Ignotus verseiből - 1

Ignotus verseiből
Budapest
A Nyugat folyóirat kiadása
1918
E könyvből merített papírra 150 külön számozott példány nyomatott.
Pallas részvénytársaság nyomdája
Az itt következő kevés vers olyan valakiéiből való, kit bár élete messze
terelt a kiélés e módjától, mégis azt hiszi, hogy tulajdonképp erre
született. Mindenesetre van e versek közt egypár, mely valamikor
könyvben is megjelent s az emberek megszerették s nincs jogom elvonni
előlük. S van egypár, mely nekem nőtt szivemhez s van jogom akarni, hogy
megmaradjon.
Budapesten 1917 végén.
Ignotus


A Versekből
1891

Bölcső előtt
Erre ringó, arra ringó
Kicsi bimbó, rózsabimbó
Aludj fiam, édes –
Szívom ajkad rád omolva,
Mintha apád ajka volna,
Ez is olyan édes.
Szőke pillád hogyha lebben,
Ismerősöm a szemedben
Az a kék igézet:
Benne csillog már a színe,
Benne villog már a bűne,
Ahogy apád nézett.
Fogsz-e, mint ő, széles vállal,
Büszke fővel, biztos lábbal
E világon járni?
Síma szóval, józan ésszel,
Hideg szivvel, forró kézzel
Martalékra várni?
Fogsz-e kérni, fogsz-e ríni,
Esküvéssel istent híni,
Esdeni, szavalni,
Erre nézni, arra nézni,
Gyenge szívet megigézni,
Balga asszonyt csalni?
Fog-e az az asszony akkor
Reggel, este, virradatkor
Teutánad sirni,
Minden bűnt és csalfaságot,
Minden gúnyt és minden átkot
Temiattad türni?
Értted halni, értted élni,
Megcsalódva is reméllni
Lesz-e olyan édes?
Erre ringó, arra ringó
Kicsi bimbó, rózsabimbó
Aludj fiam, édes!

Mater Dolorosa
Csillag beragyogta világ megváltóját,
Pásztorok elhozták a magok adóját,
Jöttek azonközben a három királyok:
Szomorúan nézett Mária reájok.
Szomorú sejtéssel teljes vala lelke,
Kicsi Jézuskáját karjára emelte,
Kis feje pihéjét simogatta félve,
Ugy zokogott, sirván, a csillagos éjbe.
“De hamar is jönnek eljegyezni téged,
Alig hogy hallgattam első gügyögésed,
Édes anyád keblén alig tapad ajkad,
Máris a világnak féltő szeme rajtad.
Nem hagynak örülni, nem hagynak pihenni,
Sietsz a latornak megváltója lenni,
Várnak a vámosok, a halászok lesnek –
Alig hogy megjöttél, máris tovavisznek.
“Im, alom a párnád, bölcsőd ez a jászol:
Sohse mosolyogsz majd és sohase játszol;
Hajladoz a pálma, nyilnak a virágok:
Te csak a koponyák köves utját járod;
Másnak erős borral habzik teli serleg:
A te poharad majd csak ürömmel tel meg,
S amikor más forró szerelemtől reszket:
Teneked ácsolják a hideg keresztet!
“A fiam mért lettél, én anya mért lettem,
Hogyha, amit nyertem, máris elvesztettem?
Az enyim mért lettél, közibünk mért jöttél,
Hogyha nem embernek, istennek születtél?
Siető mentőre, rád a világ számol,
Csak édes anyádnak nem léssz soha gyámol,
Te adod, én adom világ büne árát –
Ebből az életből csak a halál vár rád!
“Fulladna bár inkább egész világ bünbe,
Csak értted anyádnak remegése tünne,
Éhezzen a koldus, vesszen el az árva,
Csak az én fiamat ne vigyék halálra…“
… Csillag beragyogta világ megváltóját,
Pásztorok letették a magok adóját,
Halkan könyörögtek a három királyok,
Szomorúan nézett Mária reájok…

Szerelem
Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit elejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsitom, mikor nevet,
Azt emlitem, akit szeret,
A kiskabátját rásegítem,
Nem szenvedélylyel, de szelíden,
Hozzá csak ujjhegygyel sem érek,
Szerelmet tőle sohse kérek
És nem is vallok sohasem –
Ó milyen forrón szeretem!

