Ignotus verseiből - 2

Ezernyolcszázkilencvenhárom óta –
Kikezdek vele és bolond tüzet
Csalok fel elfeledt ábrázatára
S csábítom félszeg magakelletésre,
Csak nézz ide. A rézkürtös előtt
Addig csücsörgetem timsósra számat,
Mig nyeldeklőjén nem akad a nyál,
Amint fuldokló orral visszaszíja,
Csak nézz ide. A legszebb pizzicátót
Megbontom durva székrecsegtetéssel,
Hogy elkékülve pisszegnek felém
A révületből felvert zeneértők,
Csak nézz ide. Versenyt verem a taktust
A karmesterrel, a kis témakönyvet
Vad böngészéssel levelezgetem,
S tovább adom a hatodik határba
Belém nem férő elragadtatásom,
Csak nézz ide. Mint a veszett bika
Szügyembe vágom elbusult fejem,
S mint Hamlet szerepében a ripacs,
Négy ujjal boronálom üstököm,
Csak nézz ide, nézz ide, nézz ide.
Nem baj, ha kinevetsz, csak nézz ide,
S ha boszankodva is, de nézz ide.
Gondold, hogy lenn mulatsz a délvidéken
S farsangot ülsz és a virágcsatában
Csörgősapkásan járja a bolondját
Előtted az, aki akkor nevet,
Mikor sirhatnék. Igen, igen, így,
Fordulj felém megint és nézz reám
És mosolyogj s én elcsöndesedem.
Quasi lento, elegiaco, assai espressivo e con dolore.
S elcsöndesedve nézlek, nézlek, nézlek.
Távol világok lelke van felirva
Vonásaidra, elsuhant időké
És elhanyatlott nemzetségeké.
Ivadékot váltott fel ivadék
Elmondhatatlan messzeségig vissza
S beláthatatlan népességü sorban,
Mire te ilyen fínommá lehettél,
Ilyen nem is e világból valóan
Kiváltott széppé. S minden nemzedéknek
Szerelemben történt fogantatása
És fájdalommal történt születése,
És a szerelem és a fájdalom,
Mint két egymás mellett folyó folyam,
Tigris meg Eufrát, termékenyíti
A siralom e völgyét, s megteremti
Mindazt, mi élet és mindazt, mi szépség,
Mindazt, aminek el kell múlnia
Belepve az időknek fövenyétől,
Mely a legdúsabb vizet is beiszsza.
De te megvagy, te idemenekedtél
Mosolygó, vágyó és páválkodó
Anyáidnak virágos lánca rendjén,
Melynek végén te vagy az uj virág
S az uj világ, mely felszítta a régit
Mind, s századok és régvolt emberek
Lehe, sohajja és története
Idegkristálylyá rakodott erében,
Mely villamosan sugározza szét
Maga körül – magáról nem is tudja
S érzéketlen – a fájdalmas szerelmet.
Ládd, énnekem meg éppen örököm
A szenvedő gyönyör. Az én apáim
Mind szenvedtek, mikor megértőn néztek
És mosolyogtak hozzá. Mind szerettek
S mindig szerettek és sokat szerettek,
Lármátlan, halk, némán követelő,
Ellenkezésen elcsodálkozó,
Szelidségében önző s léha tán
És játékos, de véresen komolynak
Érzett és megszenvedett szerelemmel.
Mert senki oly mélyen szenvedni nem tud,
Mint aki nem tud akarni s aki
Könnyen, hamar, szinte sietve mond le,
Kárörvendő kegyetlenül magához:
Az egyetlenhez, akivel kegyetlen
S kárörvendő tud lenni, s akitől
Meg tud tagadni valamit. Te szép
Teremtés – ó mily széditő hamar
Lemondok rólad! Nem is kell mutatnod
Hogy akarod vagy nem bánod – talán
Tenéked kellene harcolnod érttem,
Ha nem akarnád, hogy indulatom,
Mint önkínzó fakir, halált tetessen,
Moccanat nélkül tűrve, hogy temessék,
S nem bánva, hogy majd aztán odalenn
Az ébredés milyen lesz, és milyen lesz
A tehetetlen fuldoklás, az önnön
Husának görcsös megtépése, mind
A legutolsó mozdulatlanságig.
Mit tudod te, hogy mi a szerelem,
És mit tudod, mit tesz lemondani?
Idillio Langhetto amoroso
… Vagy tán igen? S hogy én mit tudhatom
Hogy te mit tudsz, mit nem tudsz, – én, aki
Tulajdonképp nem is ismerlek, aki
Még hangodat sem hallottam, aki
Nem is tudom, tudod-e, ki vagyok?
Idegen vagy előttem, szép leányzó
Most hirtelen – szinte soha nem látott,
Szinte biztatnom kell a két szemem:
Ismerjen rád, keresse, hogy mióta
Ismeri e szép főt, s hogy ez mikor
Bukkant föl először a sík vizen,
Mivé az emlék s jelentés nekül
Való élmények futnak össze. Lássuk,
Keressük. Be is húnyom szememet,
Hogy jobban lásson, – s mialatt fejem
Visszahanyatlik, és kisímuló
Homlokom a félálom hűvösében
Érzi magán tovább tekinteted
S melegszik benne, mint a tavaszi
Ifju fényben a kitelelt mező:
Látok mezőket, sétatereket,
Partot, hegyet, fellegvárat, hajót,
Tavaszi fényt a vízen, tavaszi
Köntöst az asszonynépen, és a tarka
Sokaságban egy nagyszemű leánykát,
Vékonylábút, kurtaszoknyásat – téged!
Igen, szivem dobban: te vagy e gyermek,
Ki emlékemben mindeddig külön
S elhanyagoltan élt a látomástól,
Mely most igézetével elborít.
Szemem kinyílik, és szemben találva
Szemed csillagját, halkan összeméri
A sugárképet s a szemsugarat,
Mignem a két jelenség egybeolvad,
S hozzájuk ébred, lelkem temetője
Legaljáról, harmadik adalékul
Emléke egy bolondos, gyerekes,
De szép és kedves, szép és mélabús
Gyerekszerelemnek. Ki fiu voltam
S egy kis leányt szerettem – ennyi az
Egész. Egy szóval sem mondtam neki
Hogy szeretem. Szerettem és kerültem,
S mi szenvedése van földnek meg égnek
Átszenvedtem miatta, mialatt
Ő tudatlan mosolygott, nem gyanitva
Mily poklokat gyujtott önkéntelen.
Ez a ma már kedves pokol világol
Felém a multból – s mivel gyermeki
Szerelmet súgároz, s mert gyermeki
Képed mosolyg felém: tekinteted
Egy ki nem élt gyerekkor, egy be nem telt
Boldogság minden vágyával telíti
Ezt a minden hájjal megkent szivet.
Most látom csak, hogy százszor láttalak
S észre sem vettelek – de amióta
Te észrevettél, én mind gyermekibb
Alázattal hanyatlom semmivé
Tekinteted alatt, áhítatosan
Dagad feléd a lelkem szomjusága,
S nézd: elpirúlok s lesütöm fejem
Előtted, aki, ha megszámitom,
Lyányom lehetnél…
Zingaresca Allegro focoso
… Lehetnél, de nem vagy,
Hála istennek, nem – sőt idegen vagy,
Névtelen vagy – és alázatom is
Nevetlen s illanó s nem apai,
S ahogy a zene lángnyelvbe csap át
S terjed, szalad s sikoltva csattogat
És én odaadnám életem, ha most
Keskeny fejed két tenyerembe fogva
Mellemre vonhatnám és képemet
Füröszthetném hajadban s illatát
Tüdőszakadtig szíhatnám magamba:
Nem, leányt így sohasem néz apa
S apára sem néz így soha leány,
Hacsak nem ülnek szája szegletében
S loppal ki nem néznek pilláinak
Rácsa mögül Lótnak leányai!
A zene felharsan s én szememet
Merőn szemedbe szegezem s a mélyét
Kutatom, bent, a csillaga mögött,
Belébocsátva tekintetemet,
Mint ahogy rézsút a mélység fölé
Nyuló lajtorja tetején vigyázva
Szigonyos szemmel néz a tonhalász
A feketén s merően mozdulatlan
Vizekbe, hogy kilesse titkukat.
Kilesem én is és hálóm felé
Csalom a szűzi rejtezés, a késztett
Távolba nézés s összeszoritott
Lyányajk mögé zárt minden titkokat.
A zene táncba surran s magad is
Megringasz ültödben és felriadva
Kigyódzol álltól térdig, futamos
Igéretben, melyről vésett írást ad
Kis kebeled kirajzolt vonala…
Ó drága írás! S drága csillogás,
Ahogy hiába fognád le tovább
Állad kapcsával zavart mosolyod
És ez kitör nedves szemedből és
Szétveti szádnak pirosát s közéből
Porcellánsorban kihasad fogad!
Ó drága, forró, koccanó fehérség,
Előttem száz emlékből ismerős,
Földrengésekből válltól vállig és
Homloktól homlokig! Ó karcsu száron
Megingó és hajlongó halovány
Asszonypalánták: némák, de hivók,
S igézetet gyűrűdzve szétsugárzók,
Mint a gályáknak villám-kamarája,
Mely láthatatlan küldi szét az éjbe
S találomra a néma híradást,
Hogy valahol a tengeren hajó jár:
Érezze s lüktető bukdácsolását
Arrafelé vegye!… S én veszem is,
S fejek felett s kontyok s vállak felett
S elválasztó száz idegen felett:
Selyemdúló és csipkeszaggató
Szememet által és hozzád vetem,
Kimérni térdedet, hogy’ illenék
Köréje két karom s kimérni, hogy
Öledbe a fejem hogy’ illenék,
Kezed mellé, mely keztyűsen megűl ott,
Remegve, mint fészkében a madár…
Kimérni – mérni mind a messzeséget
Ember meg ember közt, idő s idő közt,
Hogy egy rántásra lebirhatja-e
Az akarat, mely joga önmagának,
S a szédület, mely tudja, hogy neki
Csak egy üdvösség adatott: a kész,
Az engedelmes megsemmisülés,
Annak karján s melle fölött, aki
Urának született, mert férfinak!
Látod: én állom a szemed! De te
Lesütöd a tied – s ez jól van igy!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Recitativo.
… Volt már találkozásom éjsötét
Leányszemekkel. Kis vadóc leány volt,
Félig gyerek, de már egészen asszony,
Ahogy testének pompája kifejlett
Szövetruhácskájából, a vasúton,
Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük
A földek és tornyok váltakozását
Velencébe menet. Délről jöhettek
S a fél kalmár, fél paraszt nagykezű
Apát sehogyse tudtam szóba fogni.
Gyanakvó volt s féltette a leányt,
Kit én felfaltam szemmel, de aki
Reám nem nézett volna egy világért,
S mellettem űlve, (iskolás leány!)
Buzgón beírt jegyzőkönyvébe minden
Gyárat meg állomást meg úri kastélyt,
Mely mellett elmentünk és amit apja
Mind sorra néven nevezett neki.
Ám egyszer, mikor a jó férfiú
Az ablakon valamivel tovább
Talált kinézni, hogy megállapítsa
Lesz-e idén bor: a leány hamar
Friss levelet csapott fel jegyzetében
És erre nagy betükkel írta fel:
Albergo Cavalletto. Semmi többet
És most se nézve rám. De nékem a
Szívem feldobbant, és: isten megáldja
Kedves kezed és drága híradásod –
Gondoltam, és beérve, odaszálltam
Az ódon fogadóba s odaszálltak
Valóban ők is. S másnap, mialatt
Az öreg elment üzlete után,
Én már bejártam s öszejártam az
Okos, bámész és megzavart leánynyal
A templomokat, a képtárakat,
A szemöldöknyi hidakat, a kis
Tenyérnyi tereket, beszélve néki
Félig olaszul, félig franciául,
Küzködve s mégis patakzatosan:
Világokról, amikről nem tudott,
Szépségekről, amiket még nem ismert,
Érzésekről, amikkel még talán
Kis életében nem találkozott.
Talán – gondoltam. Ám harmadnapon,
Ebéd után, míg az öreg aludt
S a lyány besurrant hozzám, megbeszélni
Mikor szökünk le újra útjainkra:
Az ajtóban megállt, majd hozzám lépett
S: üljön le, szólt, s ne vessen meg, ha kérdek
Az úrtól valamit. Mit – angyalom?
Hát azt, hogy vajjon tetszem-é magának?
Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél;
Szép vagy s okos vagy s nékem jól esik
Megsímogatnom kócos fejedet
S kemény kezecskédet kezembe fognom.
Hát hogyha jól esik, folytatta, akkor
Mondanék egyet. Nézze, jó uram:
Az életben, ki tudja, leszek-e
Mégegyszer úgy és olyan férfival,
Ahogy magával s amilyen maga,
Amily beszédű és gondolatú
És kézfogású és tekintetű –
Tegyen a kedvesévé! Jéghideg volt
Keze, ahogy megfogtam s lázban égett
Szeme, ahogy felnéztem rá. S mi lesz,
És mit mond majd apád? kérdeztem én.
Apám? Tán megver, de nem üt agyon.
S mi lesz magaddal? Énvelem, uram?
A kétgyerekes özvegy asztalosnak,
Aki rámvár, majd igy is jó leszek!
Szólt s rám nézett és leomlott ölembe
És átkarolt és forró ajakát
Rátapasztotta gyanakvó szememre –
S én e csókban megláttam igazát
S igazamat és minden szerelemnek
Mindeneket lebíró igazát.
Ha álom is: mégis csak ez az egy van,
Ami valóság és amihez képest
Minden egyéb még álmabb s szomorú
Lidércnyomás…
Finale.
Még visszazeng fülembe
A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene
Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek,
Hogy visszagondoló hűségszegésből
Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád:
Már eltüntél s helyetted s helyeden
Székfelborítás, szedelőzködés
Majd rohanás és vad nyomakodás
Ajtó felé. Én is bundámba búvok
És a könyöklőn áthajolva nézem
Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn
A sokaság, mint völgynek lökdösődik
A kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
Számítom, hol lehetsz – és mire végre
Felém virít ruhád s fölfeketéllik
Fejed: lobbal utánad rohanok,
Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
Míg tusakodva melléd nem szorultam,
Éppen mikor az inas rádsegíti
Köpenyeged. – Hát íme, itt vagyok.
Melletted, lyány. Melletted vagyok itt,
Egy sziszre szádtól, szorításnyira
Kezedtől és egy pillantásnyira
Szemedtől. Vajjon ér-e engem e
Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér,
Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt
Merevséggel csak érzem arcomon,
De szemem oda nem néz. S kezem is
Tán érez valamit! egy suhanó
Keztyűi horzsolást, egy pillanatra,
Mely, mire fölnézek, már elosont,
Gyorsabban nálad is, aki pedig
Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve,
A kocsihoz és eltűnsz mélyiben.
Amíg indultok: mégegyszer benézek
Hozzátok, hozzád, az üveg mögé,
Amelyre már virágot vet lehed.
Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e
Sorsom e helyt? S nem játszottam-e
Zugó zenénél, fény káprázatában,
Kétszáz szorongó s nekiöltözött
Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel,
Kinek neve az én számomra: végzet?
Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő!
A kocsi indul és én magam is
Utána indulok, némán tünődve:
Nem te vagy-e az utolsó a sorban,
Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e
Első a sorban: azoknak sorában,
Akikhez nékem nem lesz már közöm,
Akiknek én már semmit sem jelentek,
S akiknek csókja, vágya, bágyadása
Már énnekem nem jut majd részemül?
Ahogy megállok és utána nézek
Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez,
S nem mutat-é előre magamat,
Amint ki nem kötő gályák után
Kinézem a szemem, egyedül állva
A vénség szikkadt krétaszigetén,
Melyből az élet csapkodó vize
Naponkint egy-egy darabot lemállaszt,
Mignem beomlik az egész, s fölötte
Elcsap a só, a nedvesség, a hűs,
A duzzadó szent örökkévalóság?…
Kocsid már régen tovatünt, és én
Olyasmit érzek, hogy ég a szemem,
Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől:
Sótól, vagy hűvösségtől, vagy talán
Nedvességtől… Isten veled, leány,
S talán, ki tudja: isten veletek!


Epilogus

Epilogus
Alig kezdtem: ködök ereszkednek,
Nap a napnak gondolatlan sirt ás,
Ami tegnap ökölemelés volt,
Ma bizony jó, ha szájrándítás.
Innen is, onnan is kezem lehanyatlik,
Ahogy, idegen, magam elé nézek –
El sem mentem, más ül a helyembe
S ajkam elernyed, ahogy fütyörészek.
Egyre-kettőre lekopik rólam
Amit tudtam, amit akartam –
Magam is alig emlékszem magamra,
S mire meghalok, rég meghaltam.