Glória és más novellák - 04

A hálószobából keserves nyögés hallatszott. A hideg futott végig a
hátamon.
– Hogy van Veszprémi? – kérdeztem aggódva.
– Nyomorultul fog elpusztulni – mondta Kálmán a fogai között.


EGY HÁZASSÁG
Gyülölöm a szerelmi drámákat. Gyülölöm a bordarepesztő sóhajtásokat, a
rémes fogcsikorgatásokat, az ádáz lihegéseket, a bugó felhördüléseket, a
szörnyü arcrángásokat, a nagyszerü gesztusokat, – mindent, a mi
vonaglás, bosszu, öles, öngyilkosság. Gyülölöm a szerelmi tragédiákat.
Ha iró volnék, királyi biztosságu és határtalan erejü, ujra irnám a
világliteratura összes szerelmi eseteit, a drámákat és melodrámákat, a
tragédiákat és balladákat, Othellótól a nagy Galeottóig és Dantétől
Bürgerig. Megmutatnám a tragédia másik oldalát; paródiát, igen, paródiát
irnék róluk, az emberek rengenének a nevetéstől és a szerelmi dráma
meghalna szégyenletében.
Igy csak gyülölni tudom a hangos és harsogó szerelmi eseteket. És
szeretni Konc Miklóst, a barátomat, a vidéki doktort, a bölcs, jó
doktort.
*
Konc Miklós földim és iskolatársam volt. A nyolcadik gimnáziumba
jártunk, a mikor egy napon Miklós azt mondta nekem, hogy ő meg fog
házasodni. Kinevettem.
– Te szamár, – mondtam neki egy tizennyolc éves ember egész
bölcsességével – megházasodni butaság. Terheket venni magadra, lekötni
magadat, gyerekeket eltartani… Ostobaság feláldozni a szabadságunkat.
Miklós védte a házasságot; engem természetesen nem tudott meggyőzni, de
gyanu támadt fel bennem.
– Te! Te talán már ki is szemelted a jövendőbeli feleségedet.
– Igen.
– Ki az?
Nem akarta megmondani. Titkolózott. Hosszas faggatás után végre a
kettőnk testvéri barátságára hivatkozva és az én baráti titoktartásomra
bizva megmondta:
– Kölner Annuska.
Kölner Annuska is földink volt: a tanitónk lánya, a Miklósék szomszédja.
A szomszédság összehozta őket, sokat beszélgettek, nyári éjszakákon
együtt sétálgattak a ház előtt az ákácfák alatt; – ők eljegyezték
magukat. Kölner Annuska ekkor tizenöt éves volt.
Miklóssal azután felkerültünk az egyetemre, én jogász lettem, ő medikus.
Az egyetemi évek kissé eltávolitottak bennünket egymástól, mert én
mulattam, ő pedig tanult; de csak térben távolodtunk el, a barátságunk
változatlan maradt. Szerelmi dolgokban én ekkor jutottam el a gőgös
cinizmus, a minden nőben bestiát látó bölcsesség éveibe és valahogyan
ugy éreztem, hogy Miklósnak is mosolyognia kell az ő »eljegyzésén«. A
második év végén azonban, husz éves korunkban, ugy volt, hogy másnap
együtt utazunk haza. Hivtam Miklóst egy éjszakai kóborlásra.
– Nem mehetek! – mondta.
– Miért?
– Tudod, hogy én vőlegény vagyok.
Elbámultam. Azon bámultam legjobban, hogy nincs zavarban, a mikor ezt
mondja. Hogy nem szégyelli az érzelgősségét, a hűségét, hogy nem szégyel
komolynak és tisztának lenni. Miklós azonban nem zavartatta magát husz
évemnek semmiféle öreg bölcsessége által, hanem nyugodtan és egyszerüen
elutasitott.
Ekkor lassankint kezdett nekem imponálni a nyugalma, a hűsége, a
következetes, tiszta, szép szerelme. Érdeklődni kezdtem Kölner Annuska
iránt. Tizenhét éves volt ekkor. Szép, komoly, barna, lány. Miklós
minden délutánját vele töltötte. És Annuska mindenről tudott, a mit
Miklós olvasott, a mit látott, a mi tanult. Annuska járatos volt a
szövettanban és a kórbonctanban.
Ekkor egészen feladtam a kételkedésemet és a csendes gunyolódásomat és –
egyébként összes cinikus és leánylenéző elveimet fenntartva –
berendeztem a lelkem egy szögletét az Annuska iránt való respektus, a
Miklós iránt való bámulat és a mindkettőjük iránt való szeretet számára.
Lassanként, a mint a huszadik év határtalan bölcsességét az idő kiölte
belőlem, egész kultuszt csináltam az Annuska és a Miklós tiszteletéből.
Őket tartottam a legszebb, legderekabb, a boldogságot legjobban
megérdemlő emberpárnak.
Azok is voltak. Okosak, kedvesek, jók, derekak, szorgalmasok. Annuska
otthon dolgozott, olvasott és tanult. Miklós pedig csodákat müvelt az
egyetemen. Igy telt el még két év. Annuska tizenkilenc éves lett, Miklós
huszonkettő.
Ekkor meghalt az Annuska apja. Egyedül maradtak az anyjával és valami
koldusnyugdijból kellett élniök. Annuska dolgozni készült. Nem tanult
semmi olyant, a miért bizonyitványt kapott volna, hát varrni akart.
Ekkorra azonban három kérője akadt. El akarta venni az a fiatal tanitó,
a ki az apja helyére jött; megkérte a kezét egy kereskedő, aki özvegy
ember volt és a két gyerekének anyát keresett; és el akarta venni egy
Kulin Mihály nevü bérlő, egy gazdag ember, egy ötvenéves agglegény, aki
a kocsijáról látta meg, a mikor egyszer a házuk előtt elhajtatott.
Annuska elutasitotta őket. Az anyja és a rokonsága, szegény, éhes
emberek, nekiestek és reggeltől estig és estétől reggelig gyötörték
biztatással, váddal, szemrehányással. Annuska türte az ostromot, bár
minden nap a szemére vetették, hogy miatta kell otthon száraz kenyeret
enni. Az anyja és a rokonsága ekkor rávetettek magukat Miklósra. Hogy
Miklós őt csak bolonditja, hogy ott fent éli a világát, hogy eszeágában
sincs őt elvenni, hogy amugy is a szolgabirókisasszonynak udvarolt már a
nyáron… Annuska állotta az ostromot.
A Miklósról szóló hirek azonban egyre piszkosabbak és egyre
aggodalmasabbak lettek, ugy hogy Annuska négy hónap mulva, márciusban
végre irt egy kétségbeesett levelet Miklósnak: az Isten szerelmére,
jöjjön haza.
Miklós megmutatta nekem a levelett. Őszintén megijedtem.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.
– Még nem tudom, – mondta.
Halvány volt és nagyon komoly.
– Te mit gondolsz? – kérdezte tőlem.
– Istenem… Én nem tudom.
Sokáig hallgatott, azután elbucsuzott tőlem.
– Miklós, ne csinálj semmi bolondságot – mondtam neki.
Halkan és nyomatékosan válaszolt:
– Ne félj… én semmiféle bolondságot nem csinálok.
Harmadnapra rá visszajött otthonról. Nem mondta, mi történt, és én nem
akartam kérdezősködéssel bántani. Egy hét mulva azt olvastam az
ujságban, hogy Annuska eljegyezte magát Kulin Mihálylyal. Sirni tudtam
volna a dühös keserüségtől.
Aznap este eljött hozzám Miklós.
– Olvastad? – kérdezte.
– Igen.
– Elmondom neked, – mondta halkan – hogy mi történt.
Leült és elmondta.
– A mikor hazaérkeztem, Annuskát rettentő állapotban találtam… A bestiák
nagyon meggyötörték. Gyulladt volt a szeme a szakadatlan sirástól.
Zokogva fogadott és azt mondta, hogy ha másképp nem menekülhet, ő
meghal… Megfogtam a kezét, leültettem, megnyugtattam és csendesen és
okosan, mint a hogy mi egymással beszélni szoktunk, megbeszéltük, mit
kell tenni. Először is megállapitottam, hogy meghalni nem. Csak a halál
nem! Se együtt, se külön. Az élet tulságosan nagy érték, és mi egymásnak
tartozunk egy szép és boldog élettel… Tehát meghalni nem. De akkor mit?
Én most feleségül nem vehetem… Még nagykoru sem vagyok, az apám nem
egyeznék bele… Elszökni?… Ő elszöknék velem, eljönne velem pap nélkül és
anyakönyv nélkül. A szegénység nem volna baj, abból a pár forintból, a
mit otthonról, kapok, megélnénk egy hónapos szobában. Vagy én elhagynám
az egyetemet és keresnék – mondjuk – egy dijnokságot. De hátha egy év
mulva meghalok? Hátha itt hagyom őt, mielőtt törvény szerint is a
feleségem lett volna? És ha akkora másodmagával lesz?… És hogyan vigyem
én őt bele ilyen veszedelmes és ilyen tisztátalan dologba? Erről is
letettünk. De akkor mit? Várjon rám? Az éhezés nem volna baj, de az
anyja és rokonai gyötrését nem birja ki. Sokáig gondolkoztunk,
szeretettel, nyugodtan és aggódva vizsgálgattuk a dolgot, és
megállapitottuk, hogy a legokosabb, ha ő férjhez megy.
– Ezt ti állapitottátok meg? – kiáltottam meglepetve. – Ezt te
tanácsoltad neki?
– Igen.
Rábámultam. Végre azt hittem, hogy értem.
– Értem – mondtam.
– Nem érted – válaszolta Miklós – mostantól fogva három évig én a
közelébe sem megyek. Nem is fogunk találkozni. A nyári szünidőre sem
megyek haza, nehogy véletlenül találkozzam vele.
– Akkor nem értem.
– Abban állapodtunk meg, hogy mert ez az állapot türhetetlen állapot és
mert valaminek történnie kell, ő menjen férjhez. Három év mulva én
elmegyek érte és elhozom a férjétől.
– Elhozod a…
– Igen, akorra lesz állásom, akkor elhozom a férjétől. Ezért együtt
választottuk ki a kérői közül azt, a melyikhez hozzámenjen. Kulint
választottuk, nemcsak azért, mert gazdag ember, hanem azért, mert
Annuskát nagyon szereti és valószinüleg gyöngéd lesz hozzá; és különösen
azért, mert öreg ember, ötven éves és Annuskának az irántam való hüsége
egy percig sem lesz kisértésben.
Ugy elbámultam ezen a magyarázaton, hogy egy szót sem tudtam szólni.
Miklós azután elment.
A dolguk még sokáig foglalkoztatott. Lassankint azonban megállapodtam
abban, hogy ezek megcsalták magukat. Nem maradnak ők három évig távol
egymástól, hanem nagyon is találkoznak majd. Ha pedig három évig távol
maradnak, akkor el is felejtik egymást.
Miklós azonban nem jött velem haza a következő nyáron. Ekkor Annuskát is
láttam párszor. Olyan volt, mint lánykorában. – De hiszen ez nem tart
soká. – Miklós azonban a következő nyáron sem jött haza és Annuska
továbbra is lányos maradt: egy szelid, komoly, szép barna lány. És ez
igy maradt a harmadik nyáron is.
Ezen a harmadik nyáron, szeptember végén azonban egy napon hazajött
Miklós. Járásorvos lett Gömörmegyében. Eljött hozzám. Kocsival volt.
– Gyere ki velem – mondta – a Kulin-tanyára.
Felültem a kocsira és kihajtottunk a Kulin-tanyára. Miklós a kocsit már
az országuton megállitotta.
– Nem vagyunk vendégek, – mondta.
Gyalog mentünk fel a házba. A verandán ott találtuk Annuskát.
– Eljöttem Annuska, – mondta Miklós.
– Igen, Miklós, – mondta Annuska.
Ekkor jött Kulin Mihály. Barátságosan fogadott bennünket. Leültetett. És
hogy miért jöttünk? Miklós igen röviden elmondta.
– Három évvel ezelőtt abban állapodtunk meg Annuskával, hogy én három év
mulva eljövök érte. Most eljöttem érte és magammal viszem.
Kulin Mihály dühbe akart jönni.
– Nekem – mondta Miklós nyugodtan – igen kellemes volna, ha ez az ön
beleegyezésével történhetnék meg. Ha ön belátná, hogy ennek igy kell
lennie. De mindenesetre megtörténik az ön beleegyezése nélkül is.
Kulin Mihály haragudott, Miklós mondott még egy pár megnyugtató szót
neki, azután odaszólt Annuskának:
– Öltözködj, Annuska
Annuska leakasztott a veranda fogasáról egy vászonköpönyeget, egy olcsó
porköpönyeget, feltett a fejére egy két hatos értékü szalmakalapot és a
porköpönyegben és a szalmakalapban eljött velünk. Három perc mulva
hajtottunk hazafelé.
*
Én tudom, hogy ennek a dolognak sok ága-boga van. Másképpen is
történhetett volna ez. De igy történt. És mert igy történt és mert a
világ legboldogabb házassága, a világ legszebb családja igy lett meg,
joggal gyülölöm a felhördüléseket és az arcrángásokat, mindent, a mi
bosszu, ölés, öngyilkosság, mindent, a mi szerelmi tragédia.


EGY BÁTOR LEÁNY
– El fog venni, – mondta a leány büszkén.
– Igazán? – kérdezte az asszony meglepetve. – Mi történt?
– Még semmi sem történt. De már bizonyos vagyok benne.
– Miért?
A leány körülnézett, nincs-e valaki a közelükben, azután elbeszélte:
– Eddig jó barátságban voltunk, a távoli rokonság révén tegeződtünk…
nagyon jó barátságban voltunk. Szinte tulságosan jó barátságban voltunk,
mert soha egy percre sem melegedett fel, soha egy percre sem zavarodott
meg. Képzeld… nyugodtan elbeszélte nekem, hogy sohasem fog megházasodni,
az asszony őt csak zavarná, ő nyugodtan, szépen, előkelően akar élni és
tovább akarja gyüjteni a képeit és a régiségeit; olyan leány ugy sincs
aki őt le tudná kötni, mert abban a leányban együtt kellene lennie egy
szelid leány szelidségének és egy vad asszony vadságának. A mit én ugy
sem értek, mondta ő.
Az asszony ránézett a leányra és a leány mosolyogva bólintott:
– A mit én természetesen kitünően értek.
Az asszony csóválta a fejét, a leány pedig nevetve beszélte tovább:
– Eddig azonban nem történt semmi. Tegnap azonban az történt, hogy egy
kicsit hanyagul ültem a diványon és a jobb vállamról lecsuszott a ruhám,
a lila batisztpongyolám. Szabadon maradt a nyakam és a vállam. Fel
akartam támaszkodni, hogy megigazitsam, de ekkor egyszerre láttam, hogy
ő odanéz. A vállamra. Ugy maradtam.
Az asszony szörnyüködött és a leány nevetve mondta:
– Beszélgettünk… beszélgettünk… és ő alig nézett egyszer is a szemembe;
az egész idő alatt a vállamat nézte. Már reszketett a jobb karom, a
melyre rátámaszkodtam, alig birtam már frissen és graciózusan tartani
magamat, de összeszoritottam a fogamat és ugy maradtam több mint egy
félóra hosszat. És a mi a legnehezebb volt, ugy kellett tennem, minta
nem látnám, hogy ő a vállamat nézi. Ártatlannak kellett lennem: egy
szelid leány és egy vad asszony keverékének.
– Hallatlan – mondta az asszony – mikre vagy képes. A válladat
mutogatni!
– Miért? – felelte a leány nevetve. – Mikor olyan szép a vállam.

II.
– Ma a karomat mutattam meg neki – mondta a leány.
– Hogyan? – kérdezte az asszony.
– Hogyan! De naiv egy teremtés vagy te. Hát felvettem a könnyü
kimonomat. Azután, amikor már eleget beszélgettünk, ásitottam egyet,
felemelt karral nyujtózkodtam egyet, a bő ujjaim ráhullottak a vállamra
és én nem hajtottam visza őket. Otthagytam őket. Szabadon volt az egész
karom.
– És ő?
– Ő ott ült velem szemben és kipirult az arca és csillogott a szeme és
hevesen beszélt és közben folyton a karomat nézte. Én kinézegettem az
ablakon, felelgettem neki, finoman csevegtem, ábrándos voltam és közben
arra vigyáztam, hogy vissza ne hulljon a karomra a kimono ujja.
– Micsoda leány vagy te! – mondta némi megbotránkozással és sok
elismeréssel az asszony.
– Micsoda leány vagyok? Olyan, mint a többi. Olyan, mint a milyen te is
lettél volna, ha merted volna. Te is azt akartad, hogy elvegyen az urad.
Én is azt akarom, hogy ő elvegyen.
– De nem is szereted.
– Eléggé szeretem arra, hogy hozzámehessek.
– És elvesz?
– El. Tegnap megkért, álljak fel, hogy az alakomat megnézhesse. És azt
mondta, ha festő volna, elvenne engem feleségül, hogy a modellje legyek.

III.
– Most mondd meg, – szólt a leány türelmetlenül – mit tegyek? Pár nap
mulva mindnyájan hazautazunk; ha addig nem történik valami, akkor
sohasem történik semmi. Én ugy akarok innen hazautazni, hogy már a
menyasszonya legyek. Azt akarom, hogy megkérjen, azt akarom, hogy
megkérjen, azt akarom, hogy megkérjen!
– És hogyan akarok ezt csinálni? – kérdezte az asszony.
– Hiszen éppen ez az, amire tőled kérek tanácsot. Azért vagy asszony.
Mondd meg, mit csináljak?
– Várni kell. Én is bevártam, mig az uram megkért. Öt évvel ezelőtt még
igy csináltuk.
– Libák voltatok. Várni, várni, amig ő kegyeskedik elérkezettnek látni
az időpontot. Én már elérkezettnek látom.
– Hát mennyire vagy vele voltaképpen?
– Mennyire? Messzire. El van kábulva. Mikor a vállamról lecsuszik a
ruha, és én tisztán és ártatlanul nézek a szemébe, olyankor mintha egy
kicsit mindig részeg volna.
– Hát akkor mit akarsz?
– Siettetni akarom a dolgot. Egy lóditásra volna meg szükség, egy
energikus lenditésre, valamire, nem tudom mire…
Végignézett magán és egy mozdulattal végigintett magán a nyakától a
cipőjéig:
– Én már nem tudok mit adni.
Beszélgettek még, azután a leány elhallgatott. Gondolkozva bámult maga
elé, egyszerre odacsuszott az asszonyhoz.
– Te, – mondta neki egészen halkan – mi volna, hogy ha ő egyszer
meglátna engem… ugy… véletlenül… ruhátlanul…
– Hogy érted ezt? – kérdezte megdöbbenve az asszony.
– Szent Isten, de ijedős vagy: hát ruhátlanul… mint a Canova hercegnője.
– Nem szégyelled magad! – kiáltotta az asszony.
– Nem. A szoba is meleg. És mért szégyelném magamat; nem vagyok én
csunya, És nem is volna az ugy, hogy én szándékosan mutatom meg magamat.
– Hanem?
– Oh, te naiv lélek. Mondtam már: véletlenül. Csak igy van értelme. A
meglepett tartózkodás, a meglepett szemérem!
– Hát mit takarsz csinálni? – kérdezte bámulva az asszony.
– Holnap délelőtt megmondom neki, hogy délután ne jöjjön át hozzám, mert
aludni akarok. Ugyis tudom, hogy azért átjön. Eddig még mindig átjött.
Egyszer aludtam, akkor megvárta mig felébredek. Most is ugy lesz, mintha
aludtam volna. De elfelejtem bezárni az ajtómat. Tudom mikor jön. És a
mikor jön, meg fog lepni engem, éppen átöltözködőben, éppen két ruha
közt, álmosan, nyujtózkodva, gyanutlanul, az ajtónak hátat forditva…
Elég időt adok neki rá, hogy megnézzen, azután hátrafordulok, sikoltok
egyet, ő kimegy, el van kábulva… El lesz kábulva.
– Kérlek, – mondta az asszony könyörögve – ne csináld ezt.
– Miért?
– Őrültség. Nem szabad. Nem lesz jó vége.
– Jó vége lesz… a legjobb vége lesz… házasság lesz a vége.

IV.
– Mi történt? – kérdezte az asszony izgatottan.
A lány kisirt szemmel nézett fel rá:
– Holnap elutazik, – felelte halkan.
– Miért? Mi történt?
A lány nem válaszolt.
– Benyitott hozzád? – kérdezte az asszony.
– Igen.
– És… ugy… történt… minden?
– Igen.
– És? És?
A leány ujra sirni kezdett és zokogva borult az asszony nyakába:
– Este egészen hideg volt hozzám, ujra rokoni hangon beszélt velem és
mikor én azt kérdeztem, nem tetszem-e neki, azt mondta… azt mondta…
– Mit mondott?
– Azt mondta… hogy sohasem hitte volna… hogy annyi hiba van az
alakomban… az aktomban csupa elrajzoltság és vonalhiba…


A SZERELEM
– Kit még? – kérdezte Ország.
A felesége fölhuzta a vállát és megrázta a fejét:
– Azt hiszem, nincs más.
Ország összehajtotta a papirlapot, amelyet a kezében tartott. Ekkor
hirtelen megszólalt Viola:
– Papa kérlek, még talán Kláray Gézát.
Az asszony csodálkozva nézett rá, Ország pedig elhuzta a száját:
– Kláray? Ugyan kérlek!…
– Az én kedvemért, – mondta Viola határozottan.
Belepirult a merészségébe, de bátran nézett az apja csodálkozó arcába.
– Istenem!… Kláray! – mondta Ország panaszosan.
– Mi kifogásod van ellene papa? – kérdezte Viola elszántan.
– Utálatosan szép fiu. Imádja magát és imádtatja magát. Elbizakodott
komédiás.
– Hiszen neked barátod, papám, – mondta Viola sértődötten.
– Barátom?…
– Tegeződöl vele.
– Egy banketten összetegeződtem vele. Hajnaltájban. Amikor már a
cimbalmossal is tegeződik az ember. Az nem jelent semmit.
Viola habozott, a földre nézett, azután fölkapta a fejét.
– Mégis… Kérlek, papa… Az én kedvemért.
Ország meglepetve nézett rá, kutatva nézett a szemébe egy ideig, azután
gondolkozva kibontotta a papirt és elővette a ceruzáját.
– Hát ha te minden áron akarod, – mondta lassan, – meghivjuk.
Beleirta a listába a Kláray nevét. Két hét mulva megvolt az estély.
Kláray ragyogott, szép volt, diadalmas volt és imádtatta magát a
tizennyolc éven aluli leányokkal és a harminc éven felüli asszonyokkal.
A leányok között ott volt Viola is. Ország elámulva nézte.
– Mi történt ezzel az okos, kedves teremtéssel? – kérdezte magától.
Viola egész este, egész éjszaka, hajnalig Kláray körül volt. Ügyesen
csinálta, aki nem figyelt rá, nem vehette észre, soha fetlünővé nem
vált, mindig tudott a maga számára még egy-két csacsi leányban vagy buta
asszonyban fedezetet találni, de egész este Kláray körül volt.
– Milyen ravaszakká lesznek, az ilyen kedves, becsületes leányok, –
gondolta Ország csodálkozva.
Egész éjjel figyelte a leányát és reggelfelé elhülve állapitotta meg:
– Kacérkodik vele!…
Egy percre meghökkent, egy félpercig boszankodott, azután mosolyogva
válaszolt önönmagának arra a kérdésre, mi történt ezzel az okos, kedves
teremtéssel.
– Szerelmes! – mondta magában nevetve. – Egyszerüen szerelmes.
Elgondolkozott és egy ideig még mulatságosnak találta a dolgot.
– Titánia, – mondta magában – a tündérkirálynő, aki nem látja, hogy a
szerelmese szamárfejet hord.
Reggel felé azonban elmult a jókedve. Kláray ekkor menőfélben volt és
Viola ideges lett, majdnem izgatott. Az arcán kétszer-háromszor is
végigsuhant egy nagy szomoruság. Ekkor Országnak is elment a jókedve.
Mikor azután egyedül maradtak és Viola szótlanul elbucsuzott tőle és
vonagló arccal a szobájába sietett, akkor szomoruan mondta:
– A kis leányom szerelmes: nagyon, komolyan, fájdalmasan szerelmes.
Meghatottá és bánatossá tette ez a gondolat, a szive megmelegedett és
ellágyult, tele lett szeretettel és részvéttel és amikor lefeküdt és
elaludt, ez volt az utolsó gondolata:
– Viola, kedves, okos, jó kis lányom…
Viola a következő hetekben egyszerre kedvet kapott a szinházbajárásra.
Ország látta, hogy ez a kedv világos összefüggésben van azokkal a
darabokkal, amelyekben Kláray játszik. Azt is megtudta, hogy Viola a
korcsolyapályán mindennap találkozik Klárayval. És amikor a leány egyre
szótlanabb és egyre sápadtabb lett, egy napon félrevonta:
– Viola, kis lányom – mondta neki komolyan és gyöngéden – szerelmes
vagy?
A leány lehajtotta fejét, habozott, azután könnyes szemmel nézett föl az
apjára.
– Igen, papa, – felelte halkan.
– Hát mit busulsz azon? – mondta Ország szeretettel. – Én nem bánom… Én
hozzáadlak ahhoz, akit szeretsz.
A leány könnyes szemmel nézett rá és vonagló ajakkal, kétségbeesve
fakadt ki:
– De nem vesz el, papa!
– Ki? – kérdezte Ország méltatlankodva. Ki? Ki nem vesz el?
A leány nem válaszolt, csak az ajka reszketett.
– Ki? – kérdezte Ország még egyszer méltatlankodva. – Kláray? Kláray?
A leány igent intett.
– De miért? – kérdezte fölháborodva Ország. – Hogyne venne el? Boldog
lenne… legyen is boldog… ha hozzá mégy. Miért ne venne el?
– Oh, papa, – válaszolta Viola reszkető hangon, – hát ne légy olyan
naiv. Nem vesz el, mert nem szeret. Nem kellek neki. Asszonyoknak
udvarol. Az asszonyok elkényeztetik. Nem kellek neki.
Ország ekkor elbámult, bólintott egyet-kettőt és csendesen
elszomorodott. Három hónap mulva egy éjszaka találkozott Klárayval.
Elvitte magával.
– Gyere, – mondta neki – ma éjszaka veled akarok lenni.
Kláray keveset ivott, a hangját kimélte; Ország azonban szaporán
hajtogatta a poharakat és hajnaltájban élni kezdett a becsipett ember
minden jogával.
– Szép fiu vagy, fiam, – mondta Kláraynak, – de jóizlésü asszonynak nem
tetszhetel te.
– Miért? – kérdezte Kláray meglepetve.
– Mert olyan utálatosan szép fiu vagy, fiam. Mert olyan elbizakodott,
szamár komédiás vagy fiam. Mert ez a szép fejed belül olyan üres, mint a
tök. Vannak nők, aki számára veszélytelenebb vagy, mintha elő-hátul
pupos lennél.
– Kik azok a nők? – kérdezte Kláray fölfortyanva.
– Kik? Kik?… Sokan vannak. Az én lányomat nem félteném tőled, ha
tizedmagaddal volnál férfi a világon. Az ő számára, te veszélytelen
vagy.
– Miért?
– Mert okos leány. Egész életében ujságirók, művészek között élt. Ő
tudja, hogy ami szépet a szinpadon mondasz, azt Shakespeare találta ki,
nem te. És hogy itt a szép fejedben belül nincs semmi. Az kinevet téged.
Az mulat rajtad.
– Miért nevet ki? – kérdezte sértődötten Kláray.
– Kinevet, mert feszengsz, mert illegeted magad, mert regényes és költői
akarsz lenni, mert szivdöglesztő pillantásokat vetsz magad köré… Nevet
rajtad. Vihog a hátad mögött. Kacag. Hahotázik, hogy a könnyei
csurognak. Mulatságosabb szinház vagy neki, mint akármelyik szinház…
Kláray dacosan elbigyesztett szájjal nézett maga elé. Ország ekkor –
részeg emberek módjára – megölelte, megveregette a hátát, biztositotta
róla, hogy szereti, azután másról kezdett beszélni. Nemsokára azután
haza is mentek.
Viola másnap piros arccal, csillogó szemmel és ragyogó jókedvben jött
haza a déli sétáról. Ország megkérdezte a feleségétől:
– Mi hozta olyan jókedvbe ezt a leányt?
A felesége utána nézett Violának, elég messze van-e már, azután
megsugta:
– Azt hiszem az, hogy a korzón hozzánkcsatlakozott Kláray.
Ország szótlanul bólintott. Egy hét mulva félrevonta a leányát:
– Viola, kis leányom, – mondta neki – egy tanácsot akarok adni. Hallgasd
meg, ne válaszolj rá semmit, de fogadd meg. Higyj benne és ne térj el
tőle, akármi történik is. Ez a tanács az, hogy ne hódittasd meg magadat
könnyen. Akármilyen nehéz: ne válaszolj a célzásokra. Akármilyen nehéz:
ne adj egyenes választ. Akármilyen nehéz: nevess minden gyöngéd szón. Ez
nehéz, de tedd meg. És ne valld be, soha, hogy már három hónappal
ezelőtt szerelmes voltál. Soha ne valld be, hogy vártál, epekedtél. Ha
igent mondanál, légy leereszkedő; kegyességből mondd ki az igent.
