Egy naplopó tünődései - 09

Ismertem egyszer egy amerikai hölgyet. Hosszu történetekkel untatott,
előadván mind a sok brutalitást, mik férje részéről érik. Be is adta
ellene a válókeresetet. Elérkezett a tárgyalás napja; a nő nyert az
egész vonalon. Valamennyien meggratuláltuk; akkor pár hónapra eltünt az
életemből. De aztán valamelyik nap megint csak együtt találtuk magunkat.
Egyik nagy problémája még a társadalmi életnek, hogy mit mondjunk
egymásnak, mikor találkozunk; minden nőnek, férfinak a vágya ilyenkor,
hogy rokonszenvesnek, okosnak mutassa magát; ez aztán megneheziti a
társalgást, mert – ha ugy általába vesszük édes mindnyájunkat, nem
vagyunk se rokonszenvesek, se okosak. Csak ugy melesleg jegyzem meg.
Persze a volt uráról kezdek vele beszélni. Kérdem tőle, hogy megy a
sora. Feleli, ugy véli, egész jól érzi magát.
– Ujra megházasodott? – érdeklődöm.
– Ujra; – felel.
– Ugy kell neki; felelek. – Meg a feleségének is. – Csinos, derüsszemü
kis nőszemély volt ez az amerikai barátnőm; a kegyeibe akartam
behizelegni magam. „Olyan asszony, ki hozzámegy ilyen emberhez, tudván
azt, a mit tudnia kell, egész biztosan nyomorult emberré teszi majd; és
abban is biztosak lehetünk, hogy az ember is átkává válik az
asszonynak.“
Barátnőm mintha védelmezni akarta volna:
– Azt hiszem, nagyon megjavult; – véli.
– Ostobaság! – felelek; – férfi nem javul meg soha. Ha egyszer gazember,
az marad örökké.
– Sss; – kér; – ne mondjon ilyesmit róla.
– Mért ne? – kérdem. – Hisz sajátmaga elégszer nevezte gazembernek.
– Nem volt tőlem helyes; – elpirul. – Attól tartok, nem ő volt egyedül
hibás a dologban; bolondosak voltunk akkortájt még mindaketten; ugy
hiszem, tanultunk ebből.
Nem feleltem; vártam a szükséges magyarázatot.
– Jó volna, ha meglátogatná; – teszi hozzá kis nevetéssel; – őszintén
szólva, én vagyok az az asszony, a kit elvett. Kedden van a fogadónapom.
K. Mansions, második szám. Azzal elszalad; otthágy engem csodálkozva
magamra.
Valamelyik vállalkozóbb szellemü lelkész kisebbfajta templomot
állithatna fel a Strandon, a Law Courts (Igazságügyi palota) mögött.
Igen jó üzleteket csinálhatna; visszaházasitaná az imént elvált párokat.
Egyik barátom – iróember az is – kijelentette, hogy soha jobban nem
szerette a feleségét, mint két alkalomkor; – először, mikor
visszautasitotta, másodszor, mikor a tanu-padon ülve, ellene tett
tanuvallomást.
– Különös teremtések maguk férfiak; – jegyzi meg egyik hölgy egy urnak
jelenlétemben… Mintha maguk se tudnák biztosan, hogy mit akarnak.
Általánosságban bosszankodott a férfiakon. Nem mondom, hogy nincs igaza;
sokszor roppantul bosszantanak engem is. Különösen egy ember van, ki
mindig felingerel. Igy beszél; amugy cselekszik. Ugy prédikál, mint
valami szent; ugy viselkedik, mint a bolond; tudja, mi a helyes és azt
teszi, a mi helytelen. Ne is beszéljünk róla. Majd megkapja ő is a
magáét valamelyik nap; betesszük egy csinos, kényelmes, jól kibélelt
skatulyába; annak a tetejét jó szorosan rásrófoljuk; félretesszük valami
csöndes kis helyre; tudok is egy templomot; majd amellé; hisz másképp
fölkel és megint gonoszul viselkedik.
A megszólitott férfi, – általánosságban olyan, mint okos emberek szoktak
lenni, – mosolyogva tekint a szép kritikusra.
– Kedves asszonyom; – mondja, – nem azt vádolja, a kit kellene.
Beismerem, hogy sokszor nem vagyok tisztában avval, hogy mit akarok; a
mi keveset tudok róla, az se tetszik magamnak se. Nem én csináltam igy,
ki se választottam. Én még sokkal kevésbbé vagyok megelégedve vele, mint
amennyire ön lehet, asszonyom. Nagyobb titok én előttem, mint ön előtt;
pedig énnekem kell élnem az akaratommal. Inkább szánakoznia kell rajtam,
ahelyett, hogy vádol.
