Philoktetes - 1

PHILOKTETES.
IRTA
SOPHOKLES.
GÖRÖGBŐL FORDITOTTA, BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
CSIKY GERGELY.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1903.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


BEVEZETÉS.
Midőn a hellen hadsereg Trója ellen vonult, Philoktetest, a metonai s
más hadak vezérét Chryse szigetén egy kigyó úgy megmarta lábán, hogy
fájdalmas sebének bűze miatt s folytonos jajveszéklésével a seregnek
nagy alkalmatlanságára vált. Azért Odysseus tanácsára a szomszéd Lemnos
szigetén, épen midőn egy szikla aljában elaludt, magára hagyták. E
lakatlan szigeten töltött el hosszú kilencz évet, elhagyatva
mindenkitől, testi és lelki gyötrelmei között. A tizedik évben Helenos
jós kijelenté a görög seregnek, hogy Tróját csak Herakles nyila által
veheti be; mivel pedig ez Philoktetes birtokában volt, érte küldték
Odysseust, társul adván mellé Achilles fiát, Neoptolemost, hogy
Philoktetest szép szerével vagy erőszakkal vigyék a táborba. A két
küldött megérkezésével Lemnos szigetére, kezdődik a tragédia
cselekvénye.


SZEMÉLYEK.
ODYSSEUS.
NEOPTOLEMOS.
KAR.
PHILOKTETES.
KALMÁR.
HERAKLES.
(Kopár sziklás partvidék Lemnos szigetén. Magas szikla aljában
Philoktetes barlangjának bejárata. Odysseus és Neoptolemos egy szolga
kiséretében föllépnek.)
ODYSSEUS.
Im a tengerlocsolta Lemnos laktalan,
Ember nem járta szirtpartjára érkezénk,
Hol egykor, oh Neoptolemos, a hellenek
Legjobb hősének, Achillesnek gyermeke –
Kitettem volt Poeas fiát, a melisit,[1]
Igy rendelvén ezt a sereg vezérei,
Mert a maró seb lábán gennyedésbe ment;
S a tábort úgy betölté vad, baljóslatú
Nyögése, ordítása, hogy nem lehetett
Többé nyugodtan áldoznunk a füstölő
Oltárokon. De mért is erről szólani?
Hosszú beszédre most valóban nincs idő,
Mert megláthatna s elronthatná tervemet.
Melylyel reménylem, nemsokára megfogom.
Most a te dolgod, hogy segítségemre légy,
És meglásd, hol van a kettős nyilásu szirt,
Mely télen át a napsugárnak kétszeres
Utat nyit, s melybe nyáron kétfelől viszen
A hűvös szellő édes enyhe álmakat.
Kissé lejebb balkézre hűs forrásvizet
Fogsz észre venni, hogyha még ki nem apadt.
Lépj csendesen előbbre és jelentsd nekem,
Mindaz, mit mondtam, itt van-e, vagy más helyen?
Hogy elmondjam s te meghalld majd a többit is,
Mit tenni kell még, és munkánk közös legyen.
NEOPTOLEMOS.
Nincs messze, a mit mondál, Odysseus király;
A barlangot, melyről szólsz, látom, úgy hiszem.
ODYSSEUS.
Ott fenn látod vagy itt lenn? Nem veszem ki, hol?
NEOPTOLEMOS.
Itt fenn; de léptek hangját nem hallom sehol.
ODYSSEUS.
Nézd, nem pihen-e álomban fekvő helyén?
NEOPTOLEMOS.
Üres tanyát látok csak, melyben senki sincs.
ODYSSEUS.
Nincs benne házi eszköz, mely lakká teszi?
NEOPTOLEMOS.
Falevelek vannak megvetve ágy gyanánt.
ODYSSEUS.
Nincs semmi más? A többi része mind üres?
NEOPTOLEMOS.
Van még itt egy fából készült serleg, durva kéz
Munkája; itt egyszersmind némi tüzi szer.
ODYSSEUS.
Mindez valóban az ő házi eszköze.
NEOPTOLEMOS.
Oh jaj! még mást is látok; gennytől áztatott
Szennyes rongyok száradnak itt a levegőn.
ODYSSEUS.
Itt e helyen lakik hát, tisztán látható,
S nem is lesz távol; hogy mehetne messzire,
Ki régi sebtől szenved lábán szüntelen?
