Emil, vagy a nevelésről - 24

írásokban, mint a cselekedetekben, nem enged többet mondani a
nyilvánosság előtt, mint a mennyit ugyanott tenni enged és mivel az
embereket mindig csak reprezentáló szerepben lehet felmutatni, csak
annyira ismerjük meg őket könyveinkből, mint a színházból. Megírhatják
és újra megírhatják százszor a királyok életét, nem lesznek többé
Suetoniusaink.[86]
Plutarchos épen azokban a részletekben tünik ki, melyekbe mi nem merünk
behatolni. Utánozhatatlan bájjal festi a nagy embereket a kicsi
dolgokban és oly szerencsés az egyes vonások kiválasztásában, hogy
azokon egy szó, egy mosoly, egy mozdulat elég neki, hogy jellemezzen egy
hőst. Hannibal egy tréfás szóval megnyugtatja megrémült hadseregét, hogy
nevetve menjen a csatába, a mely megnyitja neki Itáliát; Agesilaos
vesszőparipán lovagolva megszeretteti velem a nagy király legyőzőjét;
Cæsar, mikor átmegy egy szegény falun és beszélget barátaival,
leleplezi, a nélkül, hogy gondolna rá, a ravasz kópét, a ki azt mondja,
hogy nem akar egyéb lenni, csak Pompeiussal egyenlő; Sándor lenyeli az
orvosságot és nem szól egy szót sem; ez életének legszebb pillanata;
Aristides ráírja saját nevét egy cserépre és így igazolja melléknevét;
Philopoemen leveti köpenyét és fát vág vendégbarátja konyhájára. Ime, ez
a festés igazi művészete. Az arcz nem a nagy vonalakban nyilvánul, a
jellem nem a nagy cselekedetekben; az apróságokban árulja el magát az
ember természete. A közdolgok vagy nagyon is köznapiak vagy nagyon is
mesterkéltek, pedig csaknem kizárólag ezekkel engedi a mi íróinkat
foglalkozni a modern nagyképűség.
A mult század legnagyobb embereinek egyike volt tagadhatatlanul Turenne.
Akadt, a kinek volt bátorsága életét érdekessé tenni olyan apró
részletekkel, melyek ismerőssé és szeretetreméltóvá teszik, de hány ily
részletet látott czélirányosnak elhallgatni, a melyek még ismerősebbé és
szeretetreméltóbbá tették volna! Csak egyet idézek, a melyet jó
forrásból tudtam meg és a melyet Plutarchos bizonyára nem mellőzött
volna, holott Ramsai nem merte volna megírni, még ha tudta volna is.
Egy nyári napon, mikor nagyon meleg volt, vicomte de Turenne, kurta
fehér zubbonyban és házisapkában előszobája ablakában állt. Embereinek
egyike bejött és megtévesztve ruhájától az egyik kuktának nézte, a kivel
jó viszonyban volt. Hátulról vigyázva odament hozzá és nem épen könnyű
kézzel jókorát vágott a hátuljára. A megütött ember azonnal megfordult.
A szolga hüledezve látja meg ura arczát. Magánkívül vetette magát
térdre: «Kegyelmes uram, azt hittem George»… «És ha George lett volna
is, – kiáltott fel Turenne a hátulját simogatva – nem kellett volna
ilyen erősen ráütni». Ime hát, ezt nem meritek elmondani, nyomorultak!
Legyetek hát örökké természet és belső szervek nélküliek; keményítsétek,
edzzétek vajsziveteket hitvány illedelmetekben, váljatok megvetésre
méltókká méltóságotok révén. De te, derék ifjú, a ki olvasod ezt a
jellemvonást és a ki meghatva érzed az egész lelki nemességet, melyet
elárul még első felindulásában is, egyuttal ennek a nagy embernek az
apróságait is olvasd, miután szó volt származásáról és nevéről. Gondold
el, hogy ez ugyanaz a Turenne, a ki tüntetőleg előre engedte mindenütt
az unokaöcscsét, hogy jól lássák, hogy ez a gyermek egy souverain ház
feje. Hasonlítsd össze ezeket az ellentéteket, keresd a természetet,
vesd meg az előitéletet és ismerd meg az embert.
Bizony kevés ember van abban a helyzetben, hogy felfoghassa azokat a
hatásokat, melyeket az így irányított olvasmányok tehetnek egy fiatal
ember egészen friss szellemére. Gyermekkorunktól fogva könyvek fölé
görnyedve, hozzászokva a gondolkodás nélküli olvasáshoz, annál kevésbbé
érint az, a mit olvasunk, mert mindig magunkban hordjuk azokat a
szenvedélyeket és azokat az előitéleteket, melyek eltöltik a történetet
és az emberek életét s mindaz, a mit ezek tesznek, előttünk
természetesnek tünik fel, mert kívül vagyunk a természetesen és
magunkról itélünk meg másokat is. De képzeljünk el egy az én elveim
szerint nevelt fiatal embert, képzeljük el Emilemet, a kinél tizennyolcz
évi buzgó gondoskodásnak csak egy czélja volt: megőrizni ép itéletét és
egészséges szívét; képzeljük el, a mint a függöny felgördültekor először
veti szemét a világ szinpadára, vagyis inkább a szinpad mögött
helyezkedik el s látja, a mint a szereplők levetik és fölveszik ruháikat
és megszámlálja a köteleket és a göngyölegeket, melyeknek otromba
pompája elkápráztatja a néző szemét. Csakhamar első meglepetése után
következnek a faja miatti szégyen és megvetés indulatai; méltatlankodni
fog, ha látja, hogy az egész emberi nem mint teszi önmagát bolonddá; el
fog keseredni, hogy tépik szét magukat testvérei álmokért és hogy
változnak bősz vadállatokká, mert nem tudták beérni azzal, hogy emberek.
A növendék természetes hajlamainak révén bizonyára, ha a tanító csak
valamelyes okossággal válogat is olvasmányaiban, ha csak valamennyire
vezeti is rá azoknak a gondolatoknak az útjára, melyeket ezekből le kell
vonnia, az ebben való gyakorlás rá nézve gyakorlati filozofiai
tanfolyamul fog szolgálni, a mely okvetlenül jobb és érthetőbb, mint
mindazok az üres spekulácziók, melyekkel iskoláinkban a fiatal emberek
szellemét megzavarják. A mikor Cineas, miután végigvezetett minket
Pyrrhus rajongó tervein, megkérdi, mi olyan valódi jót szerzett volna
neki a világ meghódítása, a mit a nélkül is ne élvezhetett volna és
pedig annyi kín nélkül; mi ebben csak egy futólagos élczet látunk. Emil
azonban nagyon bölcs gondolatot fog benne látni, melyre magától is
rájött volna és a mely nem fog soha kitörlődni elméjéből, mert nem talál
benne ellenkező előitéletre, a mely bevésődését megakadályozná. Ha aztán
olvasva ennek az esztelennek az életrajzát, azt fogja találni, hogy
minden nagy szándéka abban végződött, hogy megölette magát egy asszony
keze által, akkor a helyett, hogy csodálná ezt az állítólagos
hősiességet, mi egyebet látna egy oly nagy hadvezér minden vállalatában,
egy oly nagy politikus minden cselszövényében, mint megannyi lépést a
felé a balvégzetű cseréptégla felé, a mely dicstelen halállal vet véget
életének és terveinek.
Nem minden hódító öletett meg, nem minden bitorlónak dőlt dugába a
vállalata; nem egy közülük a közkeletű nézetek előitéletekkel teljes
szelleme szerint boldognak látszik. A ki azonban nem marad meg a
látszatoknál s csak sziveik állapota szerint itéli meg az emberek
boldogságát, az magukban sikereikben fogja látni balsorsukat; látni
fogja, mint terjeszkednek mind jobban és mint fokozódnak szerencséjükkel
együtt vágyaik és emésztő gondjaik; látni fogja, mint tolakszanak
lihegve mind előbbre s nem tudnak soha czélt érni; látni fogja, hogy
hasonlók azokhoz a tapasztalatlan utasokhoz, a kik először indulva neki
az Alpeseknek, minden hegynél azt hiszik, már túl vannak rajtuk és mikor
a csúcson vannak, bátorságukat vesztve veszik észre a még magasabb
hegyeket maguk előtt.
Augustus, miután leigázta polgártársait és megsemmisítette
vetélytársait, negyven éven át uralkodott az eddig létezett legnagyobb
birodalom fölött. De mindez a roppant hatalom megakadályozta-e abban,
hogy a fejét a falnak verdesse és betöltse rengeteg palotáját
kiáltozásával, visszakövetelve Varustól elpusztult légióit? Ha minden
ellenségét legyőzte volna, mi hasznára lettek volna neki hasztalan
diadalai, mikor közben mindenféle fajta kínok támadtak szüntelenül
körülötte, mikor legkedvesebb barátai forraltak merényleteket ellene és
mikor kénytelen volt megsiratni minden hozzátartozójának vagy
gyalázatát, vagy halálát? A szerencsétlen a világot akarta kormányozni
és nem tudta kormányozni a saját házát! Mi következett ebből az
elhanyagolásból? Látta ifjúsága virágában elpusztulni unokaöcscsét,
nevelt fiát, nejét; unokája az ágya párnáját rágta szét, hogy néhány
órával meghosszabbítsa nyomorult életét; leánya és unokája, miután
elhalmozták őt gyalázatukkal, az egyik a nyomortól halt meg egy lakatlan
szigeten, a másik a börtönben egy nyilasnak a kezétől. Magát végül,
szerencsétlen családjának utolsó maradékát, saját felesége
kényszerítette, hogy egy szörnyeteget hagyjon maga után utódul. Ilyen
volt a sorsa a világ ez urának, a kit annyit ünnepeltek dicsőségeért és
boldogságáért. Higyjem-e, hogy csak egy is azok közül, a kik bámulják,
szeretné ezeket olyan áron megszerezni?
Például vettem a becsvágyat, de az összes emberi szenvedélyek játéka
hasonló leczkékkel szolgál annak, a ki tanulmányozni akarja a
történelmet, hogy önismeretre és bölcseségre tegyen szert a holtak
költségére. Közeledik az idő, a mikor Antonius élete közelebbi
tanulsággal szolgál az ifjúnak, mint Augustusé. Emil alig fog magára
ismerni azokban a különös dolgokban, melyek szemébe ötlenek új
tanulmányai közben; de előre tudni fogja elhárítani a szenvedélyek
káprázatait, mielőtt megszületnek és látva, hogy minden időben
elvakították az embereket, fogalma lett róla előre, hogy mi módon
vakíthatják el őt is, ha valaha átengedi magát nekik.[87] Ezek a
tanulmányok, jól tudom, rosszul illenek hozzá, lehet, hogy a szükséghez
képest későiek és elégtelenek, de jusson eszetekbe, hogy nem ezeket
akartam ebből a tanulmányból levonni. Más czélt tűztem ki magam elé,
mikor megkezdtem őket és ha ezt a czélt nem érjük el, ez bizonyára a
tanító hibája lesz.
Gondoljátok meg, hogy a mint az önszeretet kifejlődött, a relativ _én_
szüntelenül működésbe lép és a fiatal ember sohasem figyel meg másokat
máskép, mint hogy visszatér önmagára és összehasonlítja magát velük.
Arról van szó tehát, hogy tudjuk, milyen polczot juttat magának
embertársai közt, miután megvizsgálta őket. Abból a módból, a hogy a
történelmet a fiatal emberekkel olvastatják, azt látom, hogy úgyszólván
átváltoztatják őket mindazokká a személyekké, a kiket látnak, hogy arra
igyekeznek, hogy hol Ciceróvá, hol Trajanusszá, hol Nagy Sándorrá tegyék
őket; hogy visszariasztják őket, ha visszatérnek önmagukba, hogy
megbánatják mindegyikkel, hogy nem más, csak ő maga. Ennek a módszernek
vannak bizonyos előnyei, melyeket nem tévesztek szemem elől, de a mi az
én Emilemet illeti, ha vele ezeknek a párhuzamoknak a folyamán csak
egyszer esnék is meg, hogy jobb szeretne másvalakivé lenni – akár
Sokrates, akár Cato lenne is ez a másvalaki – minden el volna hibázva. A
ki elkezd idegenné válni önmagától, csakhamar teljesen meg fog önmagáról
feledkezni.
Nem a filozofusok ismerik legjobban az embereket; ők csak a filozofia
előitéletein keresztül látják őket és én nem ismerek foglalkozást,
melyben annyi volna az előitélet, mint ebben. Egy vadember észszerűbben
itél meg minket, mint egy filozofus. Az érzi a hibáit, méltatlankodik a
miéinken és ezt mondja magában: «Mind gonoszok vagyunk». Amaz felindulás
nélkül figyel meg minket és ezt mondja: «Bolondok vagytok». Igaza van,
mert senki se teszi a rosszat önmagáért. Az én növendékem ez a vadember,
azzal a különbséggel, hogy Emil többet elmélkedett, több eszmét
hasonlított össze, közelebbről látta tévedéseinket, jobban résen áll
önmagával szemben és csak arról ítél, a mit ismer.
Szenvedélyeink ingerelnek másokéi ellen; érdekünk gyülölteti meg velünk
a gonoszokat; ha nem tennének nekünk semmi rosszat, inkább részvéttel
lennénk irántuk, mint gyűlölettel. A rossz, a mit a gonoszok nekünk
tesznek, elfeledteti velünk azt a rosszat, a mit önmaguknak tesznek.
Könnyebben megbocsátanók bűneiket, ha megtudhatnók, mennyire bünteti
őket a saját szivük. Érezzük a sérelmet és nem látjuk a büntetést; az
előnyök szemmelláthatók, a szenvedés belső. A ki azt hiszi, hogy élvezi
bűnei gyümölcsét, nem szenved kevesebb kínt, mintha nem sikerült volna
neki; nyugtalanságának csak a tárgya változott, de a nyugtalanság maga
nem: mutogathatja akárhogy a szerencséjét és rejtegetheti a szívét,
megnyugtatja akaratuk ellenére is a magaviseletük; de hogy meglássuk,
nem kell, hogy hasonló szivünk legyen.
A szenvedélyek, melyekben osztozunk, elragadnak minket; a melyek
érdekeinket sértik, fellázítanak és ebből folyókövetkezetlenséggel
kárhoztatjuk másokban azt, a mit magunk utánozni szeretnénk. Az
ellenszenv és kiábrándulás elkerülhetetlen, ha az ember másvalakitől
olyan bajt kénytelen elszenvedni, a melyet az ő helyében maga is okozott
volna.
Mi kell tehát ahhoz, hogy jól figyeljük meg az embereket? Nagy
érdeklődés megismerésükre, nagy pártatlanság megitélésükre, elég
fogékony szív minden emberi szenvedély megértésére és elég nyugodt szív,
hogy ki ne próbáljuk őket. Ha van az életben erre a tanulmányra alkalmas
pillanat, akkor az az, a melyet Emil számára választottam; előbb
idegenek lettek volna rá nézve, később hozzájuk hasonló lett volna. Az
előitélet, melynek látja a hatását, még nem nyert fölötte uralmat; a
szenvedélyek, melyeknek a következményét érzi, nem ingerelték fel
szivét. Ember; érdeklődik testvérei iránt; méltányos és magához hasonlók
felett itél. Ha tehát jól itéli meg őket, akkor bizonyára nem szeretne
egyiküknek sem a helyzetében lenni, mert mindazoknak a szenvedéseknek
czélja, melyeket szereznek maguknak – olyan előitéletekre lévén
alapítva, melyek benne nincsenek meg – előtte levegőben lógónak tűnik
fel. Számára elérhető minden, a mire vágyik. Mitől függhetne, mikor
beéri önmagával és mentes az előitéletektől? Karja erős; egészséges,
mértékletes, kevés igényű és van miből igényeit kielégítenie.[88] A
legteljesebb szabadságban nevelkedve, a legnagyobb baj, melyet el tud
képzelni, a szolgaság. Sajnálja a nyomorult királyokat, a kik rabszolgái
mindenkinek, a ki engedelmeskedik nekik; szánja azokat az álbölcseket, a
kik saját hívságos hírnevük lánczaiban sínylődnek; szánja azokat az
ostoba gazdagokat, a kik fényűzésük martirjai; sajnálja a parádézó
kéjenczeket, a kik egész életüket feláldozzák az unalomnak, hogy úgy
tünjék fel, mintha mulatnának. Szánná az ellenséget, a ki bajt okozna
neki magának, mert gonosztetteiben látná nyomorúságát. Ezt mondaná
magában: «Ha ez szükségessé teszi maga számára, hogy ártson nekem, akkor
sorsát függővé teszi az enyémtől».
Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de
veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán
tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és
oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe
esik, hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját
érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani:
bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a
mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és
boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát,
hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a
legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert
volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem
szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a
fennhéjázásét.
A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják,
érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban
tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint
a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az
előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy
hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak.
A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a
tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett
arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?
Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a
dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem
rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek
közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A
ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom
eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének
módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb
és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza,
téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni
tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.
Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a
ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a
tapasztalat, ha egyáltalán tud valami segíteni; legalább keletkezésekor
meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép
okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan
ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt
éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset
saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni
növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják
neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland
ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen
kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba,
hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája,
hagynám, hadd tegyék bolonddá;[89] engedném, hadd hízelegjenek neki,
koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és
erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő
jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki.
Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok
kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék
vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a
sérelmekben, a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás
nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s
biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval
mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a
mit magának kellene szenvedni.
Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis
méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset,
lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel
és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban,
a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne
sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket
veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak
hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül,
aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem
rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy
kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy
eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a
serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt
kiáltotta: _Nem futnak, a kapitányukat követik._ Becstelen lett ezáltal?
Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény
szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és
felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy
teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért
a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a
világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.
Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel
nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy
félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud
semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi
be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil
korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, mint ő, nem
olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan
volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más
természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén,
azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni
és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat
meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs,
felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt
a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa
nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a
tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon
tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni,
hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet
együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot
egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb:
egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a
veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás
nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket
neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd
vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang
nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint
nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok
szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan;
adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a
következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy
feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és
engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a
másik által!
Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a
szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb
művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a
buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és
mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat
tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek
tenné ki.
Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük
esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és
fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem
használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: _úgy-e, megmondtam!_ A
legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki,
ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt
látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden
ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni
hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a
helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben
bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és
szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy
hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek
fontossága dolgában.
Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél
kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy
ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele;
javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra
nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes
kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve
annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy
azok ne legyenek különbek nálánál.
A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz
alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az
igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem
hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg
dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb
megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy
hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy
tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett
volna, a mese révén bevésődik ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a
melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából.
Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az
ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a
próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a
példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek
előtte ismeretlenek.
Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni
is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a
melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem
volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában
a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát
a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga
erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy
kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy
kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen
mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy
megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért
engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem,
belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek
unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy
megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél
jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon
legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem
kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond
meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor,
melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól
fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy
a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy
ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos
értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy
más esetekre is alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a
fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük
mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy
megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha
tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak
lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.
Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek,
jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének
fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv
számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az
alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két
öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem,
láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a
hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét,
megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül,
hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a
mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a
gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket
tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele,
hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi
tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy
mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben
mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a
reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom,
csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az
ideje, hogy belefogjon.
Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az
utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt
hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg
fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az
önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a
nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és beérni önmagával a nélkül, hogy
bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni,
hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről
olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról