A menekülő Élet - 2

Lelkem-testem bús, kesely
Sorsát, útját követik,
Rikitják, mint a szabad
Sűrűség vadászai
A vadat
Üldözvén, vér-lábnyomok.
Itt van egy nagy Üldöző,
Ezek az ő nyomai
S ő százszor több Úr, mint a Halál.
A Halál: apró vérfolt,
Egy rosszul járó óra,
Ezer felé ugrándozik.
Ezer felé mutat, int
Ezer bolond mutatója.
Téli bolond, pojáca
És mindig csak semmiség;
Ráver az életünkre
És mégse más, mint egy
Kis látogató kártya.
És mégis és ezerszer
Minden futásnak futtán
Az Élet havas utján
(Életem bolygó utján)
Ott kisért ez apró szolga,
Ez a semmi: a Halál.
Lehet: Élet se volna,
Hahogyha nincs Halál,
Holott ott van mögöttük
Titokzatos Uruk
Valami ős és vad, szörnyű
Szabálytalan Szabály,
Egy nagyon nagy Üldöző.
A Halál bogárosan,
Szeszélyes vérnyomokban
Követi az Életet
Egy nála nagyobb Úrnak
Úri nagy parancsából.
De a Halál csak festék
Haván a gyáva Életnek.
(Az én kis életemnek is,
Mert, ni, hogy szaladnak,
Mint lázbeteg arcán a rózsák,
Kinek porokat adnak.)
Óh, Halál, én szeretlek
(Százszor, sokszor vallottam)
És még se vagy más,
Mint véres kísérője,
Csöppekre hullott mása,
Ártatlan kisérője,
A menekülő Életnek,
(Az én Élettel menekülő
Fehér, árva és fagyos
Üldözött életemnek is),
Kik után jön űzve, szünetlen
A nagy Üldöző: az Ismeretlen.

A NAGYRANŐTT KRISZTUSOK
Eső után a buja gombák
S mint Florencban a májusi virágok,
Úgy születnek szent garmadával
Mostanában az új és új világok.
A Bibliának egy világa
Milyen lassu, tétova kézzel készült
S ma egy-egy új világ mily készen
Ugrik ki terhes, tüzes emberészbül.
Bethlehem hires csillagának
Híre maradt csak, se hamva, sem üszke.
De ezernyi fényes csillagra
Az ember-agy lobogóját kitűzte.
Az Élet egy elgondolása,
Egy dal, melytől egy csuf óránk megszépült,
Teremtés volt a lelkeinkben,
Újra-újra egy-egy új világ épült.
Repülő, lármás gépmadárnak
Istenkisértő, bátor, büszke szárnya
Vallja: Emberé a teremtés,
S Isten csak egy megócskult koronája.
S mert halhatunk bármelyik percben
S célunk mégis az örökkévalóság,
Minden igaz ember ezért hős
S az emberszívben van a legtöbb jóság.
Tömjénbűzös, gaz korszakokban,
Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben:
Akkor is az Emberben maradt meg
Egyedül és legtisztábban az Isten.
S az emberszívben mind tisztábbak,
Boldogabbak, kedvesebbek a lángok
S miket teremt a vágyó ember,
Egyre szebbek az új és új világok.
Egyre erősebb a nagy Szándék,
Hogy az Istent ne szavakban vitassák,
De adassék meg az Embernek
Itt a Földön minden szépség, igazság.
Egyre többen hisszük és valljuk:
Kenyér jár nekünk a ránk-dobált kőért
S nem-magunkért mind többen küzdünk:
A leendőkért, az ékes Jövőért.
Érezzük növekvő lelkünkben
A Lehetetlent legyőző hatalmat
S hogy egykor eggyé egyesülnek
Az új világok, az új birodalmak.
Egy lesz majd millió világból,
De ez az egy minden örömmel teljes
S ez a szegény Siralom-Völgye
Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz.
Kik most élünk, mink is örüljünk,
Bár utódinknak fog Mennyország jutni,
Ez a miénk sziveink által,
Bennünk ragyog, él, mert mi gondoltuk ki.
*
Karácsony van, Krisztusok járnak,
Nagy hadakban és nagyranőtt Krisztusok,
Zengjen a dalod, szent Forrongás
S te nagy Egy-Világ, zengjen a himnuszod.

A RÉMÜLET IMÁJA
Óh, rémült kiáltás: „jaj-jaj-jaj“,
Kivel gyakorta riasztom föl
Magam s ördöngös éjeimet,
Be Istennek tetsző lehetsz te.
Nincs szebb ima a rémületnél
S a hörgésből szabadult jajnál
S nincs az életben hivóbb szózat,
Mint a szörnyedtség vad szózata.
Csóktól, pestistől, tűztől, viztől
Vacognak kis, bomlott álmaim,
Szégyenülés, halál és árnyak,
Irott mesékbe befonódás,
Volt ébrenlét őrült ekhói,
Tébolyodott kisértetecskék
Szoritják össze a szivemet
S riasztanak föl-föl: „jaj-jaj-jaj.“
„Jaj-jaj-jaj“: csakugyan az voltam,
Milyen tovább lenni nem merek,
Milyen lenni tovább nem tudnék
S nincs a Földön osztó igazság,
Mely kímélhessen vagy sujthasson
S nincs élet, mely több rettenetet,
Tehát több bocsátást adhasson,
Mint az a vén, kiáltó Élet.
Síró kisded s ujjongó párzó,
Haldokló és bölcsességes száj,
Mind azt sikoltja, hogy „jaj-jaj-jaj“,
Mind a jajba küldi csókjait.
Mind azt kérdi álomban és ébren,
Friss nyoszolyán és rothadt szalmán
Az Istennek külömb trónjához:
Vajjon ez az Élet öröme?

AZ EDDIG ÁMENE
Az Eddig így szól: „ámen,
Én vagyok utolsó Urad,
Az Eddig és tovább nem“.
Hatalmas Isten az Eddig.
Lábamnál örvény-árok:
Itt a Határ és itt a Vég.
Más végek és határok
Feneketlen kutba csalnak.
Torpantan, de imával
Térdelek e nagy Úr előtt
S bünömre lelkem rávall:
Jaj, valóban, messzejöttem.
Az Eddig igy szól: „várj még“
És én várok balgatagon,
Mintha valamit várnék:
Eddig-Isten így akarja.
Be kár, hogy kinek szállni
Valamikor hit adatott,
Árok előtt, megállni,
Halottasan, parancsolják.
Be kár ez a rút ámen,
Hogy minden véges, jaj, be kár
S hogy eljön a tovább nem,
Hatalmas Isten az Eddig.

KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

ISTENHEZ HANYATLÓ ÁRNYÉK
(„Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem és ide s tova
hányattatom, mint a sáska.“ Zsoltárok könyve 109.)
Akaratomból is kihullassz,
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.
Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.
Szent Képzelés, örök hit-balzsam,
Ki létlenül is leglevőbb,
Meghajlok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.
Megűzeték s nem nyugszom addig,
Mig hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.
S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.

A TAVASZNAK ALKONYATA
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utólszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek.
Olyan enyhes, vihartalan ma minden,
Olyan ölelni szított a karom,
Hogy imádattal tudna átfogódni
Egy csúf ravatalon.
Lezsáklyázott arcok jönnek elébem,
Kérdezgetik, szabadulni szabad?
És megszabadulnak szemek, hó-arcok,
Ajkak, fehér nyakak.
És megszabadítok mindenkit én ma,
Kacagjon a bukott Nap, aki lát:
Simogatni és szeretni való, im,
Most az egész világ.
Amit csak adakoza e dús Élet,
Könnyel nyugtázom és ma mind tudom
S amit megtagadott, az nem is kell már
Itt a keresztuton.
Ami nem jött el avagy ami rossz volt,
Most távol tőlem hadd maradjanak,
Rossz fők, rossz költők, rossz barátok, rossz nők,
Vivát, mulassanak.
Most látom csak, hogy mindenkit szerettem,
Kit szerettem, bántottam, ki csak él:
Kissé tulságos jámbor volt az eszköz,
De jó, szép volt a cél.
Bűneit és küzdéseit másoknak
Úgy szerettem, akár a magamét
S dölyfös, szép gesztusokra áldást bőven
Adnék, ha volna még.
Minden szépségnek, búnak és romlásnak
Ős zenéjét ma is kihallgatom,
De ma hozzáadom kritika nélkül
Lelkemet szabadon.
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utólszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek.
(Ma és utolsó órámig mindenkit szeretek, ámen.)


