A mi édes magyar nyelvünk - 3

Nem szólok a „kinéz“ és „kinézésről“, melyeken nyargalni szoktak, ha a
germanizmus jön szóba, sem a „lekéste a vonatot“, „voltam Bánkbánnál“
féle szörnymagyarságról.
Arról a sok germanizmusról beszélek, melyeket senki se hisz
germanizmusnak, melyek ugy ellepték a köznyelvet, hogy már föl sem
tünnek. Ilyen germanizmusoktól hemzseg az „uri“ nyelv. A germanizmus –
mondhatnám az irodalmi nyelvnek is minden nyilásából ránk vigyorog. Ezek
nem a szembeötlő, mindenkinek szemet szuró, feltünő németségek: hanem
alattomos lappangó, nem is sejtett germanizmusok, melyek csak akkor
mutatják ki korcs születésüket, ha leforditják németre és nyilvánvalóvá
lesz, hogy ez német szólás, magyar szavakkal.
Izelitőül ime a következők:
Sulyt helyezni vagy fektetni – Gewicht legen.
Ha minden kötél szakad – Wenn alle Stricke reissen.
Fölemelő érzés – Erhebendes Gefühl.
Beszédet tartani – Rede halten.
Kézen fekszik – Liegt auf der Hand.
Tüzőrség, (magyarul tüzoltóság mert az illetők nem őrzik, hanem oltják a
tüzet ugyebár?)
Lépést tartani – Schritt halten.
Minden hájjal megkent – Mit allen Salben geschmiert.
(A székely ugy mondja, hogy: száz fából faragott.)
Végy magadnak fáradságot – Nimm dir die Mühe.
Nem áll a képéhez – Steht ihm nicht zu Gesicht.
Tiszta bort beönteni – Reinen Wein einschenken.
Vaklárma – Blinder Lärm.
Ágyat őrizni – Das Bett hütten.
Jó egészségnek örvendeni – Sich einer guten Gesundheit erfreuen.
Kézzel fogható – Handgreiflich.
Határt nem ismer – Kennt keine Grenzen.
Folytathatnánk ezt a példázgatást végtelenig. Ezeket és hasonlókat ugy
megszoktuk, hogy senki se tekinti germanizmusnak, pedig mind merő
forditás, a mit azzal bizonyithatunk, hogy a francia vagy angol,
ugyanazt a gondolatot vagy fogalmat egész máskép, saját szelleméhez
alkalmazva fejezi ki.
Szintoly bántó, mikor német vagy idegen közmondásokat csempésznek be,
mert a megfelelő magyar már nem jut eszünkbe. Az igen ismert „Après moi
le déluge“ „utánam az özönviz“ már meghonosult nálunk, holott a magyar
ember máskép fejezi ki a gondolatot, még pedig igy: Aki utánam jön,
tegye be az ajtót.
Mégis vannak esetek, mikor át lehet venni más nyelvből is szólásokat,
minthogy az életbölcseségnek egy-egy találón kifejezett mondását vagy
egy-egy hiányzó fogalomra a kellő kifejezést a népek kölcsönösen
átveszik. A francia „demimonde“ átment más nyelvekbe is. Ha a német
„Halbwelt“-et mond, mondhatunk mi is félvilágot. Más kifejezéseket is
elkölcsönzött a német a franciából, „esprit d’ escalier“ (Treppenwitz,
késő jó gondolat) le dernier cri (der letzte Schrei, a legutolsó divat).
Az effélék nem ellenkeznek egy-egy nyelv szellemével. „Blaustrumpf“,
„bas bleu“, már a magyarban is használatos, mint kék harisnya. A mézes
hetek, honig mond, lune de miel, honey moon, is ebbe a sorba tartozik.
Francia, német, angol él vele, használhatja hát a magyar is. Vigyázni
kell azonban, hogy az átvétel ne járjon nyelvrontással s a jövevény ne
rongálja meg otthonunkat. Mikor egy lap azt irja, hogy „az uj kurzus
Horvátországban“, fölöslegesen hurcolja be a „neuer kurzot“, mert a
magyar nyelvben megtaláljuk a helyes kifejezést „az uj rend
Horvátországban“. Hát még mikor valaki ilyen szörnykifejezésre
ragadtatja el magát ujságirói hevében: „a moralinsanitys ember!“
Borzasztó! Persze „az erkölcsi érzék nélküli ember“ nagyon köznapian
hangzott volna.
