Andor: Regény - 21
Общее количество слов 4027
Общее количество уникальных слов составляет 1693
35.3 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов
48.9 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов
56.3 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
– Nem nézem – mondta Mariska, elvörösödve, aztán elhalványodottan.
Valami ostoba érzés mondatta Andorral:
– Undorodol tőlem?
– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik
ilyet mondani…
– Akkor jó…
Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a
pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás
Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek,
mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János
ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta
Julit.
– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg
nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van?
– Dehogy! Hova gondol a fiatalúr!
Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen
tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.
Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága:
– Hát kitől van?
– Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai.
– Kálai?
– Fűszeres.
Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott:
– És ő?… a Gubás?…
– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja
gyerekének.
– Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor.
– Hogyne, kezit csókolom.
Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy
amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan
távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek:
– Milyen rossz szagot hagytak itt.
Az ablak felé ment.
– Hagyja – mondta Andor.
Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az
öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.
XV.
Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból,
papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől
fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem
érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre
egészségesedő idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a
rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete
után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be
ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre
valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát,
mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a
zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre
nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már
ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új
életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze
iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért
is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia
kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri
gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli
kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala
négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék
férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit
türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia.
– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor
bejött.
A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne:
„Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ –
szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a
„vagyok“ helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz
ez így.
– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását.
Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…
– Választ hozok?
– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs
otthon, hagyja ott a levelet.
Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy
kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra:
– Szabad.
Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen?
Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta,
mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével.
Révész úr köszönt és leült az ágy mellé:
– Ön beteg?
– Úgy van – mondta Andor.
– Régóta fekszik itt?
– Óh… nagyon régen.
– És… ha szabad kérdeznem, mi baja?
Andor nyugodtan felelt:
– Húsmérgezés.
Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem
hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én
húsom volt az.“
– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után –
Mariska megkapta az ön levelét.
A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha
most ezzel előhozakodnék?
Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó,
megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne
áruljon el semmit.
– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban
van-e.
Mozdulatlanul felelt a párnáról:
– Jobban vagyok.
Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr:
– Mariska nem is tudta, hogy ön beteg.
Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt:
– Nem látták már régen a Moulinban.
– Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem.
– Remélem, nem súlyos.
– Nem.
Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt:
– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái
vannak, félháromkor szabadul a színháztól.
– Ő adta önnek a levelemet?
– Igen.
– És nem üzent semmit?
Révész úr nem mert hazudni:
– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves
megmondani nekem.
Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban
meztelenül fekvő és az ágy mellett felöltözötten álló ember közt van,
lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.
– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen
akarok beszélni.
Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi
ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az
ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt!
Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem
lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert
ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és
nem ő…
– Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani.
Az ajtóhoz ment:
– Magamat ajánlom.
– Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve.
Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én
elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy
félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek
küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a
levelet és magától jött ide, szimatolni?
Félötkor bejött a vörös Jolán:
– Egy hölgy van itt.
– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. –
Tegye a papucsot a szekrénybe.
Az ápolónő rendet csinált.
– Bejöhet a hölgy.
– Tessék…
Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan
lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment.
– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös
társalgó-hangot. – Maga beteg?
– Ülj le ide.
Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával.
Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan
szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a
legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a
komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta,
és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom.
Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak,
elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:
– Miért küldted a Révészt?
– Mert.
A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja
titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:
– Már nem szeretsz?
Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá:
– Nem.
– Kezet se adtál.
– Adok.
Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta
visszahúzni.
– Ne húzd el.
– Nem húzom.
Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult,
akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt
nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és
elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét.
– Gyere ide…
Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos
haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott
száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most
dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét.
– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit
akarsz… hagyjál… minek ez?
Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is
fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való
menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá
sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az
övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán:
– Már nem szeretsz?
– Nem.
A fiú mosolygott:
– Nem szeretsz?
A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón,
vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott,
erőltetett-kényszerűen:
– Nem szeretlek.
– Hazudsz.
– Nem, nem.
Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná
lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta
csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a
Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is
lehet mondani, hogy férfiasság.
– Visszamentél a Révészhez?
– Vissza.
– Őt szereted?
Felvetette a fejét:
– Igen.
– Engem nem?
– Nem.
Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta,
amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal
mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni,
– és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt,
hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak
szeretni.“
Andorban megmoccant a régi hiúság:
– Nem tudnál… engem megint szeretni?
– Nem.
– Ha nagyon kérnélek…
Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét:
– Nem… nem… nem… nem… nem…
És pislogott a tolakodó könnyek alatt.
– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott
letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt,
mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz:
– Bocsásson el.
Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis
életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem
is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte:
– Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy.
A Csirke úgy nézett rá, mintha kérdezné: „Mi ez? Gúny, keserűség?“
– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond
vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos
gyerek vagy…
Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte:
– Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész?
A Csirke nyiltan nézett rá:
– Igen.
– Esküszöl?
– Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom.
– Isten ments. Csókolj meg, és menj.
Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a
világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a
fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő
okosabb tud lenni, mint a férfi.
– Megyek – mondta, legyilkolva magában minden gyöngeséget, megrettenve
új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.
– Csókolj meg.
Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két
kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de
összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a
feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit,
mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten
bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve
Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan,
búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába
szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán
felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította,
kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.
Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában:
„Igazad van.“
Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát,
de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a
párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai
küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.
– Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek.
Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá:
– Na mi az? Mi baj?
– Nem tudok aludni. Morfiumot kérek…
A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét:
– Mi az? Fölizgatta valami?
– Nem. De…
– Nem, de igen. Mi?
Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett
Andornak.
– Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen.
A fiú szégyenkezve nézett rá:
– Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?…
A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott:
– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én
már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium
nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül?
A fiú szomorún nézett rá.
– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud
elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én
végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én
a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt
most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így
velem este… vacsora után…
A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte:
– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam,
hogy elalszik enélkül is…
Megsimogatta a fejét, elment.
A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány
ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik
ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a
fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka
közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a
sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek
a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták
a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel
végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz
nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet,
tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták,
beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna
ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva
néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium
felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó,
nyugodt és mély álmot…
És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára,
keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat,
megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a
nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment
tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte
mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek
csöndesedtek el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy
óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül
jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a
szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a
nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével
végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis
lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait,
meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a
szemét.
Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt.
XVI.
Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok
figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen
újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett
látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de
el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a
Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott
mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem
tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki
benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az
ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte,
hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az
emberek közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik
közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a
menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba.
Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti
lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ –
mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre,
aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé
igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági
kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért
feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“
„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más
hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra.
Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt
igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új
állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott
haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette,
építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta
neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az
látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez,
tudja Isten, jól esett neki.
Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon
érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van
hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos
közlönye. Napról-napra megjelenik, bár mindig csak egy példányban: az
érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az
elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint
amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének
körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad.
Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő
férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató
emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy
hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.
Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A
sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül
nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében
ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az
ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem
forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége
beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz
Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden
mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább.
Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a
kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha
ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még
egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott
kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás
jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni.
Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni
Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi
különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve
annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba…
Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön.
Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen
fekszem ebben a kórházban“.
Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a
vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta,
hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett
be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a
szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart
feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten
keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti
szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében –
„első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán
jelentette, hogy egy úr van itt.
– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt
a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon.
Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült.
– Hónapok óta vagy beteg?
Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt.
– Mi bajod?
Nagy-későre szólt:
– Húsmérgezés.
Rácz szétnézett a szobában:
– Mért nem hívtál előbb?
Andor a keze után nyúlt:
– Azt hittem, haragszol.
– Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca.
Andor őszintén kezdett beszélni:
– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha
folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már
ilyen vagyok…
– Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről.
– Tudom. De segítek rajta.
Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt:
– Nem lehet ezen.
– Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új…
Rácz meglátta a terített asztalt:
– Vendéget vársz?
– Igen. Téged.
– Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt.
– Miért?
– Várnak.
– A fekete hölgy?
– Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van.
Andor kiült az ágy szélére:
– Hát… az jobb volna?
– Ejnye… megint kezded?
Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével.
– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor elfogódottan – mit csináljak…
Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van.
Most mosolyodott el először a szemüveg.
– És sárgacédulás Clicquot.
Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból.
– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt
megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj
el. Ne hagyjatok el.
Ráczot ez idegessé tette:
– Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet…
– Nem csinálok, de…
Izgatottan ment hozzá:
– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz
rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.
Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a
szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.
– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni.
Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…
Andor elkomorult szemmel nézett rá:
– Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs?
– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha
valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás.
– Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit.
Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett.
– Ha szükséged van rám… – kezdte.
– Köszönöm, nincs. Már nincs.
– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál
volna.
– Ahogy akarod.
– Hát… Isten áldjon meg.
– Isten áldjon meg.
Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig
járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső
szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen
egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű
hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális
barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért
keresem én úgy az ilyen komédiákat?“
Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös
Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt.
– Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé.
– Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent.
– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva
megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki
kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja
vissza.
Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez:
– Nem tetszik semmi?
– Nem.
Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére
szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte
Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig
figyelte, aztán megszólalt:
– Mit néz?
– Semmit.
De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a
helyéről.
– Mit akar?
Jolán intett a fejével:
– Én? Maga mit akar?
Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy
„maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen
bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő
betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban
goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És
elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja
magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És
az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény
Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se?
Megfogta a kezét:
– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem
akarhatok…
Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást:
– Was Sie nicht sagen! Nézd csak!
A fiú mosolygott rá:
– Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt.
Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta.
– Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve.
De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna
kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó
módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel
tartozik neki.
– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak
csókolni.
– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még
mit nem? Jojcakát. Azt igen.
És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“
Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség
ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“
Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára
öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában,
Valami ostoba érzés mondatta Andorral:
– Undorodol tőlem?
– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik
ilyet mondani…
– Akkor jó…
Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a
pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás
Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek,
mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János
ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta
Julit.
– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg
nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van?
– Dehogy! Hova gondol a fiatalúr!
Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen
tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.
Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága:
– Hát kitől van?
– Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai.
– Kálai?
– Fűszeres.
Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott:
– És ő?… a Gubás?…
– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja
gyerekének.
– Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor.
– Hogyne, kezit csókolom.
Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy
amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan
távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek:
– Milyen rossz szagot hagytak itt.
Az ablak felé ment.
– Hagyja – mondta Andor.
Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az
öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.
XV.
Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból,
papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől
fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem
érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre
egészségesedő idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a
rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete
után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be
ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre
valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát,
mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a
zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre
nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már
ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új
életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze
iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért
is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia
kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri
gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli
kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala
négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék
férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit
türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia.
– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor
bejött.
A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne:
„Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ –
szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a
„vagyok“ helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz
ez így.
– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását.
Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…
– Választ hozok?
– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs
otthon, hagyja ott a levelet.
Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy
kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra:
– Szabad.
Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen?
Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta,
mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével.
Révész úr köszönt és leült az ágy mellé:
– Ön beteg?
– Úgy van – mondta Andor.
– Régóta fekszik itt?
– Óh… nagyon régen.
– És… ha szabad kérdeznem, mi baja?
Andor nyugodtan felelt:
– Húsmérgezés.
Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem
hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én
húsom volt az.“
– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után –
Mariska megkapta az ön levelét.
A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha
most ezzel előhozakodnék?
Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó,
megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne
áruljon el semmit.
– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban
van-e.
Mozdulatlanul felelt a párnáról:
– Jobban vagyok.
Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr:
– Mariska nem is tudta, hogy ön beteg.
Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt:
– Nem látták már régen a Moulinban.
– Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem.
– Remélem, nem súlyos.
– Nem.
Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt:
– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái
vannak, félháromkor szabadul a színháztól.
– Ő adta önnek a levelemet?
– Igen.
– És nem üzent semmit?
Révész úr nem mert hazudni:
– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves
megmondani nekem.
Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban
meztelenül fekvő és az ágy mellett felöltözötten álló ember közt van,
lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.
– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen
akarok beszélni.
Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi
ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az
ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt!
Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem
lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert
ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és
nem ő…
– Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani.
Az ajtóhoz ment:
– Magamat ajánlom.
– Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve.
Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én
elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy
félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek
küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a
levelet és magától jött ide, szimatolni?
Félötkor bejött a vörös Jolán:
– Egy hölgy van itt.
– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. –
Tegye a papucsot a szekrénybe.
Az ápolónő rendet csinált.
– Bejöhet a hölgy.
– Tessék…
Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan
lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment.
– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös
társalgó-hangot. – Maga beteg?
– Ülj le ide.
Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával.
Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan
szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a
legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a
komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta,
és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom.
Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak,
elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:
– Miért küldted a Révészt?
– Mert.
A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja
titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:
– Már nem szeretsz?
Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá:
– Nem.
– Kezet se adtál.
– Adok.
Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta
visszahúzni.
– Ne húzd el.
– Nem húzom.
Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult,
akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt
nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és
elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét.
– Gyere ide…
Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos
haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott
száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most
dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét.
– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit
akarsz… hagyjál… minek ez?
Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is
fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való
menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá
sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az
övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán:
– Már nem szeretsz?
– Nem.
A fiú mosolygott:
– Nem szeretsz?
A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón,
vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott,
erőltetett-kényszerűen:
– Nem szeretlek.
– Hazudsz.
– Nem, nem.
Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná
lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta
csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a
Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is
lehet mondani, hogy férfiasság.
– Visszamentél a Révészhez?
– Vissza.
– Őt szereted?
Felvetette a fejét:
– Igen.
– Engem nem?
– Nem.
Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta,
amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal
mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni,
– és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt,
hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak
szeretni.“
Andorban megmoccant a régi hiúság:
– Nem tudnál… engem megint szeretni?
– Nem.
– Ha nagyon kérnélek…
Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét:
– Nem… nem… nem… nem… nem…
És pislogott a tolakodó könnyek alatt.
– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott
letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt,
mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz:
– Bocsásson el.
Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis
életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem
is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte:
– Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy.
A Csirke úgy nézett rá, mintha kérdezné: „Mi ez? Gúny, keserűség?“
– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond
vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos
gyerek vagy…
Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte:
– Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész?
A Csirke nyiltan nézett rá:
– Igen.
– Esküszöl?
– Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom.
– Isten ments. Csókolj meg, és menj.
Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a
világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a
fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő
okosabb tud lenni, mint a férfi.
– Megyek – mondta, legyilkolva magában minden gyöngeséget, megrettenve
új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.
– Csókolj meg.
Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két
kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de
összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a
feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit,
mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten
bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve
Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan,
búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába
szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán
felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította,
kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.
Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában:
„Igazad van.“
Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát,
de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a
párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai
küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.
– Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek.
Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá:
– Na mi az? Mi baj?
– Nem tudok aludni. Morfiumot kérek…
A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét:
– Mi az? Fölizgatta valami?
– Nem. De…
– Nem, de igen. Mi?
Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett
Andornak.
– Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen.
A fiú szégyenkezve nézett rá:
– Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?…
A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott:
– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én
már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium
nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül?
A fiú szomorún nézett rá.
– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud
elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én
végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én
a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt
most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így
velem este… vacsora után…
A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte:
– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam,
hogy elalszik enélkül is…
Megsimogatta a fejét, elment.
A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány
ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik
ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a
fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka
közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a
sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek
a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták
a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel
végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz
nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet,
tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták,
beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna
ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva
néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium
felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó,
nyugodt és mély álmot…
És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára,
keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat,
megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a
nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment
tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte
mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek
csöndesedtek el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy
óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül
jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a
szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a
nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével
végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis
lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait,
meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a
szemét.
Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt.
XVI.
Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok
figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen
újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett
látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de
el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a
Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott
mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem
tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki
benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az
ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte,
hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az
emberek közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik
közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a
menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba.
Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti
lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ –
mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre,
aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé
igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági
kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért
feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“
„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más
hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra.
Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt
igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új
állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott
haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette,
építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta
neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az
látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez,
tudja Isten, jól esett neki.
Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon
érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van
hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos
közlönye. Napról-napra megjelenik, bár mindig csak egy példányban: az
érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az
elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint
amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének
körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad.
Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő
férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató
emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy
hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.
Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A
sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül
nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében
ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az
ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem
forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége
beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz
Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden
mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább.
Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a
kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha
ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még
egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott
kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás
jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni.
Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni
Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi
különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve
annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba…
Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön.
Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen
fekszem ebben a kórházban“.
Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a
vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta,
hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett
be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a
szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart
feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten
keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti
szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében –
„első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán
jelentette, hogy egy úr van itt.
– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt
a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon.
Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült.
– Hónapok óta vagy beteg?
Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt.
– Mi bajod?
Nagy-későre szólt:
– Húsmérgezés.
Rácz szétnézett a szobában:
– Mért nem hívtál előbb?
Andor a keze után nyúlt:
– Azt hittem, haragszol.
– Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca.
Andor őszintén kezdett beszélni:
– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha
folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már
ilyen vagyok…
– Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről.
– Tudom. De segítek rajta.
Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt:
– Nem lehet ezen.
– Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új…
Rácz meglátta a terített asztalt:
– Vendéget vársz?
– Igen. Téged.
– Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt.
– Miért?
– Várnak.
– A fekete hölgy?
– Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van.
Andor kiült az ágy szélére:
– Hát… az jobb volna?
– Ejnye… megint kezded?
Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével.
– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor elfogódottan – mit csináljak…
Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van.
Most mosolyodott el először a szemüveg.
– És sárgacédulás Clicquot.
Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból.
– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt
megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj
el. Ne hagyjatok el.
Ráczot ez idegessé tette:
– Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet…
– Nem csinálok, de…
Izgatottan ment hozzá:
– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz
rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.
Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a
szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.
– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni.
Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…
Andor elkomorult szemmel nézett rá:
– Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs?
– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha
valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás.
– Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit.
Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett.
– Ha szükséged van rám… – kezdte.
– Köszönöm, nincs. Már nincs.
– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál
volna.
– Ahogy akarod.
– Hát… Isten áldjon meg.
– Isten áldjon meg.
Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig
járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső
szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen
egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű
hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális
barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért
keresem én úgy az ilyen komédiákat?“
Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös
Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt.
– Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé.
– Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent.
– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva
megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki
kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja
vissza.
Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez:
– Nem tetszik semmi?
– Nem.
Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére
szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte
Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig
figyelte, aztán megszólalt:
– Mit néz?
– Semmit.
De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a
helyéről.
– Mit akar?
Jolán intett a fejével:
– Én? Maga mit akar?
Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy
„maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen
bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő
betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban
goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És
elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja
magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És
az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény
Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se?
Megfogta a kezét:
– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem
akarhatok…
Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást:
– Was Sie nicht sagen! Nézd csak!
A fiú mosolygott rá:
– Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt.
Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta.
– Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve.
De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna
kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó
módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel
tartozik neki.
– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak
csókolni.
– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még
mit nem? Jojcakát. Azt igen.
És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“
Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség
ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“
Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára
öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában,
Вы прочитали 1 текст из Венгерский литературы.
Следующий - Andor: Regény - 22
- Части
- Andor: Regény - 01Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4267Общее количество уникальных слов составляет 192333.2 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов45.6 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.0 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 02Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4205Общее количество уникальных слов составляет 182733.6 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов46.6 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.2 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 03Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4162Общее количество уникальных слов составляет 191834.0 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов46.5 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов54.2 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 04Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4111Общее количество уникальных слов составляет 195032.2 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов46.6 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.8 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 05Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4068Общее количество уникальных слов составляет 179335.5 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов49.5 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов55.6 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 06Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4221Общее количество уникальных слов составляет 177937.2 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов50.9 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов58.3 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 07Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4175Общее количество уникальных слов составляет 175633.4 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов46.1 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.2 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 08Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4069Общее количество уникальных слов составляет 185433.6 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.0 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов54.3 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 09Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4163Общее количество уникальных слов составляет 177831.0 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов45.6 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов51.3 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 10Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4064Общее количество уникальных слов составляет 174535.1 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов49.7 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов56.4 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 11Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4152Общее количество уникальных слов составляет 193532.5 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов45.9 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов52.4 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 12Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4101Общее количество уникальных слов составляет 189434.0 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов46.9 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов52.9 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 13Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4132Общее количество уникальных слов составляет 178431.3 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов44.9 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов52.8 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 14Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4296Общее количество уникальных слов составляет 180934.9 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов49.5 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов56.5 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 15Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4069Общее количество уникальных слов составляет 181534.7 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов48.7 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов55.0 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 16Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4184Общее количество уникальных слов составляет 182134.5 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.3 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов54.7 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 17Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4078Общее количество уникальных слов составляет 183634.3 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.4 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов54.3 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 18Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 3988Общее количество уникальных слов составляет 193831.8 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов44.1 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов50.7 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 19Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4148Общее количество уникальных слов составляет 193733.0 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов45.5 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов52.1 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 20Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4122Общее количество уникальных слов составляет 190433.5 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов46.4 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов52.5 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 21Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4027Общее количество уникальных слов составляет 169335.3 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов48.9 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов56.3 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 22Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4158Общее количество уникальных слов составляет 186235.7 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.8 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов54.4 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 23Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 3953Общее количество уникальных слов составляет 177334.8 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.1 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.6 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 24Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4030Общее количество уникальных слов составляет 173834.8 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.5 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.5 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 25Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4020Общее количество уникальных слов составляет 180630.8 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов42.5 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов50.2 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 26Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4054Общее количество уникальных слов составляет 178435.3 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.3 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов55.0 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 27Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4107Общее количество уникальных слов составляет 180234.8 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов48.5 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов54.7 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 28Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4101Общее количество уникальных слов составляет 179836.0 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов50.3 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов56.0 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 29Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4112Общее количество уникальных слов составляет 177537.1 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов51.0 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов58.4 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 30Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4045Общее количество уникальных слов составляет 176135.0 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.1 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.9 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов
- Andor: Regény - 31Каждый столб представляет процент слов на 1000 наиболее распространенных словОбщее количество слов 4098Общее количество уникальных слов составляет 182333.0 слов входит в 2000 наиболее распространенных слов47.0 слов входит в 5000 наиболее распространенных слов53.6 слов входит в 8000 наиболее распространенных слов