HARC ÉS HALÁL

EZÜST PATKÓS PARIPÁINKON
Minden vágyam ezüst patkó
Fekete lovaimra verve,
Magyarságomnak borzasztó,
Utált és átkozott szerelme
Szikrát ver a köves uton
S legfeketébb paripámra verve.
Nem tudom, hogy meddig érek,
Mert szörnyű ellenem a hajsza,
Néha lovakat cserélek,
De leghűbben vágtatok rajta,
A legfeketébb paripán:
Gyertek fiuk, ez a legszebb hajsza.
Verd csak patkó, verd a szikrát,
Rajta, rajta, új lelkek népe.
Szép nép: az új hitü szittyák
S mit akarnak: a szépek szépe.
Szikrázzék patkónk az uton,
Rajta, rajta, új lelkek új népe.

AZ ÖRÖKKÉ ELVÁLTAK
Végsője is szalad lihegve
Kiméráim régi sorának
S szökött katonákért most kapok
Bebocsáttatást a szivekbe.
Hát nem oly vad a sok „vad álom“?
Föloldozást kap szenvedőjük?
Jó szivek, hát im, itt „a költő“
S mult álmai, – én már utálom.
Valahová későn felértek,
Multam egy véres hegy-csúcsára,
Már csak multat és verset kaptok:
Egy idegen kacag felétek.
Örök lesz nem-találkozásunk,
Mert késtétek nyomom örökkön
S mert jajaimnak és magamnak
Halállal is más lessz a másunk.
Halál után is ki-kikelve
Lobogó új és új alakban,
Előletek úgy rohanok majd,
Miként eddig: későn szivelve.
Jó szivek, tí cammogó nullák,
Kikkel be vágytam találkozni,
Óh, jaj, miként lettünk egymásnak
Örökké elvált csillag-hullák.

AZ ISTENNEK VISELŐSE
Ez a pompázás (Tél se fagyasztja)
Nem rövid Nyárnak hirtelen fattya,
Nem belehalás sáros Őszbe:
Halálig csak az tud pompázni
S virit, virit,
Ki az Istennek viselőse.
Ez a kongatás (még nincsen vége)
Véres és üszkös gyönyörüsége
Dacomnak, mely még néha lobban
S fülemnek, mely tűzharangot hall:
Bim-bum, bim-bum,
Rángassuk hát: ki tudja jobban?
S e harsány élet (nagy volt az ára)
Nem juthat pulyák híg kacajára,
Hatán hajrája nem is érdem,
Hatán csak örömtelen gleccser,
Hajrá, hajrá,
Díszben, zajban, üszökben, vérben.

VÁLOGATÁS A TEMETŐBEN
Három és három,
Új temető és nagyon régi
És mind a hat fázón beszéli:
Sok baj volt a Nyáron.
És összesugnak
Svábok, oláhok, kálvinisták,
Csinálják az idei listát
S a fák sirnak-zúgnak.
Tehát örökre
Jön-jön már a gazdag himpellér
S nyomában az elbukott zsellér,
Kinek nem volt ökre.
Jön-jön a válás,
Összehasonlás hideg ténye,
Élet s Halál megtársult fénye,
Sok összetalálás.
Holt szívét vessze,
Ki hat temetőben sem fér el,
Úr szolgával s asszony a férjjel:
Közellel a Messze.
A zsidó-község
Kis temetője van csak távol
Régi aggok vigyázatából,
Hogy a zsidót kössék.
Pedig már mindegy,
Ha az új, vagy ó temetőkbe,
Vagy zsidóba, ne féljünk tőle,
Visznek holnap minket.
Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.
Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtűl messzelátnak
S nagyon messzenéznek.

HARC ÉS HALÁL
Szeretek élni, de sok-sok alvás
Kurtítsa ezt nekem:
Én az Életet bő tagadással,
De nagyon-nagyon szeretem.
Szeretem a bomlott, cifra álmok
Éjszakáit nagyon
S a mámor-asztalt, hol a cselekvés
Ázott vérnyomait hagyom.
Élet, aléltság, zsibbadtság és tett
És állandó pörük:
Egyformák immár elszánt magamban,
Hivek, rokonok, gyönyörük.
Élni, élni élet-tagadással,
Most már így élek én:
Lássuk, vajjon én-e vagy a Végzet,
Melyikünk a külömb legény?
Nem bánthat most már semmi s várom
A beteljesitőt,
Ki törvényt mond suhantva fölöttünk,
A mindig ifju, bölcs Időt.
Odaadom magam a napoknak
Szépen, szándéktalan,
Élek, mert szép s mert élek. S az Isten
Bús-büszkén megcsókol, ha van.