Boszantó, mikor idegen – főleg német szót nem megfelelő magyarnak
hiányában, tehát kényszerüségből használnak, hanem mikor ezek a
fölöslegesen átvett szavak nagyrészt élősdiek, melyek a mi meglevő régi,
jó magyar szavainkat kiszoritják.
„Tessék hát megmondani, hogy a _flancol_, hogy fejezed ki magyarul?“ –
„Istenem! Mi az a _flancol_? Semmi más, mint a mi jó magyar _fitogtat_
szavunk, a _flancolás_ meg _fitogtatás_!“
A leghasználtabb és legfölöslegesebb behurcolt szó a _hercig_. Nélküle
már nincs magyar beszéd… _Hercig_ meg _nett_, meg _unheimlich_… Mintha
bizony az édes, kedves, aranyos, helyes stb. nem fejezné ki a _hercig_
árnyalatait…
Dehogy fejezi ki… felelte nekem egy tözsgyökeres magyar ember, mert a
hercigben az is foglaltatik, hogy szivből szeretem az illetőt!…
Milyen erőszakos belemagyarázás! Ha azt mondod _hercig_ gyerek… kell-e
szivből is szeretned?
A _Stréber_ szó már az irodalomba is befurakodott, sőt családot
alapitott, megfiadzta a _stréberség_, _stréberkedik_ szókat, holott a
kapaszkodó igen jó kifejezés a nevetséges stréberekre, a törtető,
törtetés meg a komoly stréberségre igen alkalmas. Egy irónk pedig igen
elmésen a svihákstrébert „csörtetőnek“ nevezte el.
A _nett_ szót a német beszédben a legkülönbözőbb értelemben használják.
A gyakorlat, a vele való élés adja meg a szónak ezt a tartalmat. _Nett_
lehet a tájék, _nett_ az ember, _nett_ a gondolat, _nett_ egy lány,
_nett_ egy öltözék… A magyar nyelvben nincs szó, mely a _nett_-nek
mindezen értelmét kifejezné és melyet ugy lehetne használni, mint a
_nett_-et mindenféle alkalommal. Nekünk több szót kell használnunk.
Minden alkalommal mást. A _nett_ voltakép _takaros_ és egy leány, egy
ruha, egy ötlet lehet takaros, de már vidékre nem mondhatjuk, hogy
_takaros_. A mit a német ilyen helyütt ugyanazzal a szóval jelölt meg,
arra nekünk mást-mást kell alkalmaznunk. A német a nett szónak ezt a
gazdag jelentőségi körzetet azzal szerezte meg, hogy a legkülönfélébb
értelemben használta volt.
Ez is mutatja, hogy a használat adja meg a szónak a maga értelmi és
jelentési gazdagságát s a forgalomból kivesző szó lassanként elsorvad. A
ki tehát szükség és különös ok nélkül idegen szóval él meglévő magyar
helyett, a szókincs fejlődését s igy a nyelvnek természetes fejlődését
is megakadályozza.
Igy vagyunk az _unheimlich_ szóval is. A német gyakorlat szentesitette
ennek a használatát a legellentétesebb értelmekre. Egy szavunk sincs az
egész jelentési körnek megjelölésére, de egy csomó szavunk áll
rendelkezésünkre, melyekkel minden alkalommal kifejezhetjük azt, amit a
német az _unheimlich_-al kifejez.
Unheimlich vidék, kietlen táj, unheimlich ábrázat – rémes ábrázat,
unheimlich érzés, borzongó vagy félős érzés. Tehát a rémes, kietlen,
borzalmas, félelmes, félős, borzongós bőven kárpótolnak az
unheimlich-ért. A fess szóra van a nyalka vagy kacki. De mivel mindkét
szó csak a népnyelvben él, nem használhatók mindazon kifejezési körre,
melyet a német szó felölel. Kacki menyecske, nyalka hadnagy vagy legény
ezt mondhatjuk, de hogy egy előkelő világdáma fess, azt a kacki-val nem
fejezhetjük ki.
Más következménye is van az idegen szó használatának. A ki érti azt az
idegen nyelvet pl. a ki tud németül, az tudja, hogy az a szó idegen, de
a más nyelvet nem értő magyar ember az idegen szót is magyarnak hiszi és
hozzá szokik teljesen, miközben a magyart elfelejti.
Érthetetlen ez a nyelvcsufitás: mert valóban csak annak nevezhetjük, ha
az ilyen szavakat mint _pucol_, meg _puceráj_, kiszoritják a tisztit meg
a tisztitót, _kripli_, a rokkantot, _reszkirosz_ a kockázat szót, _gang_
a folyosót, _svung_ a lendülést, _vink_ az intést stb.
Mért használják a _paccol_, némelyek meg épen a _smirolás_ kifejezést.
Oly hangzatos, ékes és gyönyörü ez a szó? És nem forgat-e ki más jó
magyar szót is az értelméből? Vannak, akik magyar szókkal akarván a
paccolást kifejezni, azt mondják hogy packáz, holott ez a szó teljesen
mást jelent. Packázás hencegést, nagyzást jelent.
Folytathatom is a példákat, miért mondják inkább _spritzer_ mint fröccs,
_suszter_ mint varga vagy cipész, _schotter_ mint murva, _trükk_ mint
fogás vagy ötlet, _pedigree_ mint családfa, leszármazás, _umschlag_ mint
borogatás, _pártner_ mint társ, _honorál_ mint méltányol, méltat vagy
jutalmaz, dijaz, _eliminál_ mint kihagy, _kapucni_ mint kámzsa, vagy
csuklya, _vádli_ mint lábikra, _lasso_ mint pányva, _bumliz_ mint
kószál, kódorog, őgyeleg, ődöng, _klopfol_ mint porol, kiver, _agilis_
mint mozgékony, tevékeny vagy fürge, _lokni_ mint fürt, _kirámol_ mint
kirak vagy elrak, elrakosgat, _virstli_ mint kolbász, a társaság
crémeje, mint szine java?
Ohó! a virsli nem kolbász, a lokni nem fürt, a klopfol nem porol, a
nudli nem metélt vagy csik! Ugyan bizony miért ne volna a virsli
kolbász, miért jelentené az csakis a frankfurtit és a kolbász a magyar
disznóságot, lokni meg csak a kis fűrtöt, a huncutkát? Ezek
belemagyarázások. Megnehezitjük magunknak a nyelvet, mert olyan
szópocsékolást viszünk végbe, a milyet nagyobb szókészlettel biró nyelv
sem viselhet el. Mindenféle szó árnyalatra nem szolgálhat semmiféle
nyelv külön-külön szóval, mert kifogy a gyökökből. Segit magán ugy, hogy
ugyanazt a szót használja különbözö értelemben. Mi meg azt kivánjuk,
hogy a kolbász minden egyes fajára külön szavunk legyen, holott a német
a Wurstot, a francia a saucissont mindenféle kolbászra használja.
Vannak aztán érthetetlen szeszélyei is egyes iróknak és lapoknak.
Egy-egy szót kiirtanak, melynek helyébe se más magyar szót, se legalább
magyarul hangzót nem adnak. Vegyük csak a „szurony“ rég elfogadott és
közhasználatu szót. Némelyiknek szemet szur és a „bajonet“-et pártolja.
Ha még panganét-ot mondanának, az mégis csak megmagyarosodott alakja a
bajonetnek, de a bajonet egyáltalján nem illik a magyar ember szájába.
Nem hangzik magyarosan. Gondoljuk el a magyar nyelvet a szurony szó
nélkül… Vajjon hogy hangzott volna Gyulai Pál szép verse?
Szuronyt szegezz,
És előre…
Biz az már csak igy hangzott volna:
Bajonettet szegezz,
És előre…
Hogy ez költőileg hangzanék, ki merné állitani!
Petőfi se mondhatta volna:
Verte tandem a bal combom
Kard, azaz hogy panganét.
Szép, régi, jó, magyar szavak meg kivesznek a forgalomból.
Ilyenek az _aszó_, avas, szavak. A szép hangzatos „ját“ szót már csak
elvétve ismeri a népnyelv, mi a csuf, tót druszát használjuk helyette!
Hányan értik már a pilis szót, mely helyett _tonzurát_ használnak? A
keszi (mező) szó annyira kiszorult az életből, hogy még a vele képzett
helységnevekben is megcsonkult, Budakeszi, Bátorkeszi helyett
Bátorkeszt, Budakeszt mond a magyar ember is. Az „alajt, alit“
vélekedést jelentett valamikor, az _imetten_ ébrenlétet. Kérdem:
kellett-e ennek és sok más szép szavunknak a lomtárba kerülni?
Az ilyen nyelvrontás ellen az egyetlen orvosság az üde, tiszta népnyelv
beszivása. Csak te mentetted meg eddig is a magyar nyelvet, te lenézett
szegény magyar népem! Ha te nem volnál, a germanizmusok, gallicismusok,
latinismusok és egyéb idegenszerüségek felvetnék ezt a magyar
nyelvünket. De nagy iróink hozzád fordultak s a te gondolkodásod,
érzelmed, egészséges észjárásod medencéjéből meritve felujitották,
felpesditették a magyar nyelvet!
Az előbb felvonultattuk az uri nyelv germanizmusainak egy sorát.
Ezzel ellentétül álljanak sorba a népnyelv piros, posgás, egészséges
szólamai, melyek a hamisitatlan magyar gondolkodást ragyogtatják.
Ezeket bezzeg nem lehet németre átforditani, olyan jó izüek és igazán
magyarok.
A tyuk is kikaparja.
A szegény embert az ág is huzza!
Sülve-főve együtt vannak.
Szembogár. (Milyen festői szó!)
Lépten-nyomon.
Nyélbe ütni.
Léhütő.
Szelet csapni. (Hencegni).
Levet csapni. (Udvarolni).
Egy huron pendül.
Köti az ebet a karóhoz.
Nagy pipáju kevés dohányu nemzet.
Inaszakadt, agyalágyult.
Füstbe megy.
Egy követ fuj.
Rossz fát rakott a tűzre.
Tüzről pattant.
Összeszüri a levet.
A hol a madár se jár.
Elfogyott a sütni valója.
Tökkel ütött.
Körmönfont. (Raffinált).
Átlát a szitán.
Dülőre visz.
Felköti a kolompot.
Ágról szakadt.
Fenékig tejfel.
Minden lében kanál.
Földhöz ragadt.
A székely arról, aki útlevél nélkül megy Romániába – azt tartja, „hogy
átment a medve vámon“. A háromszéki meg, hogy „rigópaszszussal ment át.“
_Jegy!_… Milyen egyszerü ez a szó és a néplélek mit teremt belőle… Jegy
voltakép signum-zeichen. Ebből a kaputos nyelv semmitse merne alkotni…
De a nép neki megy bátran.
És a családfából hány származék válik le. Jegyes, eljegyzés, jegyváltás,
jegyben jár, jegy-gyürü, jegyesség!…
Az uri nyelvet csak a tiszta népnyelvvel lehet kitatarozni. Le kell
szállni a néplélek mélységeibe és onnan halászni ki a kincseket, anélkül
azonban, hogy parasztosakká váljunk. A népiességet ugyanis sokan ezzel
tévesztik össze. Ezekkel szemben legjobb, ha Petőfire, Aranyra és
Jókaira utalunk, kik népiesek voltak anélkül, hogy póriasokká váltak
volna.
A nép érzelmi és gondolkodás világába mélyedni lehetséges, de
eredetiségét eltanulni igen bajos.
Amit azonban el lehet tőle tanulni, az a szóképzésben nyilvánuló
felfogás. A nép egészen máskép képez és teremt szókat, mint mi szoktuk
tenni. Mi azt kivánjuk, hogy a szó _kifejezze_ azt, amit rajta
gondolunk, a nép beéri azzal, hogy a szó azt jelentse.
Az „egyke“ szó kifejezi-e, hogy egyetlen vagyis egy gyereket jelent,
mint rendszert? Dehogy fejezi ki ezt az értelmet – de jelenti és az
értelmet hozzá füzzük. – Kész hát a szó, mely rendeltetésének megfelel.
Vajjon mertünk volna-e a mostani felfogásunkkal olyan szót teremteni,
mint „képmutató“ vagy „kétszinü?“
Tessék elképzelni, hogy a német szóra „Scheinheiliger“-re nincs magyar
szó és teremteni kell rá egyet.
Ha most azt ajánlanák, hogy fogadjuk el a „képmutatót“, azt felelnénk
rá, ugyan miféle képet mutat az álnok ember; ez nem fejezi ki az
értelmet, meg se lehet mindjárt érteni, hogy mit jelentsen. És ime! a
gyakorlat megadta a szónak a kellő értelmet.
Hát még a „_Kétszinü_“?
Mi volna a felelet? Kinevetnék az embert vele. „Kétszinü“. Vajjon melyik
az a két szin?
Ebbe a sorba (majdnem azt irtam, hogy kategóriába) tartoznak az ilyen
szavak is, mint „szemfényvesztés“, „szemfényvesztő“ pedig milyen költői,
zengzetes szó. Hogy felragyog benne a népi képzelet.
Hátannak a röpke rovarnak a neve, melyet ugy hivnak, hogy „szitakötő“.
Mért nem tudnak a magyar természettudósok növényre, állatra ilyen
szavakat teremteni? Mert ihlet nélkül dolgoznak és nem tanulmányozzák a
népnek a nyelvalkotásban nyilatkozó lelkületét, gondolkodását.
Többet kell a néppel foglalkozni.
Mintahogy a test a nyaralást, a faluzást, a fürdést megkivánja és attól
felüdül, ugy felpesdül és megujul a városban, kivált a fővárosban
elernyedt magyar nyelvérzék is a népnyelv himes mezején – egészséges
levegőjében.
Sajnos a népnyelv is kezd romlani és megtelni idegen szavakkal. A sajtó
rontja, az a krajcáros sajtó, melyből világismeretét magába szedi és
azzal együtt az uri nyelv rossz és idegen kifejezéseit. A magyar ember
nem „tartana beszédet“, hanem „mondana beszédet“, de hát az ujság ugy
irja. Aminthogy a nép nyelvén a pap sem tart misét, hanem „misét mond“
(misemondó ruha).
Mi a sajtónak leginkább vidéki részéről várnánk némi megujhodást, azt,
hogy abból a jóizü, egészséges vidéki nyelvből valamit szivárogtasson be
az irodalmi és a fővárosi sajtóba. Az ellenkezője állott be. A budapesti
zagyva nyelv kezdi már a nép nyelvét is meghamisitani és kiforgatni.
Egy paraszt lány a cipésznél sevró-bőrből rendelt cipőt. Kérdeztem
tudja-e mi a sevró? „Hogy ne tudnám. Nem vagyok olyan buta,“ volt a
felelet. De megcsiptem. „Miért nem rendel kecskebőrből?“… Válasza igy
hangzott: „kell is nekem kecskebőr, nekem sevró kell.“ Nem akartam
elárulni, hogy a chevreau franciául kecskét, már mint gödölyét jelent.
A finn és skandináv sajtó, mint már említettem, az idegen szavakat,
teljesen kerüli, mert azt kivánja, hogy a nagy közönség, főleg a nép
megértse. A német socialista sajtó tekintettel a népre az idegen szavak
mellé zárjelben oda irja a német jelentést is: hasard. (kockázat) Mi nem
követjük ezt az okos és helyes utat. Még az olyan jeles és jó iró is,
mint Palágyi Menyhért ilyen cimet ad egyik munkájának: „A szellemi élet
dekadenciája és degenerációja“.
Miért dekadenciája és mért degenerációja? A szellemi élet hanyatlása és
elfajulása se jelentett volna kevesebbet…


MIT CSELEKEDJÜNK A NYELVTISZTASÁG ÉRDEKÉBEN.
Az a kérdés tehát, mit cselekedjünk a nyelvrontás ellen és főleg a
hanyatló nyelvérzék fölserkentésére.
A németországi tanítóképző nagygyűlés 1883-ban Hannoverában a következő
határozatokat fogadta el…
1. Az idegen szavak elleni küzdelem a tanítóképző intézetek egyik
legfőbb feladata.
2. Ez a feladat nem abból áll, hogy a növendékek a kölcsönszavak
elkerülésére illetőleg átírására vagy új szók alkotására oktatást
nyerjenek. Teljesen elégséges, ha a növendékek komoly köteleségnek
tartják, gondolataikat mindenütt német szóval kifejezni, ha csak valami
kényszerítő ok nem követeli az idegen szó használatát.
3. Evégből a német nyelv gazdagságát és hajlékonyságát alkalmilag ki
kell emelni és a nyelvoktatásnál, kivált a szóképzéstan előadásánál
történjék rá utalás.
4. Azon idegen szavakra nézve, melyeket németekkel pótolni nem lehet, a
melyek tárgyi okokból el nem kerülhetők – lehetőleg világos és szabatos
fogalmi magyarázatokat kell adni és követelni. Hibáúl rovandó fel, ha
olyan esetekben, amikor megfelelő német szavak rendelkezésre állnak s az
ifjak azokat ismerik, mégis idegen szóval élnek, akár saját gyakorlataik
elkészítésekor, akár a gyakorló iskola tanításai alatt. Olvasási példák
alatt az előforduló idegen szó helyett ismétléskor a német szó
olvastassék. Föltéve, hogy ez a szó a közgyakorlatban használtatik és a
növendékek ismerik.
5. Abban a törekvésben, hogy a nyelv tisztasága megóvható legyen, az
intézeti tanárok jó példával járjanak elől. Hogy a növendékeket tiszta
németségre szoktassák, a német nyelv tanárának tanártársai segítségére
legyenek.
6. A képző intézetekben használt könyvek és segédművek közül elsőségük
van azoknak, amelyek az idegen szavakat lehetőleg kerülik.
(A német okosan és alaposan lát hozzá, legelébb az ifjúság oktatóit
tanítják ki helyes irányban, hogy aztán tovább terjesszék a helyes
felfogást az ifjúság közt. Beszéltem egy német gyárossal, aki
megerősítette a nyelvtisztaság nagy haladását az új nemzedékben, fiai
már sokkal tisztában beszélnek, mint ő meg az anyjuk. Nálunk is így
lehetne megindítani a mozgalmat, természetesen felülről – a
közoktatásügyi kormányzat részéről kellene a kezdésnek kiindúlni.
Kiváltképen arra ügyelnének, hogy a mozgalom ne csapjon túl a medrén,
mint minden mozgalomnál s kivált nálunk szokás. Meg kellene tartani az
észszerüség határain belül s egyelőre csak arra szorítkoznék, amit
folyton kiemeltem, hogy ok és szükség nélkül ne éljünk idegen szóval.)
A németországi igazgatói értekezleten, melyet Hannoverában tartottak,
kimondták, hogy az iskola vezesse a harcot az idegen szavak ellen és az
mutasson arra a kárra, melyet az idegen szavak a nemzeti méltóságon
ejtenek, egyúttal mutasson az okokra, melyek a használat mögött rejlenek
u. m. a hiúságra, felületességre, a kényelmeskedésre, a szépészeti érzék
hiányára!…
A német legkiválóbb nyelvészek tankönyveiben a nyelvtisztaság mellett
nyilatkoznak.
