A mi édes magyar nyelvünk - 1
Total number of words is 3831
Total number of unique words is 1855
24.2 of words are in the 2000 most common words
34.5 of words are in the 5000 most common words
39.9 of words are in the 8000 most common words
A MI ÉDES
MAGYAR NYELVÜNK
ÍRTA:
BERCZIK ÁRPÁD.
AMIT MAGYARUL JÓL KIFEJEZHETSZ, ARRA IDEGEN SZÓT NE HASZNÁLJ.
ORSZÁGOS ISMERETTERJESZTŐ TÁRSULAT KIADVÁNYA 1912.
VÁRNAY ÉS FIA BUDAPEST, VI., LISZT FERENC-TÉR 9.
RÁKOSI JENŐ
KEDVES BARÁTOMNAK
SZERETETTEL.
BEVEZETÉS.
A nyelv minden nemzetnek legnagyobb értéke, abban nyilatkozik meg lelke,
gondolkodása, érzelme, szelleme, s ezt a nyelvet lehetőleg tisztán,
szeplőtlenűl megőrizni, saját erejéből tovább fejleszteni, minden idegen
fertőzéstől megóvni iparkodik minden nemzet. Ha nagy nemzetek vagy bár
kicsiny, de egységes nyelvterületen élő nemzetek is sürgősnek tartják
nyelvük védelmét, még érthetőbb és természetesebb, hogy mi magyarok
megóvjuk nyelvünket a sok, rázúduló hatástól, mert mi számra nézve nem
tartozunk a nagy nemzetekhez s a kis nemzetek közül sem azokhoz, amelyek
zárt nyelvterületen élnek. A magyar zárt nyelvterület – az Alföld egy
része – igen csekély s a magyarság máskülönben más nyelvű fajokkal
vegyesen lakik.
Nagyon természetes tehát, hogy ezek a nyelvek, de legkivált a városokban
a német – mint világnyelv nyomot hagynak a magyar nyelven. Nem
szándékszom a magyar nyelv újabb fejlődésével, átalakulásával
foglalkozni, nem tekintem feladatomnak mindazt szemügyre venni, ami a
magyar nyelv szellemét veszélyezteti és a nyelvet rontja. Csak egyik
oldalát a nyelvfejlődésnek akarom tárgyalni, az idegen szavak
beáradásának kérdését, a mely eredeti vagy azzá vált (mert átalakult)
nyelvkincsünket veszélyezteti s a mi szép nyelvünket, ha csak az
özönlésnek útját nem álljuk, lassanként gyalázatos zagyvalékká
aljasítja.
Nem vagyok nyelvtudós, sem nyelvész, nem is mint ilyen szólok ehez a
kérdéshez, hanem mint író, mint magyar ember világitok rá s iparkodom
mind a szakkörök, mind a nagy közönség figyelmét felébreszteni, őket
felrázni, hogy még idejében mozogjunk s akadályozzuk meg a nyelv teljes
elposványítását.
Úgy írom ezt a könyvet, hogy mindenki olvashassa, aki a nyelv iránt
érdeklődik, férfi meg nő, öreg és fiatal. Menten minden tudálékosságtól
szeretnék az értelmiségre hatni, tanférfiakra, írókra, sajtóra, a
közélet különféle rétegeinek vezetőire, szóval mindenkire, aki a nyelv
alakúlásának irányítására hatással lehet. Tudom nem lesz könnyű munka,
mert nálunk is – mint egyebütt, – kétféle nézet uralkodik a
nyelvtisztaságról. Egyik, mely méltányolja, a másik, a mely
fölöslegesnek tarja és a nyelvet teljesen a maga fejlődésére bízza. Azt
hiszem ha a higgadtság középútján haladva, minden túlzást kerülve, a
kivihetőt és elérhetőt veszem csak szemügyre – egy részét az
olvasóközönségnek talán mégis meg fogom nyerni az ügynek. Vagy ha azt
nem is érném el, hasongondolkodású, nálamnál képesebb és jártasabb
szakembereknek kedvet szerzek alaposabb munkák megírására.
Teljes nyelvtisztaság nem képzelhető semmiféle nyelvben. Bizonyos szavak
általános közkincscsé lettek s megtalálhatók minden nyelvben. Nagyot
hibázna tehát az, aki a magyar nyelvből minden idegen szót ki akarna
gyomlálni. A túlzás a nyelvtisztításban is – mint mindenben – ártalmára
van az ügynek.
Érjük be azzal, hogy szükség, különös ok nélkűl ne éljünk idegen szóval
és hogy ahelyett, a mit jól kifejezhetünk magyarúl, ne használjunk
idegen szót.
A német nyelvtisztítók hosszas küzdelem után ezt a vezérelvet fogadták
el s úgy vélem, mi is helyes nyomon járunk, ha erre a csapásra térünk.
A nyelvtisztaságnak kétféle ellensége van. Azok, akik túlozzák és minden
idegen szót ki akarván irtani, képtelen új szavakat gyártanak, a
melyeket a nyelvszokás nem fogad el: a másik rész a közönyösöké, akik
nem értik és nem érzik át ennek a kérdésnek jelentőségét: akikben nem
lángol a nemzet öntudata és nem fogják fel, hogy nem elég szépen,
választékosan és helyes kiejtéssel beszélni franciául, angolul, vagy
németül, hanem mindenkinek első és legszentebb kötelessége anyanyelvét
helyesen, választékosan és lehetőleg tisztán beszélni.
Akik ezt a fenkőlt törekvést nevetségessé teszik, azokat bátran
nevezhetjük gyászmagyaroknak. Arról lehet rájuk ismerni, hogy minden
nyelvtisztasági törekvést nevetségessé tesznek azzal az ócska
fegyverrel, hogy hiszen „te se beszélsz tisztán, mert te is használsz
idegen szót.“ A kellő irodalmi – magyar irodalmi – és nyelvészeti
műveltség hijjával lévén ez a fajta, nagyon bajos neki megmagyarázni,
hogy aki ott használ idegen szót, a hol használása elkerülhetetlenűl
szükséges, nem vét a nyelvtisztaság ellen. Csak az követ el vétséget,
aki hanyagságból, pongyolaságból, tudatlanságból, vagy nembánomságból él
idegen szóval, mert ha ez a rosz szokás elharapózik s általánossá lesz a
közszokásban, az élőnyelvből lassanként kiszorít jó eredeti szavakat,
amelyek maholnap olyan szokatlanokká válnak, hogy nem is lehet velük
élni. S ezzel szegényíti a nyelvet. Hány gyönyörű, hangzatos, jellemző,
szavunk szorult már ki a köznyelvből és nem található meg másutt, mint a
népnyelv tájszólásaiban vagy a szótárakban.
S ennek nagy a közművelődési következménye is. Nagy és sajnos! Amely
nemzetnek nyelve nem fejlődik és terebélyesedik a maga talajából, a maga
gyökereiből és erejéből, annak a nyelve hanyatlik és a nyelvvel
hanyatlik a nemzet műveltsége is. A mely nemzet nyelve nem alkalmas
arra, hogy a gondolatokat, érzelmeket, eszméket, minden árnyalatával úgy
kifejezhesse, mint más nagy nemzetek nyelve, az híjával marad azoknak az
eszméknek, gondolatoknak és érzelmeknek is, amelyek árnyalatos, finom,
jellemző kifejezésére a kellő szót vagy szólamot nem tudja megteremteni.
A nyelv fejlődése tehát szorosan összefügg a nemzet szellemi
emelkedésével és haladásával.
Azért kötelessége a nemzeti tanügynek, hogy a nyelv fejlődéséről és a
nyelv tisztaságról helyes eszméket oltson már az ifjúság lelkébe: az
ifjúság ezeket az eszméket bele viszi aztán a gyakorlati életbe.
Hogy ezt a nemzeti szent ügyet némiképp elősegítsem, a nyelvtisztaságról
megírtam ezt a kis füzetet, a melybe iparkodtam dióhéjban mindazt bele
vinni, amit erről a kérdésről és tárgyról összeolvastam, összegondoltam,
összeéreztem.
Nekem ez az ügy szent, mert a nemzeti becsület kérdése: kivánom, hogy
olvasóim is annak tartsák, aminthogy minden más nemzetnek is szent az ő
nyelvének ügye.
Büszkék vagyunk nyelvünkre, de nem szeretjük eléggé…
Bár bele lophatnék ebből a szeretetből egy kicsit az ifjúság, kivált a
női ifjúság szívébe. Az anyanyelvet ők adják tovább, az ő ajkukról
hallja a gyerek az első szent hangokat… A férfit leverhetik a
csatamezőn, de a nemzet tovább él, és mindaddig élni fog, amig a nyelv
ki nem halt az anyák ajkairól…
A NYELVTISZTASÁG MÁS NEMZETEKNÉL.