Vagy élelmet keresni távozott csupán,
Vagy enyhítő füvet tud valamely helyen.
Állítsd e szolgát lesbe, őrködjék, nehogy
Reám üssön; mert szivesebben fogna meg
Engem magam, mint Argos összes népeit.
(A szolga el.)
NEOPTOLEMOS.
Eltávozott a szolga, őrzi az utat;
Szólj hát tovább, ha van még több kivánatod.
ODYSSEUS.
Achilles gyermeke, abban, miért jövél,
Nem lesz elég a testi bátorság csupán;
Segítned kell, ha újat mondok, mit soha
Nem hallottál még, mert segéd gyanánt vagy itt.
NEOPTOLEMOS.
Mi az, mit kivánsz?
ODYSSEUS.
Hogy Philoktetes szivét
Csalárd szavak hálózatával tőrbe ejtsd.
Ha kérdi tőled, honnan jöttél és ki vagy?
Mondd: Achilles fia; ebben szólj igazat;
Aztán mondd, hogy hazádba tartasz, elhagyád
Haraggal telve, hellenek hajóhadát,
A kik hazulról kérésekkel csaltak el,
Mert egyedül így döntheték meg Iliont,
És mégsem méltatának arra, hogy neked
Adják Achilles fegyverét jogod szerint,
Hanem Odysseusnak; s ekkor mondj reám
Tetszés szerint rossznál rosszabb szidalmakat.
Épen nem bántasz engem ezzel; ám ha nem
Beszélsz így, gyászba döntöd Argos népeit.
Mert ha kezünkbe nem jut ez ember nyila,
El nem pusztítod Dardanos honát soha.
S miért nem én, hanem csak te szólhatsz vele
Gyanútlanúl és biztosan, im halld okát:
Te nem jövél a harczba esküvés szerint,[2]
Nem szükségből,[3] nem az első hadjáraton;[4]
Míg én mindebből semmit sem tagadhatok.
Azért ha íjával kezében észrevesz,
Végem van s téged is elvesztelek velem.
Ebben lesz épen cselre szükségünk, miként
Rabold el tőle győzhetetlen fegyverét.
Tudom, fiam, hogy a természet nem ilyen
Ravasz beszédre s cselfogásra alkotott;
De édes ám a győzelmet kiküzdeni.
Merj hát! Máskor majd ismét igazak leszünk.
Most egy kis napnyi rosszaságra adod magad
Kezembe, aztán mondjanak mindenkoron
Legjámborabbnak minden emberek között.
NEOPTOLEMOS.
A mit fáj meghallgatnom, Laërtes fia,
Gyűlölt előttem akkor is, ha tenni kell.
Mert nem születtem cselfogásra sem magam,
Sem az, mint mondják, a ki éltemet adá.
E férfiút erővel elragadni kész
Vagyok, de nem csel által; hisz csak nem fog egy
Ép lábbal győztes lenni annyiunk felett.
Segítségedre küldtek bár és áruló
Nem vágyom lenni; ámde inkább akarok
Jót téve bukni, mintsem győzni becstelen.
ODYSSEUS.
Ifjú koromban, hős atyának gyermeke,
Magamnak is lassú volt nyelvem, gyors kezem.
De most tudom tapasztalásból, hogy a nyelv
Vezet mindent az emberek közt s nem a tett.
NEOPTOLEMOS.
Mi mást parancsolsz, mint hazugságot csupán?
ODYSSEUS.
Azt, hogy Philoktetest csel által fogjad el.
NEOPTOLEMOS.
De mért csel által, ha jó szóval is lehet?
ODYSSEUS.
Jó szóra nem hajt; és erőszak nem segít.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mi erejét oly biztossá teszi?
ODYSSEUS.
Halálos íja, mely czélt nem téveszt soha.
NEOPTOLEMOS.
Igy hozzá bátran közelítni sem lehet?
ODYSSEUS.
Nem, csak mint mondám, csellel foghatod meg őt.
NEOPTOLEMOS.
S azt véled, a hazugság nem szégyenletes?
ODYSSEUS.
Nem, ha magunkat megmenthetjük általa.
NEOPTOLEMOS.
Minő arczczal mondhatnék ily beszédeket?
ODYSSEUS.
Nem illik ott habozni, hol hasznot remélsz.
NEOPTOLEMOS.
Mily hasznom lesz belőle, ha Trójába jő?
ODYSSEUS.
Csak e nyilak veszik be Trója falait.
NEOPTOLEMOS.
Nem én hódítom hát meg, mint biztattatok?
ODYSSEUS.
Te sem a nyilak nélkül, ők sem nélküled.
NEOPTOLEMOS.
Ha így van, meg kell hát kerítnem azokat.
ODYSSEUS.
És kétszeres jutalmat nyersz, ha megteszed.
NEOPTOLEMOS.
Minőt? Ezt tudva, vonakodni nem fogok.
ODYSSEUS.
Okosnak és bátornak fognak mondani.
NEOPTOLEMOS.
Legyen hát; nem szégyenkezem már, megteszem.
ODYSSEUS.
Emlékezel mindenre, mit tanácsolék?
NEOPTOLEMOS.
Biztos lehetsz, ha szavamat adám reá.
ODYSSEUS.
Maradj tehát itt s várj reá, míg megjövend,
Én távozom, nehogy meglássa színemet.
A kémet ismét a hajóhoz rendelem,
S ha látom később, hogy hosszú időt veszítsz,
E helyre küldöm újra majd e férfiút,
Álöltözetbe rejtve, mint kalmár hajóst,
Hogy ismeretlenül végezze dolgait.
És ennek csürt-csavart beszédéből fiam,
Ragadd ki majd azt, a miből hasznot merítsz.
Megyek most a hajóra s mindezt rád bizom.
Vezessen minket Hermes, a csel istene,
S győző Athena, ki velem van szüntelen!
(El. A kar fellép.)
KAR.
_Első versszak._
Mi az, mi az, mit mondjak, mit ne mondjak a
Gyanakvónak ez idegen hazában?
Mondd, király!
Felül múl minden tudományt,
Minden más értelmet azé, kinek Zeus
A kormánybotot adta át.
Reád jutott örökül, fiam,
Őseid összes hatalma, beszélj hát,
Miben lehet segítnem?
NEOPTOLEMOS.
Ha végig akarsz tekinteni most
A helyen, hol e férfi tanyázik,
Nézz oda bátran. De ha megjő
A rettenetes, közelembe siess,
Légy szüntelen oldalomon,
Hogy minden perczbe’ segíthess.
KAR.
_Első ellenversszak._
Király, parancsod szívem régi gondja már:
Szemem szüntelenül reád vigyáz csak.
Ámde mondd,
Mi rejtek ad neki lakást,
S most hol járnak léptei; mert bizonynyal
Helyén van, tudakolnom ezt,
Nehogy orozva rohanjon rám:
Merre megy útja, hol a pihenése,
Kivül van-e vagy ott benn?
NEOPTOLEMOS.
Im lakhelye, melynek két ajtaja nyílik,
E szikla tövén.
KAR.
S hova ment a boldogtalan ember?
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal ez útat szántja nehéz
Lépteivel, s élelemért jár a közelben.
Mert ez az élete, mondja a hír:
Fáradtan fáradalom közt
Szárnyas nyillal a vadra vadászva;
És nem akadt még
Bajának orvosa eddig.
KAR.
_Második versszak._
Ah! mint szánja szivem szegényt,
Ki oly elhagyatottan él,
És nem őrzi baráti szem
Gondos hű szeretettel;
Testét gyötri a fájdalom,
És nem hagyja pihenni soha
A szükség. Hogy, ah! hogy tudja szegény türni az életet?
Oh emberi küzdés!
Oh boldogtalan emberek,
Kiknek sorsa kiváló!
_Második ellenversszak._
Im ez, kit születésre, ős
Fajra senki se’ múl felül,
Szükség, nélkülözés között
Fekszik most egyedül itt,
Hol csak tarka s bozontos vad
Tanyáz; gyötrik a testi kór
S éhség kínjai, míg lelke nehéz gondok alatt eped
S bús panaszát csupán
A visszhang fecsegő szava
Viszonozza szünetlen.
NEOPTOLEMOS.