_Kleinpaul_. (Poetik 7. kiadás.) „Nem szabad a nyelvet nélkülözhető, meg
nem honosodott idegen szavakkal lealázni.“
_Kappes_. (Leitfaden der Stilistik 4. kiadás.) „A nyelvtisztaságot
nemcsak a styl szépsége kivánja meg, melyet a nyelvi zagyvaság megzavar,
hanem a világosság és közérthetőség is.“
_Kiesel_. (Stilistik für Schulen.) „A gyakorlatból kizárandók azok az
idegen szavak, melyek helyébe a fogalmakról való tiszta felfogás
megnehezítése nélkül, közérthető és már a nyelvben valósággal létező
szavak állíthatók.“
_Müller Frauenstein_ (Handbuch für den deutschen Sprachunterricht)
ezeket írja: „Az idegen szavak elleni harc s az irott _nyelvnek
felújítása a kincsek által, melyeket a szójárások és népies nyelv
nyújtanak_, a jelenkornak jelszavai. Az iskolának kötelessége manapság a
német nyelv tanitásában az idegen szavak eltávolítását sürgetni, és
felvilágosítást adni, hogy ennek a kérdésnek megítélésében milyen helyes
elvek szerint kell eljárni.“
Az iskolán kivül az irodalomhoz és sajtóhoz fordul a német nyelvtisztitó
mozgalom és mindkettő részéről buzgó támogatásban részesül.
Azt hiszem a magyar közoktatásügynek is ezen a nyomon kellene haladni.
Nagy szerep jutna ebben a mozgalomban nyelvtudományi folyóiratainknak,
melyek figyelme kissé a gyakorlati élet felé fordulna. Most inkább
nyelvkutatással foglalkoznak – pedig a nagy közönségben fokozná az
érdeklődést, ha az irodalmi, tudományos és kivált a köznyelvvel is
foglalkoznának. A német „Sprachverein“ közlönye nem állapodik meg a
tudományos kutatásnál, hanem leszáll a közélet porondjára és
megtárgyalja annak nyelvi jelenségeit. Izgatva, piszkálva, buzditva,
lelkesitve. Bevonja a nagy közönséget is és közzéteszi a hozzá érkező
okos és helyes javaslatokat. A német „Sprachverein“ müködése nemzeti
jellegü mozgalom és mivel ugy van szervezve, hogy fiókokkal elárasztotta
egész Németországot – ezeknek felolvasásai és gyülései gondoskodnak
róla, hogy a tanok széles rétegekben elterjedjenek. Nálunk külön
nyelvtudományi országos szervezetet megteremteni fölösleges. A meglevő
közmüvelődési egyesületek igen alkalmasak volnának arra, hogy előadásaik
és felolvasásaik keretébe a nyelvtisztasági kérdést is bevonják.
Irodalmi tudományos tanári köreinek ne feledjék, hogy amely nyelv nem
fejleszthető, az nem is életre való – azt meghaladják, megelőzik mások
és lassanként leszorúl a néppel együtt, mely beszéli.
A magyar nyelvről ezt nem lehet mondani. Igenis fejleszthető és nagyon
alkalmas mindenre. Nem is kell újat teremteni csak ki kellene aknázni
azt ami a tájnyelvben él, de nincs kellőkép elhelyezve, a köz és
irodalmi nyelvbe felvéve.
Minden nyelv fejlődése titokzatos és szinte láthatatlan –
ellenőrizhetetlen hatások, befolyások és tényezők eredménye. A nemzet
maga – annak minden tagja öntudatlanúl mindennapi beszédével járúl
hozzá. Egyes nagy lánglelkü írók és költők ismeretlen kincseket aknáznak
ki és ismeretlen magasságba ragadják a nyelvet. Ezekből világosan
következik, hogy a nyelvet – mely nő, alakúl, fejlődik, milliók lelkében
és ajkáról, megrendszabályozni képtelenség. Nagy merészség, sőt
kivihetetlen volna a magyar nyelvnek természetes fejlődésének szárnyait
megnyirbálni. – De irányítani minden fejlődést lehetséges. Ami
nyelvújításunk mutatja, hogy az ilyen vállalkozás nem eredménytelen.
A francia „Institut,“ a német „Sprachverein“ és más népek nyelvtisztító
és nyelvművelő mozgalmai is mutatják, hogy bizonyos fokig lehet és kell
a nyelv fejlődésére nemcsak az írónak, hanem a nyelvésznek is hatnia. Én
a nyelvtisztasági mozgalmat menten minden vakbuzgóságtól – a józanság
határai közt megtarthatónak gondolom, ha a fattyúhajtások lebotolására
szorítkozik és rajta vagyunk, hogy amennyire lehetséges – helyesen
képzett és nyelvünk szellemével nem ellenkező szavak kerüljenek
forgalomba. Nyelvtudományi köreink kötelessége is közreműködni ebben a
mozgalomban, új szavak teremtésével és ajánlásával, vagy legalább is
azzal, hogy egy fórum legyen, melyhez ilyen kérdésekben fordulni
lehessen. Két nyelvtudományi folyóiratunk s az akadémia nyelvtudományi
osztályának támogatása igen hasznos és becses volna. A nyelv mindennapi
szükségleteinek kielégitését teljesen csakis a közönségre bízni nem
lehet. Részben az író, kivált a nagy írók teremtik és fejlesztik a
nyelvet – részben a napi élet, a nagy közönség, a műkifejezéseket az
illető szakkörök alkotják. De nehogy a nyelv tisztán avatatlanok és
műkedvelők hatása alá kerüljön, kell, hogy a magyar nyelvtudomány vezető
férfiai is érzéket mutassanak az élet, az élőnyelv igényei iránt. Ne
csak birálgassanak s itéljenek, hanem javaslatokkal is iparkodjanak a
nyelv ügyének vezetésébe és irányításába befolyni. Tartok tőle, hogy ha
ez meg nem valósúl, nyelvünk el fog vadúlni, mint a felsorolt példák
aggasztólag mutatják, mert hogy a virsli – vursli – féle nyelv se
diszünkre se becsületünkre nem válik, azt bővebben bizonyitani
fölösleges volna. Hogy ha a generáció az ivadékot és nemzedéket
kiszoritja, az bizony haladásnak nem mondható!… És hogy már egyik nagy
állásu és népszerü szónokunk igy ir: „egyik _kuncsaftja_ a
leánykereskedőnek“, ez már olyan pongyolaság, mely ellen a jóizlés
nevében tiltakoznunk kell. Bossuet nem igy irt franciául!
Nem fejezhetem be találóban könyvemet, mintha egy német tudós
nyilatkozatát idézem a magyar nyelvről.
Dr. Hans Jensen a német „Sprachverein“ folyóiratában cikket irt: „Was
kann uns die madjarische Sprache lehren“ cimmel.
Dr. Jensen igy kezdi cikkét: „A német nyelv tisztaságának ellenfeleitől
folyton azt hallani, hogy idegen szavak nélkül nem képzelhető művelt
nyelv és hogy ez idegen szavak fölvétele valamely nyelvnek szókincsébe,
ennek a nyelvnek a gazdagitását jelenti.
„_A magyar nyelv kitünik azzal, hogy egyrészt szóbőségével, másrészt
rendkivüli hajlékonyságával_ (Bildungsfähigkeit) _képes arra, hogy
úgyszólván minden idegen szót nélkülözhessen és minden gondolatot –
akármilyen tudományos vagy különleges legyen, a saját eszközeivel
kifejezhessen_. Ha a következőkben a példák egész sorozatát és pedig a
legkülönfélébb eszmekörökből a mondottak bizonyitására bemutatom, nem
szándékszom a magyar nyelv felsőségét a német fölött bizonyitani, hanem
csak rá akarok utalni, milyen módon lehetne a németben is megfelelő
összetételek, leszármaztatások stb. utján a műszaki kifejezések s az
általános értelmü uj szavak szükségletét sajátunkból fedezni ahelyett,
hogy nyomoruságos elfogultságunkban és nevetséges idegenimádásunkban más
nyelvekből kölcsönözgessünk és lopogassunk.“
A cikkiró aztán előveszi: a német-magyar szótárt és példákat hoz fel u.
m. gyógyszertár, gyógyszerész, néprajz, rendőrfőnök, okság, oksuly,
vegytan, elemző vegytan, gyülés, lény, szinház, szinképelemezés,
(Spektralaenalyse) stb.
* * *
Nincs több mondani valóm!
Lesz-e hatása annak, amit elmondtam?
Lesz! Ha nem mindjárt – később. Mert a magyar nyelv lejtőre jutott s
előbb utóbb be fogják nálunk is látni, amit mindenütt beláttak, hogy a
nyelvet nem szabad vadon tenyészni hagyni – kell azt gondozni is.