Van ugy, hogy rámjön a rosszkedv és irigylem az öreg remetéket, hogy
nyiltan, bátor gyávasággal elkerülték az élet problémáját. Vannak napok,
mikor olyan létről álmodom, melyben nincs az ezernyi finom szál,
melylyel lelkeink Liliputiországhoz vannak kötve. A fekete vizek,
fjordok fölött Norvégiában szeretnék élni olykor; ott más emberi lény el
nem vitatja tőlem királyságomat. Egyedül nekem suttog az erdő; egyedül
nekem ragyognak a csillagok. Hogy hogyan fogok megélni, még nem tudom
egész biztosan. Egyszer egy hónapban leszállok; lemegyek a körülfekvő
falvakba és jól megrakodva térek haza. Hisz sokra nem volna szükségem.
Puskám, halászbárkám elég lenne. Volna nagy kutyám is; beszélne hozzám a
szemein keresztül, azok kimondatlan gondolattal telitvék. Együtt
vándorolnánk a fensikokon, együtt keresnénk meg az ebédünket olyan
emberek primitiv módjára, kik nem álmodtak tizfogásos ebédekről,
Savoy-lakomákról. Az ebédem magam főzném, elkölteném, egy üveg jó bor
mellett, mi frissiti a férfiui kedélyt, megkönnyiti a gondolkodást. (Ugy
látom, nem vagyok egész állhatatos. A civilizációnak ezt az ajándékát
magammal szándékoztam vinni a remeteségbe.) Este – a számban pipa –
cserjetüz mellett üldögélek és elmélkedem; uj meglátások ébrednek bennem
lassan-lassan. Megerősit a milljó néma hang, amint hullámok zajába
fullad – talán közelebb érek ahoz, jobban megértem azt, hogy mi
szándékkal lettünk e világra. Talán meg birom ragadni valami csücskét
annak a titoknak, hogy mi értelme a létnek.
Nem, nem, drága hölgyem; a mindenről való lemondásnak eme világába nem
vinnék társat magammal; de bizonnyal semmiesetre olyan nembélit, a
milyenre kegyed gondol. Van idő, mikor jobb az embernek egyedül lenni. A
szerelem elriaszt bennünket azoktól a mélységektől; férfit, asszonyt
csinál belőlünk, pedig ha kicsit közelebbről akarjuk látni a
csillagokat, olyasminek bucsut kell mondanunk. Mi férfiak, nők nem
mutatkozunk egymás előtt legeslegjobb oldalunkról; nagyon sokszor,
félek, inkább a legrosszabbról. Az asszonynak a férfiről alkotott
legmagasztosabb eszménye a szerelmes férfi; férfi előtt asszony mindig a
lehetséges imádott. Látjuk egymás szivét, de nem egymás lelkét. Egymás
jelenlétében sohse rázzuk le magunkról a föld rögét. A házasságközvetitő
Természet anyó mindig ott settenkedik körülöttünk. Asszony férfivá
emelhet bennünket; de azt kivánja, hogy ott megállapodjunk. „Emelkedj
fel hozzám! – kiált oda a fiunak, ki sebzett lábbal sáros uton halad; –
– légy igaz, hü, gyöngéd; de magasabbra ne emelkedj aztán; maradj itt az
oldalam mellett.“ A mártirt, prófétát, a világ elveszett reményeinek
fellelőjét felrázná álmából a nő. Karjait fonná a nyaka köré, hogy
lehuzza magához.
Az asszonyhoz meg a férfi szól: „A feleségem vagy. A te Amerikád itt
van; ezek közt a falak közt. Itt a munkád; kötelességeid.“ Igy is van
ezer eset közül kilencvenkilencben; csakhogy asszonyt, férfit nem minta
szerint öntöttek ám és nem egyforma anyagból gyurták.
Olykor – bárha fáj is, – az asszony kötelessége csakugyan négy fal
között maradás. De Mária kötelessége mégsem volt a Józsefé.
Az uj, népszerü regények hőse a fiatalember, ki igy beszél: „Jobban
szeretlek a lelkemnél“. A népszerü hősnő felkiált „Szerelmünkért a
pokolba megyek veled!“ Vannak férfiak, nők, kik nem birnának igy
felelni; – vannak férfiak, kik álmot álmodnak; asszonyok, kiknek
jelenéseik vannak, – nem valami praktikus személyek ezek Tündérország
szempontjából. De az se lenne olyan békességes hely, ha ezek számára
épült volna.
Vajjon nem állitottuk-e magasabb talapzatra a nemi szerelmet, semmint
megérdemli? Nemes szenvedély; de nem a legnemesebb. Van annál
hatalmasabb szerelem is, melynek világánál emez csak a lámpa, mi
bevilágitja a kunyhót; vagy holdfény csak, mely hegyet, völgyet füröszt.
Volt egyszer két asszony. Olyan darabot játszottak, mit nappali
világitás mellett nézhettem végig. Lánykoruk óta barátnők voltak, mig a
szokott baj meg nem jelent a láthatáron: a férfi. Gyönge, csinos
legényke; egyiknek se méltó egyetlen gondolatára; de a nők szeretik az
érdemtelent. Nem volna probléma a tulnépesedés, ha nem szeretnék. Valami
szerencsétlenség folytán hát a hitvány emberpéldány kellett
mindkettejüknek.
A vetélytársi mivoltuk kihozta belőlük mindazt, mi a legrosszabb volt.
Hiba azt állitani, hogy a szerelem csak nemesit; le is alacsonyithat.
Nagyon közönséges küzdelem volt az, mi kettejük közt kifejlődött olyan
árért, mit a szemlélő nem találhatott kielégitőnek. A vesztes fél ugyan
könnyen megvigasztalódhatott volna a győztes öröme fölött, még akkor is,
ha nem a legkorrektebb uton jutott a győzelemhez. De ősi, régi, csuf
szenvedélyek keveredtek föl ezekben a nőkben; a lakodalmas harang csak
az első jelenetet zárta le.
Nem nagy dolog a másodikat kitalálni. A válások biróságánál végződött
volna, ha az elhagyott feleség ugy nem érzi, hogy szebb bosszu kerekedik
majd abból, ha hallgat.
Harmadik felvonás – alig tizennyolc hónap – a férfi meghal; – mellesleg
az első szerencsés fordulat, mi személyesen érte az egész játékban. Az ő
helyzete kezdettől fogva nagyon aggodalmas lehetett. Sekélyessége
dacára, az ember nem nézhet rá bizonyos sajnálkozás nélkül; – némi
mulatságos derü is keveredik ebbe a szánalomba. Az élet legtöbb drámáját
bohózatnak, vagy tragédiának tekintheti a néző saját szeszélye szerint.
A szinészek mindig ugy játszák, mint tragédiát; de hisz igaz bohózatnak
ugyis ez a titka.
Igy lett győzedelmes az igazi, törvényes erény; igy büntették a
szabálytalanságot s a darabot félretennők, mint érdektelen
erény-prédikációt, ha nem volna negyedik jelenet, melyben kiderül, hogy
az elhagyott feleség mint jön el ahoz, kivel elbánt egyszer, hogy
bocsánatot kérjen. Meg is kapja. Akármilyen furcsa, ugy találják, hogy
egymás iránti szeretetük mitsem változott. Sokáig éltek egymás nélkül;
olyan édes, hogy most megint megragadhatják egymás kezét. Két magános
asszony; együtt, egymásnak fognak élni. Azok, kik jól ismerték őket
későbbi időkben, azt mondták róluk, hogy igen szép az életük; csupa báj,
nemesség.
Nem mondom, hogy ilyen história gyakran előfordul, de sokkal hihetőbb,
semmint az ember vélné. Néha „jobb az embernek egyedül lenni“;
asszonynak meg „ember“ nélkül.


Sajátmagunk előkelőségéről.
Valami öreg elangolosodott franciával találkoztam ezelőtt gyakran,
ujságirói pályám elején. Volt egy elmélete az ember jövőjéről; sokkal
több anyagot meritettem azóta belőle, mint akkor hittem. Derüsnézésü,
mohó, kiváncsi emberke volt az öreg. Az ember érezte, hogy nem keres itt
lent földi Paradicsomot. Mi többiek menyországunkat vágyaink köviből
épitjük fel; az öreg, vörösszakálu északi harcos ellenséget keres, kivel
megvivhasson; serleget, mit kiürithessen; a müvészlelkü görög szobrok
lelkes seregét, a vörös indián boldog vadászmezőket; háremet a török; Uj
Jeruzsálemet a zsidó, hol az utcák arannyal volnának kövezve; mások
izlésük szerinti menyországot épitenek a szerint, amilyen a
képzelőtehetségük.
Kevés dologtól rettegtem gyerekkoromban jobban, mint a Menyországtól,
már ahogy a körülöttem élő derék népek festették le előttem. Azt
mondták, ha jó gyerek leszek, simára fésülöm a hajam és nem kinozom a
macskát, akkor majd gyönyörü helyre kerülök, ha meghalok. Csöndben
ülhetek ott egész nap és szép himnuszokat énekelhetek. (Uristen! aztán
ez legyen egészséges fiugyermek jutalma azért, hogy jól viselte magát!)
Nincsen ott reggeli, se vacsora – se tea, se uzsonna. Egy öreg hölgy
kicsikét felvidámitott avval, hogy az egyhanguságot megtöri itt-ott
csekély mennyiségü manna; de sulyosan nehezedett rám az örökös manna
gondolata is. Ha feltételeztem, hogy esetleg szörbet és gyümölcs is
kapható, felvilágositottak, hogy ez tévedés. Iskola, igaz, szintén
nincsen, de nincs cricket és footballmező se; ugy oktattak ki, hogy nem
kél majd vágy bennem, hogy megközelitsem a másik angyal „kapuját“;
egyedüli boldogságom az éneklés lészen.
Mihelyt reggel felébredünk, mindjárt énekelni kezdünk? kérdeztem.
– Nem is lesz ottan reggel; – felelnek. – Nem lesz ott se reggel, se
este. Egyetlen, végnélküli hosszu nappal.
– No és folytonosan énekelni fogunk? – makacskodtam.
– Igen; olyan boldogok lesztek, hogy örökösen csak énekelni akartok.
– Sohse fárad bele az ember?
– Nem; soha bele nem fárad; se álmossá, se éhessé, se szomjassá nem
válik.
– No és az mindig ugy van ottan?
– Ugy ám; örökkön örökké.
– Egymillió évig?
– Egymillió évig; bizony; aztán másik millió évig; de meg azután is
millió évig. Sohse lesz vége.
Még máig emlékszem azoknak az éjjeleknek agóniás félelmére, mikor ébren
akartam maradni, hogy a végtelen menyországra gondolhassak, honnan
semmiféle lehető szabadulás nem kinálkozott. A másik hely ugyancsak
öröknek volt elmondva, másképp tán ott keresek menedéket.
Mi, felnőttek, – kiknek az agyvelejét kikezdte már a gondolkodni nem
akarás lassan megszerzett szokása – nem cselekszünk helyesen, ha a
gyermekeket ezekkel a rettenetes dolgokkal kinozzuk. Örökkévalóság,
Menyország, Pokol, előttünk jelentés nélküli szavak. Elismételgetjük,
ahogy esetleg az imáinkat morzsoljuk le, vagy tán csak disznek
alkalmazzuk, öntelt nyomoruságos bünösök mi. De a mi világunkban itt van
ám az „intelligens idegen“; a gyerek Előtte – kiváncsi kutató,
tudnivágyó – mindez félelmetes valóság. Ha kételkedel benne, olvasóm,
állj meg egyedül valamlyik éjjelen a csillagok alatt s fejtsd meg magad
ezt a gondolatot: „Örökkévalóság.“ Legközelebbi tartózkodási helyed az
Elmebetegek Országos Menhelye leend.
Fentemlitett francia barátom derüsebb életnézeteket vallott, az ember
életének koporsó után következő részéről, mint ahogy általában szokták.
Az ő hite az volt, hogy örökös változásra vagyunk kárhoztatva;
örökkétartó munka lesz osztályrészünk. Átmegyünk a régibb planétákra;
nagyobb napokon fogunk müködni.
De ilyen felsőbbrendü pályafutáshoz tökéletesebb lényre van szükség.
Közülünk nem alkalmas egyetlen egy se; vitatta, – hogy eljövendő létet
alkosson magának. Az volt az eszméje, hogy közülünk kettő, három- vagy
négy – belső értékünk szerint – elvegyül, hogy uj, fontosabb lényt
alkosson, magasabb lét számára alkalmasat. Hisz az ember maga, –
erősitette, – különböző állatfajták keveréke. – Ön, meg én – szokta
mondani, előbb az én mellemre ütve, aztán a magáéra – mibennünk meg van
más minden; – a majom, a tigris, a disznó, az anyás tyuk, a pulykakas, a
derék kacsa; az mind mi vagyunk, egyetlen egybe gyömöszölve. Igy a
jövendő embere is sok mindenféle emberből alkotódik majd össze –
bátorsága az egyiknek, bölcsesége a másiknak, jósága a harmadiknak.
– Vegyünk csak városi embert; – szokta folytatni; – vegyük például a
Lord Mayort; tegyünk hozzá poétát, mondjuk Swinburne-t; keverjük össze
őket vallásos rajongóval, mondjuk Booth generálissal. Akkor megkapjuk a
fensőbb életre alkalmas embert.
Garibaldi és Bismarck, állitotta, kitünő keverék lett volna; egyik a
másikat kiegésziti, javitja. Ha szükségesnek mutatkozik, csillapitóul
egy kivonat Ibsen. Azt mondta, hogy ir politikusokat remekül lehetne
keverni skót halhatatlanokkal; oxfordi tudósok kitünően mennek
hölgy-irókkal. Meg volt róla győződve, hogy Tolstoj gróf, pár
Gaiety-szinházbeli „Johnnie“ („keverék“-nek hittük őket akkoriban)
valamely humoristával együtt – itten volt szives és engem értett –
rendkivül válogatott példányt eredményezne. Erzsébet angol királyné,
képzelte majd valamikor, reméljük, jó messzi jövőben – Ouidával fog
alkalmasan vegyülni. Kalandos elmélet, a mint igy a saját szavaimmal
adom elő, nem az ő előadásában. De olyan komolyan állitotta mindezt az
öreg, hogy eszébe se jutott egyikünknek se, hogy nevessünk, ha erről
csevegett. Sőt különösen erős csillagfényü éjszakákon voltak pillanatok,
hogy a hivatalból hazafelé tartva, megálltunk a Waterloo hidon, élvezni
az Embankment vonal varázslatos lámpasorát. Ahogy hallgattam őt,
ilyenkor majdnem hittem az álmai valószinüségében.
De még ha a való világot vesszük is, sokszor csak nyereség lehet, nem
veszteség, ha összekevernének közülünk féltucatot; fölforralnának, vagy
aszerint bánnának velünk, a milyen a kivánt processzus. Ilyenképen lám
hoznának ki belőlünk valamit.
Sohse gondoltál rá, bájos olvasónőm, hogy például micsoda remek férj
válnék Tom egy bizonyos alkotóeleméből, ha hozzáadnók Harrynak, Dicknek
valamely tulajdonságát? Tom mindig olyan derüs, jókedvü; de érzed, hogy
az élet komoly perceiben „könnyü.“ Aranyos fickó, ha jókedvü az ember,
az igaz; de nem mennél hozzá vigasztalásért, erőért, ha bánatod van;
ugye nem? Nem; a szomoruság óráiban csak az jó, ha a komoly, szomoru
Harry van melletted. Az „derék ember“; a Harry. Talán egészbenvéve a
legtöbbet ér hármunk közül; – szolid, megbizható, hü. Milyen kár, hogy
kicsit közönséges; hogy hiányzik belőle a becsvágy. A barátnőid – nem
ismerik rejtett, aranyat érő jótulajdonságait – nem igen irigyelnének
érte; és olyan férj, ki miatt más lány nem irigyel, – Istenem, az mégse
az igazi, nem ugy van? Dick; ó, az okos, sziporkázó. Meg is csinálja
majd jól a maga dolgát. Eljön a nap, meg vagy róla győződve, mikor
büszke lesz az asszony, ki a nevét viselheti. De csak ne forogna mindig
saját maga körül; csak lenne kicsit rokonszenvesebb.
Ennek a háromnak a vegyülete – vagyis hát inkább a három ember
jótulajdonságai – a Tommy jókedve, Harry gyöngéd ereje s Dick brilliáns
fensőbbsége: ez volna az ember, ki érdemes rád.
Az asszony, kire Copperfield Dávidnak volt szüksége, az Ágnes és Dóra
keveréke lett volna. Igy egyiket a másik után kellett vennie; pedig ez
már nem olyan kedves. Aztán igazán szerette is az a Copperfield Ágnest,
Mr. Dickens, vagy csak ugy érezte, hogy szeretnie kell? Bocsásson meg,
de kételyeim vannak Copperfield eme második házasságát illetőleg. Nézzük
csak; szigoruan köztünk szólva, Mr. Dickens a derék Dávid, kedves egy
ember! nem bosszankodott itt-ott a makulátlan Ágnesen? Remek feleség
vált belőle, az biztos. Az ugyan nem rendelt hordószámra felbontatlan
osztrigát. Akármelyik napon meghivhattad ebédre Traddles-t; biz Isten,
Sophie és az egész „Rózsakert“ elkisérhette volna őt; Ágnest az mind
készen találja. Az ebéd biztosan remekbe főtt; a kiszolgálás elsőrendü;
Ágnes édes mosolya egész ebéd fölött világit. De ebéd után, mikor Dávid
és Traddles ott ülnek egyedül pipázgatva – a szalónból klasszikus zene
hangjai ömölnek le, magasröptü zene; Ágnes, a szent, játszik ott fönn –
titokban nem pillantanak az üres székre? Nevető arcot látnak ott:
göndörfürtü asszonyi fejet; egy végtelenül bolondos asszony fejét –
olyan bolondos kis nő, a kiért bölcs férfiu hálát ád az Uristennek, hogy
teremtette. Ugyan nem kivánjátok, bár lenne az az árnyék husból, vérből
való?
Bolondos bölcsek, kik az emberi természetet akarjátok ujra mintázni! Nem
látjátok, mekkora a munka, a mi gyermekivé vált kezetekbe kerül? Azt
hiszitek, hogy kitünő háztartás, magasröptü társalgás az, a mi átgyurja
a férfit? Dóra, a bolondos, kit a jó, okos Természet büvészmester
alkotott, tudja, hogy a gyöngeség, tehetetlenség az a talizmán, mely
erőt, gyöngédséget vált ki a férfiből. Ne törődjetek ti se, kis nők
olyan sokat azokkal az osztrigákkal; kicsit keményrefőtt hussal. Évi
husz fontért derék, jó szakácsnők gondoskodnak ilyesmiről, ha pedig
itt-ott vihar ér bennünket, együtt ebédelünk valamely szerény kis
vendéglőben, hol még jobban csinálják ezeket a dolgokat. A te dolgod,
édes, az, hogy gyöngédségre, jóságra tanits bennünket. Csak göndöritsed
a fürteid, gyermekem. Hisz olyanoktól tanuljuk a bölcsességet, mint te.
Bolond bölcs népség rádförmed; bolond bölcs nép összeszedi a haszontalan
lim-lomot, a semmirevaló rózsát és kihordja a kertből; a helyére
egészséges, hasznos kalarábét, kelt ültet. De a nagy Kertész, ki jobban
tud minden dolgokat, csacska, rövidéletü virágot is fakaszt; a bolondos,
bölcs népség kérdi, mire.
Tudja, Mr Dickens, mire gondolok mindig, mikor Ágnesről van szó? Nem
bánja? – Azokra az asszonyokra, kikről ugy olvas az ember. Őszintén
szólva, nem hiszek bennük. Nem épp Ágnest magát gondolom. Csak a nőt,
kinek ő a typusa. A hibátlan nőt, kiről annyit olvasunk. A nőknek ezer
hibájuk van, de hálistennek, egy erényük is; és egy sincs köztük
hibátlan.
A történetek hősnői! uristen; azok az erényeknek valóságos sárkányai. Ég
óvjon bennünket, szegény férfiakat, akármilyen érdemetlenek vagyunk is,
valami regénybeli hősnőtől! Csupa lélek; csupa sziv és értelem, nincs
benne egy szemernyi természetes emberi, aminél meg lehetne fogni. A
szépsége kábitó; aggodalmasan leirhatatlan. Honnét jön, hová mén; mért
nem találkozunk soha fajtájabelivel? Jó csomó nőt ismerek; keresem
köztük a mintáját; nem találom. Bájos, szép valamennyi, kit ismerek. Nem
volna helyes, hölgyeim, ha mind elmondanám a tiszteletet, imádatot,
amellyel önökre tekintek. Önök volnának az elsők, kik pirulva tartanák
velem vissza hevemet. De még az én szemeimen át tekintve is – meg se
közelitik azokat a hölgyeket, kikről olvastam. Ha népiesen szabad magam
kifejeznem, egyikük se való az ő utcájukba. A szépségüket jól látom,
mégse hagy el a józan eszem, – akármi hasznát is látom a józanságomnak.
