A menekülő Élet - 1

A NYUGAT NYOMDÁJA BUDAPEST.
ADY ENDRE
A MENEKÜLŐ
ÉLET
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1912


A SZŰZ PILÁTUS

KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT
Van-e szebb élet, mint a másik,
S nem mindegy-e akárhogyan
Verjük magunk az elmulásig?
Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sirás:
Esti vezeklés hajnal-pirban.
Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az élet mindenkinek
Kivételes szent örömül jön.
Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.
Már megragyog fénnyel az élet,
Mindennemü és mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.
Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.
És akármi is fog már jönni,
Mielőtt végleg elmegyek,
Meg fogom ezt szépen köszönni.

DALOK A LABDATÉRRŐL
I.
Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.
Kövér könnyel, sovár vággyal
Víg hat körűl leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Lapdát vernek víg-feledten
Csak ugy kussoltat a sors
Mindig engem, mindig engem.
II.
Ni, most a labdatéren
Milyen gyorsak a fiuk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
„Fiacskám, meglátod majd,
Lessz egy nagy labdajáték
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labda
S rikoltsz, mint egy víg rigó,
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod;
Igy van ez jól, fiacskám.
Régi hét fiuk közűl
Ime, engem tartott meg
A fő-fő Labdaverő
S a többit szépen, ifjan
Kiverte a játékból.“
Igy szólnék utódomhoz.
De bár bejártam százszor
A régi labdateret,
Nem lelem, nem találom.
Talán más most a világ,
Nincs játékból kitudott
Csenevész, sárga fiu.
Pedig, nagy Labdaverő,
Én titkos, nagy Jehovám,
Úgy szeretném az ilyet
Mindet összegyüjteni
S egy vígságos játékban
Egy utolsót játszani.

FELELET AZ ÉLETNEK
Már új utálatok se jönnek,
Nagy csapások meg nem csufolnak,
Kopott, silány, hivatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek,
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,
Zárt szemű és hűlt lábu árnyék,
Ezekkel is már leszámoltam,
Csak voltak ők és én is voltam
Táncok korában, hős időben.
Csak olykor-olykor ébredeznek
Egy-egy versfaló messzi nőben,
Kiktől bókokat hoz a posta,
Kik unalomból kalandozva
Verik meg a vén kapus várat.
Egy szemrehányás, késett zokszó,
Elhalt hangu baráti kérdés
Jön-jön még s több váltó-lejárat.
És siratás, keserü száj-íz,
És a „mi lessz?“-re vállat vonva
És nézvén látni nem akarni,
Kergűlt a szív és az agy lomha.
Böngészem a hirlapok sorját,
Semmit se bánok, őrzök, értek.
Ürülnek a boros edények
Íz, szomjuság és mámor nélkül,
Se nem dühödik, se nem békül
Közömbös, borult, szegény lelkem.
Küldött az Élet: megfogadtam,
Parancsokat rótt: teljesítvék,
Kérdezett és ime: feleltem.

A SZŰZ PILÁTUS
Jaj, felejtek és görbe szájjal
Fanyargok én, aki a szitkot
Fohásszá avattam s a titkok
Bősz száju harsonája valék.
Leveleimet elégettem,
Multamat a Multba kavartam,
Akaratom mind elakartam
S unom a rest, döcögő Jövőt.
Unom már az emlékezést is
S a bánást bűneim fölötte,
Sok fogadkozásom: „örökre“,
Sok, pazarolt, régi csókomat.
Kit látok, másnak-váltnak látok
S énemben bámulom a régit,
Mint egy öreg mesét: „beszélik“:
Óperencián is túl talán.
Minden úgy csittul, mulik, szürkül,
Mint amit rőt mező védelmez:
Ma már a Halál sem félelmes
S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.
Tán-holnapi végem mosolygom
S én, a szegény, megcsalt borissza,
Mint egy Isten úgy nézek vissza,
Által, eldobott életemen.
Ami mámor volt, nem sajnálom,
Ami józanság, az se késett,
Se barátot, se feleséget
Utamra nem ráncigáltam én.
Mosom kezeim, szűz Pilátus,
Felejtek, jaj és megbocsátok,
Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok,
De nem várok már magamra sem.

A MEGABRONCSOZOTT LÉLEK
Bizony, ha élek,
Talán én is lantot cserélek,
Hiszen még máma
Abroncsozza lelkem a fáma.
És hogyha holnap tetszenék,
Jönnének más húrú zenék,
Új hírek és új aggodalmak.
De befűtött az Úr a dalnak,
Ha ilyen könnyen lebben el
A hit, a máj és a tüdő
S mint költők hívják: a kebel.
Bizony, ha élnék,
Életemet halálnak vélnék,
Mert élnék ócskán
Túl minden ringy-rongy földi jócskán.
És hogyha holnap tetszenék,
Van élet és halál elég.
Van összvére e szép kettőnek
Szülő-ágynak és temetőnek.
A bölcs ember sírva mulat,
De végül minden egyszerü:
Egy úri, hősi mozdulat.
Bizony, ha holnap
Hír-abroncsaim szétbomolnak,
Szabad-szebben
Lélek nem hullt szét lelkesebben.

A VÁR-ÚR SZEMÉREMÖVE
Fájdalmas betegség,
Örökös, barna cikkázása
A Halál-villámoknak,
Ki szereted a jaj-muzsikát,
Az átkozódó Jóbokat,
A sebes Lázárokat,
Fájdalmas, hosszú betegség,
Te vagy az Élet,
Mert te vagy az Élet
Hű várnagya, ki jól vigyáz
A portyázó vár-úr
Kikapós, léha asszonyára.
Hajh, fájás nélkül
Az volna az Élet,
Ami a fáradt kurtizánnak
A legszebb ifjú
Szerelmi, szent dühe:
Semmi.
És én jajgatva is,
Egeket káromolva néha,
Mardosva, tépve,
Sujtva a Halál-villámoktól,
Érzem benned az Életet,
Érzem, hogy te vagy az Érzés,
Akit azért kaptam,
Hogy az Életet soha-soha
Érezni el ne üttessem,
Míg élek.
Óh Élet hű várnagya,
Fájdalmas betegség,
Köszönöm, hogy rámlakatoltad
Élet-uramnak
Szemérem-övét.

A MEGŐSZÜLT TENGER
(„Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert olyanná
teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy világos ösvényt
úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, hogy a tenger megőszült.“
Jób könyve 41.)
Megőszült tenger, ez volt a vak remény:
Úgy hagyni vénen a tengert,
Hogy jajgasson,
Hol erős karral habjába csaptam én.
Hogy megőszülten tépje ezüst haját,
Hogy szánják a megőszült tengert,
E megőszült,
Halálraijjedt, óriás banyát.
S ha jön elétek az aggok serege
S kérdi, mi lelte a tengert:
Mondjátok meg,
Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.
S mégis képírók képén mocsár, romok
S mégis nézzétek a tengert:
Kissé ősz lett,
De, hajh, semmi, de semmi sem változott.
Úgy csapott belé, mint az Isten nyila
Valaki s nézzétek a tengert:
Képíró-mű
S rajta néhány úri hal-familia.
Óh, én bibliám, mégis maradj titok
S ha nézik a megőszült tengert,
Mondd, hogy egyszer,
Egyszer tán mégis valami jönni fog.
Egyszer talán majd nyilik az Úr ege,
Egyszer tán átszeli a tengert
Villám-csíkban
Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.

TÉLBE-HULLÓ EMBER VÁGYA
Napjaim: koldus, Télbe-hulló,
Csöndes, elszánt betegek,
De vidáman zúgnak körültök
Tavaszi csergetegek
S futó hó alól zöld kacsint.
Meggondolom, hiszen a láz: láz
S én mégis csak roncs vagyok
S kezdődő Télben várt Tavasszal
Mindhiában baktatok
S aligha érek már Tavaszt.
De csergő, friss álmaim vannak
S tépik Tél-est biborát
S rohannak utánam kölykökként
A nyilandó ibolyák:
Hát hogyha együtt érkezünk?