A leány bámulva hallgatta és nem válaszolt.
– Fogadd meg a tanácsomat, – mondta Ország még egyszer. – Megfogadod?
A leány habozott egy kicsit.
– Igen, – mondta azután bizalommal.
Nyár elején egy napon Ország a kapuban találkozott Klárayval.
– Szervusz, – mondta neki, – az utóbbi időben gyakran van hozzád
szerencsénk… aminek én egyébként nagyon örülök…
– Kérlek, kedves bátyám, – mondta Kláray meghajtott fejjel, kicsit
alázatosan és kicsit gunyosan – minthogy egészen veszélytelen vagyok…
Ország ugy tett, mintha gondolkoznék, azután nevetve mondta:
– Ah, a téli szincerizálásomra gondolsz? Remélem, nem haragszol érte. A
bor beszélt belőlem.
– Dehogy haragszom, – mondta Kláray mosolyogva.
Nyár elején, két nappal a nyári utazásuk előtt, Kláray bekopogtatott
Országhoz. Ragyogott a büszkeségtől.
– Kedves bátyám, – mondta csendesen és diadalmas mosolygással – bátor
vagyok tőled megkérni a Viola kezét.
Ország fölállott és bámulva hajolt előre, Kláray diadalmas mosolygással
állta a bámulást.
– Nagyon megtisztelő, amit mondasz, – szólalt meg végre hidegen Ország,
– de én nem rendelkezem a leányom kezével. Viola teljesen szabad ura az
elhatározásának.
A Kláray diadalmas mosolygása erre még fényesebb lett. Fölemelte a fejét
és halkan és gőgösen mondta:
– Én a Viola engedelmével jöttem hozzád. Ő már igent mondott.
– Az lehetetlen, – kiáltotta Ország. – Az le-he-tet-len!… Teljesen
lehetetlen!
– Ugy látszik, mégis lehetséges, – mondta Kláray gőgösen.
Ország kisietett a szobából. Kláray utána ment. Benyitottak Violához.
– Viola, – kiáltotta Ország, – igaz az, amit Kláray?…
– Igaz, – felelte Viola mosolyogva.
Ország összecsapta a kezét.
– Hihetetlen, – mondta – ezt sohse hittem volna. Viola!… Hogy te hozzá
akarsz menni egy… hogy te hozzámenj… sohse hittem volna.
Kláray megfogta a Viola kezét, megcsókolta és mélyen zengő hangon
mondta:
– Szeretem. És ő is szeret.
Azután ismét egy diadalmas mosolygással hozzátette:
– Amint látod, nem nevet ki.
Az esküvő előtt Ország még egyszer lelkére kötötte a leányának, hogy
sohase árulja el: milyen szerelmes volt és milyen régóta volt szerelmes;
azután meg volt az esküvő, a fiatalok elutaztak; hat hét mulva
hazajöttek, beköltöztek uj lakásukba és jókedvüen, boldogan és
elégedetten megkezdték a házaséletet.
Félév mulva egy napon Violának ki volt sirva a szeme.
– Mi bajod? – kérdezte tőle Ország.
A fiatal asszony nem akarta megmondani. Végre bevallotta: – azért sirt,
mert a férje tegnap éjjel nem jött haza… várt rá hajnalig… nem jött…
reggeli nyolc óra volt, mire hazavetődött.
– Hát mit csinált? Hol volt? – kérdezte Ország.
– Nem tudom, nem mondja meg, – felelte sirva Viola.
– És miért ment el egyáltalában?
– Nem tudom.
– Történt közöttetek valami?
– Nem… azaz hogy…
– Mi történt?
– Semmi.
– Nem igaz. Mondd meg, mi történt.
Viola rövid faggatás után elmondta, mi történt. Gézának állandóan ugy
fájt, hogy a felesége valamikor nevetségesnek tartotta őt, kinevette őt…
Ugy fájt neki… panaszkodott miatta… Ő, Viola, végre is megsajnálta,