Mielőtt a magyar nyelv tisztaságáról szólok, nézzünk körül hogyan áll ez
az ügy más nemzeteknél. Ez a szemle tanúlságos, mert meglátjuk, miképen
gondolkodnak más, hatalmasabb nemzetek és új szempontokat és
támasztékokat találunk igazolásunkra.
Brandes, a híres dán író maga mondta nekem, hogy alig találhatni az ő
műveiben idegen szót. Amint hogy a dán irodalom és sajtó elől halad a
nyelv-gyomlálásban. Finn testvéreink is ezen a nyomon haladnak. Legelől
jár a sajtó, a mely kerüli az idegen szavakat, hogy a nagy közönség s a
nép is megérthesse és alaposan felfoghassa, amit a lapok írnak.
Nálunk ellenkezőleg járnak el a lapok, minél több idegen szóval
tudálékoskodnak, a nagy közönség, a nép azután elsajátítja az értetlen
idegen szavakat, de nem gyarapszik ismeretekben, mert részben nem is
érti meg az olvasottat.
Svédországban a nyelvjavítás és nyelvtisztítás érdekében egyesület
alakult, hogy „a becsület és hősök nyelvét“ megmentse a fenyegető
veszélytől. Kiszámították ugyanis, hogy az utóbbi két évtized alatt vagy
30.000 német szó és kifejezés lopózott a svéd nyelvbe. Kjellberg állt a
mozgalom élére, a melynek az a célja, hogy a nyelvromlást
megakadályozza. Megalakúlt a svéd nyelv-egyesület. Immár jóval több,
mint ezer a tagja. Célja, hogy mindazt a haszontalan nyelvanyagot
kiirtsa, amely az utóbbi évtizedek alatt kivált németből, de a norvég,
dán, francia és angol nyelvekből is a svédbe szivárgott. A nyelv eleven
erejét akarják az ó-svéd és a nyelvjárások kincseiből felfrissíteni és
különös gondot fognak a svéd társalgási nyelvre fordítani. Előadásokkal
és irodalmi művekkel fel akarják kelteni a figyelmet az anyanyelv
tisztasága és fenköltsége iránt. Külön lapot adnak ki, amely a
nyelvhibákat és hanyagságokat felsorolja és ostorozza. Mindennek – így
szól tudósítás – az a célja, hogy a hazafiságot emelje, a hajlandóságot
az idegen iránt megingassa és a svéd népnek nemzeti öntudatát emelje.
A nyelv ügyében alig található kényesebb, büszkébb és nemzetibb
felfogás, mint a _franciáé_.
Nincs az ujabb nemzetek közt egy sem, amely szigorúbb, választékosabb
volna stílus dolgában, mint a francia. S ez a tulajdonság nem új keletű.
Remekírói a francia nyelvet már régóta olyan magaslatra emelték, hogy a
diplomátia és előkelő társaság világnyelve vált belőle, s még ma is
megtartotta ezt a vezérszerepet, mikor a francia nyelv uralmát a
politikai elsőség már nem támogatja. Az Institut társaságot Mazarin
biboros kizárólag a nyelv művelésére alapította s az máig sem
foglalkozik mással, mint a francia nyelv nagy szótárának készítésével.
Újabban az idegen, kivált angol szók beáradása ellen 1907-ben Hermant
Ábel elnöksége alatt szövetség alakult Franciaországban. Sőt még Canada
francia részében is van hasoncélú egyesület. Ez a jelenség nem új, mint
Albert Dauzet „La langue francaise d’aujourd’hui“ című munkájában írja.
Már Medicis Mária korában tömérdek olasz szó özönlött a francia nyelvbe.
Ausztriai Anna alatt pedig spanyol szavak lepték el. Az angol beáradás a
rákövetkező században kezdődött és most leginkább a snobok és a sport
nyelvében burjánzik. Régente nem könyvek és ujságok útján, írott
betűkben kerűlt be az idegen szó, hanem élő szóval. S ahogy a francia az
idegen szót csak hallotta, de nem látta idegen helyesírással leírva, azt
átalakította és a maga kiejtéséhez idomította. Így vált aztán az
idegenből francia. Csak pár példát említsünk meg. Az angol „reading
coat“-ból (olvasó kabát) lett francia kiejtés szerint redingote, így
lett a német „Bollwerk“-ból boulevard, az elszászi sauerkrautból
choucroute. Ma azonban – az ujságok és könyvek korszakában, az angol szó
írott alakban jutván a franciába, megtartja eredeti angol alakját és
mint idegen elem zavarja, csúfítja a nyelvet. Minden kényesebb fület
vérig bántanak az idegen szavak kirívó hangjai, ha úgy ejtik ki, mint
eredeti nyelvükben. Az ilyen szónak, ha már be akar fogadtatni, a mondat
többi francia szavainak kiejtésével kell összhangzani! Ime: a francia
felfogás az idegen szavakkal szemben, melyektől a francia nyelv zenéjét
félti!
„Le Temps“ 1904. évi szeptember 26-i számában a francia nyelv
tisztaságára ártalmasnak mondja az új találmányokat, mert nem tudnak
ezekre új helyes francia szavakat teremteni. Más nyelvben nincs meg ez a
nehézség, összetesz két-három szót és meg van a megjelölés az új
tárgyra. A francia nyelv szellemével a szóösszetétel nem fér meg s ezért
– kénytelen részint a görög, részint a latin nyelvhez fordulni s abból
fedezni az új szükségletet. Mivel pedig a mai tanrendszer mellett a
latin és görög nyelvnek ismerete hanyatlik – el fog következni az az
idő, a mikor ezeknek a görögből és latinból átvett kölcsön-szavaknak
jelentését már nem fogják érteni. A „Temps“ cikkezője aztán áttér az
idegen szavakra és így nyilatkozik:
„A nyelvezet előkelősége tekintetéből semmi sem bántóbb, mint ezeknek a
német vagy angol szavaknak belekeverése a mi mondatainkba. Ha ez csak a
társalgási nyelvben esik meg, hagyján, de mikor az irott nyelvet is
elzagyvítják, az lassanként valóságos volapükké válik, a szemet
megtéveszti, de még az észt is, s nyelvünk elveszti azt a csodálatos
tisztaságot, melyet megóvni századokon át nemcsak legfőbb törekvésünk
volt, hanem amit egyuttal szent kötelességünknek is tartottunk.“
Csak azért idéztem ezeket, hogy belássuk, a világnemzetek is milyen
rendkivüli fontosságot tulajdonitanak a nyelvtisztasági törekvéseknek.
Legujabban Franciaországban egy ujabb nyelvtisztitó társaság van
keletkezőben, melynek cime: „A francia nyelv barátai“. (Les amis de la
langue francaise). „Nemzeti társaság a francia geniusz védelmére s a
francia nyelv pártfogására az idegen szavak, a szükségtelen ujitások és
mindazon elferditések ellen, melyek fenyegetik.“
Már ez a körülirás is kimeriti a társaság irányát, a felhivásnak szövege
azonban megteszi ezt még bővebben és tanulságosnak gondolom azt egész
terjedelmében leforditani, hadd okuljunk belőle és lássuk be, hogy még
olyan világnemzet is, mint a francia – milyen szempontokat követ nemzeti
lényének szeplőtelen megőrzésére és hogy a nyelv lehető tisztaságának
ügyét nemzeti ügynek tekinti, _a nemzeti becsület_ ügyének, mert a
nemzeti szellem, a nemzet egyénisége leginkább a nyelvben tükröződik s
annak elkorcsositása a nemzet hanyatlásával, elfajulásával együtt
szokott járni.
Az érdekes felhivás igy szól:
„Tán senki sincs, aki ne vette volna észre, milyen nagy számmal
áradoznak be naponként az idegen szavak a közhasználatba. Felötlenek
mindenfelé, az utcákon, üzleteink kirakataiban, a nyilvános jármüveken,
a szállók és éttermek bejáratainál, a mulatóhelyeken, a hirlapokban, az
áruházak katalógusaiban, a különböző testgyakorlatokban, a társadalmi
érintkezésben, a nagyvilág társalgásában, a kereskedelem és ipar
nyelvében, a gépészet és bányászat műszavaiban, még a földmüvelés
megjelöléseiben is, melyekkel az állatfajokat, a vetőmagokat és a
gazdasági eszközöket megnevezni szokták.
„Aki kevésbé figyelmes, még az is kénytelen ezt észre venni. Az
idegennek meg szemébe tünik, mihelyt Párisban néhány lépést tett s hogy
ez igy van – ezt a tényt mi szomorunak tartjuk ugy önérzetünk, mint
nemzeti érdekünk tekintetéből.