A TÁVOLI SZEKEREK
A Hold egy óra mulva jön föl
S a nagy országút verett,
Városba vivő, köves útján
Jönnek
A távoli szekerek.
Följött a Hold, muzsikák szólnak
És őszi harmat pereg
S nyikorogva, fehér Hold-fényben
Jönnek
A távoli szekerek.
Ki álmában a Holdnak fordul,
Nyugtalanul szendereg,
Mikor távolról iparkodva
Jönnek
A távoli szekerek.
Városba tartnak adni, venni,
Rossz kerekük nyekereg,
Nyikorogva és nyekeregve
Jönnek
A távoli szekerek.
A Hold elfordul, hajnal lessz már
S a hajnalban egy sereg
Villamos lámpa alszik el, ha
Jönnek
A távoli szekerek.
A városban ébrednek kinnal
Szegény, törött emberek
S várják azokat, akik jönnek
Jönnek
A távoli szekerek.
Leesik a Hold elfáradva
S a Nap, mint bibor, kerek,
Kacagó csoda hág az égre:
Jönnek
A távoli szekerek.

NYÁRDÉLUTÁNI HOLD RÓMÁBAN
Sandítva száll Rómára
Fecske-raj-követséggel,
Vigyorog vígan széjjel
Nyárdélutáni Hold.
Nagy kékség és pirosság
Most újból-újból hozzák
Régből azt, ami volt.
Szent mezők pára-fátylat,
Hegyek álom-szint váltnak,
Diadalok s romok,
Nap s Hold közé beszőve,
Hanyattan az Időbe
Róma sürög-forog.
Óh, gyönyörű örökség,
Változó, ős, szent község,
Urbs, te feledtető,
Az én-élet poklából
Lelkem-testem kilábol,
Te, szent védő tető.
Im, magam idehoztam,
Védj és borits be mostan,
Te szép, te bölcs, örök.
Örökkön éltem, élek,
Csupán hüvelyt cserélek,
Mint Ulisszes-görög.
Áldom a nyüzsgő Rómát,
Mindennek átfogóját,
Pulyásan is nagyot.
Ma, hogyha úgy akarnám,
Alkonyi álom karján
Akár Remus vagyok.
Nézem a mai nőket,
A volt és lesz időket:
Be régen élek itt,
S be minden élet mindegy
S a Hold már ismer minket,
Vigyorog s nem hevít:
Sandítva száll Rómára.

A SÁTÁN KEVÉLYE
Életét végig gőgben élje
A Sátánnak fölkent kevélye.
Fakóan szirma ne omoljon:
Piros virág volt: pirosoljon.
Panaszra is görbülhet szája,
De rugja meg azt, aki szánja.
Komédiázzék, hogy ő elvet
Egy-egy megtagadott szerelmet.
S ha térdelve mondja imáját,
Pattanjon föl, mások ha látják.
Ha hisz és vár, remél és retten,
Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.
Ha szivébe kétségek szúrnak,
Zengedezzen hitet az Úrnak.
Sohse legyen asszony bolondja
S ha él-hal érte, meg ne mondja.
Ha futó csókra űzi ösztön,
Százszor ájuljon, esküdözzön.
Inség, betegség hogyha dúlna,
Járjon-keljen, mintha vidulna.
S Halál ha cirógatja csontját,
Farsangolón járja bolondját.
Ellenségeit udvarolja,
Mintha aggodalma se volna.
Krisztus tréfából se vezesse,
Akik szeretik, ne szeresse.
S ha az Élet már összemarta:
Jött a Halál, mert ő akarta.
(Sátán kevélye, szerencsétlen,
Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

AZ ELZÁRT KIRÁLY-LYÁNY
Mosolyom, e pajzán király-lyányt,
Vén, bús kapukkal ime elcsukom,
Arany-haját, nagy gyermek-szemét
Utálom, irigylem és unom.
Haját tépje, szemét kisírja,
Hadd öregedjék együtt meg velem,
Szokjék sötéthöz s maradjon el
Tőle is a kandi szerelem.
Emlékezzék, mikor csókoknak
Volt balzsamos, ezer, napos napuk
S csók-csengőre nyiltak szívesen
S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk.
Fonnyadjon el gőgös pártája,
Mely a csók-díj selyménél szennyesebb,
S gyógyítsa meg vágyát az Idő,
E bizsergő, enyhe, drága seb.
S majd hogyha a kapuk kinyilnak,
Felejtette légyen azt, ami volt:
Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt,
Az aggszüzült, tört halál-sikolyt.

