A rablólovag: Szinjáték három felvonásban - 3

gondoltatok arra, hogy az öreg urat elhelyezzétek egy… jótékony nyugalmu
intézetben… valami engedékeny szanatóriumban.
_László gróf_ (méltatlankodva): Ah, hová gondolsz! Hogy tételezheted föl
az ilyesmit rólunk. Hogy juthat ez eszedbe. Mit gondolsz: a családunk
fejét bolondokházába. Hogy lehetne az…
_Kürt:_ És ha mégis lehetne…
_László gróf:_ Ha lehetne, az egészen más volna. (Röviden.) De nem
lehet… És minthogy nem lehet: látod a te érdeked találkozik a mienkkel.
Te úgyis érdeklődöl ez iránt a lány iránt. Ez a… a fachod. Ez a metierd.
Hát látod, ha mi meg tudnók győzni Ferencet róla, hogy ez a lány nem
szereti őt, – hiszen nem szeretheti! – hogy nemcsak nem szereti őt,
hanem rögtön hűtlenné is lesz hozzá, mihelyt egy… egy arravaló ember
akarja, akkor mi hozzájuttatnánk téged ahhoz a… ahhoz a tőkéhez, amelyet
olyan nagyon szeretnél és amelyet a szerencse olyan makacsul megtagad
tőled.
_Kürt_ (nyugodtan): Vagyis?
_László gróf_ (még közelebb megy hozzá és nagyon behatóan mondja):
Vagyis az kellene, hogy kézzel foghatóan bizonyíthassuk a dolgot, hogy
kétségtelenül demonstrálhassuk a hűtlenséget, hogy… (kezével jelzi
szónok módra) flagrant delit-t konstruálhassunk.
_Kürt:_ Úgy? Hm.
_László gróf:_ Igen… hiszen neked végre is a fáradság csak kellemes
lehet… én irigyellek érte, mondhatom. A munka a fachodba vág, a metierd
és… és (egyre fölhevültebben) mi mindnyájan segítenénk benne.
_Kürt:_ Köszönöm. Igazán példátlan nagylelkűség.
_László gróf_ (gyorsan, fölhevülten): Hja kérlek, ahol pénzről van szó,
ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
_Kürt:_ Az úgy van. Tökéletesen az én nézetem. Minthogy pedig itt
pénzről van szó… hát mennyi pénzről van szó?
_László gróf_ (korrektül): Kérlek, egy fillérrel se kevesebbről, mint
amennyit te óhajtottál. Százezer koronáról.
_Kürt:_ Igen. Én rám nézve. És rátok nézve.
_László gróf:_ Hja kérlek, az nem tartozik te rád.
_Kürt:_ Nem, tirátok. Várj csak. (Gondolkozik.) A… a cserháti
hitbizomány… húszezer hold… a fegyverneki uradalom hatezer… az ompolyi
tizenegy… a poroszlai nyolc… Tizenöt-húsz millió mindent összevéve. És
ezt akarjátok ti nekem százezer… százezer koronával megfizetni?
_László gróf:_ De hisz az úgyis a mienk.
_Kürt:_ Ha a tietek, akkor én itt fölösleges vagyok.
_László gróf:_ De hiszen az… nekünk úgyis jár.
_Kürt:_ Az nektek jár és amit én kívánok, az nekem jár, ha
hozzájuttatlak benneteket.
_László gróf:_ Hát kérlek, hát mit kívánsz… milyen összeget. Hiszen
annak idején te magad mondtad, hogy egy kis tőkét akarsz… százezer
koronát.
_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Azóta nőttek az igényeim. Nagy a drágaság is.
Most is csak egy kis tőkét akarok: ötszázezer koronát.
_László gróf_ (izgatottan): Hó! Hohó! Meg vagy őrülve? Hát mit gondolsz,
hát hogy képzeled ezt. Hát lopjuk mi a pénzt? Ez lehetetlen. Ennyi pénzt
mi nem tudunk neked adni.
_Kürt:_ Ez lehetséges. Ti ennyi pénzt fogtok nekem adni.
_László gróf:_ Ah, de hiszen ez őrültség. Hát… hát van szíved ennyi
pénzt csak kérni is.
_Kürt:_ Van. Szívem, az van. Ti ezt a pénzt meg fogjátok fizetni.
_László gróf:_ De hát ez kétségbeejtő. De hát végre belátásodnak is kell
lennie… nem rabolhatsz ki bennünket.
_Kürt:_ Ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
_László gróf:_ Óh, óh, de… de nem ott, ahol ennyi pénzről. Inkább
köszönöm, nem kérek az egészből, de ennyi pénzt; nem!
_Kürt:_ Ennyi pénzt: igen.
_László gróf:_ Nem.
_Kürt:_ Igen. Ezt utólag. És ezenkívül előleget.
_László gróf:_ Mit? Miiiit?
_Kürt:_ Előleget. Foglalót. Százezer koronát.
_László gróf_ (már csak nevetni tud): He… he… Ezen nevetek. Nagyon jó.
(Integet a kezével.) Nagyon jó. Kitünő.
_Kürt_ (fölkel): Te tehát nem vagy hajlandó nekem arra a szerződésre,
amelyet fölajánlottál, egy szerény előleget adni.
_László gróf:_ Szerény! He… nagyon jó… Egy vasat se!
_Kürt:_ Nem?
_László gróf:_ De nem bizony… Egy megveszekedett fillért sem.
_Kürt_ (körülsétálta a szobát és szorgalmasan nézegetett kifelé): Nem?…
Nem? (Más hangon.) Ah gróf úr, jó hogy jön. Jó hogy jön, gróf úr.
_Ferenc gróf_ (bejön, az íróasztalnak tart, ahol kinyitja a fiókokat és
keresgél): Tessék… tessék…
_László gróf_ (megdermedve nézi a dolgot).
_Kürt_ (nagy gesztussal): Szabad az idejét egy percre igénybe vennem?
Szeretnék egy érdekes ügyet előterjeszteni… a nagylelkűségéhez, a
lovagias gondolkozásához, az élettapasztalatához szeretnék egy kérdéssel
fordulni.
_Ferenc gróf_ (szórakozottan keresgél): Tessék… tessék…
_Kürt:_ Mi most Lászlóval beszélgettünk, őszintén bevallom miről, – egy
üzleti ügyről.
_László gróf_ (kétségbeesett jelbeszéd, amely hallgatást könyörög).
_Kürt:_ Egy üzleti ügyről beszélgettünk. Egy ajánlatról, amelyet…
amelyet én kaptam, amely a metiermbe vág. Egy munkát kellene elvégeznem
és ezért a munkáért pénzt kapnék.
_Ferenc gróf:_ Azt el lehet fogadni. Munkáért nem szégyen pénzt
elfogadni.
_Kürt:_ Magam is ezen a véleményen vagyok. Ha azonban én ezt a nekem
nagyon kellemes munkát elvégezném, ártanék valakinek, mondjuk, önnek,
gróf úr. A kérdés már most ez: ha én önhöz lépnék és azt mondanám, uram,
téged meg akarnak károsítani, nekem egyszerűen üzletem ez a dolog, a
metiermbe vág, de aki megbízott vele neked ártani akar, én téged
tisztellek, nagyrabecsüllek, azért tehát jövök és ime elmondom, vajjon
nem volna ön akkor hajlandó nekem a kétszeresét is megfizetni annak,
amit a megbízóm kinál?
_Ferenc gróf:_ De! De igen! Határozottan. Még meg is köszönném, hogy
eljött hozzám. Ez becsületes dolog. Igy kell tenni.
_Kürt:_ Szóval gróf úr azt hiszi, menjek el az illetőhöz és mondjam meg
neki…
_Ferenc gróf_ (kivett egy csomó papírt): Határozottan. Menjen el. Mondja
meg neki. Csak mondja meg neki.
_Kürt:_ Köszönöm gróf úr. Ha rákerül a sor, elmegyek hozzá és megmondom
neki…
_Ferenc gróf_ (a papírokkal föláll): Csakugyan itt voltak… (kifelé megy
a verandán) Anna… Anna… (el).
_Kürt_ (nyugodtan fordul László gróf felé).
_László gróf_ (remeg): Hát… ez… ez… ez példátlan eljárás… ez a
legrútabb… ez… ez…
_Kürt_ (tanító hangon): Ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentálizmusnak.
_László gróf:_ De ez… ez árulás… ez nem korrekt dolog…
_Kürt:_ No olyan korrekt még lesz, mint az az istenes szándék, amelyre
te föl akarsz engem használni.
_László gróf:_ Jó. Arról a szándékról meg lehet mindenkinek a maga
véleménye… de az ember nem árulja el a társát… Végre is van… van
bajtársi becsület…
_Kürt:_ Zsiványbecsület?
_László gróf:_ Ha akarod: zsiványbecsület.
_Kürt:_ Kedves! Azt a gyenge zsiványok találták ki. Gyenge ember pedig
ne menjen zsiványnak. Gyenge ember, ugy-e, ne játsszék?…
_László gróf_ (kínzottan): Hát végre is… végre is mit akarsz?
_Kürt:_ Mindenekelőtt az előlegemet.
_László gróf:_ Hát… én most nem tudom… honnan vegyek én most rögtön
annyi készpénzt…
_Kürt:_ Ki beszél készpénzről. Nem vagyunk mi szatócsok. Csekket.
_László gróf:_ Nekem nincs akkora…
_Kürt:_ Cscscs! A Központi Bankban hatszázezer koronás letéted van. Ez a
játék-letéted. A kártya-tőkéd. Bölcsen teszed, hogy ezt külön tartod.
Nyulj be tehát a zsebedbe…
_László gróf_ (önkéntelenül megteszi).
_Kürt:_ Vedd elő a csekkönyvedet.
_László gróf_ (megteszi).
_Kürt:_ Ülj vele az íróasztalhoz… (Megtörténik.) és írd: száz-e-zer
korona… a bemutatónak. Úgy. Leitatni. Kitépni. Rendben van. Most add át
nekem a helyedet… (Megtörténik.) Hol van itt egy boríték… megcímezem.
_László gróf:_ Kinek?
_Kürt:_ Ahhoz semmi közöd. Elküldöm. (Íráshoz fog.) Egy kis levelet
mellékelek.
_László gróf:_ De az Isten szeremére… hát azt mondd meg legalább, hogy
most már rendben van-e legalább ez a dolog.
_Kürt:_ Az előleg dolga rendben van.
_László gróf:_ Azt tudom. De a többi?
_Kürt:_ Azokkal a föltételekkel, amelyeket megszabtam, – igen.
_László gróf_ (nyel): Jó. Hát azokkal a föltételekkel. De most már…
garantálod legalább?
_Kürt:_ Semmit sem garantálok.
_László gróf:_ De igyekezni fogsz legalább… pénzünkért…
_Kürt:_ A pénzetekért? Inkább a magam kedvéért… most már (föláll) a
magam kedvéért… ohó, most már… hogy tudom…
_László gróf:_ Mit?
_Kürt:_ Semmit. Rendben vagyunk. Az üzlet kész. De értsük meg egymást:
ha Ferenc grófnak Galambos Annával való házassága (nyomatékosan)
akármilyen módon elmarad, én kapok…
_László gróf_ (fogcsikorgatva): Annyit, amennyit kikötöttél.
_Kürt:_ Jó. A behajtásról én majd gondoskodom. Az üzlet perfekt. Én
igyekezni fogok, hogy pontos legyek a liferálásban.

NYOLCADIK JELENET.
_Ferenc gróf, voltak, egy ideig Kürt nélkül, azután Kürt. Mihály gróf,
Stefi gróf. Margit grófnő, Emma grófnő, Viktor gróf._
_Ferenc gróf:_ Mihály nincs még itt?
_László gróf:_ Nincs… de mindjárt jön…
_Ferenc gróf:_ Beszélni akarok vele… Azután a két vasderest akarom neki
megmutatni.
_Kürt:_ Parancsoljanak. Én úgyis megyek. Egy levelet küldetek le a
postára.
_Ferenc gróf_ (egy királyi mozdulat, amely azt jelenti, tessék).
_Kürt_ (kimegy).
_Ferenc gróf_ (türelmetlenül): Hol van Mihály?
_László gróf:_ Átöltözködött. Beszélget Emmával.
_Ferenc gróf:_ De mi jut eszébe… most beszélgetni, amikor én akarok vele
beszélni.
_László gróf_ (a veranda ajtajában): Mihály!… (visszafordul): Jönnek
már.
(_Mihály gróf, Emma grófnő, Margit grófnő_, azután _Anna_ és _Stefi
gróf_, végül _Viktor gróf_ bejönnek. A társaság csoportokra oszlik,
elhelyezkedik; _Anna_ a baloldalon leül egy karosszékbe; _Stefi gróf_
foglalkozik vele; _Viktor gróf_ keserűen bámul maga elé és néha
odapillant Annára.)
_Ferenc gróf_ (az íróasztal mögött áll): Mihály, el akarom végre intézni
ezt a dolgot… a te megkérdezésed nélkül nem akartam határozni. Ti tehát
azt hiszitek, hogy ez a Kürt alkalmas ember.
_Mihály gróf_ (megfontoltan): Igen… Igen…
_László gróf:_ Határozottan. Az egyetlen alkalmas ember.
_Margit grófnő:_ Nagyon okos embernek látszik.
_Emma grófnő:_ Szellemes. Bátor.
_Stefi gróf:_ Elragadó.
_Ferenc gróf:_ Hm! Hát ti azt hiszitek… És korrekt ember?
_László gróf:_ Óh – abszolute. Kezességet vállalok érte.
_Ferenc gróf:_ Gentleman?
_Mihály gróf:_ Amennyire csak az ő társadalmi helyzetében lehetséges.