EGY UTOLSÓ ÉGIHÁBORÚ
Már előre, már előre
Úgy látom, mintha itt volna
Ifjuságom ezer dolga,
Mit befogott a penész,
De ami szent, szentnél szentebb:
Enyém, ifjú és egész.
És sose fog megvénülni
És ifjabb az ifjuságnál,
Maradandóbb az igaznál.
Ott fogok egy dombon ülni
S tán nem népdalt dudolok
S képet juttat majd eszembe,
Hogy ekével bandukolva
Földet tör négy-nyolc tulok.
De akarom: emlékezzem,
De akarom, hogy az otthont
Lássam frissen, jobban, szebben
Meghurcoltan, sokat látva,
Űzve, szidva és imádva
Nem tehetek kegyesebben
Ön fejemre koszorut,
Mint hódoltan, meghajolva,
Magam csalva, bántva, lopva
Rázúdítok a lelkemre
Egy nagy égiháborut:
Olyan szép volt ifjan látva
S úgy illik az otthon-tájra,
Úgy illik az én szivemhez
Ez a víg vég-zivatar.

ELSZÁLLNAK A LEPKÉK
Már nincs az Égen festék,
Már nincs a Napnak friss ina
S gyalogolnak az esték.
Néha még nincs hat óra
S már készítjük gyors füleink
Esti harangozóra.
Olykor még forr a gőgünk:
Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
De éjjel félünk, bőgünk.
De éjjel újra vesszük
Életünket és a napot,
Hogy újból eltévesszük.
Gondolkozunk, fecsérlünk
Kevésből, mit az Élet ad
És azt hisszük, hogy élünk.
Különös, furcsa lángok
S ezer, bolondos bántalom,
Jön, ki sohase bántott.
Valamit tán szeretnénk,
Pillangó-élet hasonát
S tünnek tőlünk a lepkék.

FOGOLY A VÁRTORONYBAN
Csúf emlékek könnyes, vén foglya.
Fölkerültem a vártoronyba:
Pince-börtönből torony-börtön,
Hurráh, Nap, én már ezután
Életem így magasban töltöm.
Szabad grádics, nyilt kapu csalnak,
Foszlányai csavargó-dalnak
S lent a síkon nagy tüzek égnek:
Jaj, jaj, nem kell, szivem megáll,
Agyonrémít a szabad élet.
Föl-fölhúzhatnám büszke vállam,
Billegtethetném vén szakálam,
Ajkam adhatnám görbe gúnynak:
Ej-haj, jobb lesz, ha a dacok
Lelkemben örökre lehunynak.
Lángolok mégis megkövülten,
Lidérc-tüzek úsznak körültem,
Udvarolnak, nem bolondítnak:
Csuhaj, örvendezz vén fogoly
Hűlt lángú, régi dalaidnak.
Vádat tűrve, kit se vádolva,
Majd csak elfut az Élet dolga
S utólszor esvén szerelembe,
Lalla, magamat szeretőn
Dőlök a Csodába, a Rendbe.

DRÁGA, HALOTT NÉZÉSEKKEL
Drága halott nézések a szememben,
Meleg simogatások a hajamon,
Amiktől, hajh, nem kell már megremegnem,
Karomban odaszikkadt ölelések
S vén lábomban el nem szaladt nagy útak
Lyányok után, kik régen elszaladtak,
Ajkamon száraz és gazdátlan csókok
S fülemben a várt s be nem sugott igék
S orromban sok-sok virágos tavasznak
Parfümje, mely már semmire se kábit.
Én istenem, élhet-e még sokáig,
Aki nem nyúl már a friss élet után
S bus vizióknak burjánjában gázol
S fél az igazi harmatos, nagy réttől
S retteg a való nyers, leves virágtól
S ajkán már nem tűr csókot, csak gúnymosolyt,
Halott életnek ezt a sírvirágját,
Aki befogja szemét, hogy ne nézzen
S százféle csuklyát ölt, hogy meg ne lássák
S kinek a szive néha szörnyüt rebben?