„Midőn az idegenhez fordulunk egy-egy kölcsönszóért, nemcsak nyelvünknek
ártunk, melynek szinét megváltoztatjuk és szabályosságát tönkre tesszük,
sőt lemondunk valamelyest a francia szellemről s annak büszkeségéről,
midőn mintegy bevalljuk, hogy az a nép fölötte áll, melytől a kifejezést
elkoldultuk.
„Idegen kifejezést használni, annyit tesz, mint vallomást tenni arról,
hogy az a dolog, melyet az a kifejezés jelent vagy nincs meg nálunk vagy
nem olyan jó nálunk a minősége, mert az idegen elnevezés ugyszólván
kitünő voltát jelenti. Végül jelentheti azt is, hogy annak a népnek,
akitől kikölcsönöztük a szót, a tekintélye olyan nagy a mi szemünkben,
hogy minden szebbnek és dicsőbbnek látszik, ami tőle ered.
„Ennek az erkölcsi kárnak megfelel az anyagi hátrány is, mely belőle
szükségszerüleg következik, amint hogy ezt az idegen gyártmányok folyton
szaporodó behozatala is bizonyitja. Következménye ez a franciák
elidegenedésének saját nemzeti iparuk termékeitől, ami szoros
összeköttetésben áll saját geniuszunktól való elidegenedéssel. Hogyan
kivánhassuk, hogy az idegen ember ami áruinkat vásárolja, mikor látják,
hogy önmagunk lenézzük azt, amit kezünk termel, aminek elnevezése és
bélyege francia?
„Itt az ideje, hogy ezen sajnálatos irányzat ellen sikra szálljunk s ép
e végből alakitjuk meg a _francia nyelv barátainak_ társaságát. Célja
ennek megvédeni a francia szellemet és nemzeti hagyományt azon hatások
ellen, melyek meghamisithatják: _megvédeni kiváltképen azon idegen
szavak ellen, melyek a régi jó francia eredetü szavakat a forgalomból
kiszoritják_. Rajta lesz, hogy amennyiben idegen kifejezéseket a
közbeszéd végleg befogadott volna, azokra nézve ismét feléleszsze azt a
gyakorlatot, melyet apáink az olaszból, spanyolból vagy angolból átvett
idegen szavakkal szemben követtek, hogy ugyanis ezeket franciásan irták
s ily módon elkerülték, hogy a francia nyelvbe olyan hangokat és
szótagokat bebocsátottak volna, melyeknek természete ami kiejtésünkkel
és helyesirásunkkal ellenkezik.
„Ami szövetségünk feladatának tekinti, hogy a francia társadalom minden
rétegében elterjessze azt a felfogást, hogy nyelvünk épsége
hazafiságunkat ép olyan közelről érdekli, mint a területünk
csonkitatlansága. Fel fogja idézni a francia nyelv hosszu uralmát a
13-ik század óta napjainkig, kioktatván mindenkit arra nézvest, hogy
büszke legyen erre a multra, mint legnagyobb dicsőségünkre és
legfenségesebb nemzeti emlékünkre. Ki fogja mutatni továbbá, hogy az
idegen szavaknak mindég fölösleges használata az irodalomban, sajtóban,
a társadalomban, s az ipar és mesterségek műnyelvében Franciaország
tekintélyét csorbitja és ezzel közvetve ártalmára van terjeszkedésünknek
és kereskedelmünknek.
„Fordulunk minden franciához különbség nélkül, nemcsak az irókhoz, akik
közül sokan már csatlakoztak eszméinkhez, hanem egyuttal a közélet
szereplőihez, az iparosokhoz, a kereskedőkhöz, akiknek figyelme még
nincs felköltve erre a kérdésre nézve s akik mindnyájan szolgálatára
lehetnek ügyünknek – az egész nemzethez fordulunk, hogy minden tagja
tehetségéhez képest – iparkodjék megvédeni őseinek örökét.
„Küzdjenek az idegen szavak beáradása ellen, mert ez mutatja, hogy az
idegen befolyásnak behódolunk.
„Ami szándékaink sem fenyegetők, sem támadók. Arra fognak csak
szoritkozni, hogy eszméinket kifejtsük, előadásokkal s a sajtónak
küldendő közlésekkel, valamint egy folyóirat kiadásával terjeszgessük,
melynek hasábjain munkálatainkról beszámolnánk és honfitársainknak
emlékezetébe juttatnánk a francia nyelv dicsőségét és a francia szellem
hatását az egész világra.
„Eszünk ágában sincs semmi ellenszenv az idegen iránt, ez a francia
szellem erejének megtagadása volna – a szövetség semmiféle nemzet iránt
semmiféle roszakarattal nem viseltetik, de kiemeljük, hogy az összes
nemzetek körülöttünk már régesrégóta megpróbáltak az idegen befolyások
elől elzárkózni, _hogy saját nemzeti_ _egyéniségüket annál szabadabbá
tegyék és jobban kifejthessék_.“
A hollandusok, a csehek, de még a persák is irtogatják az idegen gazt
nyelvök kertjében.
Japánban Hayashi gróf elnöklete alatt szintén alakult nyelvegyesület,
melynek célja a japán nyelvet a _nélkülözhető_ idegen szavaktól
megtisztitani. Ez kivált a kinai eredetü szavakra vonatkozik.
Legalaposabban, legbuzgóbban, mondhatnám leglelkesebben a német nemzet
karolta fel a nyelvtisztaság kérdését, és olyan szervezett mozgalmat
inditott meg ebben a kérdésben, mely komolyságára és önérzetére vall.
Már a középkorban is alakitottak nyelvtisztitó társaságot, de mióta a
nagy német birodalom feltámadtával a német nemzeti öntudat és érzés
fellobbant, ennek hatása a nyelven is érezhető. Maga Bismarck adta ki a
jelszót, midőn 1874-ben az uj posta-szabályzat kidolgozásakor a
birodalmi posta fejét Stephant utasitotta, hogy lehetőleg kerülje az
idegen szókat és kifejezéseket.
II. Vilmos császár is ezen a nyomon halad. Az udvarnál az étlap nem
francia, hanem német nyelven van fogalmazva, s a császár egy festőnek,
aki egy műkiállitás megtekintésekor azt mondta „Majestät bitte diese
Reproduction zu beachten“ – azt felelte: „Warum sagen Sie nicht
Wiedergabe“?
A „Kölnische Zeitung“ világlap annak idején felszólitotta a közönséget
ne használjanak legalább az 1905-i Schiller ünneplés alkalmával a
felhivásokban és rendezési felszólitásokban idegen szavakat mint pl.
„Comittee“, „Central Comittee“, „Commissionen“, „Arrangement“,
„Säkularfeier“, „Zentennalfeier“ stb. Lelkesen buzditja ugy a
rendezőket, mint a szónokokat, hogy a német nyelv dicső bajnokának
ünnepén tiszta németséggel éljenek. Nálunk az effélét kicsinyességnek
neveznék és mosolyognának rajta, hogy ugyan micsoda korlátoltság az
ilyen elzárkózás. Bezzeg Németországban jól tudják, hogy a társadalmi és
közélet nemzeti jellege ilyen látszólagos apróságokból áll és ha azt
kivánjuk, hogy az országnak meglegyen a maga nemzeti szine, nem szabad
megrettennünk az u. n. csekélységek üldözésétől sem, természetesen
mindig a higgadtság, józanság és kivihetőség szemmel tartásával.
Még egy példát izelítőül a mondottak támogatására.
Berlinben a birodalmi gyűlés egyik tisztviselőjének 50 éves jubileumára
díszlakomát rendeztek, melynek étlapja franciául volt megszerkesztve.
Erre a 80 éves Diederichs igazgató, a nemzeti ügy egyik kiváló harcosa a
birodalmi tanács elnökéhez intézett levélben tiltakozott, a francia
nyelv használata ellen egy német birodalmi tanácsbeli tisztviselő
ünneplésekor.
1885-ben aztán Riegel Hermann megalapította az „Allgemeiner Deutscher
Sprachverein“ egyesületet, mely az egész német birodalmat behálózza és
felolvasásaival a közönséget tájékoztatja, az érdeklődést felébreszti és
minél szélesebb körökre kiterjesztve, beleviszi a nyelvtisztaság
kérdését a gyakorlati életbe, a kormányzásba, a közéletbe. Ennek az
egyesületnek már 1910-ben 30.000 tagja volt; 324 fiókja élén kiváló
férfiak állanak a politika, a közoktatás, a kereskedelem, ipar és
törvényhozás, szóval a nemzeti élet, a társadalom minden ágából. Mert
Németországban még a tudósok és politikusok, sőt a katonák is tudnak
írni és jeles stílművészek. Foglalkoznak a nyelvvel, van érzékük a
szépírás iránt, nem úgy mint nálunk. Bismarck, Moltke és mások a
vezérszereplők közül első rangú nyelvművészek.
