Don Juan három éjszakája: Regény - 8

a háború alatt. Legközelebb kimegy Berlinbe, mert hallja, hogy ott
különösen vidám az élet.
– Azt akarja kihozni, – kérdezte Lippai – hogy a háború jót tesz a
kedélynek?
– Egy grandiózus szellemi emlékműben, az első igazi történelmi munkában
örök időkre meg akarok állapítani egy igazságot.
– És pedig?
– Azt, hogy ha a szomszédomat nyúzzák, az nekem nem fáj.
Lippai mérges gorombaságokkal válaszolt neki, de Hopfner nem zavartatta
magát, hanem nyugodtan fejtegette nagy munkájának a tervét. Kerékgyártó
szótlanul ült az asztalnál és csak néha szólt egy-egy szerény szót
Ninette-hez. Ninette zavar nélkül fordult oda hozzá és kiváncsi
jóindulattal hallgatta. Jánosnak egy párszor rossz kedve támadt, ha
rájuk nézett, de ezt a rossz kedvet mindig gyorsan legyűrte. Vacsora
után együtt ültek még egy ideig, azután mindnyájan korán hazamentek.
János másnap Lohengrint énekelte. Előadás előtt nagyon ideges volt;
izgatottan nyitotta ki a száját az első énekhangra is, de amikor a saját
hangját meghallotta, teljesen elmúlt az izgalma. Az első éneke után
féktelen taps záporzott végig a nézőtéren; ez a taps minden lehetséges
alkalommal újra megindult, a színház szinte összedőlt, úgy tombolt benne
a lelkesedés.


A HARMADIK

I.
Március elején Cavallarné eljött Jánoshoz és azt mondta, hogy beszélni
szeretne vele… egy nagy kérése van hozzá. János leültette, leült vele
szembe és csodálkozva nézte az izgatottságát.
Cavallarné ki volt pirulva, de amikor meg akart szólalni, elsápadt.
– Parancsoljon nagyságos asszonyom, – mondta János nagyon
szeretetreméltóan.
– Talán… talán mégse… meggondoltam a dolgot.
– Nem szeretném erőltetni… ahogy parancsolja… de higyje el, hogy én a
legnagyobb érdeklődéssel hallgatom és igen örülök, ha valamiben
rendelkezésére lehetek.
Cavallarné hálásan és habozva nézett rá, azután összeszedte magát.
– A jövő héten lesz, – mondta – a Ninette esküvője.
– Igen…
– Ha Ninette férjhez ment… én szeretnék Budapestről elköltözködni…
– Elköltözködni?
– Igen. Bécsbe vagy talán külföldre. És nagyon szeretném… nagyon kérem
rá, mondja meg ezt maga Ninette-nek…
– Én?
– Maga. És magyarázza meg neki maga, hogy így a legjobb. Akkor rögtön
belenyugszik.
János csodálkozva nézett rá.
– Én szívesen megmagyaráznám neki, – mondta habozva, – de akkor
mindenekelőtt nekem kellene róla meggyőződve lennem… Már pedig én, – én
őszintén szólva, nem értem.
Cavallarné sápadt volt és a szeme meg-megrebbenve kerülgette a Jánosét.
– Miért lesz így a legjobb? – kérdezte jóindulattal és biztatóan János.
– Mondja meg nyiltan… ne féljen az őszinteségtől. Ha már egyszer szó van
a dologról.
Cavallarné egyenesre ült a székében. Kövéres, keztyűs kezét rászorította
a szívére; szólni akart, azután szégyenkezve elhallgatott és végül
lesütött szemmel ezt mondta:
– Én most majd egyedül maradok… És látja: én Ninette-et, én Ninette-et…
imádom… Amikor kislány volt, tíz-tizenöt éves… féltem tőle. De azóta úgy
nézek rá, mint… mint egy szentre, földre szállt áldásra… úgy-e olyan,
mintha az égnek az angyala volna?
– Olyan.
– És most már évek óta ő mondja meg, hogy mit tegyek. Nem úgy, mintha én
volnék az anyja; – mintha ő volna kettőnk között az idősebb, a
tapasztaltabb, a meggondoltabb… mintha ő vigyázna rám.
– Igen. És?
– És hogyha én most egyedül maradok… én… én… nem tudom, tudok-e… tudok-e
úgy élni… mint ahogy neki kedvére van…
János elgondolkozva nézte puha, szép, egy kissé hervadt arcát és
szomjas, mély szemét.
– Igen, – mondta. – Tehát?
– Tehát a legjobb, ha én nem élek az ő közelében, hanem elmegyek… minél
messzebbre. Néha meglátogatom… gyakran meglátogatom… de őneki énrám most
már semmiképen sincs szüksége… és jobb, ha őneki miattam nem kell magát…
ha velem nem kell törődnie.
– Hm… igen… ezt most határozta el?
– Oh dehogy. Már négy évvel ezelőtt, akkor, amikor Ninette úgy
megváltozott. De mindig azt mondtam: most várnod kell, most ki kell
tartanod addig, amíg a lányodnak nincs biztos támasza az életben és amíg
rád szüksége lehet.
János figyelmesen és furcsa szimpátiával nézte a felindultságát és a
lelkendezését. Lám, ez is hősiesség volt. Négy évet feláldozni egy
alkonyodó asszonyiságból, amely olyan szomjasan keres kárpótlást azért,
amit elmulasztott. Hősiesség volt.
– Helyes nagyságos asszonyom. Megmondom Ninette-nek és remélem, meg
tudom győzni róla, hogy így lesz a legjobb.
Cavallarné felállott, lesütött szemmel köszönte meg Jánosnak a jóságát,
azután elment. János másnap beszélt Ninette-tel. Ninette elámulva
hallgatta a hírt, azután felindultan tiltakozott. Mire jó ez? Minek ez?
Ennek igazán nincs értelme. Ők, ha nem is laknak ezentúl együtt, mégis
összetartoznak. Jánosnak nagy fáradságába került, amíg rábírta, hogy
nyugodjék bele a dologba és ne okozzon fölösleges fájdalmat az anyjának
azzal, hogy lebeszéli.
Március közepén megvolt az esküvő. A fiatal pár elutazott Bécsbe.
Cavallarné, miután görcsös zokogással elbúcsuzott Ninette-től, elutazott
Svájcba. János pedig nagyon rosszkedvűen elutazott Berlinbe.
Junius közepén levelet kapott Ninette-től. A levélben egyebek között az
állott, hogy Cavallarné látogatóban volt otthon, de rövid látogatás után
megint elutazott. Kerékgyártó Eleket pedig besorozták katonának;
kinevezték mérnökhadnagynak; még nem tudni, hová osztják be; ha lehet,
Ninette oda fog menni, ahol a férje lesz, és így nem tudja, hogy együtt
nyaralhatnak-e, amint tervezték, Jánossal. Julius végén Ninette megint
írt. A férjét, írta, Galiciába küldték; ő nem mehet utána; Budapestről
elmegy a Tátrába; nagyon szomorú és nagyon elhagyott. János erre rögtön
vonatra ült és elutazott Berlinből.

II.
Ninette-et már nem találta Budapesten. Felkereste Lippait és
megállapodott vele, hogy másnap együtt utaznak a Tátrába. Estére
Lippainak Hopfnerrel volt találkozója.
– Az utóbbi időben nagyon összebarátkoztam vele, – mondta természetes
hangon. – Igazán elsőrangú ember.
Este együtt vacsoráztak mind a hárman. Hopfner rosszkedvű volt és komor
kutyatekintettel nézte egypárszor végig Jánost.
– Hová utaznak holnap? – kérdezte egyszerre felhorkanva.
– A Tátrába.
– Ott van Kerékgyártóné is?
– Ott.
– Ő hítta?
– Nem hívott éppen… még a télen megállapodtunk…
– De várja?
– Vár.
Hopfner nem szólt semmit, de sárgakarikás kutyaszeme olyan dühvel
szegződött neki Jánosnak, hogy János nem állotta meg szó nélkül.
– Kérem, – szólt udvariasan – mondja meg, miért gyűlöl. Tekintetek,
hiába, nem tudnak ölni.
Hopfner lassan és ünnepiesen szólalt meg:
– Gyűlölöm… nem önt; gyűlölöm a nevetőket, az élvezőket, az élőket.
János meg akart szólalni, de Hopfner még folytatta:
– A szenvedők és a megalázottak nevében… valamennyi megcsalt férj
nevében szeretném önt egyetlenegy mozdulattal szíven döfni, hogy a
szívetlázító mosolygása örökre ráfagyjon az arcára.
– Nagyon szeretetreméltó, – felelte János. – De minden egyébtől
eltekintve… legutóbb még ön is részeg élvező volt.
Hopfner nem felelt. A szemét előbb lesütötte, azután tüntetően
elfordult. De mikor a vacsorának vége volt és elbúcsuztak egymástól,
akkor nyugodtan így szólt:
– Én holnap visszamegyek a frontra.
– Hogyan? Hiszen…
– Minden héten legalább húsz névtelen feljelentés érkezett ellenem.
Felemelte a fejét.
– Itthon maradhatnék, – mondta kevélyen. – De most látom végre, hogy e
között a hitvány világ között és köztem kiegyenlíthetetlen az ellentét.
Kint voltak az utcán és János meglepetve nézett rá. A fogyatékos utcai
világításban az arca és az egész feje más volt, mint eddig. Sötét
nemesség ömlött el rajta.
– Örök ellenségek vagyunk, – folytatta Hopfner – és egyikünknek el kell
pusztulnia.
Kezet nyújtott nekik, megfordult és elment. János Lippaival szótlanul
ballagott hazafelé. A hotel előtt, mielőtt kezet fogtak volna, Lippai
elhúzott szájjal így szólt:
– Minthogy a világ nem fog elpusztulni, –.
Kezet fogtak és elváltak. Másnap korán reggel találkoztak a vasútnál és
délután megérkeztek a Tátrába. Ninette várta őket. János boldog
jókedvvel csókolt neki kezet, azután elragadtatva nézett bele az arcába.
– Ninette-kém, – mondta – én azt hittem, hogy egy bús szenvedőt találok
itt beesett szemmel és hervadó arccal. Ehelyett –.
– Én szomorú voltam és nagyon egyedül voltam, – felelte Ninette
mosolyogva. – De nekem nagyon nagy szerencsém van és a legnagyobb
hálátlanság volna tőlem, ha beesett szemmel bánkódnám.
– Miben van szerencséd?
– Abban, hogy az uram mérnök és hogy nincs veszedelmes helyen. Ha
meggondolom, hogy másoknak mi jut ki és hogy az én uram hová került,
akkor nem tudok eléggé hálás lenni… és eleget imádkozni.
János elbiggyesztette a száját.
– Az uram, – mondta szelíd csúfolódással. – Az uram… az uracskám… a kis
uram. – Milyen rutinnal mondod ezt már ki.
Ninette nyugodtan nézett a szemébe.
– Hogyne, – felelte – hiszen már féléve, hogy asszony vagyok.
János nem felelt. Felmentek a hotelbe. János a régi, két szobáját kapta
meg. Portás, pincér és szobalány elragadtatva üdvözölte. Felmentek a
szobáikba átöltözködni.
János sietve öltözködött át, azután jókedvüen ment le Ninette-et
megkeresni. Ninette-re várnia kellett. Mialatt a hallban üldögélt, egy
világoskék ruhás, dús barnahajú, szabályos szépségű, karcsú nő ment át a
terraszról a lépcső felé. János gondolkozva nézett rá. Ezt a nagyon dús
barnahajú hölgyet már látta valahol. Mialatt gondolkozott, a barnahajú
hölgy hosszú szempillái alól nyugodtan nézett a szemébe, az utolsó
másodpercben rámosolygott és megbiccentette a fejét. János sietve
köszönt neki, és a barnahajú hölgy elment.
Nemsokára jött Ninette. János nagy elégedettséggel nézett végig rajta.
– Elragadó vagy Ninette, – mondta.
Ninette leült.
– Mondd, Ninette… itt az elébb átment egy nő… görög istennőnek
stilizálja magát…
Ninette gondolkozott.
– Feltűnően dús, barna haja van, görögös kontyban.
– Ah. Theodori Vilma.
– Persze, – mondta János. – Képzeld, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak
egyszer voltam vele együtt.
– Pedig Theodori Vilma… a maga kedvéért jött ide.
– Ugyan, kérlek.
– Igazán. Mikor télen együtt voltak, magától hallotta, hogy valószínűleg
idejön. És nekem őszintén elmondta… előbb gyanakodott rám és
ravaszkodott velem… de azután őszintén megmondta.
János elhúzta a száját.
– Gyűlölöm pályatársnőimet. Csak a színpadon van létjogosultságuk.
Mosolyogva hajolt Ninette-hez.
– De te imádandó vagy Ninette. Soha ilyen szép nem voltál. Azt hittem,
hogy az arcod csodálatos fehérsége már szebb nem lehet… most ebbe a
tejfehérségbe egy nagyon halk rózsaszín is vegyül bele… de igazán csak
annyi, mint egy halvány rózsaszirom gyöngéd pirossága…
– Sokat vagyok a napon. Lesültem.
Hallgatott egy ideig, azután felnézett Jánosra.
– Igaz, – mondta nyugodtan – mi van… hm… Bessie asszonnyal.
– Bessie? Már három héttel ezelőtt elment Hollandiába. Onnan visszamegy
Londonba, ahol most igen érdekes személyiség lesz.
– Úgy? Elutazott?
– Igen… azért ment el már három héttel ezelőtt, mert így mégis megvolt
az az elégtétele, hogy ő hagyott el engem és nem én hagytam el őt.
– De vajjon ez a… győzelem… nem volt-e nagyon fájdalmas neki?
– Ugyan. Te mindig sokkal jobbnak tartod a nőket, mint amilyenek.
Ninette nyugodt, kutató szemmel nézett Jánosra. János heves fejtegetésbe
akart fogni. Ekkor azonban megérkezett Lippai is.
Elmentek sétálni. Vacsoratájban visszajöttek.
– Igaz, – mondta Ninette – nekem Theodori Vilmával van közös asztalom.
Ha maguknak nem kellemes…
– Rettentő vagy Ninette, – mondta János kétségbeesve. – Éppen egy ilyen
művésznőt kellett kikeresned.
– Nagyon egyedül voltam és örültem, hogy van valakim.
Lippai bosszankodva szólt közbe.
– És különben is, mi kifogásod van neked Theodori Vilma ellen? Ami a
hírét illeti, királynők is megelégedhetnének, ha olyan jó hírük volna.
– A híre, – bánom is én a hírét…
– Ami pedig a művészetét illeti, két-három év múlva éppen olyan magyar
világhíresség lesz nőben, mint amilyen te vagy férfiban.
János halkan káromkodott.
– Bánom is én, – mondta – ha akár kínai császárnévá választják. De
terhemre lesz. Minek ide közénk még valaki.
Bementek vacsorázni és a vacsorához megjött Theodori Vilma is. János
bocsánatot kért tőle, hogy nem ismerte meg.
– Bocsásson meg, – mondta. – Én tudtam, hogy láttam már valahol. De azt
hittem, hogy szép békeidőben a Louvre-ban… a hosszú folyosó végén… a
kupola alatt… márványban és letört két karral.
Theodori Vilma gyanakodva kapta fel a fejét, de azután nyugodtan mondta:
– Magának énvelem csúfolódni tetszik. Nem tesz semmit. Én a hajamat
azért tovább is így hordom. És majd néz maga engem még más szemmel is,
mint a miloi Vénuszt.
– Lehet asszonyra nagyobb tisztesség, mintha őhozzá hasonlítják?
– Ha márványból van kifaragva, nem.
Lippai tüntetően undorodó arcot vágott és János sietett másról beszélni.
A vacsora alatt Theodori Vilma előadta, hogy egy hét múlva jótékony
célra a fürdő kis színházában előadást tartanak. Eljön Kodovszki is; itt
nyaral a közelben. A János ellenszenve erre dühös haraggá lett, és nagy
erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a haragot valahogyan elrejtse.
A vacsora végén Theodori Vilma mosolyogva búcsut intett nekik és
elsétált tőlük. János boldogan fordult Ninette-hez.
– Mégis van ebben a nőben tapintat, – mondta. – Látta, milyen szörnyű
módon terhemre van.
Lippai ránézett, és amikor kimentek a terraszra, ő is elsétált tőlük.
– Egyedül vagyok veled Ninette, – mondta János boldogan. – Milyen jó
veled lenni. Te nem örülsz, hogy egyedül vagy velem?
– De igen… örülök…
– Édes Ninette…
Ninette átnézett a szomszéd asztalhoz és tüntető hangossággal kérdezte:
– És a jövő szezonra milyen tervei vannak?
János érezte, hogy igaza van.
– A jövő szezonra? – mondta bosszankodva. – Természetesen minden attól
függ, el van-e még zárva a világ.
– Amerikába lehetetlen átjutnia.
– Lehetetlen.
A jövő szezonról beszélgettek. Azután visszajött Lippai, más ismerősök
is jöttek és Ninette nemsokára felállott.
– Mindig korán kelek, – mondta.
– Hánykor? – kérdezte János.
– Hét órakor már itt lent reggelizem.
Barátságosan búcsúzott a társaságtól és elment lefeküdni. János lent
maradt. A társasága egyre nagyobb lett; nők jöttek oda olyan arccal,
mintha őt nem is látták volna, hanem a társaság többi tagjaihoz
jönnének, azután megálltak és édes zavarodottsággal néztek róla a
többiekre és a többiekről rá. Jánosnak erre olyan mosolygással, amelytől
úgy érezte, hogy csikorog az arca, fel kellett állnia és be kellett
mutatkoznia.
– És ha nem akarom Ninette-et kompromittálni, – mondta magában mérget
nyelve, – kedvesnek kell lennem.
Keservesen fáradozott, hogy kedves legyen. Theodori Vilma leült egy
szomszéd asztalhoz és elnéző mosolygással szemlélte a fáradozását. Az
idő rettentő lassan telt, de végre éjfél lett és aludni lehetett menni.
Egy hét múlva este, vacsora után János lázas türelmetlenségtől reszketve
sugta Ninette-nek:
– Ninette, drágaság, ettől a csőcseléktől nem lehet élni… nekem
beszélnem kell veled.
– Menjünk le a fasorba, – mondta Ninette.
– Nem… ott is nyüzsögnek.
– Holnap reggel…?
– Nem. Még ma kell.
Ninette nagy szemmel nézett rá és mozdulatlanul várakozott.
– Éjfélután, – mondta János felindultan. – Jó?
– Jó.
– A te szobádban. Igen?
– Igen.
– Imádlak. – Szeretsz engem?
Ninette igent intett, azután a szomszéd asztalokra való tekintettel
hangos beszélgetést kezdett.

III.
János lábujjhegyen kilépett a szobájából, végigment a homályos folyosón,
megállott, körülnézett és benyitott a Ninette szobájába. A szoba ki volt
világítva és a közepén, a kis asztal mellett, esti ruhában ott ült
Ninette. János halkan betette az ajtót és ugyanezzel a mozdulattal
fordított egyet a kulcson is. Azután háttal az ajtónak megállott és
felindult mosolygással nézett Ninette-re.
Ninette sötét ruhájában mozdulatlanul ült a helyén. Dús fekete haja
nehéz, fénylő hullámokban fogta körül fehér arcát. Az arca nyugodt volt,
a szeme mélységesen sötét, de tiszta pillantásu. János elragadtatva, de
figyelmesen nézett bele felfelé fordított arcába és puha arcában valami
merevséget látott. Mintha a tiszta és puha arcbőr mögött az izmok és az
idegek pattanásig meg volnának feszülve. Oh, drága Ninette, oh dobogó
szívű, szép Ninette.
Állva maradt az ajtó előtt, azután egyenesen nekitámaszkodott az
ajtónak, hogy kényelmesen és kedélyesen álljon, hogy egyetlen mozdulata
se legyen siető és megriasztó.
– Jó itt nálad Ninette, – mondta nyugodtan. – Halk illat van a
levegőben. Az egész szobában van valami különös tisztaság és édes
melegség.
Nyugodtan körülnézett.
– Pedig ez is olyan közönséges hotelszoba, mint a többi. Érdemes volna
egyszer apróra utánajárni, hogyan alakul át egy ilyen közönséges
hotelszoba egy Isten különös kegyelmétől megáldott női lény által. –
Legalább a durva realitásokat megállapítani. – Itt van először ez a halk
illat. – Azután itt vannak a toalettszerek. Ezeken is rajtuk van a
tulajdonosuk egyénisége. Azután: a fogason ruhák lógnak. – Az ágyra rá
van vetve egy pongyola.
Beljebb ment a szobába.
– Ajándékba kapott rózsák, hálóing, koffer, könyv az éjjeli szekrényen…
Közelebb ment Ninette-hez. Ninette megmozdult. János megállott és
széles, ölelő mozdulatot tett.
– Egyszóval minden, ami Ninette és ami Ninettehez tartozik, amitől színe
és fénye van egy közömbös szobának és amit én úgy imádok.
Leült egy székre Ninette-tel szemben.
– Jó itt Ninette, – mondta nyugodtan. – Boldog vagyok, hogy itt vagyok.
Nézz rám jóindulattal… a szemed komor… nem enyhül meg a tekintete?… nem
adod szívesen nekem ezt az örömet?… nem örülsz annak, hogy örömet
szerezhettél nekem?
– De igen. Örülök.
– Emlékszel rá: öt évvel ezelőtt hányszor voltunk így együtt. A hangod
most egy kicsit megint olyan volt, mint akkor. Kicsit rekedt. De nem
olyan pattogó. Akkor harciasan pattogtál: „Azt akarom, hogy azt akarja,
amit én“. „Azt akarom, hogy a libák megpukkadjanak a méregtől.“
Ninette bágyadtan elmosolyodott.
– Milyen szép vagy, ha mosolyogsz, – mondta János. – A mosolygásod olyan
édes és olyan megható, hogy sírni lehetne az embernek örömében és szíve
megindultságában.
Előrehajolt.
– Az élet nem mulatságos, Ninette… én is torkig voltam keserű
elteltséggel és utálattal… szomorú voltam és elhagyott… de ha előtted
térdelhetnék, ha te ilyen megható jóságu mosolygással megint rám
lemosolyognál…
Megfogta a Ninette kezét. Ninette engedte.
– … ha az öledbe hajthatnám a fejemet és te megint megsimogatnád a
fejemet és ha ebből az egész világból megint senkivel és semmivel nem
törődném, csak te veled…
Ninette elhúzta a kezét. János nem engedte.
– … ha átadnám magamat a te szépségednek és a jóságodnak és te… te édes
Ninette… át akarnád…
Ninette határozott mozdulattal elhúzta a kezét és felállott.
– Ninette!
Ninette átült egy másik székbe. A szemében fájdalmas és tüzes komorság
volt, puha arcán merev megkövültség.
– Ninette, – mondta János panaszosan, – elmégy tőlem? Kis Ninette: hát
nem tartozunk mi egymáshoz?
– De igen.
– Van-e még két ember a világon, aki olyan szorosan összetartozik, mint
mi?
– N… nincs.
– Látod, kis Ninette. Milyen jó akkor, hogy együtt lehetünk. Csendes
éjszaka van. Nem tudja senki és nem kell tudnia senkinek. A te titkod és
az én drága titkom. – Az én titkom, hogy már megutáltam az életet és
Ninette által újra megszerettem. Nélküled Ninette semminek sincs
értelme… nem sajnálsz?
– De igen.
– Sajnálj, kis Ninette.
Megfogta a Ninette kezét. Ninette nyugodt, de határozott mozdulattal
elhúzta a kezét, csendesen felállott és átült egy másik székbe.
– Ninette!
Ninette megkövült arccal nézett rá.
– Ninette, – mondta János szemrehányóan, – te elhúzod tőlem a kezedet?
– El, – felelte Ninette halkan.
– Miért Ninette?
– Mert nem helyes, hogy a kezemet a kezében tartsa.
– Ninette… mi van abban, ha a kezedet megfogom?
Ninette egyenesre ült a székében, felemelte a fejét és reszkető ajakkal
mondta:
– Nem volna benne semmi. Máskor. De most maga félreérthetné. És így
jobb, ha én mindjárt megmondom…
– Mit?
– Hogy az én kezemet így csak az uram foghatja meg.
János olyan arcot vágott, mintha fába harapott volna. Fanyar és gúnyos
grimásszal nézett Ninette-re, Ninette mozdulatlan arccal és lobogó
szemmel nézett vele farkasszemet. Sokáig hallgattak.
