Egy naplopó tünődései - 13

visszapillantunk, kacaghatunk. Hol van az a csuf, gonosz baba, amelyik
olyan felfordulást csinált a szinpadon? Ahá; itt van, Madame. Mindjárt
gondoltam, hogy nem lehet nagyon messze; hisz valamennyiünket idehánytak
ebbe a sarokba. De hogy megváltozott; a piros festék lekopott mind;
aranyhajad összecsavarodott. Nem csoda; nehéz szerepet kellet játszania.
Mennyire kifáraszthatta a fény, csillogás! S még a reménységet is
megtagadták öntől. A nehezen áhitott békesség hiába jött volna; érezte,
hogy nincs ereje ahoz, hogy élvezze. Akár a tündérmese
megboszorkányozott lánya, tudta, hogy mindig gyorsabban, gyorsabban kell
táncolnia, habár a tagjai bénák; bár hamuszinüre váljék arca. Szürkülhet
a haj; mind csak tovább; mindaddig, mig eljön a megváltó Halál; egyetlen
fohásza az volt, hogy bár jönne, mielőtt a tánca nevetségessé válik. –
Igy volt-e, Madame?
Akár a nancy-i rózsák illata, mely ott imbolyog a forró utcákon, olyan
lehetett előtted a szerelem fojtó légköre, baba. Milyen monoton dallam
volt füleidben a szenvedély hangja; hol ifju, hol öreg dalolta; hol
orditották, hol vinnyogták, hol üvöltötték – de mindig ugyanaz az ütem.
Emlékszel, mikor először hallottad? Ugy érezted, a menyország reggeli
himnusza. Aztán ugy vélekedtél, hogy a pokol talp alá való muzsikája;
valami gonosz szellem huzza az ördögtől bérbevett egész föld területen.
Csuf fajzatnak tarthattál bennünket, Faustina baba, akárcsak valami Old
Bailey-beli ügyvéd. Csak egyik oldalunkról ismertél. Forditott világban
éltél, hol virág, levél rejtve maradt; a te napod csak a gyökeret
világitotta. Azt képzelted, a féregrágta gyökér, ág-bog a növény; minden
szép dolog tettetésnek tünt előtted. Lovagiasság, szerelem, becsület!
hogy kacagtál a hazug szavakon! Te ismerted az igazságot – ahogy te
képzelted; ugy ám; a fél-igazságot. Disznók voltunk, mig a te
varázslatod tartott. Circe leánya, s te – nem ismerve szigeted titkát –
az hitted, az az igazi alakunk.
Nem csoda, baba, ha viaszra vált arcodon haragos vigyor ül. A hős nemrég
lépett föl a karzatközönség tetszészsivaja között, mig téged ott hagynak
meghalni az utcán! ó; jól emlékszel rá; de a telt ház elfelejtette már
azokat az előbbi jeleneteket; a gonosz nagyvárosnak ilyen a közönsége.
Hol a többi; a család jóbarátja; a széllelbélelt világfi? A darab Deus
ex machinája; ki olyan jó volt mindenkihez, kit ugy szeretett mindenki.
– Hej! te is szeretted valamikor – de ez a prológusban volt még benn.
Magában a tulajdonképeni darabban belőle tisztességes ember lett. (Hogy
gyülölted azt a szót, hisz ez mindent jelentett, amire hiába vágytál!)
Előtte a prológus elmult, elfeledett időpont marad; emlék, mi szint ád
életének. Neked az volt a darab „Első jelenet“-e; abból formálódott a
többi jeleneted valamennyi. Az ő büneit elfelejtette a közönség; a
tieiden magasratárja karját a borzalomtól. Nem csoda, ha ott a vigyor
viaszos ajkadon.
Ne törődj vele, bábu; ostoba volt a közönség. Talán majd eztán jobb
szerepet játszol; majd tapsolni fognak, ahelyett, hogy füttyentenének.
Ugy vélem, a modern komédiajátszás áldozata voltál. Valami régi
világbeli dráma hősnőjének kellett volna lenned. Jellemerő, bátorság,
önfeledség, lelkesülés; mind a te erényed volt; csak a szerep volt
rossz. Viselhetted volna Judith, Boadicea, vagy Jeanne d’Arc köpenyét,
ha ilyen darabok a te idődben divatosak. Tán, ha a te idődben játszanak,
nekik is meg kellett volna elégedniük olyan szereppel, mint a tiéd. A
gyöngeszivü hősnőt nem birták volna eljátszani; pedig mi egyebet
csinálhattak volna a modern drámában? Oroszországi Katalin! ha
valamelyik pincér lányának születik a második császárság alatt, vajjon
megkapja-e a „Nagy“ előnevet? Hát Magdolna? ha ahelyett, hogy akkortájt
lakása Róma valamelyik mellékutcájában lett volna és nem Jeruzsálemben,
vajjon emlitenék-e a nevét templomainkban?
Ládd, baba; rád is szükség volt a játékban. Nem játszhatunk valamennyien
hősöket, hősnőket. Kell, hogy gonosz népség is előforduljon, másképp nem
volna érdekes a darab. Gondold csak el; olyan darab, amelyikben
valamennyi asszony erényes, valamennyi férfi becsületes! Becsukhatnánk a
boltot; a világ olyan unalmas volna, mint valami osztrigatermelő-ágy.
Nélkületek, gonosz népség, nem volna jó népség. Hogy ismernők, tudnók a
hősnő erényeit, hacsak szembe nem helyezzük a te erénytelenségeddel?
Hova lenne sok szép beszéde, ha ti nem volnátok, kik hallgatják. Hol a
hős ereje, hacsak nem abban, hogy ellentáll a ti kisértésteknek? Ha te,
meg a Gonosz Báró egymás közt fel nem osztjátok a birtokát; hamisan be
nem vádoljátok, egész a darab végéig lusta, hőshöz nem méltó, tökéletlen
létet élne végig. Ti szegénnyé tettétek; általatok birja most megkeresni
a saját kenyerét. Kitünő dolog az neki; alkalmat adott rá, hogy az igazi
férfit játszhassa. A mi pedig a te viselkedésed illeti a prológusban,
ugyan mi értéke lenne akkor annak a szép jelenetnek a harmadik felvonás
végén, mely könnyre, kacajra inditja a hallgatóságot? Te és cinkos
társad, a gonosz báró; tettétek lehetővé a darabot. Honnan tudná a
karzat, a földszint, hogy mekkorák a hősök erényei, hacsak nem az érzett
felháborodáson, mi a ti gonosz tetteitek szemléletéből fakadt?
Sajnálkozás, rokonszenv, izgalom; mindre szükség van a játékban; éppugy,
mint rád. Hálátlanság volt a közönségtől, hogy kifütyült.
Hát Mr. Merryman – vig pajtás; a festett vigyor lemállott sápadt
ajkadról; ha jól emlékszem, te se voltál a szerepeddel megelégedve. Jobb
szeretted volna, hogy könnyekig hatod meg a közönséget, ahelyett, hogy
megnevetteted. Becsvágy volt? Szegény, fáradt emberek! Hisz annyi
mindenféle történik az életükben, mi miatt sirniok kell; nem jó sport,
ha kicsit megnevettetjük őket? Emlékszel arra az öreg asszonyra a
földszint első sorában? Hogy kacagott, mikor leültél a szilvásgombócra!
Azt hittem, ugy kell majd kivinni. Hallom, amint a kisérőjéhez beszél,
ahogy hazafelé indulnak: – Azóta se nevettem, kedvesem; – jó, öreg
könnyek ülnek a szemében még most is a kacagástól – hogy szegény Sally
meghalt. – Hát ez egymagában nem elég, hogy eljátsszad a régi trükköt,
mit utálsz? Istenem; mindennapi közhely valamennyi élced, mi nevetésre
bir bennünket, – de hát nem csupa régi dolog, nem közhely-e, min mégis
annyit sirunk? Nem egy kaptafára huzták-e valamennyi darabot a világ
kezdete óta, hogy megnyitottuk a bódét? A cselszövény nem régidivatu;
nem ócska-e a nagy jelenet? Hős, gonosz, cinikus – nem ugyanazok
maradtak-e a szerepek? A szerelmes-kettősök ujak-e? Hát a
haláloságy-jelenetek? azokat nem tartjátok közhelyeknek? Gyülölség,
kegyetlenség, igaztalanság – uj a hangjuk a rivaldán? Mit akartok,
emberek? Darabot akartok, melyben uj legyen a cselszövény, olyan
jellemek álljanak előttetek, amilyeneket nem ismertek még. Talán
elkészül az is számotokra, ha ti elkészültök ujfajta könynyel, ujfajta
kacajjal.
Mr. Merryman; vig cimbora; te voltál az igazi bölcs. Te megmentettél
bennünket attól, hogy elfelejtsük a valóságot, mikor az események kicsit
erősekké váltak. Hogy kacagtunk bohóságodon, mikor a hősnek feleltél,
ahogy szomoru sorsát panaszolván, az Eget ostromolja, hogy meddig türje
még balszerencséjét? – Nohát soká már nem kell várakoznia; – felelted; –
már majdnem kilenc óra; a darab pedig tizkor befejeződik. – Jóslásodhoz
hiven, a függöny csakugyan legördült a jelzett időre; a hős minden baja
a multé lett. Megmutattad a lárva mögötti igazságot. Mikor a kitünő lord
Kongbong biborban és hermelinben, a csodáló tömeg moraja közepette el
akarta foglalni a helyét: kihuztad a széket alóla; püff; ott feküdt már
a földön. A ruhája fölrepült; a sisakja lefordult. Nem félemlitett már
meg bennünket. Majomkodó méltósága cserbenhagyta; ostobaszemü, kopasz
emberke áll előttünk; már nem imponál. A bolond az egyedüli igaz bölcs
ember.
A tiéd volt a legjobb szerep, Merryman, vig pajtás, csak tudtad volna
te, meg a hallgatóság. De te látványosabb szerepről álmodoztál, hol
szeretsz, küzdesz. Hallottalak elégszer, mikor nem tudtad, hogy a
közeledben vagyok; karddal a kezedben üvöltöttél a tükörbeli képmásodra.
A bolondsipkát elvetetted és kopott biborba öltöztél; te voltál a hős a
darabban; te vitted véghez a lovagias tetteket; te szavaltad a nemes
szavalatokat. Szeretném tudni, milyen lenne a darab, ha valamennyien
magunk irnók meg a szerepünket. Nem volna benn bohóc; dalos szobalány.
Valamennyien főszerepeket játszanának a szinpad közepén; a reflektor
csakis bennünket világitana be. Nem igaz?
Micsoda nagyszerü szerepek azok, amiket magunknak irunk magunkban, kis
öltözőnkben. Mi mindig bátrak, nemesek vagyunk – gonoszak néha, de ha
ugy is, nagylelküen, magasröptü módon; soha aljas, kicsinyes utakon.
Micsoda nagyszerü tetteket viszünk véghez, mig minket bámul, bennünket
ünnepel a hallgatóság. Most katonák vagyunk, kik hadsereget vezetnek
győzelemre; mit tesz az, ha meghalunk is a dicsőség mezején; egész
ország sirat bennünket. Nem valami elfeledett párviadalban esünk el; nem
valami „előőrs-összetüzés“ közben adjuk vérünket, hogy a nevünket se
emlitsék otthoni hiradások. Vagy szenvedélyes szerelmesekké válunk;
szerelmünkért országot veszitünk el – ez pedig ugyancsak más, mint
válóperdarab kacajtkeltő hőse.
S mindig telt ház előtt játszunk. Nagyszerü beszédünk mind rokonszenvező
fülre talál; derék tetteinket megjegyzik, megtapsolják. A valóságos
alakitásban annyira különbözik mindez! Hányszor játsszuk el szerepünket
üres padok előtt; ha pedig valamelyes közönség van jelen; nem értenek
meg bennünket; nevetnek a drámai részeken. Ha meg mindenkép kitünő az
alkalom, akkor üres a királyi páholy – – az, amelyben neki kellene
ülnie.
Szegény kis babák; milyen komolyan vesszük magunkat; nem tudjuk, hogy
óramű csak a csavar, mi keblünket mozgatja; nem látjuk a drótot, melyen
táncolunk. Szegény kis drótbábok; vajjon együtt haladunk-e akkor is, ha
a bódé lámpásait eloltogatják?
Olyan kis viaszbábok vagyunk, mikben sziv dobog. – Ólomkatonák,
melyekben lélek él. Annyi bábuk Királya: vajjon játszol-e csak velünk?
Csak óramü bennünk az a valami, mely dobog, fáj? Csak azért huztál föl
bennünket, hogy magunktól megálljunk? Felhuzol holnap bennünket megint,
vagy itt hagysz berozsdásodni? Óramü-e csak, mely beszéltet,
megremegtet? Hol sirunk, hol nevetünk; hol táncolunk; kicsiny
karjainkkal átöleljük egymást; kicsiny ajkaink csókolnak, aztán
istenhozzádot mondanak. Küzdünk, szenvedünk, iparkodunk. Hol arany a
célunk, hol babér. Óhajnak, becsvágynak nevezzük: csak drót az, min
bennünket táncoltatsz? Eldobod az óramüvet, vagy ujra használod, ó
Mester?
Homályosulnak a bódé lámpásai. Eltörtek a csavarok, mik nyitvatartották
a szemünket. Elszakadt a drót, mely egyenesre rángatott; tehetetlen
csomóba esünk össze a szinpadon. Ó; sok-sok babatestvér, kikkel egymás
oldalán adtuk szerepeinket, hol vagytok? Mért olyan sötét, olyan csöndes
itt körül minden? Mért tesznek ebbe a fekete skatulyába? Halld csak! –
kis bábjáték-zenekar – milyen messziről hallatszik a hangja! ezt
játssza: