, botorkálva, de járhat-kelhet az édes
anyaföldön, mint tenéked, hogy ugrálhatsz árkon, bokron át, megmászhatod
a magas hegyet, leszaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbe sem jut, hogy
mindezt nem tehetnéd, ha Isten tőled is megtagadja azt, mit attól a vak
fiútól jónak vélt megtagadni az ő végtelen, beláthatatlan bölcsessége.
Természetesen, te ma még azt hiszed, hogy nem lehet nagyobb csapás, e
földön nagyobb nyomorúság a vakságnál. Igazad van, nincs is ennél
nagyobb _testi nyomorúság_. De megtudod, látni fogod majd az én irásom
nélkül is, hogy van ennél egy nagyobb, rettentőbb nyomorúság: a _lelki
vakság_. Látni fogsz Isten képére teremtett embereket, akikből első
tekintésre nem hiányzik semmi, a mi az embert egész emberré teszi;
más-más a ruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a szabása; más-más talán az
arczuknak a szine; rövidebb, hosszabb, vékonyabb, vastagabb a termetük,
de egyben mind egyenlők: Istennek képére vannak teremtve valamennyien.
Látni fogod, hogy Istennek napja egyformán világít valamennyinek s im
mégis milliók tapogatóznak, botorkálnak, éppen mint az a vak fiú. Van
szemük a látásra és nem látnak. Van fülük a hallásra és nem hallanak.
Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek idegenül haladnak el
egymás mellett. Látni fogod, hogy az „egy akol és egy pásztor“ irott
malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság; hogy az aklok száma
megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább… Meg fogod látni, mely
éberen őrködnek e pásztorok az aklok kapujában s csodálkozással
szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni hármat az akolból, mint
beereszteni egyet, a mely – szerintük – nem az ő aklukba való. Ezen
nevet az én paraszt-eszem, de jegyezd meg, fiam, hogy nemcsak
paraszt-ész van e világon. A mit én természetesnek találok, a
természettel ellenesnek talál tán millió ember és viszont.
De félek, hogy véletlenül már most kezedbe akad irásom s nem szeretném,
ha legalább a velejét meg nem értenéd. Félek különösen attól, hogy, ha
nem értenéd meg azt, mit mondandó vagyok, megkésve értenéd meg, a mikor
már téged is elsodort valamely áradat. Félek, hogy mire kikerülsz az
életbe, mindabból, mit az iskolában tanultál, csak annyi marad meg, a
mennyivel megkeresheted a kenyeredet, talán vagyont is gyüjtesz, nagy
vagyont általa, de üres lészen a szived, szeretet nélkül való. Avagy
megmarad tán szívedben a szeretet, de dresszirozva, mint egy komédiás
ponny. – Szívednek melegét nem azokra árasztod, a kik szeretetet
szeretetnél egyébbel nem viszonozhatnak, hanem azokra, kik, szeretet
nélkül élvén az életet, bolond szívedet még majd kinevetik.
Látom, éppen most tanulod a bibliai történeteket. Szépen megmagyarázza
Jézus a törvénytudónak, hogy mi az a felebaráti szeretet. A kirabolt,
félholtan fetrengő utason nem könyörül a pap. Hasonlóképpen nem könyörül
rajta a lévita. Végre jön egy szamaritánus. Bekötözi sebeit, elviszi a
városba, elhelyezi egy háznál s még pénzt is ád a gazdának, hogy ápolja
őt.
– E három közül ki volt felebarátja a sebesültnek? – kérdé Jézus.
– A ki könyörült rajta, – felelé a törvénytudó.
A tanulságot ebből igy vonja le könyvecskéd: „A valódi könyörületes
szívü ember sohasem kérdezi: micsoda nemzetből vagy vallásfelekezetből
való az, a ki nyomoruságban szenved, hanem segíti embertársát azért,
mert tudja, hogy az Istennek gyermeke, tehát neki testvére és
segedelemre van szüksége.“
Tehát Jézus, Istennek fia, a felebaráti szeretetet a könyörületesség egy
példájával magyarázta meg. Ne feledd, fiam, hogy Jézus ennek előtte
kétezer esztendővel járt és tanított e földön. Hogy abban az időben még
a könyörületesség volt a szeretet legszebb nyilatkozása. Ne feledd, hogy
bár Jézusnak bölcseje jászol vala, királyok borultanak le e bölcső
előtt. Királyok és pásztoremberek. Olvasd a históriát s látni fogod,
mint verődnek a népek külön kasztokká. Az erős leveri és ráadásul még
meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét. Fejébe veszi, hogy csak ő az
Isten képére teremtett ember, s a kit szegénysége, gyámoltalansága,
gyengesége lenyügöz, az az ő szolgája. A kinek kenyeret dob, hogy éhen
ne veszszen, de szive melegéből nem juttat neki egy leheletnyit. Akit,
Istentől nyert lelki adományok révén bár fölemelkedik a porból, magával
egyenlőnek nem ismer el, mert amannak bölcseje durva deszka volt, az övé
aranynyal, selyemmel, biborral ékes.
Ha majd szíved, lelked ki lészen művelve; ha majd nemcsak látsz, de a
látottakon gondolkodol is: csak akkor döbben meg a szíved, fiam, csak
akkor szorongatja majd vasmarokkal a keserű fájdalom, látván, hogy
boldogtalanabb vagy az éhező koldusnál, mert annak nem fáj, ha pénzt vet
lábához a nagy úr, a mint elrobog bársonyos hintaján; de neked fájni,
kegyetlenül fájni fog, a midőn tisztességtudó kalapemelésedre könnyü,
megvető fejbiczczentéssel válaszol a gőgös, de máskülönben _könyörületes
szívü nagy úr!_
Könyörületesség! Ki nem könyörületes manapság? Kinek nincs egy fillérje,
egy falás kenyere a koldusok számára? Ki mer manapság nem lenni
könyörületes szívű? Ma, mikor az ujságok számon tartják, ki mennyit ád a
kárvallottaknak s ki nem ád semmit? Manapság, mikor a könyörületesség –
mulatság, sport? Mikor fényes, drága toálettekben, keringőzve vagy
csárdást ropva törülik le a szenvedők könnyeit!?
De én egyebet kérek tőletek, könyörületes szívek! Nekem van kenyerem;
nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, a mit tanultam; tudok, amit
tudok; vagyok legalább is „átlagember“, vagyok; beszédem nem sima, de
nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról is tudok
társalogni; könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy
nemes; kereszténye-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, a mint vagyok.
Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek meg, ha van bennem
megvetni való. De ne legyetek az őseimre kiváncsiak, mert ők alszanak,
porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg nem köszönik: ruházzátok
rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet
adok.
Ez a legnagyobb summa, fiam, melylyel a szeretetet megfizetni lehet:
maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz ebből másnak, mint a mennyit
más ad tenéked. Örülj ennek, hisz akkor te vagy a gazdagabb.
Mikor e sorokat irom, édes fiam, nagy kérdések foglalkoztatják az
elméket. Nagy kérdések, melyeket tán még az én életemben paragrafusokba
szednek, de te késő öregséget érhetsz, akkor sem lesznek – megoldva.
Bölcs, nagy elmék kigondolnak sok szépet, üdvöset, törvénykönyvekbe be
is iktathatják: rideg paragrafusok még soha meg nem változtatták a
társadalomnak szellemét.
Ha én zsidó volnék s reczipiálnák az én vallásomat, megköszönném szépen,
de megkérdeném: hát _engem_ mikor reczipiálnak? Ha én zsidó volnék s
feleségül vehetném a keresztény leányt, akit szeretek, a nélkül, hogy
meg kellene tagadnom a hitemet, megköszönném szépen, ah, de mi a törvény
jótéteménye ahhoz, ha látnám, ha érezném, hogy van egy törvény, mely a
szivekben lakozik: a szeretetnek törvénye, mely nem lát különbséget
ember és ember között!
Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat, fiam, azt nekünk magunknak
kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd majd szűkkeblüen: nekem nem fáj,
engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit. Ha csak
magadra gondolsz, ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő
mélyébe, lakjál a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön,
sebedet gyógyítsd füvekkel: igy is lehet élni, a mig halálod órája üt.
De ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes,
jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek,
hatalmasok oldalán harczolni nem virtus. Ne ejtsen meg a könnyü, puha
élet varázsa; nehogy cserbe hagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán
megtűrnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, a
mekkora keserűséget azoknak, a kiket te cserben hagyál. S ha még ez sem
volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek az életét
nemcsak a nehéz munka rövidité, de végetlen lánczolata az emésztő
gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat,
megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely
jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget…
Lehet belőled nagy ember, – és hadd legyen! – de szív nélkül, szeretet
nélkül igazán nagygyá nem leszel. Ne bizd el hát magad, ha csodálják
elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív, – jó
vagy rossz – megmarad utolsó dobbanásig annak, a mi volt első
dobbanásakor. És te, fiam, kicsinyelheted majd tán elmémnek szűk körben
való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból: tele volt a szívem
szeretettel. Jutott ebből mindenkinek és nem fogyott soha, de sőt inkább
növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi jutott, a
mennyit megérdemelt. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek.
És nem félek, hogy kifogyok a szeretetből, fiam! Ha egyéb nem, ez eltart
a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tőlem halálom után is s ha majdan
talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz, meglásd, megtelik
szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az emberek gőgje, gyere ki a
temetőbe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag és szegény, gőgös és
alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a másiknak egyszerü fejfa,
de porrá lesz mind a kettő. Itt ember és ember közt nincs különbség.
Gránit és fa: ennyi az egész.
Jere ki a siromhoz, fiam!


Jankónak
Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz
belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy
hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán
aligha boldogulsz.
Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy
megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én
erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy
erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.
Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha
majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal:
tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem,
elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden
megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:
Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra.
Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem
remélhetem, valami _mesterségre_ adlak, fiam.
Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra s zsebkéseddel nem
egy csinos munkát végezél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos-inasnak.
Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az
a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit; kit esztendőről-esztendőre
ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke
rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a
hol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam.
S ne hidd, hogy csak azokból a fiukból lesznek boldog emberek, kik
tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz
példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen
megsiratták, a miért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig
erőszakolták az iskolákon s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek
a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába,
valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam,
kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költék; a kik nem hittek a
tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, midőn
elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a
mikor még nem volt késő: miért nem adták mesterségre gyermeküket!
Igazabban: mért _szégyelték_ mesterségre adni gyermeköket!
Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti gyermekét (az állat is
szereti a magáét) – de nem minden szülő szeret _okosan_. Nemrég kaptam
egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit
tegyen a fiával. Azt irja: a fiu jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt
szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, mig beadhatja a
katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, a hol _jó
pénzért_ keresztülviszik a fiát a hátralevő osztályokon? Mert – irja
tovább – „_nem becstelenithetem_ meg családomat azzal, hogy fiamat
iparosnak vagy kereskedőnek adjam!“
A ki ezt a levelet irta, előkelő földbirtokos, fiam. Családja ős idők
óta _nemes_ s ezért gondolja megbecstelenitőnek az iparosságot, a
kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenitőnek, hogy vesztegetés árán
tolja keresztül a fiát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, _okosan_
szeretné a fiát: azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága
iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt,
szépen félretenné esztendőről-esztendőre s mikor fia akár önálló iparos,