Az egyesület a következőkre törekszik:
A német nyelv valódi szellemét és különleges lényegét fogja ápolni.
A nyelv tisztasága, szabatossága, világossága és szépsége iránt szerető
érdeklődést igyekszik felkelteni a közönségben.
Meg akarja tisztitani a nyelvet idegenszerű elemektől. Hogy ily módon a
német népben a nemzeti öntudatot megerősítse.
Ennek a mozgalomnak már megvan a hatása. A kormányzat mindenfelé
támogatja a nyelvtisztaságot és az újabb törvénykönyvek és
szabályrendeletek, kormányintézkedések már ennek a jelében születnek.
Nincs már „Billet“ csak „Fahrschein,“ nincs már „Perron“ csak
„Bahnsteig,“ a „Redakteur“ pedig „Schriftleiter“ lett, a „Bureau“
„Geshäftsstelle“ s így tovább.
Az öreg Vilmos császár is igaz németnek vallotta magát nyelvében és
halála után közzétett végrendelkezéseinek 1589 szava közt csak három
tulajdonképi idegen szó található. III. Frigyes is ezt az irányt
pártolta, az ő rendeletére lett az addigi „Ministerconseil“-ből
(minisztertanács) „kronrat.“ A többi német fejedelem közül hive a
nyelvtisztaságnak, a bajor regensherceg, a weimari nagyherceg és
trónörököse, a meiningeni herceg, Frigyes Ágost szász herceg, stb.
Moltke 1887-ben március 8-án kelt egyik levelében kijelenti, hogy: „a
nyelvtisztaságra való törekvéseket már régóta előmozdította és ezentúl
is támogatni szándékszik.“ II. Vilmos császár rendeletét, mely a német
hadsereg német nyelvének tisztításáról szólt, ezekkel a szavakkal végzé:
„hogy hadseregemben a nyelv tisztaságát előmozdítsam.“
A közigazgatás és tanügy legkiválóbb férfiai, országok és városok
hatóságai, az ipari és kereskedelmi világ gyárai, testületei,
egyesületei a nyelvtisztaság mellett nyilatkoztak.
Rendkivüli lendületet adott a mozgalomnak a nagynémet sajtó tekintélyes
részének csatlakozása. Előkelő vezérlapok álltak a zászló alá, melyek
közül csak néhányat nevezek meg. Ilyenek a „Kreutzzeitung“ „Kölnische
Zeitung,“ „Münchener Allgemeine Zeitung“ stb.
Kiváló írók és költők apostolkodnak a nyelvtisztaság körül. Hammerling,
Scheffel, Freitag, Rosegger, Bodenstedt, Dahn stb. Freytag új műveinek
kiadásában 500 idegen szót törült ki. Rosegger így ír egy barátjának:
„én az idegen szónak a nép nyelvében sem vagyok barátja és ha itt-ott
egyet alkalmazok, mert a paraszt ember így használja, ez csak azért
történik, hogy a népnyelvet úgyszólván hamisítatlanúl bemutassam.“
Volkmann, a híres orvos a „Centralblatt für Chirugie“ 1880. évfolyamában
csípős, találó megjegyzésekkel ítélkezik kartársai hiúságáról, mely
idegenségekkel páváskodik és utal az idegen szavak hibás használatának
káros következményeire és arra, hogy ez az eljárás a német tudományt a
külföld előtt milyen nevetségessé teszi. A nyelvtisztaságról sok röpírat
is jelenik meg németül. Ezekből vettem át részben az elsorolt adatokat.
Érdekes az a nyelvtisztasági vita is, mely nemrég a német birodalmi
tanácsban lefolyt.
Az 1911. évi március 22-i ülésben Viereck és Ditfurth képviselők
indítványa így szólt: A képviselőház utasítsa a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottságot, terjesszen elő javaslatot a
házszabályokban előforduló idegen szavaknak németekkel való
helyettesítése tárgyában.
Ditfurth hasonirányú indítványának szövege: A házszabályok átdolgozására
kiküldött bizottság utasíttatik, terjesszen elő javaslatokat a
házszabályok sok tekintetben hiányos kifejezéseinek egyszerű, világos,
idegen szavaktól mentes fogalmazása iránt.
A felszólalások következők voltak.
_Viereck_ (szabad konzervativ.) Uraim! Javaslatom, hogy a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottság utasítassék a házszabályokban foglalt
idegen szavaknak német kifejezésekkel való helyettesítése tárgyában,
alaposabb megokolásra alig szorúl, mert önmagát megokolja. Nem
csodálhatjuk, hogy házszabályaink idegen szavakkal bővelkednek, mivel
ezen szokásokat a külföldtől vettük át és a fogalmakról, melyeket
használatba vettünk, német nyelvkincsünkben saját szavaink nem álltak
rendelkezésünkre. Ez azon idegen kifejezések egy részére áll, melyet
nyelvkészletünkbe befogadtunk, de melyet helyettesíteni még nem tudunk.
Azonban némely idegen szavak egész sorozatát már pótolhatjuk német
szavakkal.
_Ditfurth_ (konz.): Uraim! Politikai barátaim tökéletesen egyetértenek
Viereck indítványának célzatával és örömmel üdvözlik. Összes
előterjesztéseinkben hemzseg a sok fölösleges és könnyen pótolható
idegen szó. A németség, melyben elénkbe adatnak, sem mindig
kifogástalan. Azt hiszem gondoskodnunk kell, hogy mindaz, a miről itt a
házban tárgyalnak, hibátlan helyes német alakban terjesztessék elő.
Néhány napja egy képviselő azt a kijelentést tette, mihez egész szívvel
járulok, hogy minden nemzet saját nyelvét legértékesebb kincsének
tekinti. Minden eljárásunkban a nagy választó fejedelemnek mondását
kellene irányadóúl tekintenünk, melyet minden iskolában is fel kellene
akasztanunk: Ne felejtsd, hogy német vagy.
_Mathis_ (nemz. szabadelvü): Uraim! Politikai barátaimnak nevében
kijelentem, hogy Viereck indítványával egyetértünk. A
házszabály-bizottság működését mindenesetre kiterjesztheti arra is, hogy
ne csak az idegen szavakat irtsuk ki, hanem fogalmazza meg egyuttal a
házszabályokat jó németséggel is.
_Kirsch_. (centrum.) A házszabályok kifejezéseinek németesítésével
magától értetőleg egyet értek. Én már eddig is rajta voltam, hogy
törvényjavaslatokból s egyéb előterjesztésekből irtsuk ki az idegen
szavakat.
Hasonlókép nyilatkoztak a haladó párt részéről _Peltasohn_ és a
középpártból még _dr. Bell_.
Végül Ditfurth indítványa elfogadtatott.
Mindebből mi a tanulság? Hogy a nyelvtisztaság ügye nemzeti ügy és pedig
igen jelentős nemzeti ügy!
De még más is a tanúlság ezekből. Az, hogy nem igaz az az állítás,
mintha a szó nem volna csak oly fontos része a nyelvnek, mint a szólás
vagy szófűzés.
Mert vannak, akik azt vitatják, hogy dehogy is az idegen szó rontja meg
ami nyelvünket, inkább az idegen észjáráson alapuló szólások, melyeket
más nyelvekből átveszünk.
Vannak ismét, akik azt vetik ellen, hogy nem az idegen szó a baj – hanem
a rosz szófűzés.
Ne legyünk egyoldalúak, egyik nem zárja ki a másikat. A szó ép oly
fontos, mint a szófűzés s ez semmivel se kevésbbé fontos, mint a
szólások. Együttvéve teszik ki a magyar beszédet.
Egyik is, másik is szülötte a nemzeti szellemnek s egymást egészítik ki.
Mindhármat fenn kell tartani a maga eredetiségben, különben a nyelv
teljesen elkorcsosodik.
A NYELVTISZTASÁG NÁLUNK.
A magyar nyelv tisztaságának, fejlődésének, gazdagitásának, a szókészlet
bővitésének kérdése nálunk is régóta foglalkoztatja az irói, nyelvészi,
hazafias köröket. A nemzeti szellem feléledése óta érzi a nemzet, hogy
gazdag és fényes nyelv nélkül nincs művelődés s hogy ha szellemi
versenyre akar kelni a többi nemzettel, mindenekelőtt nyelvét kell olyan
fokra emelni, hogy méltó tolmácsa lehessen a művelődés eszméinek,
törekvéseinek.
MAGYAR NYELVÜNK
ÍRTA:
BERCZIK ÁRPÁD.
AMIT MAGYARUL JÓL KIFEJEZHETSZ, ARRA IDEGEN SZÓT NE HASZNÁLJ.
ORSZÁGOS ISMERETTERJESZTŐ TÁRSULAT KIADVÁNYA 1912.
VÁRNAY ÉS FIA BUDAPEST, VI., LISZT FERENC-TÉR 9.
RÁKOSI JENŐ
KEDVES BARÁTOMNAK
SZERETETTEL.
BEVEZETÉS.
A nyelv minden nemzetnek legnagyobb értéke, abban nyilatkozik meg lelke,
gondolkodása, érzelme, szelleme, s ezt a nyelvet lehetőleg tisztán,
szeplőtlenűl megőrizni, saját erejéből tovább fejleszteni, minden idegen
fertőzéstől megóvni iparkodik minden nemzet. Ha nagy nemzetek vagy bár
kicsiny, de egységes nyelvterületen élő nemzetek is sürgősnek tartják
nyelvük védelmét, még érthetőbb és természetesebb, hogy mi magyarok
megóvjuk nyelvünket a sok, rázúduló hatástól, mert mi számra nézve nem
tartozunk a nagy nemzetekhez s a kis nemzetek közül sem azokhoz, amelyek
zárt nyelvterületen élnek. A magyar zárt nyelvterület – az Alföld egy
része – igen csekély s a magyarság máskülönben más nyelvű fajokkal
vegyesen lakik.
Nagyon természetes tehát, hogy ezek a nyelvek, de legkivált a városokban
a német – mint világnyelv nyomot hagynak a magyar nyelven. Nem
szándékszom a magyar nyelv újabb fejlődésével, átalakulásával
foglalkozni, nem tekintem feladatomnak mindazt szemügyre venni, ami a
magyar nyelv szellemét veszélyezteti és a nyelvet rontja. Csak egyik
oldalát a nyelvfejlődésnek akarom tárgyalni, az idegen szavak
beáradásának kérdését, a mely eredeti vagy azzá vált (mert átalakult)
nyelvkincsünket veszélyezteti s a mi szép nyelvünket, ha csak az
özönlésnek útját nem álljuk, lassanként gyalázatos zagyvalékká
aljasítja.
Nem vagyok nyelvtudós, sem nyelvész, nem is mint ilyen szólok ehez a
kérdéshez, hanem mint író, mint magyar ember világitok rá s iparkodom
mind a szakkörök, mind a nagy közönség figyelmét felébreszteni, őket
felrázni, hogy még idejében mozogjunk s akadályozzuk meg a nyelv teljes
elposványítását.
Úgy írom ezt a könyvet, hogy mindenki olvashassa, aki a nyelv iránt
érdeklődik, férfi meg nő, öreg és fiatal. Menten minden tudálékosságtól
szeretnék az értelmiségre hatni, tanférfiakra, írókra, sajtóra, a
közélet különféle rétegeinek vezetőire, szóval mindenkire, aki a nyelv
alakúlásának irányítására hatással lehet. Tudom nem lesz könnyű munka,
mert nálunk is – mint egyebütt, – kétféle nézet uralkodik a
nyelvtisztaságról. Egyik, mely méltányolja, a másik, a mely
fölöslegesnek tarja és a nyelvet teljesen a maga fejlődésére bízza. Azt
hiszem ha a higgadtság középútján haladva, minden túlzást kerülve, a
kivihetőt és elérhetőt veszem csak szemügyre – egy részét az
olvasóközönségnek talán mégis meg fogom nyerni az ügynek. Vagy ha azt
nem is érném el, hasongondolkodású, nálamnál képesebb és jártasabb
szakembereknek kedvet szerzek alaposabb munkák megírására.
Teljes nyelvtisztaság nem képzelhető semmiféle nyelvben. Bizonyos szavak
általános közkincscsé lettek s megtalálhatók minden nyelvben. Nagyot
hibázna tehát az, aki a magyar nyelvből minden idegen szót ki akarna
gyomlálni. A túlzás a nyelvtisztításban is – mint mindenben – ártalmára
van az ügynek.
Érjük be azzal, hogy szükség, különös ok nélkűl ne éljünk idegen szóval
és hogy ahelyett, a mit jól kifejezhetünk magyarúl, ne használjunk
idegen szót.
A német nyelvtisztítók hosszas küzdelem után ezt a vezérelvet fogadták
el s úgy vélem, mi is helyes nyomon járunk, ha erre a csapásra térünk.
A nyelvtisztaságnak kétféle ellensége van. Azok, akik túlozzák és minden
idegen szót ki akarván irtani, képtelen új szavakat gyártanak, a
melyeket a nyelvszokás nem fogad el: a másik rész a közönyösöké, akik
nem értik és nem érzik át ennek a kérdésnek jelentőségét: akikben nem
lángol a nemzet öntudata és nem fogják fel, hogy nem elég szépen,
választékosan és helyes kiejtéssel beszélni franciául, angolul, vagy
németül, hanem mindenkinek első és legszentebb kötelessége anyanyelvét
helyesen, választékosan és lehetőleg tisztán beszélni.
Akik ezt a fenkőlt törekvést nevetségessé teszik, azokat bátran
nevezhetjük gyászmagyaroknak. Arról lehet rájuk ismerni, hogy minden
nyelvtisztasági törekvést nevetségessé tesznek azzal az ócska
fegyverrel, hogy hiszen „te se beszélsz tisztán, mert te is használsz
idegen szót.“ A kellő irodalmi – magyar irodalmi – és nyelvészeti
műveltség hijjával lévén ez a fajta, nagyon bajos neki megmagyarázni,
hogy aki ott használ idegen szót, a hol használása elkerülhetetlenűl
szükséges, nem vét a nyelvtisztaság ellen. Csak az követ el vétséget,
aki hanyagságból, pongyolaságból, tudatlanságból, vagy nembánomságból él
idegen szóval, mert ha ez a rosz szokás elharapózik s általánossá lesz a
közszokásban, az élőnyelvből lassanként kiszorít jó eredeti szavakat,
amelyek maholnap olyan szokatlanokká válnak, hogy nem is lehet velük
élni. S ezzel szegényíti a nyelvet. Hány gyönyörű, hangzatos, jellemző,
szavunk szorult már ki a köznyelvből és nem található meg másutt, mint a
népnyelv tájszólásaiban vagy a szótárakban.
S ennek nagy a közművelődési következménye is. Nagy és sajnos! Amely
nemzetnek nyelve nem fejlődik és terebélyesedik a maga talajából, a maga
gyökereiből és erejéből, annak a nyelve hanyatlik és a nyelvvel
hanyatlik a nemzet műveltsége is. A mely nemzet nyelve nem alkalmas
arra, hogy a gondolatokat, érzelmeket, eszméket, minden árnyalatával úgy
kifejezhesse, mint más nagy nemzetek nyelve, az híjával marad azoknak az
eszméknek, gondolatoknak és érzelmeknek is, amelyek árnyalatos, finom,
jellemző kifejezésére a kellő szót vagy szólamot nem tudja megteremteni.
A nyelv fejlődése tehát szorosan összefügg a nemzet szellemi
emelkedésével és haladásával.
Azért kötelessége a nemzeti tanügynek, hogy a nyelv fejlődéséről és a
nyelv tisztaságról helyes eszméket oltson már az ifjúság lelkébe: az
ifjúság ezeket az eszméket bele viszi aztán a gyakorlati életbe.
Hogy ezt a nemzeti szent ügyet némiképp elősegítsem, a nyelvtisztaságról
megírtam ezt a kis füzetet, a melybe iparkodtam dióhéjban mindazt bele
vinni, amit erről a kérdésről és tárgyról összeolvastam, összegondoltam,
összeéreztem.
Nekem ez az ügy szent, mert a nemzeti becsület kérdése: kivánom, hogy
olvasóim is annak tartsák, aminthogy minden más nemzetnek is szent az ő
nyelvének ügye.
Büszkék vagyunk nyelvünkre, de nem szeretjük eléggé…
Bár bele lophatnék ebből a szeretetből egy kicsit az ifjúság, kivált a
női ifjúság szívébe. Az anyanyelvet ők adják tovább, az ő ajkukról
hallja a gyerek az első szent hangokat… A férfit leverhetik a
csatamezőn, de a nemzet tovább él, és mindaddig élni fog, amig a nyelv
ki nem halt az anyák ajkairól…
A NYELVTISZTASÁG MÁS NEMZETEKNÉL.
Mielőtt a magyar nyelv tisztaságáról szólok, nézzünk körül hogyan áll ez
az ügy más nemzeteknél. Ez a szemle tanúlságos, mert meglátjuk, miképen
gondolkodnak más, hatalmasabb nemzetek és új szempontokat és
támasztékokat találunk igazolásunkra.
Brandes, a híres dán író maga mondta nekem, hogy alig találhatni az ő
műveiben idegen szót. Amint hogy a dán irodalom és sajtó elől halad a
nyelv-gyomlálásban. Finn testvéreink is ezen a nyomon haladnak. Legelől
jár a sajtó, a mely kerüli az idegen szavakat, hogy a nagy közönség s a
nép is megérthesse és alaposan felfoghassa, amit a lapok írnak.
Nálunk ellenkezőleg járnak el a lapok, minél több idegen szóval
tudálékoskodnak, a nagy közönség, a nép azután elsajátítja az értetlen
idegen szavakat, de nem gyarapszik ismeretekben, mert részben nem is
érti meg az olvasottat.
Svédországban a nyelvjavítás és nyelvtisztítás érdekében egyesület
alakult, hogy „a becsület és hősök nyelvét“ megmentse a fenyegető
veszélytől. Kiszámították ugyanis, hogy az utóbbi két évtized alatt vagy
30.000 német szó és kifejezés lopózott a svéd nyelvbe. Kjellberg állt a
mozgalom élére, a melynek az a célja, hogy a nyelvromlást
megakadályozza. Megalakúlt a svéd nyelv-egyesület. Immár jóval több,
mint ezer a tagja. Célja, hogy mindazt a haszontalan nyelvanyagot
kiirtsa, amely az utóbbi évtizedek alatt kivált németből, de a norvég,
dán, francia és angol nyelvekből is a svédbe szivárgott. A nyelv eleven
erejét akarják az ó-svéd és a nyelvjárások kincseiből felfrissíteni és
különös gondot fognak a svéd társalgási nyelvre fordítani. Előadásokkal
és irodalmi művekkel fel akarják kelteni a figyelmet az anyanyelv
tisztasága és fenköltsége iránt. Külön lapot adnak ki, amely a
nyelvhibákat és hanyagságokat felsorolja és ostorozza. Mindennek – így
szól tudósítás – az a célja, hogy a hazafiságot emelje, a hajlandóságot
az idegen iránt megingassa és a svéd népnek nemzeti öntudatát emelje.
A nyelv ügyében alig található kényesebb, büszkébb és nemzetibb
felfogás, mint a _franciáé_.
Nincs az ujabb nemzetek közt egy sem, amely szigorúbb, választékosabb
volna stílus dolgában, mint a francia. S ez a tulajdonság nem új keletű.
Remekírói a francia nyelvet már régóta olyan magaslatra emelték, hogy a
diplomátia és előkelő társaság világnyelve vált belőle, s még ma is
megtartotta ezt a vezérszerepet, mikor a francia nyelv uralmát a
politikai elsőség már nem támogatja. Az Institut társaságot Mazarin
biboros kizárólag a nyelv művelésére alapította s az máig sem
foglalkozik mással, mint a francia nyelv nagy szótárának készítésével.
Újabban az idegen, kivált angol szók beáradása ellen 1907-ben Hermant
Ábel elnöksége alatt szövetség alakult Franciaországban. Sőt még Canada
francia részében is van hasoncélú egyesület. Ez a jelenség nem új, mint
Albert Dauzet „La langue francaise d’aujourd’hui“ című munkájában írja.
Már Medicis Mária korában tömérdek olasz szó özönlött a francia nyelvbe.
Ausztriai Anna alatt pedig spanyol szavak lepték el. Az angol beáradás a
rákövetkező században kezdődött és most leginkább a snobok és a sport
nyelvében burjánzik. Régente nem könyvek és ujságok útján, írott
betűkben kerűlt be az idegen szó, hanem élő szóval. S ahogy a francia az
idegen szót csak hallotta, de nem látta idegen helyesírással leírva, azt
átalakította és a maga kiejtéséhez idomította. Így vált aztán az
idegenből francia. Csak pár példát említsünk meg. Az angol „reading
coat“-ból (olvasó kabát) lett francia kiejtés szerint redingote, így
lett a német „Bollwerk“-ból boulevard, az elszászi sauerkrautból
choucroute. Ma azonban – az ujságok és könyvek korszakában, az angol szó
írott alakban jutván a franciába, megtartja eredeti angol alakját és
mint idegen elem zavarja, csúfítja a nyelvet. Minden kényesebb fület
vérig bántanak az idegen szavak kirívó hangjai, ha úgy ejtik ki, mint
eredeti nyelvükben. Az ilyen szónak, ha már be akar fogadtatni, a mondat
többi francia szavainak kiejtésével kell összhangzani! Ime: a francia
felfogás az idegen szavakkal szemben, melyektől a francia nyelv zenéjét
félti!
„Le Temps“ 1904. évi szeptember 26-i számában a francia nyelv
tisztaságára ártalmasnak mondja az új találmányokat, mert nem tudnak
ezekre új helyes francia szavakat teremteni. Más nyelvben nincs meg ez a
nehézség, összetesz két-három szót és meg van a megjelölés az új
tárgyra. A francia nyelv szellemével a szóösszetétel nem fér meg s ezért
– kénytelen részint a görög, részint a latin nyelvhez fordulni s abból
fedezni az új szükségletet. Mivel pedig a mai tanrendszer mellett a
latin és görög nyelvnek ismerete hanyatlik – el fog következni az az
idő, a mikor ezeknek a görögből és latinból átvett kölcsön-szavaknak
jelentését már nem fogják érteni. A „Temps“ cikkezője aztán áttér az
idegen szavakra és így nyilatkozik:
„A nyelvezet előkelősége tekintetéből semmi sem bántóbb, mint ezeknek a
német vagy angol szavaknak belekeverése a mi mondatainkba. Ha ez csak a
társalgási nyelvben esik meg, hagyján, de mikor az irott nyelvet is
elzagyvítják, az lassanként valóságos volapükké válik, a szemet
megtéveszti, de még az észt is, s nyelvünk elveszti azt a csodálatos
tisztaságot, melyet megóvni századokon át nemcsak legfőbb törekvésünk
volt, hanem amit egyuttal szent kötelességünknek is tartottunk.“
Csak azért idéztem ezeket, hogy belássuk, a világnemzetek is milyen
rendkivüli fontosságot tulajdonitanak a nyelvtisztasági törekvéseknek.
Legujabban Franciaországban egy ujabb nyelvtisztitó társaság van
keletkezőben, melynek cime: „A francia nyelv barátai“. (Les amis de la
langue francaise). „Nemzeti társaság a francia geniusz védelmére s a
francia nyelv pártfogására az idegen szavak, a szükségtelen ujitások és
mindazon elferditések ellen, melyek fenyegetik.“
Már ez a körülirás is kimeriti a társaság irányát, a felhivásnak szövege
azonban megteszi ezt még bővebben és tanulságosnak gondolom azt egész
terjedelmében leforditani, hadd okuljunk belőle és lássuk be, hogy még
olyan világnemzet is, mint a francia – milyen szempontokat követ nemzeti
lényének szeplőtelen megőrzésére és hogy a nyelv lehető tisztaságának
ügyét nemzeti ügynek tekinti, _a nemzeti becsület_ ügyének, mert a
nemzeti szellem, a nemzet egyénisége leginkább a nyelvben tükröződik s
annak elkorcsositása a nemzet hanyatlásával, elfajulásával együtt
szokott járni.
Az érdekes felhivás igy szól:
„Tán senki sincs, aki ne vette volna észre, milyen nagy számmal
áradoznak be naponként az idegen szavak a közhasználatba. Felötlenek
mindenfelé, az utcákon, üzleteink kirakataiban, a nyilvános jármüveken,
a szállók és éttermek bejáratainál, a mulatóhelyeken, a hirlapokban, az
áruházak katalógusaiban, a különböző testgyakorlatokban, a társadalmi
érintkezésben, a nagyvilág társalgásában, a kereskedelem és ipar
nyelvében, a gépészet és bányászat műszavaiban, még a földmüvelés
megjelöléseiben is, melyekkel az állatfajokat, a vetőmagokat és a
gazdasági eszközöket megnevezni szokták.
„Aki kevésbé figyelmes, még az is kénytelen ezt észre venni. Az
idegennek meg szemébe tünik, mihelyt Párisban néhány lépést tett s hogy
ez igy van – ezt a tényt mi szomorunak tartjuk ugy önérzetünk, mint
nemzeti érdekünk tekintetéből.
„Midőn az idegenhez fordulunk egy-egy kölcsönszóért, nemcsak nyelvünknek
ártunk, melynek szinét megváltoztatjuk és szabályosságát tönkre tesszük,
sőt lemondunk valamelyest a francia szellemről s annak büszkeségéről,
midőn mintegy bevalljuk, hogy az a nép fölötte áll, melytől a kifejezést
elkoldultuk.