A BÉKÉS ELTÁVOZÁS
Száritson ki szemükből a Nap,
Kik egyszer is megnéztek.
Ne hagyjon az én suta arcom
Senkinek se szánó emléket.
Sors-intézőm a Semmi legyen,
Szem és fültömő Semmi,
Adassék meg nekem vád nélkül
S észrevevő vágy nélkül menni.
Hangomat a Semmi igya föl,
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza.
Távozzak el én mindenkitől
Megsemmisülve, szökve,
Szemekből, fülekből távozzak
Emlékek nélkül és örökre.
Egy suhanás se árulja el,
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki elment élet nélkül,
Valaki elment, aki itt volt.
Felejtsem el én is magamat,
Nagyboldogan felejtsem,
Önmagamból és a világból
Szédülve, zuhantva leejtsem.
Akkor se legyek majd senkié,
De ne is legyek árva,
Nézzek szép, hideg mosolygással
Az én hívó, örök arámra.
Nem voltam másé, se magamé,
Arám: a hideg Semmi,
Nincs jogom, hogy emléket hagyjak
És, jaj, nincs jogom emlékezni.
Feledt kérdésként, választalan
Bukjam csöndbe omoltan:
Ha nem voltam, ne vágyjak lenni
S maradjak titok, hogyha voltam.

AZ ÓPERENCIÁS TENGEREN
Pucér mellemet vágyom betakarni
Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,
Ne táncoljon tovább az Élet rajta:
Most már hadd jöjjenek a mesék.
Száz méter lenne borotvált szakálam,
Öreg az ajkam, fogam is hibás:
Olyan kicsi tenger lett a szivemből
S olyan nagy az Óperenciás.
Hát megpróbálom magam befelhőzni,
Szólni magamról unott a dolog,
Gyűl és dohog őszi mese és felhő,
Burkolt mellemre rágomolyog.
Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,
Hét mértföldes csizmáju hős, derék
Királyfi, ki szabad mellel elindult
És, himm-hámm, elnyelték a mesék.


ASSZONY ÉS TEMETŐ

SZIVEDET ISTEN SEGITSE
Szivedet Isten belátáshoz
Százszor segítse:
Egy kurta évig élek tán még,
Tán még eddig se.
Mit kezdenék sok-sok más nővel?
Hajrázva, újra
Csinálnám a régi játékot
Vágyva, borulva.
De ha szám-íze régi volna
S egy alkonyatkor
Érezném ízét a te szádnak,
Mi lenne akkor?
Jaj, hogyha téged más pótolna
Egyetlen egyszer,
Te, de meg én is, be megjárnók
Ily szerelemmel,
Nekem, tudom, bármely nagy csók is
Semmit se adna.
De neked, szegény, szegény asszony,
Jaj, mi maradna?

A FIAM BÖLCSŐJÉNÉL
Hüs lugasban vén, nyári napon,
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcsőd sírva ringatom.
Álom-testecskédet legyezem,
Csókokra emlékszem, melyekből,
Kicsi fiam,
Nem hívott elő a szerelem.
Hogy ködből vagy és sohse valál,
Sohse fájt így szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.
Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.
Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?
Halál leseng e nyári napon,
Mintha én feküdnék bölcsődben,
Kicsi fiam,
S álom-arcocskád cirógatom.