– Ninette-kém, – mondta végül János, – te… úgy látom… előre tudtad, hogy
ezt fogod nekem mondani. Készültél rá.
Ninette elpirult.
– Nem, azért nem baj, – mondta János. – Azért nagyon jól mondtad. Csak
érzett rajta, hogy készültél rá. Akkor bizonyosan készültél egyébre is…
– Igen, – felelte habozva és dacosan Ninette.
– Hát… beszélgessünk. Miért ne beszélgetnénk el? Sokszor beszélgettünk
már… csendes éjjel… senki olyan jókedvűen nem tud beszélgetni, mint mi
ketten.
Ninette dacosan emelte fel a fejét. Nem akart ezen a kedélyes hangon
beszélgetni. János észrevette. Komolyan folytatta:
– Ninette, hát… készültél te arra… hogy én… idejövök hozzád?
– Készültem.
– Ah.
Ninette a János felsőbbséges hangjára újra megrázta a fejét és elszántan
villant fel a szeme:
– Mióta itt van, – mondta elszántan, – azóta tudom, hogy ez jön… De
sejtem, amióta asszony vagyok. Egy lány… Istenem egy lány mégis csak
tudatlan nagy csacsi, akármennyire hiszi is magáról, hogy mindent tud.
De egy asszony… egy asszonynak ezt tudnia kellett, ezt várnia kellett…
– Ah… ne mondd.
Ninette az ajkába harapott. Habozott egy másodpercig, azután felkapta a
fejét.
– Különösen, – mondta csattanó hangon, – ha olyan forrón szereti a
férjét, mint én.
János visszahőkölt.
– Ne mondd, te olyan forrón szereted?
– Forrón szeretem, – felelte Ninette hangosan, szinte elvakult
elszántsággal. – Mindig rá gondolok, Reggel és este utána vágyódom;
éjjel megölelem a párnámat s belesuttogom a levegőbe: Elek, édes Elek, –
hátha az éjszaka elviszi magával, és ő meghallja Galiciában.
János sebzetten ugrott fel a helyéről és felháborodottan tett néhány
lépést a szobában. Bosszús és kelletlen arccal fordult Ninette-hez.
Ninette merev elszántsággal hajolt még mindig előre.
– Ah Ninette-ke, – szólt János megenyhülve, – az elszántságodból látom,
hogy a te izlésednek is megvan a véleménye erről a te
nyiltszívüségedről. Nem baj. Te előre elhatároztad, hogy ezt fogod
mondani… védekezésképen… egészen felesleges védekezésképen. No, jó.
Elmondtad. Most beszélgethetünk nyugodtan.
Ninette mereven intett nemet.
– Nem? Mit nem? – kérdezte János.
– Én nem mondhatok most mást… mi itt nem beszélhetünk másról, csak
arról, hogy én őt hogy szeretem.
– De Ninette, kérlek… ez a fanatizmus igazán sok. Hiszen jó, szereted,
mert drága lény és kedves fiatal asszony vagy. De talán Kerékgyártó úron
kívül is van még egy és más a világon.
– Nincs.
– Nincs! – mondta János nevetve. – Ami nincs: az mindenekelőtt a mi
kedves Kerékgyártó Elekünk. Ő bizony alaposan itthagyott téged és nem
igen törődött vele, mit csinálsz majd itt. Máris igazi férj.
– Itthagyott. Kellett. De hagyhatott nyugodt lélekkel és ő tudta, hogy
hagyhat. Oh, ő nagyon jól tudta.
– Ne mondd. Ezt tudta? Ilyen bölcs volt.
– Ő fiatal ember és nincs élettapasztalata. De egyet tudott: ha egy
férj, ezt mondta, igazán szereti a feleségét, akkor a feleségét
eltéphetetlenül magához láncolja. Hűségért hűség jár. Egy egész életért
egy egész élet. Ezt tudta. Ez volt az ő bölcsessége.
János mosolyogva nézte Ninette-et.
– Ninette-ke, – mondta jóindulattal, – és azt, hogy te… négy évig az
enyém voltál… azt mindenki elfelejti?
– Neki az mindegy. Ő mindent tud, mert én mindent elmondtam neki. De ő
azt mondja: amit egy lány átél, amit egy lány érez, az eltünő
ábrándozás, futó reggeli álom, amelyet felébredéskor elfelejt az ember.