„Idegen kifejezést használni, annyit tesz, mint vallomást tenni arról,
hogy az a dolog, melyet az a kifejezés jelent vagy nincs meg nálunk vagy
nem olyan jó nálunk a minősége, mert az idegen elnevezés ugyszólván
kitünő voltát jelenti. Végül jelentheti azt is, hogy annak a népnek,
akitől kikölcsönöztük a szót, a tekintélye olyan nagy a mi szemünkben,
hogy minden szebbnek és dicsőbbnek látszik, ami tőle ered.
„Ennek az erkölcsi kárnak megfelel az anyagi hátrány is, mely belőle
szükségszerüleg következik, amint hogy ezt az idegen gyártmányok folyton
szaporodó behozatala is bizonyitja. Következménye ez a franciák
elidegenedésének saját nemzeti iparuk termékeitől, ami szoros
összeköttetésben áll saját geniuszunktól való elidegenedéssel. Hogyan
kivánhassuk, hogy az idegen ember ami áruinkat vásárolja, mikor látják,
hogy önmagunk lenézzük azt, amit kezünk termel, aminek elnevezése és
bélyege francia?
„Itt az ideje, hogy ezen sajnálatos irányzat ellen sikra szálljunk s ép
e végből alakitjuk meg a _francia nyelv barátainak_ társaságát. Célja
ennek megvédeni a francia szellemet és nemzeti hagyományt azon hatások
ellen, melyek meghamisithatják: _megvédeni kiváltképen azon idegen
szavak ellen, melyek a régi jó francia eredetü szavakat a forgalomból
kiszoritják_. Rajta lesz, hogy amennyiben idegen kifejezéseket a
közbeszéd végleg befogadott volna, azokra nézve ismét feléleszsze azt a
gyakorlatot, melyet apáink az olaszból, spanyolból vagy angolból átvett
idegen szavakkal szemben követtek, hogy ugyanis ezeket franciásan irták
s ily módon elkerülték, hogy a francia nyelvbe olyan hangokat és
szótagokat bebocsátottak volna, melyeknek természete ami kiejtésünkkel
és helyesirásunkkal ellenkezik.
„Ami szövetségünk feladatának tekinti, hogy a francia társadalom minden
rétegében elterjessze azt a felfogást, hogy nyelvünk épsége
hazafiságunkat ép olyan közelről érdekli, mint a területünk
csonkitatlansága. Fel fogja idézni a francia nyelv hosszu uralmát a
13-ik század óta napjainkig, kioktatván mindenkit arra nézvest, hogy
büszke legyen erre a multra, mint legnagyobb dicsőségünkre és
legfenségesebb nemzeti emlékünkre. Ki fogja mutatni továbbá, hogy az
idegen szavaknak mindég fölösleges használata az irodalomban, sajtóban,
a társadalomban, s az ipar és mesterségek műnyelvében Franciaország
tekintélyét csorbitja és ezzel közvetve ártalmára van terjeszkedésünknek
és kereskedelmünknek.
„Fordulunk minden franciához különbség nélkül, nemcsak az irókhoz, akik
közül sokan már csatlakoztak eszméinkhez, hanem egyuttal a közélet
szereplőihez, az iparosokhoz, a kereskedőkhöz, akiknek figyelme még
nincs felköltve erre a kérdésre nézve s akik mindnyájan szolgálatára
lehetnek ügyünknek – az egész nemzethez fordulunk, hogy minden tagja
tehetségéhez képest – iparkodjék megvédeni őseinek örökét.
„Küzdjenek az idegen szavak beáradása ellen, mert ez mutatja, hogy az
idegen befolyásnak behódolunk.
„Ami szándékaink sem fenyegetők, sem támadók. Arra fognak csak
szoritkozni, hogy eszméinket kifejtsük, előadásokkal s a sajtónak
küldendő közlésekkel, valamint egy folyóirat kiadásával terjeszgessük,
melynek hasábjain munkálatainkról beszámolnánk és honfitársainknak
emlékezetébe juttatnánk a francia nyelv dicsőségét és a francia szellem
hatását az egész világra.
„Eszünk ágában sincs semmi ellenszenv az idegen iránt, ez a francia
szellem erejének megtagadása volna – a szövetség semmiféle nemzet iránt
semmiféle roszakarattal nem viseltetik, de kiemeljük, hogy az összes
nemzetek körülöttünk már régesrégóta megpróbáltak az idegen befolyások
elől elzárkózni, _hogy saját nemzeti_ _egyéniségüket annál szabadabbá
tegyék és jobban kifejthessék_.“
A hollandusok, a csehek, de még a persák is irtogatják az idegen gazt
nyelvök kertjében.
Japánban Hayashi gróf elnöklete alatt szintén alakult nyelvegyesület,
melynek célja a japán nyelvet a _nélkülözhető_ idegen szavaktól
megtisztitani. Ez kivált a kinai eredetü szavakra vonatkozik.
Legalaposabban, legbuzgóbban, mondhatnám leglelkesebben a német nemzet
karolta fel a nyelvtisztaság kérdését, és olyan szervezett mozgalmat
inditott meg ebben a kérdésben, mely komolyságára és önérzetére vall.
Már a középkorban is alakitottak nyelvtisztitó társaságot, de mióta a
nagy német birodalom feltámadtával a német nemzeti öntudat és érzés
fellobbant, ennek hatása a nyelven is érezhető. Maga Bismarck adta ki a
jelszót, midőn 1874-ben az uj posta-szabályzat kidolgozásakor a
birodalmi posta fejét Stephant utasitotta, hogy lehetőleg kerülje az
idegen szókat és kifejezéseket.
II. Vilmos császár is ezen a nyomon halad. Az udvarnál az étlap nem
francia, hanem német nyelven van fogalmazva, s a császár egy festőnek,
aki egy műkiállitás megtekintésekor azt mondta „Majestät bitte diese
Reproduction zu beachten“ – azt felelte: „Warum sagen Sie nicht
Wiedergabe“?
A „Kölnische Zeitung“ világlap annak idején felszólitotta a közönséget
ne használjanak legalább az 1905-i Schiller ünneplés alkalmával a
felhivásokban és rendezési felszólitásokban idegen szavakat mint pl.
„Comittee“, „Central Comittee“, „Commissionen“, „Arrangement“,
„Säkularfeier“, „Zentennalfeier“ stb. Lelkesen buzditja ugy a
rendezőket, mint a szónokokat, hogy a német nyelv dicső bajnokának
ünnepén tiszta németséggel éljenek. Nálunk az effélét kicsinyességnek
neveznék és mosolyognának rajta, hogy ugyan micsoda korlátoltság az
ilyen elzárkózás. Bezzeg Németországban jól tudják, hogy a társadalmi és
közélet nemzeti jellege ilyen látszólagos apróságokból áll és ha azt
kivánjuk, hogy az országnak meglegyen a maga nemzeti szine, nem szabad
megrettennünk az u. n. csekélységek üldözésétől sem, természetesen
mindig a higgadtság, józanság és kivihetőség szemmel tartásával.
Még egy példát izelítőül a mondottak támogatására.
Berlinben a birodalmi gyűlés egyik tisztviselőjének 50 éves jubileumára
díszlakomát rendeztek, melynek étlapja franciául volt megszerkesztve.
Erre a 80 éves Diederichs igazgató, a nemzeti ügy egyik kiváló harcosa a
birodalmi tanács elnökéhez intézett levélben tiltakozott, a francia
nyelv használata ellen egy német birodalmi tanácsbeli tisztviselő
ünneplésekor.
1885-ben aztán Riegel Hermann megalapította az „Allgemeiner Deutscher
Sprachverein“ egyesületet, mely az egész német birodalmat behálózza és
felolvasásaival a közönséget tájékoztatja, az érdeklődést felébreszti és
minél szélesebb körökre kiterjesztve, beleviszi a nyelvtisztaság
kérdését a gyakorlati életbe, a kormányzásba, a közéletbe. Ennek az
egyesületnek már 1910-ben 30.000 tagja volt; 324 fiókja élén kiváló
férfiak állanak a politika, a közoktatás, a kereskedelem, ipar és
törvényhozás, szóval a nemzeti élet, a társadalom minden ágából. Mert
Németországban még a tudósok és politikusok, sőt a katonák is tudnak
írni és jeles stílművészek. Foglalkoznak a nyelvvel, van érzékük a
szépírás iránt, nem úgy mint nálunk. Bismarck, Moltke és mások a
vezérszereplők közül első rangú nyelvművészek.
Az egyesület a következőkre törekszik:
A német nyelv valódi szellemét és különleges lényegét fogja ápolni.
A nyelv tisztasága, szabatossága, világossága és szépsége iránt szerető
érdeklődést igyekszik felkelteni a közönségben.