A társalgásuk, bevallom, meglepően okos, kellemes, néha brilliáns;
tudásuk sokoldalu, sokféle; müveltségük egész „boston“-i; mégse
ragyognak – nem tudom, hogy fejezzem ki magam, – olyan tizenhat
telihold-erővel, mint a történetek hősnői. Önök nem akarnak meggyőzni
arról – s hálás is vagyok érte – hogy önök az egyetlen asszony a
világon. Önöknek – még önöknek is! – meg vannak a hangulataik,
szeszélyeik; szinte azt tartom, hogy öltözékeik érdeklik önöket. Még
afelől se vagyok biztos, vajjon a „sajátmaguk hajá“-ból (tudják, mit
értek alatta) nem kevernek e kicsit ahhoz a hajhoz, ami a fejükön nő. Az
önök vérmérsékletében van valamelyes hiuság; egy gondolatnyi önzés, egy
csipetnyi lustaság. Láttam már, mikor picit oktalanok; kicsit másokra
való tekintet nélkül valók; könnyedén tulzók. Nem ugy, mint a regebeli
hősnő; önökben bizonyos mennyiségü emberi étvágyak és ösztönök lakoznak;
– emberi csacskaságok, talán emberi hiba is akad egy vagy mondjuk,
kettő… Röviden, hölgyeim, önök is valamennyien, mint mi férfiak,
Ádámnak, Évának gyermekei. Ugyan mondják meg, hol találhatom meg azt a
természetfölötti testvért; azt a nőt, akiről az ember olvas. Ki nem
várat meg senkit, mig a kontyát tüzi fel; nem haragszik a házban
mindenkire, amiért nem találja meg a saját cipőjét, sohse veszekedik a
cselédekkel; sohse goromba a gyerekekkel; sohse csapkodja az ajtókat;
sohse féltékeny a hugára; sohse áll a keritésnél más „unokafivér“-rel,
csak az igazival.
Istenem, hol tartják őket; ezeket a csodanőket, kikről az ember olvas?
Valahol ott, ahol a müvészi festmények „szép lányai“-t. Láttál, kedves
olvasóm, elég ilyen szép „müvészi“ képet? Lovastul ugrat keresztül a
szép hölgy hatszoros akadályon és még arra is van ráérő ideje, hogy
annak a kómikus fiatalembernek a háta mögött mosolygó megjegyzést
tegyen, ki fejjel áll ott a bokorban. Dieppeben viharos reggeleken
gyönyörködteti a szemet. A fürdőzőnő – a ruhája finom chiffon és
point-lace – soha egy tenyérnyi mozdulatot el nem hibáz. A körülötte
fürdőző idősebb hölgyek mind vizesek, fáradtak. A ruhájuk hozzáragad
testükhöz. Csak a festett szép lány merül a vizbe; és a hajának még egy
bodra se kerül rendetlenségbe. Könnyed lábujjhegyen áll a müvészet eme
szép lánya és a feje fölött tizméteres magasságba röpiti a
tenniszlapdát. Ugyanez a szép lány egyenesen, erősen nyujtja előre a
fejét viharban, szélben; neki sohse csurog a viz a ruhájáról; az ő
lapdaverője sohse akad a sárba; magasszáru francia cipőben csinál a
jégen negyvenötfokos szögeket; két keze a karmantyuban. Ő soha le nem ül
nehézkesen, szétrakva a lábát; nem mondja soha: „Hhő.“ A müvészi szép
lány tandemen röpül keresztül Piccadillyn a szezónban; tizennyolc
mértföldet tesz óránkint. Vásár idején száguld keresztül kerékpáron a
városban; tojással teli kosár van nála; mindehhez jobbra-balra mosolyog.
Sohse csuszik le a keze a tartóról; sohse megy neki tehénnek. Vakitóan
süt a nap, mikor halászni mén; harmatos ibolyacsokor a hajában;
valahányszor könnyedén felveti a horgot, lazac csüng rajt. Croquet-et
játszik az egyik kezével; és ugy fest, mintha élvezné a játékot. Pompás,
derék nő; tetőtől talpig sportlady ez a müvészetben előforduló hölgy.
Egyetlen dolog, ami ellene hangol, az, hogy elégedetlenné teszi az
embert azokkal a lányokkal szemben, kik a képen kivül vannak; – azokkal,
kik evezőscsolnakot pörgettyüvel tévesztenek össze, hogy ugy érsz
partot, mintha a biszkájai öblöt szelted volna keresztül; azokkal, kik
minden lehető alkalommal képen, vagy mellen teremtenek a lapdaverővel;
azzal, ki nem korcsolyázik karmantyuba rakott kézzel, hanem inkább
feldobja a karmantyut, kijelentvén „Na én megyek“ s gondja van rá, hogy
velemenj; azzal, ki – ha lepottyant a kocsiról és vigasztalni igyekszel
őt, haragosan felel, hogy a ló nagyot kanyarodott a saroknál és nem
látta meg a mértföldkövet; azzal, kinek a haját a tenger viz nem teszi
szebbé.