_Ferenc gróf:_ Különös embernek látszik… üzletekről beszél…
_László gróf_ (sietve): De az üzleti ügyeiben hozzáférhetetlen.
_Ferenc gróf:_ Igen, hiszen az előbb beszélt róla.
_László gróf:_ Persze… hiszen az előbb beszélt róla.
_Ferenc gróf:_ Az, amit akkor mondott, az tetszik nekem.
_László gróf:_ Nekem is. Nekem is.
_Ferenc gróf:_ Különös politikai nézetei vannak… szeretnék végezni vele,
hogy mehessen.
_Mihály gróf:_ Hm… éppen azért kellene még vendégül látnunk egypár
hétig, hogy megszokja… beszívja… hogy a tehetségét egészen a… a mi
ügyünk szolgálatába állíthassa…
_Ferenc gróf:_ Hát… ha ti azt hiszitek…
_Mindnyájan:_ Óh igen… határozottan… nagyszerü ember… pompás ember…
korrekt… kitünő…
_Ferenc gróf_ (Lászlóhoz): És jó családból való?
_László gróf:_ Igen, igen. Kitünő jó polgári családból. Régi… régi
polgári… patricius családból. Az apja államhivatalnok volt.
_Ferenc gróf:_ És vagyona van?
_László gróf:_ Óh igen… nem nagy vagyona… de biztos kis tőkéje… az van…
az már van…
_Ferenc gróf:_ Hát akkor hívjátok.
_László gróf_ (a verandán): Igen… gyere, kérlek.
_Kürt_ (bejön).
_Ferenc gróf_ (az íróasztalnál áll): István gróf tehát, amint tetszik
tudni, lemond a cserháti mandátumról. Családom tagjai közül egyik sem
vállalja: sem László gróf, sem Mihály gróf. Én nem akarom. Nem
keveredhetnek ezentúl… Nem tehetik ki magukat. (Hirtelen.) Hogy ezek az
ujságok mit engednek meg maguknak. Mit ír az egyik most Drágffy Gézáról!
_Kürt:_ Mit, gróf úr?
_Ferenc gróf:_ Ah, kérem, nem is akarom… Hallatlan.
_Kürt:_ Mit ír?
_Ferenc gróf_ (fölveszi az ujságot, méltatlankodva): A _kopasz_ Drágffy
Géza. Kérem, mi köze neki ahhoz, hogy Drágffy Géza kopasz. (Végigsimítja
ritkuló haját.) Mi köze neki hozzá. Ilyeneknek nem teszem ki többé
családom tagjait és így önt szemeltük ki arra, hogy a mandátumot
elvállalja.
_Kürt:_ Köszönöm ezt a kitüntetést és a megtisztelő bizalmat.
_Ferenc gróf:_ Mihály gróf, mint tudományokkal foglalkozó ember, mond
majd pár szót arról, hogyan képzeljük mi a dolgot és mik a mi
kívánságaink.
_Mihály gróf:_ Igen. (Odamegy Kürthöz.) Hát… mi természetesen a
társadalmi összeolvadás hívei vagyunk, Ferenc gróf azonban nagyon
helyesen mondja, hogy mindenki maradjon a maga gondviseléstől rendelt
helyén.
_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Értem, gróf úr. Társadalmi összeolvadást úgy,
hogy a társadalom ne olvadjon össze.
_Mihály gróf:_ Hm… igen… igen. (Gyorsan.) Mert látja, a demokrácia
kétségtelenül kívánatos és helyes stádiuma a fejlődésnek, de van egy rút
öröksége: a féktelen gúnyolódás, a felsőbb társadalmi rétegek iránti
tiszteletlenség, amely már annyira fajult, hogy felsőbb társadalmi
körökhöz tartozó ember csak mint léha… semmittevő… mint, mint… ostoba
szerepel… Ez ellen kell harcolnia éppen annak, aki maga is a
polgárságból ered.
_Kürt:_ Hm… én azt hiszem… ez ellen ne harcoljunk gróf úr. Ez hadd
maradjon így.
_Mihály gróf:_ Hogyan? Hadd tartson a polgárság… eleve… egy…
arisztokratát…
_Kürt:_ Ostobának.
_Mihály gróf:_ De kérem.
_Kürt:_ Hadd tartsa gróf úr. Mert ha annak az embernek, aki a bőrt
ledolgozza a kezéről, még az a vígasztalása sincs meg, hogy az
arisztokrácia legalább léha, tudatlan, gőgös és ostoba emberekből áll,
akkor ez az ember nem lesz hajlandó sokáig tűrni a grófjainak a
kivételes helyzetét. Még okosak is legyenek? Az nem lehet. Nyugodjunk
bele, gróf úr, hogy…
_Mihály gróf:_… hogy… ostobának tartanak…
_Kürt_ (nem mondja, csak inti az igent).
_Ferenc gróf_ (közbeszól): Elég volt. Megírom a névjegyet Halmágyinak.
(Leül. Ír.)
_Mihály gróf_ (Kürthöz): Önnek érdekes nézetei vannak. Ez tetszik nekem.
Tudja, én ki nem állhatom a buta embereket.
_Kürt:_ Én is, gróf úr.
_Mihály gróf:_ Ön valóban intelligens embernek látszik.
_Kürt_ (nagyon udvariasan): Ön is, gróf úr.
_Mihály gróf_ (meghökkenve néz rá).
_Ferenc gróf_ (föláll): Tessék. Ezzel a névjeggyel tetszik majd
fölkeresni Halmágyit. Az a jószágigazgatóm. A pártelnök.
_Kürt_ (meghajlik, nézi a névjegyet, toll után nyúl).
_Ferenc gróf:_ Mi az? Mi az kérem?
_Kürt_ (legnyugodtabb arcátlanságával, kedvesen): Egy l betü véletlenül
kimaradt… „kell megválasztani“, a kell-t általában két l-lel szokás
írni.
_Ferenc gróf_ (hátraszegi a fejét, egy másodpercig habozik, azután
fejedelmi dölyffel): Az én uradalmaimban egy l-lel szokás írni.
_Kürt:_ Minthogy azonban innen Cserhátig más uradalmak is vannak… nem
volna talán helytelen eltérni ettől a szokástól. (Nyújtja a tollat.)
_Ferenc gróf:_ Hát írja be azt az l-et. Úgyis jó lesz.
_Kürt_ (beírja).
_Ferenc gróf_ (nézi; azután megfordul. Mihályt magához inti. Kimegy).
_László gróf_ (halkan Kürthöz): Az isten szerelmére, viseld magad
okosabban… hiszen ennek az lesz a vége, hogy kidob.
_Kürt:_ Ti majd megvédtek. Határtalanul bízom bennetek.
_László gróf:_ De hát végre is vigyáznod kell…
(Kívülről Mihály hangja: László!)
_Emma grófnő:_ Téged hívnak. Ferenc a lovait akarja megmutatni, a két új
vasderest.
_László gróf_ (indul).
_Emma grófnő_ (egy pillantással Annára, Viktorhoz): Nézzük meg mi is.
_Viktor gróf_ (nem mutat nagy kedvet a távozásra).
_Emma grófnő:_ Nézzük meg mi is. (Mennek.)
_Stefi gróf_ (fölállott. Margit grófnőhöz): Tudod, azért is van ilyen
furcsa kedvem… mert borzasztó álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy
macska vagyok… (Kimennek.)

KILENCEDIK JELENET.
_Anna és Kürt, később az egész társaság._
_Anna_ (körülnéz, látja, hogy egyedül maradt Kürttel; föláll és kifelé
indul).
_Kürt:_ Anna… maradjon itt.
_Anna_ (alig láthatóan nemet int a fejével; megy tovább).
_Kürt:_ Anna… maradjon itt. (Mikor látja, hogy a lány tovább megy, elébe
áll). Itt marad Anna.
_Anna_ (ingerülten): Mit akar Kürt? Miért áll elém? Eresszen az utamra.
_Kürt:_ Miért kerül engem olyan kihívóan. (Anna nem felel.) Olyan sürgős
az, hogy _közöttük_ legyen? Olyan jól érzi magát közöttük?
_Anna_ (vállat von, ki akar menni).
_Kürt:_ Mondja Anna, nem érzi maga azt a jeges dölyföt, amely róluk
magára árad? Nem érzi, hogy megalázza magát ez a dölyf, milyen
lealacsonyító dolog, tűrni ezt az elfojtott gőgöt. Nem érzi a szükségét,
hogy néha elmeneküljön tőlük, hogy egy percre elfelejtse mindezt…
föllélegzen… úgy beszéljen valakivel, mint ahogy ember szokott az
emberrel, barát a baráttal… egyenlő rangon, nyílt tekintettel, őszinte
szívvel…
_Anna_ (feléje fordul; halk, nagy keserűséggel): Maga nekem nem barátom
Kürt. És én tudom, hogy ők gyűlölnek engem. De magához nem menekülhetek;
és nekem mégis jobb közöttük, akikkel harcban állok, mert magát, magát
én gyűlölöm, Kürt.
_Kürt:_ Jó. Ennek örülök. Akkor maradnia kell.
_Anna:_ Maradnom… Ezért?…
_Kürt:_ Igen. Hiszen a gyűlölet még nagyobb erővel sodorja az egyik
embert a másik felé, mint a szeretet. Ennek örülök.
_Anna:_ Miért örül neki?
_Kürt:_ Mert attól tartottam, közömbös vagyok magának. Ha gyűlöl: jó.
_Anna_ (hevesen, de halkan): Gyűlölöm, utálom, megvetem.
_Kürt:_ Nagyon jó. Látja Anna, akkor megmondom magának, miért vagyok én
itt.
_Anna_ (gúnyosan): Most már tudja?
_Kürt:_ Megmondom, miért vagyok itt, megmondom, mert tudom, miért van
maga itt.
_Anna:_ Azt is tudja? Akkor hát!…
_Kürt:_ Megmondom, miért vagyok én itt: maga miatt.
_Anna_ (megvetően): Kürt, ne hazudjék!
_Kürt:_ Csak maga miatt vagyok itt Anna. Semmi másért. Semmi más
értelme, semmi más célja nincs az ittlevésemnek, csak maga.
_Anna:_ Nem igaz.
_Kürt:_ Higyje el Anna… ha maga nem volna itt… én sohasem kerültem volna
ide…
_Anna_ (kínzottan): Nem igaz, nem igaz… El akarja velem hitetni, hogy ez
az egész dolog itt az előbb komédia volt.
_Kürt:_ Az volt. Szavamra mondom, hogy az volt.
_Anna:_ És maga nem akar képviselő lenni?
_Kürt:_ Eszemágában sincs, Anna. Egész életemben fütyültem a közügyekre
és utáltam a politikát.
_Anna_ (megvetően): Hát akkor mirevaló volt ez az egész. Csalni…
Utálatos és rút dolog.
_Kürt:_ Mi módon juthattam volna másképpen a maga közelébe? Milyen
jogcímen kerülhettem volna ide? Mondhattam azt, hogy futok egy édes száj
után, amely valamikor rám mosolygott, két fátyolos, szomoru szem után,
amely valamikor az én szemembe nézett bizalommal, egy meleg, erős, szép,
szép, szép kéz után, amelyet ostoba módon elszalasztottam?…
_Anna_ (szinte az akarata ellenére végighallgatta, most kifakad): Menjen
el előlem, Kürt. (Elmegy tőle.) Ne álljon az én utamba, Kürt! Miért
mondja mindezt most én nekem? Mit akar én tőlem, Kürt? Mit akar most én
tőlem?
_Kürt:_ Ezt kérdezi Anna?
_Anna_ (magánkívül, de halkan): Ne álljon az én utamba, Kürt. Én jó
vagyok… a jó Isten látja a lelkemet, hogy én jó vagyok… én mindig jó
akartam lenni… Maga pedig hideg, sívár, szívtelen, számító,
lelkiismeretlen, rideg, kegyetlen, lelkeket fosztogató, asszonyvadász.
Egyszer már az utamba került… megsebzett… fájdalmat okozott nekem…
megbénított… Azóta… kihevertem… meggyógyultam… újra megerősödtem…
találtam egy olyan útat, amely, azt hiszem, nyugalomhoz és
elégedettséghez vezet. Ne álljon elém Kürt, mert én jó vagyok… de
magát!… de magával…! (Ökölbe szorítja a kezét. Azután halkabban.) Menjen
az utamból, Kürt! (Szünet.)
_Kürt_ (kissé bágyadtan): Csodálatos… hiszen maga csakugyan jó, Anna.
Miért gyűlöl engem ilyen féktelenül?
_Anna:_ Még kérdezi.
_Kürt:_ Istenem… én szerettem magát… és meg is mondtam. Ez az egész.
_Anna:_ Úgy tett, mintha szeretett volna. Azt mondta… nekem is azt
hazudta, hogy szeret. És amikor látta, amikor látta, hogy nem vagyok
olyan olcsó, mint azok, akikkel magának dolga szokott lenni… amikor
látta, hogy én csak egy életre tudok valakit szeretni, akkor… elment.
Nem: ott hagyott. Nem, – megszökött tőlem. Egy jó, egy őszinte szó
nélkül, gyáván, hazugul.
_Kürt:_ Anna… én most nem akarom mentegetni magamat. Nem akarom
elmondani, hogy én éppen annyit szenvedtem, mint maga. Csak azt akarom
megkérdezni: valóban olyan nagy ok ez a gyűlöletre… az utálatra?… Mi
történt magával? Teljes épségben van, frissen ragyogó szépségben van…
mit veszített maga?
_Anna:_ A bizalmamat. A magamban való hitemet. Azt a meggyőződésemet,
hogy az én életem megér egy másik életet, hogy ha én valaki mellé akarok
állni egy életre, akkor az nem csapás, amely elől szökni kell, hanem
ajándék… hanem öröm… hanem szeretettel fogadott szövetség.
_Kürt:_ De gyűlöletre ezért még sincs oka… Ha minden lány gyűlölne
mindenkit, aki nem vette el. Kiheverik, elfelejtik, mást szeretnek.
_Anna:_ Gyűlöletre… talán igazán nincs. És nem minden lány gyűlöli azt,
aki nem vette el. Kiheverik. Elfelejtik. De megmarad bennük a
méltatlanul elpazarolt nagy leányszeretet salakja… a megszégyenülés… az
utálat… az utálat a rút mult iránt, az utálat egy betegség iránt, az
utálat az iránt, aki a lelkünket elárulta. Ez marad meg. (Szünet.)
_Kürt_ (ismét magához tért): Anna… mindebben talán igaza volna, ha én…
elhagytam volna. Elárultam volna. De hiszen én itt vagyok.
_Anna:_ Ne akarja velem elhitetni, Kürt, hogy én miattam van itt… Magán
csak erőt vett egy percre… a vadászszenvedélye, azért mondta mindezt
nekem.
_Kürt:_ Nem, Anna. Meglátja, holnap is ezt mondom és holnapután is, amíg
csak itt lehetek. Igen, én tudom, nekem persze nehéz versenyeznem… a
Cserháti-hitbizománnyal. Én nem kinálhatok milliókat.
_Anna_ (fölszisszenve): Ne mondja ezt, Kürt, maga nagyon jól tudja,
milyen kevéssel tudtam volna én megelégedni. Ne mondja ezt.
_Kürt:_ Én azért vagyok itt, hogy ezt mondjam.
_Anna:_ Nem igaz. Miért nem mondta akkor eddig?
_Kürt:_ Mert nem tudtam még, miért van itt maga, Anna… ide figyeljen…
hiszen én tudom, hogy maga tavaly töltött itt egy éjszakát… Tudom,
tudom, mi történt akkor, ne tiltakozzék. De látja, én most azt hittem…
ne haragudjék érte… bevallom, azt hittem, maga odadobta magát, hogy maga
a szeretője.
_Anna_ (halkan fölsikolt).
_Kürt_ (gyorsan): Vártam, figyeltem. És amióta tudom, hogy nem az,
látja, azóta tudom, miért vagyok itt. (Halkan.) Azért vagyok itt, Anna,
hogy ezt a házasságot meggátoljam.
_Anna:_ Menjen, menjen, menjen, Kürt. Én ezt az öreg embert szeretem;
derék, jó, nemes, nagylelkü. Felém nyujtotta a becsületes erős kezét.
Tele van iránta hálával a szívem, nincs benne hely semmiféle más érzés
számára. Én hozzá ragaszkodom, én hozzá hű vagyok, én hozzá hű maradok.
Menjen, Kürt.
_Kürt:_ Anna… egy öreg ember… hatvanéves aggastyán… Nem pirul Anna? Nem
szégyelli magát Anna? Odaadja magát neki. Nem érzi, milyen megalázó
milyen becstelen dolog ez?
_Anna:_ Hallgasson, hallgasson.
_Kürt:_ Eladja magát. Eladja magát, Anna. De én szeretem. Én szeretem és
én – ezt a házasságot meg fogom gátolni.
_Anna:_ Nem!
_Kürt:_ Igen!
_Anna_ (könyörögve): Menjen el innen.
_Kürt:_ Itt maradok. Mert szeretem.
_Anna:_ Én nem tűröm ezt… ne beszéljen velem így… akkor én neki mondom
meg…
_Kürt:_ Mondja meg neki, Anna. Áruljon el. Dobasson ki. Én szeretem
magát, Anna… menjen és mondja meg neki.
_Anna_ (fuldokolva): Megmondom. Egy percet sem várok.
_Kürt:_ Mondja meg… szeretem… meggátolom ezt a házasságot… Mondja meg,
Anna.
_Ferenc gróf_ (jön a veranda felől, utána beszállingóznak a többiek).
_Anna_ (sápadtan támaszkodik a zongorához).
_Kürt_ (nyugodtan nézi).
_Ferenc gróf:_ Ah, itt van, Anna? Kerestem. Mit csináltak itt?
_Anna:_ Beszélgettünk…
_Ferenc gróf_ (nem gyanakodva, inkább kedvesen): Ilyen sokáig. Miért nem
jött le? Miről beszélgettek?
_Anna:_ Ah… Mindenféléről… mindenféléről… (Egy másodpercre föllobban a
haragja.) Kürt… Kürt… Kürt… (elfulladva:) pesti történeteket adott elő.
_Ferenc gróf:_ Utálom Pestet. Az emberek le nem vennék a kalapjukat…
bottal kellene leverni a fejükről… Anna, a maga két új deresét mutattam
meg Mihálynak. Egy hét mulva maga hajtja őket. Csak jó kemény ököllel
megfogni a gyeplőt… puha szájuk van, de tüzesek… Mutassa az öklét.
_Anna_ (mosolyogva mutatja).
_Stefi gróf_ (időközben odasétált): Micsoda pompás ökle van. Nagyszerü!
_Ferenc gróf:_ Mi! Mi! Sima, mint a bársony, de kemény, mint a vas.
(A társaság elhelyezkedett.)
_Stefi gróf:_ Boldog, szép, nagyszerü egészség. Jókedvü, egészséges
fiatalság. Nekem nagyon rossz kedvem van… (Leül egy asztal mellé,
Annával szemben.)
_Ferenc gróf_ (most mögöttük áll).
_Anna:_ Miért, Stefi?
_Stefi gróf:_ Látja, Anna, a többiek nem értik. Maga meg fogja érteni.
Én az éjjel azt álmodtam, hogy macska vagyok.
_Anna:_ Ez nem olyan nagy szerencsétlenség még.
_Stefi gróf:_ Várjon csak, Anna. Egyszer egy bölcs már álmodta ezt. És
most én is úgy vagyok, mint ő: nem tudom, az éjjel voltam-e ember, aki
azt álmodja, hogy macska, vagy most vagyok macska, amelyik azt álmodja,
hogy ember. Érti ezt? Kétségbeejtő. Érti ezt?
_Anna_ (mosolyogva): Értem, de nem kétségbeejtő.
_Stefi gróf:_ Nem? Nem? Hogy az embernek még az élet realitására sincs
semmiféle bizonyítéka. Látja: most nem tudom, ébren vagyok-e, vagy
álmodom. Nem tudom. Nem tudom. (Gondolataiba merül.)
_Anna_ (mosolyogva áthajlik hozzá és megcsípi a karját).
_Stefi gróf:_ Jaj!
_Anna_ (mosolyogva bólint neki): Ébren van Stefi!
_Ferenc gróf_ (harsányan felkacag).
_Mihály gróf_ (a tulsó oldalon, ahol a társaság másik része verődött
össze): Szóval, ön azt mondja, hogy hazudni kell.
_Kürt_ (nagyon komolyan): Mindig, gróf úr.
_Emma grófnő_ (ugyanúgy ül Kürttel szemben, mint előbb): Látja, én
mindig mondtam, az ember sohasem tudja, mikor higyjen magának.
_Kürt_ (komolyan): Sohase, grófné.
_Emma grófnő_ (halk keserűséggel): Sohase, igazán kedves az őszintesége.
_Kürt:_ De grófné, miért hiszi el éppen most az egyszer, hogy igazat
mondtam?
_Emma grófnő:_ Hogyan… mit… nem értem.
_Kürt:_ Ha sohasem lehet nekem hinni… akkor _akkor_ sem lehet, mikor azt
mondom, hogy (kézmozdulat).
_Emma grófnő:_ Hja… úgy… most értem!
_Kürt:_ Hiszen én egyébként csak azt akartam mondani, hogy a hazugság a
magasabb, talán legmagasabb életforma. (Lászlóhoz:) Ugyebár vannak
hazugságok, amelyek kötelezők? És minden társaságbeli fegyelemnek,
minden magasabbrendü társaséletnek – minek mondjam ezt! – nagyszerü
hazugságok az alapjai!
_Mihály gróf:_ De ön azt mondja, minden sikernek is!
_Kürt:_ Igen, gróf úr.
_Ferenc gróf_ (odafülelt, odaáll): Mit, ön azt mondja, hogy hazudni
kell?
_Kürt:_ Igen, gróf úr!
_Ferenc gróf_ (nagyon méltatlankodva csóválja meg a fejét; nem szól;
nyilvánvaló, hogy a Kürt következő kis előadása fölháborítja).
_Anna_ (is odafigyel).
_Margit grófnő:_ De ön azt mondta, hogy az élete első sikerét egy
hazugságnak köszönheti. Hogyan történt az?
_Kürt:_ Az úgy történt grófné, hogy én az első gimnáziumba Budapesten
jártam. Abban az évben volt a múzeumban az ornitológiai kiállítás. (Egy
kérdő tekintetre.) Kitömött madarak… Én több ízben kaptam pénzt rá, hogy
bemenjek ebbe a tanulságos kiállításba; a múzeum lépcsőjéig el is
jutottam, be is bámultam az első nagy terembe, de azután győzött az
ördög: másra költöttem a pénzt. Következő évben az apámat, – aki
államhivatalnok volt. – vidékre helyezték. Itt vidéken, a második