Meg akarja tisztitani a nyelvet idegenszerű elemektől. Hogy ily módon a
német népben a nemzeti öntudatot megerősítse.
Ennek a mozgalomnak már megvan a hatása. A kormányzat mindenfelé
támogatja a nyelvtisztaságot és az újabb törvénykönyvek és
szabályrendeletek, kormányintézkedések már ennek a jelében születnek.
Nincs már „Billet“ csak „Fahrschein,“ nincs már „Perron“ csak
„Bahnsteig,“ a „Redakteur“ pedig „Schriftleiter“ lett, a „Bureau“
„Geshäftsstelle“ s így tovább.
Az öreg Vilmos császár is igaz németnek vallotta magát nyelvében és
halála után közzétett végrendelkezéseinek 1589 szava közt csak három
tulajdonképi idegen szó található. III. Frigyes is ezt az irányt
pártolta, az ő rendeletére lett az addigi „Ministerconseil“-ből
(minisztertanács) „kronrat.“ A többi német fejedelem közül hive a
nyelvtisztaságnak, a bajor regensherceg, a weimari nagyherceg és
trónörököse, a meiningeni herceg, Frigyes Ágost szász herceg, stb.
Moltke 1887-ben március 8-án kelt egyik levelében kijelenti, hogy: „a
nyelvtisztaságra való törekvéseket már régóta előmozdította és ezentúl
is támogatni szándékszik.“ II. Vilmos császár rendeletét, mely a német
hadsereg német nyelvének tisztításáról szólt, ezekkel a szavakkal végzé:
„hogy hadseregemben a nyelv tisztaságát előmozdítsam.“
A közigazgatás és tanügy legkiválóbb férfiai, országok és városok
hatóságai, az ipari és kereskedelmi világ gyárai, testületei,
egyesületei a nyelvtisztaság mellett nyilatkoztak.
Rendkivüli lendületet adott a mozgalomnak a nagynémet sajtó tekintélyes
részének csatlakozása. Előkelő vezérlapok álltak a zászló alá, melyek
közül csak néhányat nevezek meg. Ilyenek a „Kreutzzeitung“ „Kölnische
Zeitung,“ „Münchener Allgemeine Zeitung“ stb.
Kiváló írók és költők apostolkodnak a nyelvtisztaság körül. Hammerling,
Scheffel, Freitag, Rosegger, Bodenstedt, Dahn stb. Freytag új műveinek
kiadásában 500 idegen szót törült ki. Rosegger így ír egy barátjának:
„én az idegen szónak a nép nyelvében sem vagyok barátja és ha itt-ott
egyet alkalmazok, mert a paraszt ember így használja, ez csak azért
történik, hogy a népnyelvet úgyszólván hamisítatlanúl bemutassam.“
Volkmann, a híres orvos a „Centralblatt für Chirugie“ 1880. évfolyamában
csípős, találó megjegyzésekkel ítélkezik kartársai hiúságáról, mely
idegenségekkel páváskodik és utal az idegen szavak hibás használatának
káros következményeire és arra, hogy ez az eljárás a német tudományt a
külföld előtt milyen nevetségessé teszi. A nyelvtisztaságról sok röpírat
is jelenik meg németül. Ezekből vettem át részben az elsorolt adatokat.
Érdekes az a nyelvtisztasági vita is, mely nemrég a német birodalmi
tanácsban lefolyt.
Az 1911. évi március 22-i ülésben Viereck és Ditfurth képviselők
indítványa így szólt: A képviselőház utasítsa a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottságot, terjesszen elő javaslatot a
házszabályokban előforduló idegen szavaknak németekkel való
helyettesítése tárgyában.
Ditfurth hasonirányú indítványának szövege: A házszabályok átdolgozására
kiküldött bizottság utasíttatik, terjesszen elő javaslatokat a
házszabályok sok tekintetben hiányos kifejezéseinek egyszerű, világos,
idegen szavaktól mentes fogalmazása iránt.
A felszólalások következők voltak.
_Viereck_ (szabad konzervativ.) Uraim! Javaslatom, hogy a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottság utasítassék a házszabályokban foglalt
idegen szavaknak német kifejezésekkel való helyettesítése tárgyában,
alaposabb megokolásra alig szorúl, mert önmagát megokolja. Nem
csodálhatjuk, hogy házszabályaink idegen szavakkal bővelkednek, mivel
ezen szokásokat a külföldtől vettük át és a fogalmakról, melyeket
használatba vettünk, német nyelvkincsünkben saját szavaink nem álltak
rendelkezésünkre. Ez azon idegen kifejezések egy részére áll, melyet
nyelvkészletünkbe befogadtunk, de melyet helyettesíteni még nem tudunk.
Azonban némely idegen szavak egész sorozatát már pótolhatjuk német
szavakkal.
_Ditfurth_ (konz.): Uraim! Politikai barátaim tökéletesen egyetértenek
Viereck indítványának célzatával és örömmel üdvözlik. Összes
előterjesztéseinkben hemzseg a sok fölösleges és könnyen pótolható
idegen szó. A németség, melyben elénkbe adatnak, sem mindig
kifogástalan. Azt hiszem gondoskodnunk kell, hogy mindaz, a miről itt a
házban tárgyalnak, hibátlan helyes német alakban terjesztessék elő.
Néhány napja egy képviselő azt a kijelentést tette, mihez egész szívvel
járulok, hogy minden nemzet saját nyelvét legértékesebb kincsének
tekinti. Minden eljárásunkban a nagy választó fejedelemnek mondását
kellene irányadóúl tekintenünk, melyet minden iskolában is fel kellene
akasztanunk: Ne felejtsd, hogy német vagy.
_Mathis_ (nemz. szabadelvü): Uraim! Politikai barátaimnak nevében
kijelentem, hogy Viereck indítványával egyetértünk. A
házszabály-bizottság működését mindenesetre kiterjesztheti arra is, hogy
ne csak az idegen szavakat irtsuk ki, hanem fogalmazza meg egyuttal a
házszabályokat jó németséggel is.
_Kirsch_. (centrum.) A házszabályok kifejezéseinek németesítésével
magától értetőleg egyet értek. Én már eddig is rajta voltam, hogy
törvényjavaslatokból s egyéb előterjesztésekből irtsuk ki az idegen
szavakat.
Hasonlókép nyilatkoztak a haladó párt részéről _Peltasohn_ és a
középpártból még _dr. Bell_.
Végül Ditfurth indítványa elfogadtatott.
Mindebből mi a tanulság? Hogy a nyelvtisztaság ügye nemzeti ügy és pedig
igen jelentős nemzeti ügy!
De még más is a tanúlság ezekből. Az, hogy nem igaz az az állítás,
mintha a szó nem volna csak oly fontos része a nyelvnek, mint a szólás
vagy szófűzés.
Mert vannak, akik azt vitatják, hogy dehogy is az idegen szó rontja meg
ami nyelvünket, inkább az idegen észjáráson alapuló szólások, melyeket
más nyelvekből átveszünk.
Vannak ismét, akik azt vetik ellen, hogy nem az idegen szó a baj – hanem
a rosz szófűzés.
Ne legyünk egyoldalúak, egyik nem zárja ki a másikat. A szó ép oly
fontos, mint a szófűzés s ez semmivel se kevésbbé fontos, mint a
szólások. Együttvéve teszik ki a magyar beszédet.
Egyik is, másik is szülötte a nemzeti szellemnek s egymást egészítik ki.
Mindhármat fenn kell tartani a maga eredetiségben, különben a nyelv
teljesen elkorcsosodik.
A NYELVTISZTASÁG NÁLUNK.
A magyar nyelv tisztaságának, fejlődésének, gazdagitásának, a szókészlet
bővitésének kérdése nálunk is régóta foglalkoztatja az irói, nyelvészi,
hazafias köröket. A nemzeti szellem feléledése óta érzi a nemzet, hogy
gazdag és fényes nyelv nélkül nincs művelődés s hogy ha szellemi
versenyre akar kelni a többi nemzettel, mindenekelőtt nyelvét kell olyan
fokra emelni, hogy méltó tolmácsa lehessen a művelődés eszméinek,
törekvéseinek.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A mi édes magyar nyelvünk - 2
- Parts
- A mi édes magyar nyelvünk - 1Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3831Total number of unique words is 185524.2 of words are in the 2000 most common words34.5 of words are in the 5000 most common words39.9 of words are in the 8000 most common words
- A mi édes magyar nyelvünk - 2Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3942Total number of unique words is 196324.2 of words are in the 2000 most common words34.2 of words are in the 5000 most common words40.0 of words are in the 8000 most common words
- A mi édes magyar nyelvünk - 3Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3641Total number of unique words is 178522.8 of words are in the 2000 most common words32.7 of words are in the 5000 most common words37.9 of words are in the 8000 most common words