Ugy látszik, ott tartják a regények hősnőit is, ahol a „müvészi“ szép
lány készül.
Szerző urak; nem fáj nektek, hogy mennyire megbántotok bennünket? Ilyen
nők! Venus, Szent Cecilia és Fry Erzsébet keverékei! mint irjátok le
őket izzó oldalakon keresztül? Bizony Isten nem szép tőletek, mikor jól
tudjátok, – hisz tudnotok kell, – milyenek azok a nők, akikkel nekünk
van dolgunk.
Nem volnánk boldogabbak, mi nők és férfiak, ha kevésbbé eszményitenők
egymást? Kedves ifju hölgyem; nem lehet semmi panaszod a sors ellen.
Tedd le csinos kezeid az arcodról; jőjj elő onnan az ablak mögül, hol
bevilágit az alkonyat. Jack jó gyerek; olyan gyerek, amilyet érdemelsz;
ne keseregj annyit. Galahad lovag – messzi országokba jár, valahol
napnyugta mögött. Nagyon messze esik attól a hangos kis világtól, miben
mi élünk; hol te meg én annyi sok időt töltünk csevegéssel, gagyogással;
flirteléssel, finom ruhák hordásával; mulatságba járással. Aztán arra is
emlékezz: agglegény volt ez a Sir Galahad; okosan is tette, mint
idealista. A te Jacked bizony nem olyan rossz fajtájabeli lovag; ha
lovagok azok, kik ebben a mi, idyll-nélküli világunkban járnak manapság.
Van benne elég szolid becsületesség; nem pózol. Nem valami különleges
lény; azt elhiszem neked; de mondd csak, kedvesem, próbálkoztál már
különleges lénnyel? Igaz; nagyon elegáns a szalónban; nagyon érdekes
olvasni róla a társasági hetilapokban; a legtöbb jótulajdonságát azonban
ezekben találod. Fogadd meg a tanácsom; ne nézd meg nagyon közelről.
Elégedj meg Jack-kel és adj hálát az Istennek, hogy nem rosszabb. Nem
vagyunk szentek, mi férfiak – egyikünk se az. A szép gondolatokat,
félek, kiirjuk versben és csakis ott; nem cselekedetben. A Fehér Lovag,
ifju hölgyem, fehér volt a lelke s hősi a szive; életét nemes
igyekezetek töltötték be; nem igen sok példányban szaladgál idelenn.
Egy-kettő megkisérelte, hogy olyan legyen, de a nagyvilág – te és én – a
nagyvilág belőled s belőlem áll. Ez a nagyvilág rendesen éhhalállal,
számkivetéssel fizetett nekik. Nem is maradt sok belőlük; azt hiszed, jó
volna ilyennek lenni a felesége? Ha talántán mégis akadna egy részedre,
szeretnél két butorozott szobában lakni véle Clerkenwellben; vele halni
meg szék-ágyon? Egy század mulva majd szobrot állitanak neki; téged majd
ünnepelnek, mint a feleségét, ki megosztotta véle nyomorát,
szenvedéseit. Véled, hogy eléggé nagy nő vagy ehhez? Ha nem, akkor
köszönd a szerencsecsillagodnak, hogy saját külön használatodra
magunkfajta nem rendkivüli embert találtál, ki nem ért többhöz, csak
ahhoz, hogy imádjon téged. Magad nem vagy rendkivüli.
S bennünk, közönséges férfiakban is van némi jó. Csak meg kell keresni;
ennyi az egész. Nem vagyunk olyan közönségesek, mindennapiak, amilyennek
vélsz. Még a te Jack-ed is, bár szereti a jó ebédet és társalgása a
sport körül forog csupán – hisz belátom, nem érdekes, mikor ott horkol a
karosszékben – de hidd el nekem, Jackban megvan minden kellék arra, hogy
hőssé váljék, ha a Sors jó hozzá és kiragadja kényelméből.
Dr. Jekyll a mellénye mögött nem két „ego“, hanem három, – nemcsak Hyde,
hanem azontul még valaki más is; valami nagyobb még, mint dr. Jekyll –
ember, ki oly közel áll az angyalhoz, mint Hyde a démonokhoz. Ezek a jól
táplált City-fiuk, ezek a Gaiety-Johnniek – hivatalnokok, gyógyszerészek
– nagy tolvajok! – mindenikük mögött ott rejtőzik a hős. Ha a Fátum, a
szobrász, használatbavenné vésőjét, kifaragná belőlük. Dolgunk volt