AZ ŐSZ SZERELMEI
AZ ŐSZ PRÉDIKÁTORA:
Nincs szebb az Ősz kiszimatánál,
Őszi éneknél nincs szebb ének,
Altató nótája a vérnek,
S az Istennek nincs jobb dalosa,
Mint az ifju és őszi féreg,
Mely szól: „hihu, megyünk, megyünk.“
Már öltözik valahol a tél
S fagyos, roppant lábával topog,
Még Ősz sincs s az ifju dalnokok,
Estenden ha mélázik a szél,
Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.
ŐSZI FÉRGEK KARA:
Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
Hihu, megyünk, megyünk,
Ezer ásók sirokat ásnak,
De víg az énekünk.
Hihu, hihu,
Az Élet oly hiú
S oly szép, mint őszi alkony
S oly szép, hogy elmegyünk
S oly szép az Élet-balkon
Virágos párkányán át
Bizton bukni a mélybe.
Hihu, hihu, megyünk
Danolva és nem félve,
A mi szent muzsikánkra
Ép lábu lessz a sánta,
Nyár-életű az Ősz,
Jámbor a nyári bősz,
Minden kitárt, higgadt lessz
És minden rendszeres
Oltsd el a nagy lángokat:
Szeress, szeress, szeress,
Utólszor és kitártan,
Nagy, ölelő könny-árban,
Hihu, megyünk, megyünk.
AZ ŐSZ CSÓKJA:
Jöjjetek, kik a karolásnak
Fáradtjai vagytok, ám váltig
Csókolni tudnátok a halálig,
Kiknek a fogaik elvástak
S ajkakat marni szeretnétek,
Jöjjön minden szerelmi inség,
Csalódás, bánat, éhség, vétek,
Aki csak vágyakban maradt
S én csókotokba csókolom majd,
Az őszi Napot, magamat.
S csodálatos, nagy csókolódzás
Lessz az édes, őszi estéken,
Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári
De telt lessz, mint tavaszkor, régen
S fiatal csókok tébolyával
Lép majd szívetekre a Tél,
Miként a Tavasz ibolyával:
Még csókol ajkatok s nem él.
ŐSZI FÉRGEK KARA:
Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
Hihu, megyünk, megyünk,
Oltsátok el a nagy lángokat,
Szeressetek még egy utolsót,
Még szól a mi víg énekünk:
Hihu, hihu,
Az Élet oly hiu,
Megyünk, megyünk, megyünk.

ELDÖNTI A SORS
Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.
Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.
Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lessz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.

ASSZONY ÉS TEMETŐ
Valamit szeretnék:
Dalolni víg dalát a nőnek
És víg dalát a temetőnek
Eldalolni.
Magam akarnám
Jó útravalókkal ellátni
S az életbe belekiáltni
A vígságot.
A temetőnek
Tán jussa lessz mihamar hozzám
S a nőről vígan gondolkozván:
Olyan mindegy.
Édes anyámnak
Azt üzenem, szép volt az élet
S érdemes volt harcolni véled,
Asszony-szerelmem.
Derék, szép élet:
Rossz némberé és jó anyáé,
Ők igazak és ők a máé
Mindörökkön.
Hát hadd daloljak
Harsányat és szépet a nőnek
S testvérének: a temetőnek;
Megérdemlik.

A VÉN CSAVARGÓ
1.
Farkasordító, gonosz télben
Életem, ez a vén csavargó,
Vergődik, fut gyilkos veszélyben
Hajhó, nem éri hangom el.
Rongyoltan és térdig a hóban
Hol erre, hol amarra tart,
Megáll, kis ereje fogyóban.
Hajhó, egy útszéli keresztnek
Támaszkodik a vén csavargó:
Nem az ő útja, útatvesztett
S ez a kereszt tán sírkereszt.
S nincs más jel a vad hómezőben.
Estelegve és ködbeszőtten
Forgószél-lován össze-vissza
Száguld a fehér Fagy-Halál
Dermesztve, fütyülve, vakítva.
Vén csavargó, itt nincs tovább
S az a fa-Krisztus se segít meg,
Hajhó: az élet nem adódott
A bús galileabeliknek.
2.
Hát lefekszünk és álmodunk,
Mint az elfeledett rege
S édes álmokban vesz meg minket
Az Isten hidege.
Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.
3.
Pompás és kicsiny palotában
Párfümös, párás, jó meleg,
Csókos illatú, kis termekben
Vár a legnagyszerűbb leány.
Szűz, de pompásabb az Életnél,
Bölcs, de nyugtalan telivér
S az ő kész, szent hálószobája
Megér száz, hires csarnokot.
Ő az Életnek el-nem-értje,
Ő az a Gyönyör-Valaki,
Kiért nem kár a kárhozás sem,
Kiért nem nagy adó az üdv.
Édes ágyába vonja forrón
A vén csavargót ez a lyány
S a legégibb muzsika hallik
A legemberibb éjjelen.
4.
Így fagyott meg a vén csavargó.

A VÁROS LEÁNYA
A Biblia is vallja
S búgják bús, ódon énekek:
Falánkabban fal férfiut a nő,
Mióta város építtetett.
Márvány-omlasztó rózsa
Régi Zeus-templom falán:
Bekúszta, fogta diadalmasan
Sziveinket a városi lyány.
Óh, Város, én imádlak,
Ha nem Budapest vagy, de más.
Egyszer a harmadik emeleten
Párisban ért egy szép riadás.
Süldő lyány vetkezett volt
Függöny-feledten, mint titok,
Mely készülőn, keggyel, kegyetlenül
Valakinek majd megnyílni fog.
Mint az induló Végzet,
Szűz hó-teste úgy villogott,
Mint amikor a temetők során
Sikló, bús lidércfény hint lobot.
Soha tán a Halált még
Így nem látták tolvaj szemek,
Egész szegény csók-préda nememért
Lelkem jajgatón megremegett.
Leskődtem őszi estben,
Míg az ablak sötétre vált
S aztán betakartam a szivemen
Két illetlent: Csókot és Halált.
Azóta Halál és Csók
Itt élnek bennem vétkezőn:
A Város leánya falura jött
S virágokat gyilkol a mezőn.

A LEGSZEBB ESTE
Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?
Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,
Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.
Vetkőzött a világ, didergően pőre:
Szerelmem, Te, Múltnak szerelmetes őre,
Akarsz-e szerelem után is szeretni
S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?
Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el
Atyafias testem a csillogó Éggel
S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,
Kellene a múltam, kellene az Asszony.
Esküdözéseink már torkunkra fúltak:
Szereted szeretni a jelenő Múltat?
Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?
Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
Be tudnék véreddel véresen viradni,
Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
S akarod, hogy a Sors víg húnyósdit játsszék?
Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
S adakozó számat ragadozó szádnak.
Mindent fölfrissitnék, mindent megajánlnék.
Havasan hullanék Reád az ajándék
És mindent megadva és mindent ellesve
Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.

ALDÁSADÁS A VONATON
A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.
„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szivemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva csendben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni.
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.“
A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

TÜNNEK A LYÁNYOK
Be szép a város s kínálkozók,
Kiket már nem kivánok:
Legendás Mult, Jelen és Jövő
S a lyányok.
Be szép minden, ami idegen
S már csak szememmel látok:
Pénz, alkalom, siker és derű
S a lyányok.
Be szép a vágy, aki elfutott
S be szép, hogy már nem vágyok
S tünnek előttem vágytalanul
A lyányok.


ISTENHEZ HANYATLÓ ÁRNYÉK

DÜHÖDT, HALÁLOS HARCBAN
(„Tekints meg, óh Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belső
részeim elepedtek, elfordult az én szivem én bennem: mert ellened
rugódoztam: ott kinn fegyver pusztit, otthon halál vagyon.“
Jeremiás siralmai. I. 20.)
Ott kinn a fegyver pusztit s dúlva dúl,
Süketült szívvel meglesem,
Hova szaladjak szemet behunyva,
Halálról más halálra borulva
Gonoszul és fegyveresen:
Ott kinn a fegyver pusztit s dúlva dúl.
Tátongó puszták struc-madaraként
Rosszalkodok, futok, csalok:
Elfordult az én szivem én bennem
S úgy kell magammal is verekednem,
Miként egy följáró halott,
Tátongó puszták struc-madaraként.
Magam utálván mást is gyilkolok
S mások lándzsáját keresem,
Ki elvesztette magát és utját,
Szememet vér-patakok befutják
S én rohanok fegyveresen:
Magam utálván mást is gyilkolok.
Fölöttem az Ég oly igézetes,
Oly változatlan a világ,
Mint fegyvernek s halálnak előtte,
Mint mikor még nem hulltak belsőmbe
Epesztő dög-matériák:
Fölöttem az Ég oly igézetes.
Tekints meg engem, tekints meg, Uram,
Ejtesd el bolond fegyverem
S ha mindenek ellen vad düh kínoz,
Fektess le szépen halottaimhoz,
S arcomat hozzád emelem,
Tekints meg engem, tekints meg, Uram.