Nincs semmi ezekben bámulatos;
Mert ha agyamban is értelem él,
Tudom, isteni kéz küldte reá
E sorsot, a bősz Chryso haragja;[5]
S a nyomor, mely most gyötri segítség
Nélkül, az ég akaratja szerint van,
Nehogy az isteni győzhetetlen ijat[6]
Előbb feszítse Trója falának, a míg
El nem jött az idő, melyben a jóslat
Rendelte bukását e nyilak által.
KAR.
_Harmadik versszak._
Csendesen, fiam!
NEOPTOLEMOS.
Mi az?
KAR.
Zaj közelg felénk…
Mintha emberi kín sóhaja volna…
Innen jött-e vagy onnan?
Hozzám, hozzám hatol
Ez ösvény felől a nehézkes
Fáradt léptek dobogása,
Távolból hangzik a kínos
Sóhaj; messzire elhat a nyögés.
KAR.
_Harmadik ellenversszak._
Gyermekem, ügyelj!
NEOPTOLEMOS.
Mire?
KAR.
A mit tenni kell;
Mert nincs messze e helytől, ide ért már,
Nem zengve dalt nádfuvolán,
Mint mezők pásztora;
Ordítása messzire hangzik,
Mert sebét tán megütötte,
Vagy mert e zordon öbölben
Hajót lát; iszonyú e kiáltás.
(Philoktetes föllép.)
PHILOKTETES.
Oh jaj, idegenek!
Kik vagytok, kik e földön partra szálltatok,
Hol nincs jó révpart, hol nem laknak emberek?
Minő hazából, mily nemzetségből valók
Vagytok ti? A ruhátok, látom, hellasi
Formára készült, mely nekem legkedvesebb,
De úgy szeretném hangotok meghallani;
Ne féljetek hát tőlem vad külsőm miatt,
Inkább szánjátok bennem a boldogtalant,
Az elhagyottat, a szegény örömtelent,
És szóljatok, ha mint barátok jöttetek.
Feleljetek hát; ép oly joggal várhatom
Ezt tőletek, mint én felelni kész vagyok.
NEOPTOLEMOS.
Oh idegen, tudd meg hát mindenek előtt,
Mit tudni óhajtottál: hellenek vagyunk.
PHILOKTETES.
Oh kedves hangok! Mily gyönyör, hosszú idő
Multával ismét e beszédet hallani!
Mi szükség hajtott e vidékre, gyermekem?
Minő szándék, minő kedves szél vezetett?
Oh mondj el mindent, hadd tudjam kiléteted!
NEOPTOLEMOS.
Hazám hullám övezte Skyros szigete;[7]
Honom felé hajózom, s Achilles fia,
Neoptolemos vagyok. Elmondtam, mit tudok.
PHILOKTETES.
Oh te a legkedvesb atyának gyermeke,
Kit kedves föld szült s agg Lykomedes nevelt!
Mily út hozott e földre? Honnan érkezél?
NEOPTOLEMOS.
Hajóm most Ilionból visz hazám felé.
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Hisz te nem valál akkor velünk,
Midőn először Ilionba indulánk.
NEOPTOLEMOS.
S te részt vevél ez útnak fáradalmiban?
PHILOKTETES.
Oh gyermekem, hát nem tudod, kivel beszélsz?
NEOPTOLEMOS.
Hogy ismerném azt, a kit nem láttam soha?
PHILOKTETES.
Nevem se’ hallád s szenvedéseim hírét,
Melyek megtörték, tönkre tették éltemet?
NEOPTOLEMOS.
Minderről, mit kérdeztél, semmit sem tudok,
PHILOKTETES.
Oh én szegény, isten gyűlölte nyomorult,
Kinek balsorsát még a hír sem vitte el
Hazám földére, sem Hellasban bárhová!
Hanem kik e szigetre dobtak gonoszul,
Hallgatnak és nevetnek; s kórom azalatt
Szünetlenül növekszik s egyre gyarapul.
Oh én fiam, Achilles méltó gyermeke,
Azt látod bennem, a kiről hallád talán,
Hogy birtokul nyeré Herakles fegyverét,
Poeas fiát, Philoktetest, kit egykoron
E két vezér és a kephallen fejdelem,[8]
Kitettek e vadonban szégyenteljesen,
Mert a kegyetlen kór emészté testemet
A gyilkos kigyó marta kínos seb miatt,
E kórral tettek itt ki engem, oh fiam,
S magamra hagytak, a midőn a chrysai
Sziget felől hajóik erre tértenek.
Örömmel látva, hogy a hosszas hányatás
Után az álom elnyomott egy szirt alatt,
Itt hagytak, elfutottak, némi rongyokat
Dobván elémbe, mint koldusnak, és silány
Élelmet – adja vissza ezt az ég nekik!
Fiam, mit gondolsz, milyen volt az ébredés
Ez álomból, midőn mind eltávoztanak?
Mint könyeztem, mint nyögtem balsorsom felett?
Látván, hogy mind eltüntek a hajók, melyek
Idáig hoztak, s ember nem volt e helyen,
A ki segítsen, a ki szenvedésemet
Enyhítse, és bármerre fordítám szemem,
Nem láttam semmit, mint gyötrelmet és nyomort,
Ám ennek nagy bővében voltam, oh fiam!
De napra nap mult, gyorsan eltelt az idő,
S magamnak kellett e silány fedél alatt
Szolgálatomra lennem; gyomromat ugyan
Ellátta íjam, szárnyas vadgalambokat
Ejtvén el; ám ha egyet eltalált a nyíl,
Magamnak kellett érte másznom, sebhedett
Lábam vonszolva kínnal, fáradságosan.
S ha enyhítő italra vágytam, vagy ha fát
Akartam vágni télen át, midőn a föld
Jégtől volt megdermedve: gyötrelmek között
Kellett érette vánszorognom; s ha tüzem
Hiányzott, a kövekből fáradságosan
Ütöttem ki a szikrát, mely mindig megóv.
Mert hogyha tűz ég benne, e lakás nekem
Mindent megad, kivéve gyógyulásomat.
S most tudd meg azt is, milyen e sziget, fiam!
Nincs oly hajós, ki jó szántából jő felé;
Mert nincs révpartja, nincs helye, hol szivesen
Fogadják, hol haszonnal kalmárkodhatik.
Okos embernek útja erre nincs soha.
De kedve ellen köt ki tán itt valaki?
Mert ezt is meghozhatja a hosszú idő.
Igen, fiam, jöttek már, és szóval nagyon
Sajnálkozának rajtam, adtak is talán
Részvétből egy kis élelmet s ruházatot;
De azt, ha szólok róla, senki sem teszi,
Hogy elvigyen hazámba; tíz év óta kell
Viselnem így már gyötrő kórom kínjait,
És elpusztulnom éhség és nyomor miatt.
Im ezt tevék az Atridák s Odysseus
Velem, fiam, hogy az olympi istenek
Fizessenek hasonló kínokkal nekik!
KAR.
Én is sajnállak téged, oh Poeas fia,
Miként azok, kik partra szálltak itt előbb.
NEOPTOLEMOS.
Szavad mellett bizonyságot teszek magam;
Tudom, valót beszéltél; mert tapasztalám,
Az Atridák s Odysseus mily rossz emberek.
PHILOKTETES.
Megbántottak hát téged is ez átkozott
Atridák, hogy haragra gyúltál ellenök?
NEOPTOLEMOS.
Bár válthatná be egykor boszúmat karom,
S ismerné meg Mykene, Sparta egyaránt,
Hogy Skyros bátor férfiak szülő hona.
PHILOKTETES.
Jól van, fiam! De honnan jött e nagy harag,
Mely ellenökben ily heves boszúra készt?
NEOPTOLEMOS.
Elmondom, bárha nehezen, Poeas fia,
Mily bántalmakkal halmozának engem el.
Midőn Achillest elragadta a halál –
PHILOKTETES.
Oh jaj! Ne szólj tovább egy szót se, míg előbb
Nem hallom: meghalt igazán Peleus fia?
NEOPTOLEMOS.
Meghalt, nem emberkéztől, isten ölte meg;
A földre dönté, mint mondják, Phœbos nyila.
PHILOKTETES.
Dicső volt hát a győztes, vesztes egyaránt.
De nem tudom most, oh fiam, bántalmadat
Kérdezzem-e vagy őt sirassam legelőbb?
NEOPTOLEMOS.
Azt vélem, oh boldogtalan, elég neked
Saját bajod, nem kell siratnod másokat.
PHILOKTETES.
Jól mondod; szólj hát újra dolgaid felől,
Mily megbántással hoztak rád gyalázatot?
NEOPTOLEMOS.