A házasság alakít át minden lányt, a férje teremti újjá, új emberré
lesz, aki mögött évszázados messzeségben van az, ami félévvel előbb
történt.
– No lám, hát ti ilyen bölcsek vagytok. Hát minden el van felejtve, ami
félévvel ezelőtt volt?
Ninette hallgatott. János gyöngéden, félig emlékeztetve s idézve, félig
meghatottan és könyörögve mondta:
– Ez a lány az Aradi János tulajdona.
Ninette lecsendesedve, bánatosan nézett rá, azután csendesen megcsóválta
a fejét.
– Nem? – kérdezte János. – Már nem?
– Nem.
– Egészen… egészen a Kerékgyártó úré?
Ninette egy másodpercre lehunyta a szemét.
– Azt hiszem, – mondta azután, – én egészen a magamé vagyok. Ezért úgy
kell élnem s azt kell tennem…
János nem bírt magával. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezét, az
ajkához szorította, azután egy másik mozdulattal letérdelt előtte és
átkarolta.
– Hát ha a magadé vagy, – mondta részeg haraggal, – akkor mért kell
énnekem szomjaznom és elepednem? Mit kínzol, Ninette? Az ajkadat,
Ninette!
Ninette sápadtan és behunyt szemmel ült.
– Ninette, mért nem szólsz?
Ninette nem felelt. A János két karja lassan lehullott.
– Ninette.
Ninette felnézett. Fájdalmas, szinte ájuldozó pillantással nézett a
szemébe; azután lassan felállott, megsimogatta a homlokát, ide-oda
tévelygett a szobában, azután leült egy székre, a térdére tette a két
kezét és a fejét belehajtotta a kezébe.
János térdelve nézte, azután lassan felállott.
– Ninette.
Ninette felemelte a fejét. Az arca halálsápadt volt és a szeme megtört.
Reszkető, fehér ajakkal megszólalt.
– Volt itt, – mondta – ebben a szállodában egy legény. Háziszolga.
Hnatyuknak hítták. Sokat énekelt; a szobalányoknak nagyon tetszett. És
volt itt egy kis tót lány. Anka. Szőke haja volt, mindig vizesen le volt
szorítva, kis varkocsba, hátra. Ez a kis szőke Anka itt nőtt fel.
Hnatyuknak idén megtetszett. Anka hallgatott rá. Nyár elejére Hnatyuk
jobbnak látta inkább elköltözni innen. Titokban el is ment. Anka azután
beleugrott egy kútba… ezek az ostoba kis tót cselédek még az
öngyilkosságnak is ezt a legostobább módját választják… én ott voltam,
amikor kihúzták.
Összeborzongott. János elsötétült arccal hallgatta.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte komoran.
– Ezzel azt akarom mondani, hogy ha maga engem… mert én annyi hűséget és
szeretetet érzek maga iránt… mégis rákényszerítene, hogy hallgassak
magára, akkor… utána én is mennék egyenesen a kúthoz. Mert tovább élni
nem tudnék.
János kínzottan és gyanakodva nézett rá. Hátha itt valakit
félrevezetnek? Hátha Ninette önmagát csalja meg? Odalépett hozzá.
– És ha én azt mondom neked, – mondta dühödten és összeszorított foggal,
– hogy amit kérek tőled, tedd meg az életed árán is, –?
Ninette kitágult, nagy szemmel nézett rá. Az arcát hirtelen nagy
pirosság öntötte el. Felállott.
– Akkor, – mondta ziháló mellel – én azt felelem, hogy nem teszem meg.
– Nem?
– Nem. Mert az életemmel… tartozom magamnak. Mert élni akarok és boldog
akarok lenni. Mert tartozom az életemmel az uramnak és azt akarom, hogy
ő is boldog legyen.
Jánoson nagy kedvetlenség és őszinte elszomorodás vett erőt. Lassan
elfordult.
– Úgy? – mondta csüggedten és félig önmagának. Akkor hát… azt, ami volt…
azt csakugyan elfelejthetjük.
Ninette reszkető hangon mondta:
– Kérem… ne forduljon így el tőlem… nem bírom el, ha szomorú… nézzen
rám.