BOSSZUS, HALK VIRÁGÉNEK
(„Ne vese el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én
erőm, ne hagyj el engemet… Mert szóltak az én ellenségeim és akik
az én életem után leselkednek, együtt tanácskoznak, mondván: Az
Isten elhagyta őtet. Kergessétek és fogjátok meg őtet, mert nincs,
aki megszabaditaná“. Zsoltárok könyve 71.)
Ugy-e, Uram, hogy mosolyogjak
S tovább viritsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal vírágok?
Így akarod, így kell akarnod,
Minden plántáknak ültetője:
Bú és gaz hogy
Leghűbb virágod be ne nőjje.
Mert ami van, mind Te virágod
S minek rostjait nedv-ár rójja,
Uram, Isten,
Mind a Te parkod virulója.
Akit Te életben tartottál,
Szirom-kincseket kire költél,
Neked drága
Mind, akit ifjan meg nem öltél.
Te szemeid nem nősen látók,
Nem fogja be kufár szegénység,
Neked mindegy
Virág-ifjúság, virág-vénség.
Akit Te virágzásra szántál,
Virágozzék, míg ki nem rántod
Ős kertedből.
S ugy-e szépek a vén virágok?
Mérges szagu, vad burján-rózsák
Ifjas truccal mégis rám törnek.
Látod, látod:
Kölyök virágaid gyötörnek.
Üzenj nekik a tüzes Nappal,
Hogy szerelmed virág-hóbortja
Az a vénség,
Mely vénségét ifjuan hordja.
Üzenj nekik, hogy istenséged
Fekete rózsáért sovárog
S vágyad teltét
Virág-vénülésig bevárod.
Én, jó Uram, fekete rózsád,
Élek, ha diktálod, hogy éljek,
De vigyázz rám:
Lázongnak a virág-cselédek.
Te ültettél, Te vénitettél,
Virágoztam, ahogy akartad,
Mit akarsz még:
Virágozzak vagy rontva haljak?
Viditnod kell ily ritka plántát
Neked, Te, egyedül nem dőre
S kénkövekkel
Csapnod minden leselkedőre.
De addig ugy-e mosolyogjak
S tovább viritsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

A PATYOLAT ÜZENETE
Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba
Bomolva, romolva
Vágtató, tüzes fogat
S most lenget utánam jelt
A Patyolat,
Most, most szeretnék lenni bátran
Élet-tagadó, szűz, makulátlan,
Vágytalan és tiszta.
Most mikor már nem térhetek vissza.
Átkozom gerjedelmem,
Az elsőt, amely vágyat adott,
Az első, szennyes gondolatot.
Szerelmem,
Ki olyan hamar ébredt,
Óh, emlékek, emlékek,
Csak egy kicsit ne bántanátok.
Minden volt dolgom egy-egy átok,
Szégyen:
Boldog, ki Isten kegyelmében
Fehérre aszatja magát.
Tiz-húsz, szent bőjtű, kámzsás barát
Szép árnyéka táncol körül:
Be boldog, aki nem örül:
Jaj, be piszkos ruha az Élet
S a Vér be nyomorult, be ronda.
Harmincnégy esztendős, vén koromba
Mindenek túlján
Undorodván s szépen butulván,
De, jaj, mégis tudván sokat,
Sírva nézem, hogy kendőt lenget
Késetten az én bűnös lelkem
S egyetlen, igazi szerelmem:
A Patyolat.

KIS, KARÁCSONYI ÉNEK
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiu vagyok,
Csak most kezdek élni.
Isten-dicséretre
Mégis csak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.
Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.
Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.
(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)

A MENEKÜLŐ ÉLET
Ni, miként menekül
A híres Úr: az Élet,
Űzi, veri, kergeti,
Mint egy tolvaj cselédet
Egy nálánál is főbb Úr.
(És vele menekülnek
Millió unokácskák
Kicsikis élet-szemek,
Látom sírva tipegni
Közöttük az én kis
Életemet.)
Tapodja a villámló
Szűz és végtelen havat,
Szalad az Élet, szalad,
Nyomában bogárló,
Véres, bolond láb-nyomok.
Ni, piros-havas homok
S egy szörnyű Üldöző.
Ni, hogy szalad az Élet
Neki a hónak, fagynak,
Hogy szaladnak
Utána a piciny életek
S a darabnyi halálok.
Óh, én magamból kiszállok
S úgy nézem ezt a hajszát,
Mint Rembrandt nézte rajzát
S a borut, mit ecsettel
Holt színnek rakott rája,
A borút, mely ma ragyog.
(Tudom: valaki vagyok,
Ám sok hazug széppel,
Babonás okkal, állal,
Nagyon is sokat szórakoztam
A Halállal.
Pedig a Halál nem döntő,
A Halál is fél és szalad,
Életem és halálom
A futó rajkó-hadak
Két kis, szegény testvér-senkije.)
A nagyszerű, szent havat,