Érettem jött atyámnak nevelője[9] és
Az isteni Odysseus tarkaszín hajón,
Mondván, akár igaz volt, vagy akár hamis,
Hogy senki más nem fogja meghódítani
Atyámnak elhunytával Tróját kivülem.
Ilyen beszéddel csakhamar rábirtanak,
Oh idegen, s hajóra is szálltam velök,
Óhajtván látni a halottat, mielőtt
Sirjába tennék; mert nem láttam őt soha;
Aztán e vágyhoz járult még a szép remény,
Hogy én fogom bevenni Trója ormait.
A második nap látta már útban hajóm’,
Midőn jó széllel a gyász Sigeionhoz ért;[10]
S alighogy partra szálltam, az egész sereg
Körülfogott, köszöntve s esküdözve, hogy
A holt Achillest látja újra élve most.
De ő holtan feküdt ott; s én, boldogtalan,
Könnyet hintvén rá, csakhamar fölkeresém
Az Atridákat, jog szerint barátimat,
Kérvén atyámnak fegyverét s egyéb javát.
De jaj! e szemtelen szóval feleltek ők:
Achilles sarja, minden más tied lehet
Atyád örökségéből, ám a fegyverek
Gazdája más ember lett, Laërtes fia.
És engem ennek hallatára nagy harag
Ragadt el, s fájdalommal telve felelék:
Arczátlanok, hogyan mertétek fegyverem
Megkérdezésem nélkül másnak adni át?
S Odysseus, ki közel volt, ekként válaszolt:
Igen, fiú, jogosan adták azt nekem;
Mert én mentém meg egykor őt és fegyverét.
S én feldühödve rossznál rosszabb átkokat
Szórtam reá s szidalmakkal halmoztam el,
Ha mégis elragadja tőlem fegyverem,
Idáig jutva, bárha nem gyors haragú,
Sértő szavamra ingerülten így felelt:
Nem voltál, hol mi voltunk, ott valál, a hol
Nem kelle; s mégis ily merész szájjal beszélsz;
Nem mégy Skyrosba hát e fegyverrel soha!
Ily sok gyalázat, ily nagy megbántás után
Hazám felé hajózom, míg a gonoszok
Szülötte, a gonosz Odysseus megrabolt.
S nem őt, inkább fölebbvalóit vádolom,
Mert minden ország s hadsereg vezérei
Szavát fogadja; és a bűnös emberek
Tanítóik szavára lesznek gonoszok.
Elmondtam. Ki az Atridákat gyűlöli,
Szeresse azt az ég úgy, mint én szeretem.
KAR.
_Versszak._
Oh bérczes föld, ki mindent táplálsz, s ki Zeust is szüléd,[11]
Ki az aranyhullámu Paktolost lakod,[12]
Ott is hozzád esengtem, dicső anyám,
Midőn az Atridák megsérték ez ifjat,
Laërtes fiának adva atyja fegyvereit,
A legnagyobb dicsőség gyanánt –
Oh istennő, ki bikát pusztító
Oroszlánon ülsz![13]
PHILOKTETES.
A bánat biztos zálogával jöttetek,
Mint látom, e szigetre, oh idegenek!
Velem egy sorson vagytok, s tisztán látható,
Hogy az Atridák és Odysseus műve ez.
Mert jól tudom, hogy nyelve mindig készen áll
Minden gazságra, csalfaságra, és soha
Nem hozhat létre semmit, a mi jó s igaz.
De nem csodálom ezt úgy, mint hogy a nagyobb
Ajas nyugodtan nézte s elviselheté.
NEOPTOLEMOS.
Nem volt már életben, oh idegen! Hiszen
Ha ő él, engem sem raboltak volna meg.
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Ezt is elragadta a halál?
NEOPTOLEMOS.
Tudd meg, hogy többé nem süt rá a napvilág.
PHILOKTETES.
Oh jaj szegény! De nem halt meg Tydeus fia,[14]
Sem az, kit Sisyphostól pénzen vett vala
Laërtes.[15] Inkább őket sujtaná a halál!
NEOPTOLEMOS.
Nem ám; tudd meg bizonynyal; sőt inkább nagyon
Virágoznak mindketten Argos serege közt.
PHILOKTETES.
S él-e derék barátom, az agg pylosi
Nestor, ki meggátolta bölcs tanácsai
Által gyakorta amazok rossz szándokát?