AZ ELJÁTSZOTT ÖREGSÉG
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Ez az én két vén szemem
Habár sok szépet látott,
Mosolygós öreg úrként
Nem látja a világot.
Nem fogok bocsánattal
Víg arccal tündökölni
S fiatal vétkek fölött
Pálcát tréfásan törni.
Emlékezni se fogok
Kedvesen zsörtölődve,
Ősz hajjal, piros arccal
A régi jó időkre.
Heves, ál ifjúsággal,
Óh, ezerszer jaj nékem,
Megöltem, jövő magam
Az én szép öregségem.
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.

ÜZENET KÖLTŐCSKE MIHÁLYNAK
Midőn már orcáink ragyogni fájnak
S szégyeljük már önnön-sugarunk:
Jönnek a vén orcátlanok.
Ezt üzenem Költőcske Mihálynak.
Szegény, kicsi, megvaditott ember
Ott a petyhüdt, csúf Béga körül,
Milyen nagyon szomoru lény
Evvel a bús szivvel, félelemmel.
Hogy irigylem az ifju merőket,
A győzelem víg gyermekeit,
Kiknek gáncsot ily ellen ád,
Fiaimat, az új verselőket.
Föl, föl, fiuk, hóditóan szállnak
A ti bátor, új dalaitok.
Ti már ne is üzenjetek
Szegény, öreg Költőcske Mihálynak.

TÜRELMETLEN, JÓ BARÁTAIMHOZ
Magyar akácnak érett táskája
Vagyok talán
S magot-hullajtó, nagy megadással
Szóródjak át víg másoknak falán:
Talán ez a sorsom?
Óh, készen vannak az ápolt kertek,
Biztos falak,
Belőlem-élők nagy légiója:
Egy éhes, ifju, kedves csapat
Várja, hogy kidüljek.
Kis türelem még, óh, kedves utódok,
Jön a Halál.
Ezt az Urat még meg kell ám várni:
Hítvány az Élet és ez a Szabály.
Sietni próbálok.
Azután mindegy, ki jöhet, jöjjön,
Mindenki más,
Vessen magvimból akár egy erdőt
Sok váró, apró, dühödt uzsorás,
De én még ma: élek.

SEREGESEN SENKIK JÖNNEK
Minden semmirevalónak,
Gácsnak, svábnak és zsidónak
Grádics adatott:
Itt alant már csak egyedül
Maradok.
Sürög a vad, magyar élet,
Még a némák is beszélnek
S uccám ellepik
S bárki taknyost egy bősz iram
Fölrepit.
Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon,
Mi bennem gyült, mindenkié
A vagyon.
Mind a szépet, amit hoztam
S ami új, nagy, átkozottan
Sok, pazar ige:
Úri, léha nullák raja
Söpri be.
Almagyarok s jöttment népség
S cimeres, ronda cselédség
S nagyúri nagyok:
Ez időben, itt, valaki:
Én vagyok.
Új igéim tán nem hatnak,
Rossz frigyesim elhagyhatnak
S nőhet a fülem,
De nem lesz itt semmi, soha
Nélkülem.

A LELKEM KÁNAÁN-MAGVAI
Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zúgni fog kis templomban az ének
Havas karácsony s Úr-vacsora,
És rigmusos gyermekek jönnek.
S tán árka lessz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
S hogy újból és fentujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabaditsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj-jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömet hintett:
De ha nem így lessz, az is mindegy.

ZENDÜLÉS VÁRAM ALJÁN
Lentről vad lárma csap föl hozzám,
Ki ide föl egyedül jöttem
S fölutamat megöntözötten
Mutatja elhullott vérem.
Magas váramból meg-meg kérdem:
Kik azok a lármásak lent itt?
Ezek azok a dalos senkik,
Kiket megöltek a példák?
Víg tüdejük hallom, hogy mély, tág;
Vert úton, ügyesen loholnak,
Mi volt tegnap és mi lessz holnap,
Nyugodtan bizzák ők másra.
Óh, életem szent indulása,
Magam is bús szemet meresztek:
Óh, bár maradtam volna veszteg,
Mint kölyköket bátorítsak.
Mert általam él és van itt csak
E gyülevész had. Az én vérem,
Mely pirosan csillog az éjben,
Úszitja, vezeti őket.
Föntről nézem a törtetőket,
Kik fölzendültek váram alján
S vitáznak váram viadalmán.
Mea culpa, mea culpa.


SZÉP MAGYAR SORS

A TAVALYI CSELÉDEKHEZ
Árpáddal jött, magyarul élt,
Anjouknál kopját nem törött,
Tán török előtt megfutott
S hamar koldusra vetközött.
De érteni mindig tudott,
De magyarul mindig tudott
S tán tépetten és nem hősön,
De tisztán adott át a Jelennek
Engem az én ősöm.
De jött egy kóbor ivadék,
Rabló, szerencsés ritterek
Népe, akiknek sarj-során
Ma tán zsandár-miniszterek
Tobzódnak az Idő torán,
Igazi magyarság torán.
Ma gróf-sorban ők diktálnak,
De vannak, kik még emlékeznek
S ha kell, ki is állnak.
Én, koldus jobbak gyermeke,
Miként ezer éve, tavaly,
Testvéremül elfogadom,
Ki tiszta ember és magyar.
S a nyavalyásnak nem adom,
Mert gróf, jobbomat nem adom.
Mondják csak, hogy ők nem értnek,
Ne is értsenek grófi senkik,
Tavalyi cselédek.
Kirabolt, szegény, kis magyar,
Kitárul a felé karom,
Kit magyarrá tett értelem,
Parancs, sors, szándék, alkalom.
Magyar Sors jósoltat velem:
Grófok nem jöhetnek velem,
Egy-két harcot most már állunk,
De új ér elem, új magyarság
Lessz most már minálunk.

ÚJ MAGYAR BUKOLIKA
Emberek dülöngnek a mezőről,
Dél derűl és rossz-felhős Észak.
Sivár nyár fűl s az egész falun
Bús kasza-ritmus s gaz virágok
Lehelletén szállong a szegény-szag.
Sírás sír a gyér búza-világból
Három tornyos, kis, halk falunkba.
Ez is világ és egész világ,
Holott úgy néz ház, ember, minden,
Mint ki az életet, jaj, megunta.
Seregszámlát tartnak a családok,
Fázón gondol mindenki télre
S megzsibbad minden alkonyaton
Mindenkiben itt a falunkban
Minden akárha-volt kis reménye.
Vannak, kik tán húszszor is izlelték
Ily csiklandós izét a nyárnak:
Ezek a vén, komor boldogok,
Akik már e siralomvölgyben
Semmi boldog aratást nem várnak.
S kemény pásztor akad még, ki csördit
Átkosan pattogó ostorral
S földhöz vágja a vén kalapot
S esti harangnál köszöntőt mond
Kontóra rendelt savanyu borral.
De jönnek az estében az ifjak
Utálva, fáradtan és félve
S a kis faluból három torony
Fehér-dermedten új csodáktól,
Szomoruan kérdez föl az Égre.

A TŰZ MÁRCIUSA
Csámpás, konok netán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.
Hadd halljék végre olyan magyar szava,
Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
De kihez bús Hunnia szíkjairól
Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.
Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának
S haldoklóan mégis elküldöm magam
Boldogabb testvéreimnek síromon:
Az új, jobb márciusi ifjuságnak.
Testvéreim, nincs nemigaz szavatok,
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.
Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép ember szívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.
De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar.
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.
Életet és hitet üzen egy halott
Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

VITÉZ MIHÁLY ÉBRESZTÉSE
Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz
S gazdag pillangó szárnyakat adott,
Szavak, „szárnyatok bársonyára“
„Szedegessetek violaszagot“,
Midőn felröpködtök Őt dicsérni.
Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált és szeretett
S dalolt, mikor már sipolt a melle.
Sose tompult el elméje, sem szive,
S bár lét-nem-léten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában
S megleste a fürdöző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.
Gyepedző sírján úgy, amiként Hafiz
Sírján szűzekkel Ő tartata tort,
Zilálja csókos lyány rózsáit
S öntse víg ifju a tűz-buja bort,
Mintha Csokonai úr csak aludna.
Csókoljuk jól meg az ő ífju szivét,
Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg
S ha bágyadás nem ült szivünkre,
Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából.
Im, itt a kor már, melyben fölötte is
„Egy hív magyarnak lantja“ kacag, zokog,
Itt a tapsos, föltámasztó nap,
Vitéz sirján ébredt vidám okok
Röpitnek ki bennünket a Télből.
„Mint lenge párák éjjeli csillaga“
Indult el Ő s im, kövült nap leve
S a debreceni Nagyerdőre
Éppen úgy tűz káprázatos heve,
Mint finnyás népére Pest-Budának.
„Kartács-világban“ élünk, bizony igaz,
De Vitéz tudta: ez lessz a világ,
S ha nem sokat segít Botond-bárd,
Ma is virág és kard is a virág
S Bizáncz-kaput vág be egy vitéz csók.
„Mindig vitézek nemzete volt nevünk“.
De valánk búsak és szerelmesek,
Ám lelkünk nem volt Élet-járó,
Csupán tán a Halálnál kevesebb,
Miként a Vitéz Mihály úr lelke.
Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott
S a mi fájásunk volt az, ami fájt,
Ébresztésünk ne fájjon néked,
Csokonai, hires Vitéz Mihály,
Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.
Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,
Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot,
Te örök, ó s új hunn poétaság,
Óh ébredj, valahányszor ébresztünk.

KIDALOLATLAN MAGYAR NYARAK
Vajjon örökre így maradnak
Kidalolatlanul, rejtetten
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?
Itt a néma kinszenvedésnek
Makacs ajka minden beszántás,
Elhamvadt könny a szik-föld pora
S minden nyár-nap egy halott ének.
Ki ért a halott-támasztáshoz,
Ki érti a jajos barázdát
S ki érti az ős nyári napot,
Amikor gúnyosan leáldoz?
Én ébresztgetem megbomolva,
Fejem nyugtatván ó nótáin,
E földet és úgy megölelem,
Haként az én volt szivem volna.
S úgy áldozom Jézussá nőve
Kincseim e szegény nyarakra,
Mint Jézus az ő bocsánatát
Csókokkal vétkes titkos nőre.
De hát örökre így maradnak,
Kidalolatlan kegyelemmel
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?
Járom a mezőt, járva-járom,
Ezernyi nyár leigázottját,
Ős bánatát esengve lesem,
De a nótáit csupán várom.
Sír szélén állok: nézzetek meg,
Magyar nyarak bennem alusznak
S örök, nyári titkot ástok el,
Majd, amikor engem temettek.

AZ ÚJ KISÉRTET
Új kisértet jár, harsog a hír,
Ki jött nem éjfélkor, de nappal,
Dacosan viselt, vörös és szép,
De még az Úristen előtt sem
Levehető sisakkal.
Jelenéseit én hallgatom,
Szóbeszédjét sok henye főnek,
De már tudom, hogy kiről van szó:
Nagy jöttéről és ittlétéről
Az én szent keritőmnek.
Hogy szeressék, ezt tán tiltja is,
Mert ő nem számit úri szemre,
De nagy szeretettel átadja
Magát és Kisértet-mivoltát
Bármilyen küzdelemre.
Sokszor találkoztam vele már,
Vitáztam vele, verekedtem,
De ha elhagytam talán százszor,
Ezerszer tértem vissza hozzá
S mindig szerelmesebben.
Ez a nagy, nappali Kisértet,
Ki szemet lefog, agyat kábit,
Ráborul minden tisztes szívre
S érezteti: hatalmasabb, több,
Mint itt akárki másik.
Ki csak percnyi becsülettel él,
Éli ezt a silány világot
Beismeri búsan, miként én:
Kisértetet, kisérendöbbet,
Soha, sohase látott.
Mindent elvesztünk, én már tudom
E tétova, szomorú földön,
De mezét ez új Kisértetnek,
Vörös mezét vígan és újból,
Újból magamra öltöm.
Ezt az egyetlen Kisértetet
Nem tudom könnyen elhessentni:
Magyar vagyok s keserű sorssal,
De édes daccal harsogom, hogy
Ez: van s nincs itt más semmi.
Semmi, mint ez új Kisértetünk,
Melytől rengve fél gyönge elme,
Félnek obsitosi a Multnak
S akit kisér fiatal útján
Az aggottak félelme.
Hajh, megutáltam az életet,
Lelkem csatákban összelőtten,
De lelkem és e bús magyar föld