Ha te ugy szeretnél…
Ha te ugy szeretnél
Ahogy én szeretlek,
De sohase volna
Nevető jókedved!
Nyugodatlan szivvel
Párnádra omolva,
Se napod, sem éjed –
Nyugtod sohse volna,
Fejed lehajolna
Csüggetegen, árván,
Mindig érttem sirnál,
Mindig engem várnál!


Napraforgók

Napraforgó
Én napraforgó mozdulatlan állok,
Leszegett fővel, kertem közepén,
De ti, napok, fénylőek, égetőek:
Forduljatok felém!
Forróságok voltak felnevelőm,
Vérré vált csók, mi ereimben ég –
Lehet sok, ami részemül jutott,
De nem elég.
Mióta élek, megujult az ég
S az új egen ti vagytok új napok:
Megcsalatott vagyok s kisemmizett,
Ha tőletek is csókot nem kapok!
Ha tőletek is csókot nem kapok,
Ha meg nem újulhatok veletek –
Belehalok, ha engem nem szeretnek,
És nem élek, ha én nem szeretek!

Nádas
Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,
Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel –
Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád
Sok téli délután, sok nyári éjjel.
Fojtó a lég. A völgy fülledt verem,
Tikkadtan vet az égre szürke pántot.
Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?
Megcsapja nyakamat forró ziháltod.
Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.
Villám vakit s harsan dörej nyomába;
Itt csaphatott le valahol közel –
Gyere mellém. Ugyis minden hiába.

Kocsizó
Ne gondolj mással, csak engem szeress,
Nevess ki mást, de engemet szeress,
Hogy én szeretlek-é, azt ne keresd,
Itt van urad s parancsolód: szeresd!
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.
Az utcán várj meg, jöjj elém s szeress,
Kocsimba kéredzkedj föl és szeress,
Gyereksziveddel, kis madáreszeddel –
Egérfogaddal, kis macskakezeddel
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.
Álmodban velem álmodj és szeress,
Keltedben velem ébredj és szeress,
Éltemben nekem élj csak és szeress,
Holtomban halj utánam és szeress –
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.

Óda Vénuszhoz
Lábadhoz raktam koronám s palástom,
Lábadhoz hajtám fejedelmi főmet
S keskeny lábadnál örök áldozatként
Lobog a szívem.
Nézz kegyessen rám ragyogó lakodból,
Adj hivednek részt a nagy üdvösségből,
S olykor egy kis kínt bele, füszerszámul,
Isteni Vénusz!

Nézlek
1.
Nézlek – csak az isten tudja,
Hogy mi láng ez a szememben:
Te nem érzed, te nem érted,
Még csak észre sem veszed.
Kezet adsz – csak isten tudja,
Hogy mi láz ez a kezemben:
A te karcsu ujjaidnak
Nincs hozzá elég eszük.
2.
Megyek is. Te föltekintesz
S mosolyogsz – s ahogy bucsúztatsz:
Rács a pillád és mögötte
Tekinteted idegen,
Mint a vídám nyaralókert,
Hol benézek és kinéznek
S látom: elegek maguknak
S nem szorultak énreám.

Hattyú
1.
Kicsi szalag, mely hajába volt
S aranyával kékje egybefolyt
S illatát megőrizte nekem:
Mondd meg asszonyodnak: szeretem.
Nem szelíden, nem is okosan,
Dühhel inkább s erőszakosan –
Tiltja erkölcs, ellenzi eszem,
De azért én mégis megteszem.
2.
Mint a hattyu, szépen és bután
Csendben uszkál dolgai után,
S róka én a parton itt lesem,
Meglapulva, bujva, éhesen.
Milyen furcsa, hogy ez nagy dolog,
Hogy az éltem e körül forog –
Cenk a lélek, oktalan a vér –
Én mit érek s az élet mit ér?!

Corso
Tavasz van, dél van és vasárnap,
S én boldogan bolygok veled –
Barátságos vagy, mint a napfény,
S mosolygó, mint a kikelet.
S mig vértelen szegény szivembe
Belát mindenki, csak te nem:
Fázékonyan és mosolyogva
Összébb fogom a köpenyem.

Szóltam-e?
Szóltam-e egy szót szerelemről,
Némán is vallott-é ez arc?
Jöhetsz, mehetsz – én meg se látlak:
Hát mit akarsz?
Benne vagy minden porcikámban,
Az álmom mind belőled él,
Mégse félek, hogy eszem elhagy –
Hát te se félj.
Nekem baj az, ami bajom van,
Engem ront csak meg, ami bánt –
Mi lesz velem? magam se bánom,
Hát te se bánd.

A gyáva álom
Makacsul űlök kapud előtt, álom,
Kinyiltát görcsös türelemmel várom,
S bár lüktet a fő s csikorog a fog:
Csak azért is aludni akarok.
Csak azért is, ha tán hiába is,
Ha, mint az ember, gyáva álma is,
S az élet úgy megtöri és veri,
Hogy üdvét megálmodni sem meri.

Isten veled
Ha csak ez kell: isten veled, babám,
Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
Emlékem úgyis fél-emlék csupán –
Isten veled.
Vannak dolgok, amiknek ize vész,
S vannak, miket a sziv sosem feled –
Teszem: két pici láb, két fura kéz –
Isten veled.
Olykor a nap egy percre fölragyog,
Aztán megint köd űl a bérc felett –
Légy oly vidám, amily bus én vagyok –
Isten veled!

Kivertek
Hol másnak az égen aranykapu tárul,
Mifelénk ott izzó sárga pokol tátong,
S mig mások erébe tüzet lop az új nap:
Megborzog a hátunk.
Kergetőznek mások – mi csak úgy lopódzunk,
Külön tálon élünk, külön párnán hálunk,
Hallgatunk, hallgatunk – s ami másnak játék,
Minekünk halálunk.

Afrodíté
Ó Afrodíté: nem vagyok én király,
Szerencse többé nem ural engemet
S a sok remény, pajzselhajitva,
Cserbehagyott, futamodva gyáván.
A boldogságom hangtalanul nevet,
Bubánatom meg könnytelenűl zokog,
Gyülölségemnek gyilka nincsen
S lángtalan izzik a vágy szivemben.
Ne harcot adj már, csak menedéket adj –
Fehér kezednek ujjait illeti
Csókokkal ajkam, s térdeidre
Csüggeteg omlik ez a szegény fő.

Erdőben
Nincs: vége és többé soha –
Mint sziklakőre a moha:
Szivedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiűl a gyönyörűség.
Megyünk s mögöttünk elmarad
A biztos és a nem szabad –
Sirj és nevess és jer velem
Ó hajléktalan szerelem!

Hajnali álom
1.
Borulj fölibém, hajnali álom,
Amit keresek, mind megtalálom,
Amit kivánok: virág felém nyit,
Amit gondolok: mind úgy történik.
Leány, ha tudnád, mikor elnézlek:
Mily urad vagyok, hogy’ megigézlek,
Gyerekszived mily hajnali álom:
Szemeden által is megtalálom.
2.
Ne nézz rám hittel,
Mert megfuladok,
Nem a megváltód:
A rosszad vagyok,
Vesztedre jöttem
Te drága, te jó:
Szép vagy, szelid vagy,
Letörni való.
3.
Hallgass, szamár vagy, lelkiismeret:
Látod: szeret, és boldog, hogy szeret,
Boldog, hogy szenved, boldog, hogy remeg,
Hogy énbennem regényét lelte meg.
Vagyok neki az esemény, az érték,
A tartalom, a nyugtatvány, a mérték,
S leszek, ha bántom, ha csalom, ha elmék:
A vad csalódás, a kegyetlen emlék.
Minden, mitől fél, minden, mit keres,
Minden, miért születni érdemes.

Várnod egy jelre…
Várnod egy jelre, várnod egy szóra,
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.
Félned magadért s félned érttem,
Meg se téve már tettenérten
Véletlen lenned más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.
Türnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágytál, azt nem találnod:
Igy csal meg, teljesülve, álmod.
Lenned egynek egy hosszu sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel – ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.
Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak,
A vége az, hogy összezúzlak.
A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad,
Rossz óra volt, amelybe lettél,
Amikor énnekem születtél.

Emlék
Ezt a nagyvárost
Bebolyogtuk ketten,
Kéz-kézbe fogva
Magunkfeledten,
Te ugy remegtél,
Én meg nevettem –
Már el se hiszem,
Hogy az én lehettem.

Fátyol
Féltésemnek fátyolával
Édes arcod hadd fedem be,
Hogy ne vessen bájad üszköt
Férfiszivbe, férfiszembe.
Ellenségem a fehér gyöngy,
Árulóm a sima bársony –
Zsákruhába öltöztetlek,
Nehogy más is szépnek lásson.
Légy rabom, te márványtermet,
Légy napom, te drága két szem –
Ez a büszke váll csak engem
Babonázzon és igézzen!
Vágtató tűz bennem a vér,
Fölcsapó láng a lehellet –
Mint a sárkány, bús haraggal
Állok őrt a házad mellett.

Akarom
Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sirj utánam,
Azt akarom ne menj tovább,
Azt akarom maradj meg nálam.
Azt akarom halkan nevess,
Azt akarom szavad elálljon,
Azt akarom szemmel keress,
Azt akarom a szived fájjon.
Azt akarom add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra –
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom ne gondolj másra.

Tedd meg
Szemrehányóan két nagy szem néz rám,
Erőtlen bágyad két keskeny kéz rám,
Szava se tilt már, csak könnye ered meg,
Ha kérem: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!
A csillagokban nekem vagy írva,
Ha kerülnélek: te hínál sírva –
Nekem csak szólhatsz, de nem a szivednek,
Az kéri: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!

Galamb
Szádon először szalad ki a szó:
Félig marasztó, félig búcsuzó.
És homlokodra kiül a betű:
Félig anyás, félig fenyegető.
Látom: a kezed simogatna még,
Látom: a képed tétovázva ég,
Látok szemedben gyilkokat kigyúlni –
A galamb se tud hangtalan kimúlni.

Szeretem látni
Szeretem látni hajad finomán
A Keletet, ahonnan jöttél s jöttem,
Az ősi, úri, mély elborulást,
Amiből lettél és amiből lettem.
Szeretem ujjad karcsuságait,
Szeretem a szemöldöd aggodalmát,
Szeretem, ha szólsz, küzködő szavad,
Szeretem ajkad fájdalmas nyugalmát,
Szeretem földalatti énemet
S buvó tüzét, mit mozdulatlan szítasz –
A kinlódás uj kéjét szeretem
Amire, avatatlant, megtanítasz.

Tengerparti alkonyat
1.
Már ül az est a vizeken,
Már lila búcsútüzeken
Tör át az ormok szürke bőre –
S én szemem tapasztom a kőre,
Majd összefogom könyörgőre
Minden feszűlő sugarát:
Ugy keresem mégegyszer a napot,
Szokásból, de szorongva.
Part-e vagy füst, amit lábam tapod?
Harang vagy álom, mi fülem bekongja?
S ki bennem szól hozzám: hóhér-e vagy barát?
Az árnyékokat nézem, nagyok-e,
A napot keresem, hogy ragyog-e
S így ködön által szeretem –
A kétségen is: vagyok-e,
Igy tetszik által életem.
2.
Igy páraközön által,
Igy félhalottra váltan,
Önmagát igy megszakitva
Kedvesem a kéj –
Igy ájultan temetve
Forró márványerekbe,
Tengerekbe letaszitva
Lávaárnyi mély!
Ó lüktető halálok,
Ó gyenge barna vállak,
Amikül a távol ormok
Idetetszenek!
A messzeség elolvad
S egy könybe összefolynak
Dobbanó föld, légi homlok,
Álmodott szemek.
3.
Belenézem az égbe képedet,
Két krátertűznek ég le két szemed,
Örvénylánggal veri föl az eget.
Hova lett hűs, közömbös mosolyod?
Nehéz keservem, ami lelobog,
Én vagyok a te, akit feldobok.

Májusi fagy
1.
Nem tudom, szólt a lyány, nem tudhatom,
Mi az, ami sarkad alá terel,
De mindenemet teneked adom.
S az ember visszanézi és felel:
Életem adnám boldogságodért,
Nem tudom, mégis mért taposlak el.
Nézd, szólt a lyány, ajkam csókosra ért,
Vállam keskeny, de elfér rajt fejed
S bőröm kigyúl, ahol a kezed ért.
S az ember int: A hely be nem heged
Fogam nyomán, s nyakadra rá lesz irva
„Bélyeges. Már valakije lehet.“
2.
Tavasz volt. Hűs. A favirágok szirma
Didergve hullt, s utánuk a fehér
Viráglevélkék, mint a hó a sirra.
Gyilkos, gyilkos találkozás: a tél
S a rosszkor jött tavasz. A szerelem,
Mely csak gyászt ad s meleget nem igér.
S virágmulasztó. És gyümölcstelen.


Asisakuga

Asisakuga
vagyis
Sirám az én istenem szive megnyugtatására
Ó-babiloni töredelmes zsoltár a Rawlinson-féle nyugat-ázsiai felirásos
gyüjteményből
Bár az én istenem szivének fergetege nyugságra jutna…
Mi az én istenem előtt utálattá lőn, olyasmit ehettem tudtomon kivül,
Mi az én istennőm előtt fertelem, olyasmire léphettem tudtomon kivül.
Ó uram, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
Én istenem, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim;
Én istennőm, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
Isten, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim,
Istennő, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
A bünt, melybe estem, nem ismerem,
A vétket, mit elkövettem, nem ismerem.
Az utálatot, miből ehettem, nem ismerem.
A förtelmet, melyre léphettem, nem ismerem.
Az úr az ő szivének haragjában sötéten nézett reám.
Segítséget kerestem, de senki sem fogott kézen,
Sírtam, de senki nem állt mellém.
Kiáltásokban török ki, de senki nem hall meg.
Lebir a fájdalom, csordultig vagyok vele, föl sem tekinthetek.
Az én irgalmas istenemhez fordulok, hangosan esdeklek,
Az én istennőm lábait csókolom s kézzel illetem.
Az istenhez, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek
Az istennőhöz, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az emberek megátalkodottak, semmit nem tudnak.
Az emberek, ha vannak is, mit tudhatnak?
Tegyenek rosszat, cselekedjenek jót, nem tudnak semmit.
Ó uram a te szolgádat ne buktasd el,
Az ingovány vizébe lököttet ragadd kézen!
A bünt, mibe estem, forditsd jóra,
A vétket, mit elkövettem, fujja el a szél!
Az én sok rosszaságaimat húzd le rólam, mint váltóruhámat!
Istenem, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
Isten, kit ismerek s nem ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
Istennő, kit ismerek s nem ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Neki
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg –
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
De te, káröröm a felhők fölött,
Ki árva férged mind kiböjtölöd
S tőrt vetni szabsz meg sorsot s útakat:
Te nézz le, láss meg és szégyeld magad!

Tavaszi bor
Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők –
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
Gondolom is a bort, ami megejtett,
Torkomba érzek gyűlni könyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett,
Őrületet, mely az agyban rekedt,
Csókot, amely csattani elfelejtett –
És életet, életet, életet,
Amelyet aki élt, nem élhetett.
Ó szép tavasz, ó gyönyörü világ,
Ó paradicsom annak, aki birja,
Asszonymosoly és almafavirág,
Vizek esése, illanatok irja,
Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
Lételek ágya, rothadások sirja –
Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
Feleljetek nekem: vagyok-e még?
Vagyok-e még és voltam-e vajon,
S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
S nem itt viaszlik-e önágyanom
A halott, kinek fölibe hajoltam,
Én vagyok-e, ki ballag utamon
S nem porlok-e rég valamerre holtan,
Pályám – én vagyok-é, aki futom?
Nem tudom – ha megöltök, se tudom.
S jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
Megujra, mig tavaszvirágra várok.
S koporsófödel, ami fönn ragyog
És lenn az utca temetői árok;
Kezdettől fogva én nem én vagyok,
Kezdettől fogva én csak hazajárok –
S tavasz s virág s napfény és szerelem:
Élj és ragyogj és ne törődj velem!

Killed at Ladysmith
Egy képes ujság szélére
(A búr-angol háború idején az angol képes ujságok számról-számra
szakadatlan hozták elesett tisztjeik arcképeit, ezzel az állandó
aláirással: Killed at Ladysmith… at Magersfontain stb.)
Mennyi ifju szép halott,
Mennyi ifju hős halott,
Fiatal halott!
Tíz meg húsz meg száz egy sorba,
Szíven lőve, eltiporva
Mennyi fekszik ott –
Szép halott, hős halott,
Fiatal halott!
Mennyi ifju szép halott,
Mennyi ifju hős halott,
Fiatal halott!
Számlálatlan, egysorjában
Déli égnek harmatában
Temetetlen rothad ott
Tengeren tul a halott –
Csupa hős és szép halott,
Fiatal halott!
Csupa ifju szép halott,
Csupa ifju hős halott,
Fiatal halott –
Van igazság, nincs igazság,
Elhallgassák, felkutassák,
Átkozzák vagy megsirassák.
Mindegy minden ott,
Attól ugyan fel nem támad
Az a sok halott,
Az a sok, szép, fiatal,
Fiatal halott!

Évnapra
Mondják: sirod virágtól tarka –
Én még nem voltam ott,
Drága fejed ha lelkembe villan,
Eloszlatom legott,
Drága kezed ha kezemet éri,
Fölébresztem magam –
Engem nem lát magával sírni
Akinek halottja van.
Nem hinnéd, mily szép még mindig az élet,
A nap egyre hogy’ ragyog,
S én előre köszönök okos uraknak,
Mert én is okos vagyok –
Okos a kanja, nevet a nősténye
S a föld tovább forog,
Föl sem tünik, hogy te nem élsz
S hogy én nem gyilkolok!

Ein Meister bin ich worden.
Gottfried Keller
Remekbe szövök én már
Gondot meg bánatot,
A gyász nehéz palástján
Elszövök éjt-napot;
Cepelem elfuladva
A poros utakon
És töviskoszorucska
Vérzi a homlokom.
Fennáll a nap az égen,
Meglátja, kinevet:
De furcsa is a törpén
Királyi viselet!
S én leteszek pirulva
Palástot, koronát,
S ballagok örömetlen
És gyász nekül tovább…

Les sanglots longs…
Verlaine
Az ősz elnyujtott hegedűdanája
Jaját egyhangon a szivemben vájja.
Fakón s fuladtan, mikor üt az óra,
Gondolok, sirván, sok hajdanvalóra,
S megyek a szélben, mint ahogy aláhull
Ide-oda a falevel a fárul.

Sun of the sleepless…
Byron
Álmatlan napja, csillag, szomorú
Messzirül izzó, könnyes sugarú,
Az éjt csak néző s oszlatni kevés:
Olyan vagy, mint a szép emlékezés.
A mult is így, a voltak fénye itt
Tehetetlen csak csillog s nem hevit –
Mécsét gondok virrasztva nézitek:
Ragyog, de távol, tiszta, de hideg.

My soul is dark…
Byron
Lelkem sötét – ajzd fel megint
Hárfád – ugy elkel most nekem,
Mit lágy ujjad fülembe hint:
Hadd olvadok az éneken –
Ha van remény, nem idegen
E szivtől: dagaszszad felé,
Ha ejthet még könyűt e szem:
Váltsd ki, ne égjen el belé.
De rázz meg és velőmbe hass
És hagyd a vídám hangokat:
Azt mondom, fiu, megrikass,
Vagy e nehéz sziv megszakad –
Dajkálta ezt a gond sokat
S fájt virrasztó nagy éjeken –
Most vagy egyszerre megszakad
Vagy megenyhül az éneken!


Változatok szemjátékra
Hangversenyen. Az Enrico Bossi 131-ik opusához

Változatok szemjátékra
Tema con variazioni d’un poeta ignoto, dedicata con massima ammirazione
al illustrissimo maestro Enrico Bossi.
Allegretto
Hány éves vagy? Mit ismersz már? Hogy’ élsz?
Kit csalsz meg, mikor észreveszel engem?
És mit tennél meg abból, ami most,
Bár csak pajzán és gondolattalan
Kacérkodás közt, mégis öntudatlan
Mint erre bizgatód, halkan kigyújtja
Kormos szemed, borostyán homlokod?
Honnan tudod, hogy érzem pillantásod?
S hogy’ tudhatod, hogy csak játszol velem
Mikor igy játszol – hogy ura maradhatsz
E játékodnak, amivel csak úgy
Próbálgatod rajtam leányhatalmad,
Mint próbálja nevetve kardja élét
Feldobott papírlapon az arab?
Mit tudhatsz rólam puszta hallomásból,
S puszta látásból mit mondok neked?
Mit tudhatod, hogy vagyok-e való
Labdajátékra – nem vagyok-e más,
Külömb, rosszabb vagy veszedelmesebb,
Mint kiket eddig ismersz? Hogy’ tudod,
Hogy nincs, s hogy’ nem gondolsz rá, hogy lehet
Hatalmam nékem is? Hogy lehetek
Ángolna, ki villámmal üti meg
Váratlan, hirtelen a kecses ujjat,
Mit szórakozva mártottak felé?
Villámmal, lyány, villámmal, mely megrántva
Vékony kart, gyenge vállat, felszaladhat
Vaj ki tudja: talán a szivbe is?!
Hogy’ tudhatod, hogy nem fizetsz-e még
Csókkal meg könynyel, űzve s zaklatottan,
Reszketve szerelemtől s félelemtől
Nap nap után, melyet kivárni kín
De veszteséggé fájdul, mire elmúlt:
E pár perces nyugodt incselkedésért?
Hogy’ tudhatod, hogy nem szövődik-e
Sorsod e helyt, s nem azzal játszol-e
Zúgó zenénél, fény káprázatában,
Ötszáz szorongó, nekiöltözött
Mögötted s körülötted figyelő
Ember közül most épp azzal az egygyel,
Kinek neve a te számodra: végzet?
Nem tudhatod, semmit se tudsz, mert lyány vagy
S a lyány semmit se tud, mert mástól tudja
Amit tud, amit kitud és kikérdez.
Un poco meno allegretto
Nem bánom, ha haragszol. Haragudj.
Szeretem, ha elforditod fejed,
Szeretem a fitymáló remegést,
Mely ajkadat bigygyeszti és finom
Cimpáidat tágítva, összevonja
Házfedelessé két szemöldököd.
Szép ház az, melyre borul e fedél,
Tündértanyára vall sötétes fénynyel
A csillogó két ablak, mely elé
Lassan ereszkedik le, néma gőggel
Elzárkozó szemhéjad függönye.
Csak haragudj és csak nézz el fölöttem –
Ha te gőgös vagy, én konok vagyok,
Makacs, kitartó s utca embere,
Ki órák hosszat eljár föl-alá
Csukott kapuk előtt, ravasz közönynyel,
Mit megugatni nincs oka s joga
És mersze sincs a házőrző kutyának.
Csak haragudj, s mutasd, hogy nem vagyok
Számodra senki – ez igaz lehet,
S mégsem igaz, mert íme: mutatod,
S ahogy akarsz tőlem megszabadulni,
Ugy meglepődnél, úgy megbántana,
Ugy éreznél ürességet szivedben
S szaladna ki a föld lábad alól,
Ha sikerülne, s ha az én szemem
Mást várna, mást keresne száz között
S meglelve, attól fényesedne ki.
Jobb a szemembe nézned, mint szemem
Kerülnöd – úgy talán tekinteted
Leverne lábamról, lehajtanám
Zúgó fejem, s alázat fogna el
Az egyenes hő napsütés iránt,
Mely szépségét egyszerre kiteríti,
Hogy amelyik szem állja ragyogását,
Az birja is. De ez a tüntető
El-nézés, ez a megleckéztető
Elbúvás a közönynek eltökélt
S előparancsolt felhői mögé:
Ez már engedmény, ez alázkodás,
Tanácstalanság és vesztett csata.
Már tőlem függesz, mert csak rajtam áll
Hogy leckéd nevetségben ne maradjon –
Csak elfordítsam fejem én is, és
Húzzam elő órám, ásitsak egyet
S nézzem merőn az előttem feszengő
Asszonyságnak liliomtejezett
Lapockáját, számolva pontosan
Minden pihét rajt s minden pörsenést:
Kinek számára léssz akkor királylyány,
Találhatatlan és elérhetetlen?!
Scherzo
De nem, ettől ne tarts. Inkább: jelentem,
Alázattal jelentem itt, hogy bennem
Fenséged, félek, törököt fogott.
Eszem ágában sincs, hogy elereszszem,
S ha kidobott a szeme ablakán,
Visszatérek ugyanez ablakon –
Testben, irásban, más jelentkezésben
Ahogy lehet, ahogy nem tehetem
Hogy ne tegyem, ahogy nem teheted,
Hogy észrevenned végre is ne kelljen.
Leszek bolondos és alázatos,
Csak nézz ide. Leszek hivalkodó,
Csak nézz ide. Leszek tolakodó,
Leszek hetvenkedő s kötekedő
S a kopasz úrnak, ki előttem ül
Szeretettel simítom koponyáját,
Csak nézz ide. Itt szemben ül velem
Egy pártában felejtett hajadon,
Ki szerelmes szemet magán nem érzett