NEOPTOLEMOS.
Nagy gyászban van most, mert fiát Antilochost
Kebléről elszakítá a halál keze.
PHILOKTETES.
Oh jaj! két szörnyű veszteséget említél,
A melyet legkevésbbé vágytam hallani.
Jaj, jaj, hová tekintsek most, ha mindezek
Meghaltak, és Odysseus még mindig él,
Kinek inkább meg kellett volna halnia!
NEOPTOLEMOS.
Ügyes küzdő ez, ám sokszor megbomlanak,
Philoktetes, a legügyesebb tervek is.
PHILOKTETES.
Az istenekre, mondd meg, hol volt akkoron
Atyádnak legdrágább barátja, Patroklos?
NEOPTOLEMOS.
Meghalt ez is. Rövid szóból tanuld meg azt,
Hogy nem a rosszakat ragadja el a harcz
Legszivesebben, ámde a legjobbakat.
PHILOKTETES.
Valót beszélsz; s azért még egy ember felől
Kérdezlek, a ki bár méltatlan, de okos,
Ügyes nyelvű: minő sors érte életét?
NEOPTOLEMOS.
Ki más, ha nem Odysseus az, kit kérdezél?
PHILOKTETES.
Nem őt értettem; volt egy Thersites nevü
Ember, ki mindig kész volt többször szólni ott,
Hol senki sem akarta. Mit tudsz, él-e még?
NEOPTOLEMOS.
Nem láttam őt, de úgy tudom, még mindig él.
PHILOKTETES.
Ugy is kell; hisz még nem veszett el semmi rossz,
Jól gondoskodnak erről a nagy istenek;
Kik gyakran visszahozzák Hades karjai
Közül is mindazt, a mi csalfa és gonosz,
És mindig sirba döntik azt, ki jó s igaz.
Mit mondjak erről, mint dicsérjem ezt, holott
Az istenekben is gonoszságot lelek?
NEOPTOLEMOS.
Mi engem illet, oh Poeas nemes fia,
Őrizkedem ezentul, hogy jó messziről
Lássam csupán az Atridákat s Iliont;
Mert hol derék embernél többet ér a rossz,
Hol minden jó elpusztul és a gyáva győz,
Oly emberekkel nem szövetkezem soha;
Legyen ezentúl a sziklás Skyros nekem
Elég, találjam otthon boldogságomat.
De most megyek hajómra; s te Poeas fia,
Élj boldogul, légy boldog, és az istenek
Gyógyítsanak meg úgy, mint óhajtod magad.
Mi meg siessünk; és ha kedvező szelet
Küld ránk az isten, tüstént útra indulunk.
PHILOKTETES.
Már távoztok, fiam?
NEOPTOLEMOS.
Igen, az indulás
Perczét közelben kell várnunk, nem messziről.
PHILOKTETES.
Úgy hát atyád s anyád nevére, oh fiam,
És arra, mit hazádban legjobban szeretsz,
Esengve kérlek, oh ne hagyj ily egyedül
Magamra e nyomorban, mely mint láthatod,
S mint hallád, szörnyű kínnal gyötri éltemet;
Végy mint fölösleget hajódra. Jól tudom,
Hogy kellemetlen lesz hajódon ily teher;
De tűrd el. A nagy lelkek mindig gyűlölik
A rosszat, s azt tartják dicsőnek, a mi jó.
Ha itt hagysz, nem fog szép hírt hozni rád, fiam,
De ha megmentesz, nagy dicsőség lesz díjad,
Ha Oeta földét újra élve láthatom.
Fel! Fáradságod nem tart egy egész napig.
Merd hát! Vezess magaddal, dobj, hová akarsz,
Az orra, farra, vagy fenékre a hajón,
Hol legkevésbbé háborítom társidat.
Hallgass meg, az irgalmas Zeusra, oh fiam,
Fogadj el! Im lásd, térdeidhez borulok,
Bár béna, gyenge lábam. Oh ne hagyj el itt,
Embertől távol, e vadonban egyedül!
Oh ments meg innen, vigy hazádba engemet,
Vagy Eubœába, hol Chalkodon a király,[16]
És innen nem lesz Oetáig hosszú az út,
Trachis hegyéig, gyors futású Sperchios
Partjáig; hadd öleljen újra ott atyám,
Kiért régóta gyötri aggódás szivem,
Hogy meghalt. Sokszor küldtem hozzá azokat,
Kik erre jártak esdekelve untalan,
Hogy mentésemre küldjön gályát önmaga,
De vagy meghalt már, vagy talán követjeim
Kevésre tartva, úgy látszik, kérésemet,
Saját honuk felé eveztek egyenest.
De most légy te vezérem, légy te hírnököm,
Oh szánakozzál rajtam, ments meg engemet;
Gondold meg, mily veszélyek várnak mindenütt
Az emberekre, jó s balsorsban egyaránt.
Tekintsen hát a vészre, a ki tőle ment,
S a boldog ember óvakodjék legkivált,
Hogy észrevétlen baj ne érje életét.
KAR.
_Ellenversszak._
Szánd meg, király! Elmondta sok küzdelmét, kínjait:
Oh bár ne sujtaná e sors barátimat!
Ámde ha gyűlölöd az Atridákat,
Gonosz tettöket most e férfi javára
Fordítanám, a hová szive vágya vonja,
Honába visszavinném futó
Hajómon, kerülve így istenek
Súlyos boszúját.
NEOPTOLEMOS.
Vigyázz, nehogy most könnyen egyezzél bele,
S ha kórja láttán majd fölgerjed undorod,
Többé ne érezz akként, a mint most beszélsz.
KAR.
Épen nem; módot arra nem nyujtok soha,
Hogy ezt a szemrehányást joggal tedd nekem.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal szégyen volna, ha ez idegen
Sorsán segítni nem vágynám úgy, mint magad.
Ha úgy tetszik, menjünk hát; készüljön hamar,
Mert a hajó nem utasítja vissza őt.
Csak engedjék az istenek, hogy biztosan
Elérjünk innen, a hová kivánkozunk.
PHILOKTETES.
Oh éltem legszebb napja! kedves férfiú,
Derék hajósok, bár lehetne tetteim
Által mutatnom, mily barátotok levék!
Menjünk fiam, köszöntsük végbúcsú gyanánt
E lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad,
Miből éltem, mily hőslelkűnek születém,
Mert azt hiszem, más ember, mint én, e nyomor
Merő látását sem tudná kiállani,
De engem megtanított a szükség reá.
KAR.
Megálljatok! Két férfiú közelg felénk;
Egyik hajóslegényed, másik idegen,
Hallgassátok meg őket, aztán menjetek.
(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik hajóssal.)
KALMÁR.
Ez utitárstól kérdém, Achilles fia,
A ki harmadmagával őrizé hajód,
Hogy mondaná meg, hol találhatok reád.
Mivel mindketten, nem szándékosan, hanem
Véletlen folytán egy révben találkozánk.
Kalmárhajómmal Ilion felől jövök,
S hazámba tartok, Peparethos bortadó
Földére,[17] s hallván, hogy mind hozzád tartozók
Az emberek, kik itt a partra szálltanak,
Nem akarám tovább folytatni útamat,
Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek.
Mert nem tudod bizonynyal, mily új terveket
Forralnak Argos seregében ellened,
S nem is maradtak már a tervnél egyedül,
Hanem halasztás nélkül tetté vált a szó.
NEOPTOLEMOS.
Hálás leszek hű gondodért, oh idegen,
A mily igaz, hogy nem vagyok gonosz szivű;
De fejtsd ki jobban, mit akartál mondani,
Hadd ismerjem meg Argos ujabb terveit.
KALMÁR.
Az agg Phœnix, és véle Theseus két fia,[18]
Hajóra szállva téged üldözőbe vett.
NEOPTOLEMOS.
S erőszakkal vinnének vagy szóval megint?
KALMÁR.
Azt nem tudom; csak a hallottat mondom el.
NEOPTOLEMOS.
És ily nagy hévvel indulnának ellenem,
Az Atridák kedvéért Phœnix s társai?
KALMÁR.
Meg is tették már, tudd meg, nemcsak tervezik.
NEOPTOLEMOS.
De mint van, hogy Odysseus nem vállalta el
E küldetést? Tán félelem tartóztatá?
KALMÁR.
Más embert ment keresni ő s Tydæus fia,
Epen, midőn hajómat útnak indítám.
NEOPTOLEMOS.