A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 02

hogy én vagyok én.
– Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.
– Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.
– Az nem a te gondod. – Külömben is ráérek, a míg te a másik tanut
felhajhászod a faluban.
– Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?
– Nem. Mert a testvérhugom s a törvény nem enged két testvért egy
dologban tanuskodni.
– Majd megkérdem az uraktól.
– Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.
– Ha akkor hol vegyek én másik tanut?
– Eredj a falu végére, ott van a Czafrinka czigányasszonynak a háza; azt
megtalálod: jó lesz a neked tanunak.
Ez nem jól kezdődik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy vén
asszony, mint első találkozók, visszament az urakhoz s elmondta nekik
tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdut a czigányasszonyért.
Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az exmissiót. A
míg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy kinyitassák a kastélyt a
statuálandó új földesúr előtt. – Nem kellett ahhoz kulcs, hanem
harapófogó, mert valamennyi ajtóról hiányzott a zár; a helyett be voltak
erősen szegezve.
Nem volt pedig mit őrizni rajta. Az egymás után következő nagy kongó
termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab butor sem volt itt
sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanusíták, hogy azokat
felfütötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája volt itt,
azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények menedéke lett:
azután meglakták a kincskeresők, a «vargyialis»-ok, a kik a régi
okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett kincseket, ezek
minden pallót felszakgattak; a szép márványkő táblákat halomra hányták,
a falak freskófestményeibe belekóstolgattak a kalapácscsal: minden
kályhát összetörtek, minden rejteket fölfeszegettek; most aztán át van
engedve az egész kastély a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.
Ez alatt megérkezett az egyik tanú: a czigányasszony.
Tarkabarka lompos haczukába öltözött némber volt. Fekete ránczos pofájú,
fehér fogú, boglyas hajú, minők a czigányasszonyok, ha megvénülnek.
Jónás úrfi nagyon szerette a czigányasszonyokat: köztük nőtt fel;
azoktól tanulta, a mit tudott; a saját édes anyja is nagyon hasonlított
már hozzájuk, vége felé.
Czafrinka kacskaringós czigány-áldással köszönté fel az ifjú urat, s
megsimogatva barátságosan az orczáját, azt mondá: «egészen olyan, mint
az édes apja volt legénykorában».
– Hát ismerted te az én apámat?
– Én ismertem csak igazán.
S elmondta, ideje lévén rá, a míg a másik tanu megérkezik, hogy milyen
derék legény volt a Jónás úrfi apja? Nagy, magas homloka, sűrű
gesztenyeszin haja elől két ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék
szemei; mikor elkiáltotta magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire
meghallották, s milyen ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két
hátulsó lábánál fogva.
– Igaz! igaz! mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arczczal. Az anyám is
(szegény!) ezeket beszélte róla!
Ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások elbeszélése
után.
Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános megjöhetett a
kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó urak.
«Ecclesia præcedit!» mondá a tisztelendő úr. – Elébb be kellett zárni a
templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a kulcslyukat.
No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Utczu lelke!
Azt elhurczolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét ostyájáért. –
Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak az egyik szárnyát.
Fel lehetett olvasni.
«Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariæ,
Hyerosolimae» etc. etc.
Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstől). Azt gondolta,
ez is valami szent czeremónia.
Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés fiút.
Azt lehúzták a gyepre s tizenkettőt csaptak reá vesszővel, hogy
ráemlékezzék a statutióra vén ember korában. Ezzel authentizálva volt az
újra beiktatás.
De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fődologgal, a mi az ilyen
statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz? – Ki traktál?
Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett sem teheti
meg.
Nem marad más jóltevő, mint a pap.
Annak pedig egyszerre ötszegletüvé vált a képe erre a szóra. Az egyik úr
azt mondta neki: «Sacerdos debet esse homo hospitalis». (A papnak
vendégszerető embernek kell lenni.)
– Hiszen az volnék én, csak lenne miből. De szegény az ekklézsia: egyéb
beneficiumom nincs, mint a mit a fundatióból kapok. Se szoba, se párbér.
Még halott sincs már. Mikor húsevő nap volna, akkor is bőjtölök. Ma is
csak igen vékony collatióval szolgálhatok. Epiphanias van.
– De szent atyám; monda az úrfi, én az imént, mikor benéztem az ablakon,
egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a fazékban.
– Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat! Máskor vess
magadra keresztet, mikor nagy bőjt kántorszerdáján sonka képében jön
eléd a kisértet: meglátod, egyszerre békaczombbá változik.
Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része nem
volt egyéb mint spenótban uszkáló békaczomb meg száraz hal; hozzá gonosz
nyúlós bor, a mit ollóval kellett elvágni, mikor az ember a poharat a
szájától letette. Igazi vendégszalasztó!
A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább elmenekülni
abból a szomorú tartományból, a hol még a pap is koplal; hanem az úrfi
mindenféle inséghez hozzá volt szokva: hát csak ott maradt. De nem is
igen volt neki hová menni.
Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:
– Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az éjjel!
– Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt édes fiam, de én
nálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy én nekem nincs több egy
ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több kettőnél, az
egyik az enyém, a másik a hugomé: nincs miben válogatni.
Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy «bizony pedig az én apám
fundálta ezt az egész parochiát».
– Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan vétektarisznya volt,
hogy nem győzök elég misét szolgáltatni a lelkéért, hogy a pokol kinjait
enyhítsem ránézve.
– Még ezeken az ezüst kanalakon is az ő czímere van.
– Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis
keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.
– No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén czigány asszonyhoz, az
majd talán ád szállást.
– Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád is.
Servus!
– Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?
– Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.
Jónás kihúzta a pipáját öve mellől, a hova az szárastól be volt dugva.
Biz az régen lehetett már kéményseprő által gondozva. Jó társasághoz
szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja az ágyterítőt s
az ágynak a zsupszalmájából hihúz egy szálat, olyat, a melyiken még a
kalász is rajta van s azt keresztül húzza a megrekedt pipaszáron. Jónás
úrfi is ezt a szokást követte s azután megtöltve a pipáját a
cserépdöbözből s kicsiholva az ürömtaplóból: egy-két szippantás után
kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában egyet csipett a süketnéma
kisasszonynak a kövér karján, a mi azt rögtön beszélővé tette, s azzal
odább ment pipázva.
Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy két ezüst
kanál hiányzik.
Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn
Törökországban szemfényvesztő bandával tekergett együtt, bizonyosan ő
félkézkalmárkodta el. Kitelik tőle – az éhenkórásztól! – De hátha csak
tréfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ő czímere van
rajta.


A CZIGÁNYASSZONY HÁZA.
Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház,
a melyiknek a kéménye füstöl: az a Czafrinka háza.
De mi keresete van egy czigányasszonynak egy olyan falu végén, a melyet
ott hagyott az egész lakosság?
Hja, a Czafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot viselt.
Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind őt
emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket.
Hogy őt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vizbe nem
fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy «nem hagyja el az ördög a
magáét!»
Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a
mohától, kerítése nincsen, hanem a helyett van körülötte embermagas
csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar
rajta bukni.
A tűzhelyen nagy láng lobogott, a fölött forgatott a czigányasszony egy
rostát: abba egy marok törökbuzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg
az egész rosta megtelt vele. – Épen akkor toppant be hozzá az úrfi.
– Vártalak ám vacsorára! kiáltá Czafrinka vigyorgó pofával az érkező
vendégre.
– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?
– Megmondta azt nekem a kártya.
Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva
iglicze tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy
fekete macska ült ott, dorombolva.
– De hát mi lesz itten vacsorára?
– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!
Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt s nagy kurrogva, hizelkedve
oda ment a Czafrinkához, hozzá törülve a hátát.
– Eredj a devlába; kiált rá a Czafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a
nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről s befutott a kályhalyukba, s
onnan aztán, a mint a Czafrinka azt kiáltá: «no még sem vagy itt?»
előbujt, borzas czigányleány képében.
Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a
boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét
vissza leánynyá.
A leány arcza kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a
ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, a kit
álmából felzavarnak s az ökleivel dörzsölte a szemeit.
– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz!
Megérkezett a királyfi. Nem látod?
A leány beczammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arczát félénken
takargatva a jövevény előtt.
Czafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle egy
vékába a pattogatott kukoriczát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva
magában: «ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!»
Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a czigányasszony: «No kis
pirincz, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni».
Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.
A czigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté
semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya,
annak a szájából és szemeiből jött elő a világosság.
Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül.
A szögletet elfoglaló banyakemencze tetején egy kitömött bagoly
gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény csontváza, a falon az
ércztükör, a mibe, a ki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy
kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, a mi a ráülőt egy
percz alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű «kurugja»,
a mi ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztül téve rajta a fakard, a
mivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek
nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy
tizküllőjü kerék; a polczon dob, nádsíp, vaskondér, czifra tégelyekkel;
azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat
számra, a mik alul egy teknősbéka pislog elő; aztán egy fekete selyem
zászló nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bőrei,
szétfeszítve; óriási csontok; a hogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi
(nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja tele beszélte neki vele a
fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem
terítővel betakart asztal állt, és azon czintányérok, kancsók és
poharak, a mik úgy ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá
ő ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna
is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér
alakon, a mivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt
is értik a boszorkányok.
A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat. –
Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk, mint
mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája mosolygásra
hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás mennyország nyilna
meg, s ezen a nyiláson nézne ki két sor nevető ördög: a fehér fajtából.
A míg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi, csak
őtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor őt kiküldte az anyja.
– No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!
Hord fel! ugyan miket?
De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malacz, pogácsa, lépes
méz dióval, ostyepka, marczafánk, – s hozzá pompás ménesi bor, a milyent
csak a fejedelmek isznak, egész csobolyóval.
Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként mint ördög hirével! Aggódék
magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kinálta, hogy nem állhatott
ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s ráköszönté ezzel a
szóval: «áldja meg az Isten, a ki adta!»
(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok egyszerre
varasbékává, az ételek fürészporrá válnak, s aztán nagy megnyugtatására
szolgált, hogy minden úgy maradt, a hogy volt. Talán mégsem azok hát?)
– De pompás lakomát csaptál, jó Czafrinka, mondá, mikor végre megtörlé a
száját a damask kendővel.
– Vártalak, pirinczecském. Tudtam, hogy ma megjösz. Aztán a
czigányasszony megkap mindent a mit kiván. Ne félj tőle; csak nyulj
hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A
bolondok, a kik egy kis észt kérnek tőlem kölcsön. A királynak a
jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a
királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.
– Jövendőt is tudsz mondani?
– Az a tudományom.
– No hát vesd ki az én jövendőmet. Nesze; neked adom az anyámnak a
kártyáit: az nagyon is értett hozzá.
– Tudom én azt, édes pirinczecském. Jól ismerem az anyádat. Ő volt
közöttünk a «barjaktár».[1] De nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor
az ő kártyáit elhoztad. Mert azok a hétszer igaz kártyák. – Takarítsd el
az asztalt Szaffi! – A legelső szerencsét te neked hadd vessem ki az
anyád kártyáival.
Czafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, a mikor kirakta; s
mikor végig nézett rajtuk, összecsapta a kezeit.
– No neked ugyan csoda szerencse áll, pirinczecském! – Nem sokára meg
fogsz házasodni. A mit a feleséged a menyekző éjszakáján álmodni fog,
azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan
gazdag ember fogsz lenni, a milyen az apád volt; még annál kétszerte
gazdagabb. Hires, nevezetes nagy úr lesz belőled.
No már ennél jobb szerencsét nem is kivánhatott magának Jónás úrfi. Hisz
az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag fog ő még lenni,
csak haza kerüljön; de ilyen jól még sem tudta kirakni; – «a mit a kis
feleség első éjjel álmodni fog!» – De hát hol van az a kis feleség?
– No de már most ideje lesz a lepihenésnek; mondá Czafrinka. Késő az idő
már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz egyebet patkánynál, még
csak szalma sincsen, a mire lefeküdjél. Maradj itten nálam, én jó ágyat
vetek: itten alszol a leányom mellett.
Jónás úrfinak valami lőtt a szivébe erre a szóra. Talán nem is egészen
ijedtség; – de mégis olyenforma. Azt gondolta: «ej ha! ez a
czigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a leányát
feleségül!» Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy valami másra
gondolhatott volna.
A varázslónő pedig úgy olvasott az arczáról, mintha rúna könyv volna.
Elnevette magát.
– No csak sirva ne fakadj ijedtedben, pirinczecském, nem úgy lesz az, a
hogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemenczében belől, te pedig
alszol a banyakemencze felett kivül: egymás mellett; de közbül a
kályhafal. Mert látod ez az egész ház olyan nedves, nyirkos: hogy az
egyetlen száraz hely benne a boglyakemencze, a mit befűtünk mindennap.
Te alszol fent, Szaffi alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert
ha két ember egymás mellett, fal közöttük, ellenkező feje alját csinál,
egyik sem tud egész éjjel aludni.
Ezzel az eléje térdeplő leányát megimádkoztatta; elmondatta vele a
miatyánkot, még pedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta ki
belőle; «szabadíts meg a gonosztól», a miből Jónás úrfi azt a
megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem boszorkány. Sőt
maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma veres selymet; a mi a
leányokat a rossz igézettől megőrzi.
Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a Szaffi
csak egy név, de két különböző állat.
Azután ő is felfeküdt a kemencze padjára, a hol jó langyos meleg volt:
jobb, mint akármi tollas nyoszolyában s ott el is aludt csendesen.
Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, a ki ott mellette fekszik,
közbe egy arasznyi fal, – valami bűbájos nótákat énekelne; a minek csupa
édesség a verse is, a nótája is. Mikor fölébredt, a verset elfelejtette,
hanem a nóta ott csengett akkor is a fülébe.


AZ ELADÓ LEÁNY.
Másnap korán hajnalban felkereste a lovát Jónás úrfi: ott legelt az
valahol a kastélykertben; nem látott az soha, se abrakot, se istállót;
őrizőre sem volt szüksége: nem messze tőle hevert egy agyonrúgott
farkas. Jónás úr megveregette a bozontos nyakát, szájába kapcsolta a
zablát, s megszorította a hevederét: aztán felült a hátára; a merre
száraz földet látott, elindult. Ut nem volt sehol.
Nekiindúlt feleséget keresni. Igy volt az a régi jó időkben. A leányokat
nem hordták össze bálba, hogy ott válogassanak belőlük a házasulandók;
hanem ezek vették nyakukba az országot, sorra járták a kastélyokat, nem
titkolták, hogy leánynézőben járnak; a hol megtörülték a széket
köténynyel, mielőtt leüléssel kinálták, ott sejthették, hogy szivesen
láttatnak; a hol kását főznek ebédre ott tudták, hogy ez a «kitoló kása»
s odább mentek. A felnőtt leánynak mindenütt «eladó leány volt a neve.»
«Micsoda falú ez, beh fakó!
Nincsen benne vendégfogadó;
De van benne szép lány eladó!»
Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arra felé tartott. Közbe esett
egy nádas, bátran neki vágott, belegázolt; – mikor már jó messze benn
volt, egyszerre csak puskaropogást hall. «Ki mer itt lövöldözni az én
uradalmamban?» Odarugtat. Hát egy egész nagy vadásztársaságot talál a
nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel lövöldözgeti a kacsákat. A
vezércsónakban egy czifra egyenruhás katonatiszt ül, a ki németül
kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat tétovázott, hanem beleugrott a mély
vizbe a lovával, s odausztatott a vezércsónakhoz.
– Kassamadiner! Kicsoda az úr?
– Én báró Feuerstein generális vagyok; szolgálatjára, felelt a tiszt úr;
hát nekem kihez van szerencsém?
– Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte meg az
uraknak, hogy itt az én «tilos»-omban vadászszanak?
«Hahhahha!» Az egész vadásztársaság kaczagott.
– Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár «tilos» s igen szép kacsászat
esik benne. Felelt a tiszt úr.
– Ez pedig «tilalom», mert az én nemesi birtokomon van. Ide azzal a
puskával!
– Hogyan van?
– Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt
felfordítom ezt a ladikot.
Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább nevetett, mint
boszankodott, a mikor a csónakja orrát emelgető lovagnak átnyújtá a szép
duplapuskáját.
(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, a mikor az a
szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden kiséretestül elfogatta: azt
hitte, neki is úgy kell tenni.)
– De csak nem fog el bennünket csoportostul? kérdé a tábornok-vadász.
– Hajh! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor a
pinczémben mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az urakat.
– Hisz ez derék egy ficzkó! mondta a tábornok a kisérőinek. Hát nemes
lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó szomszédok; én is itt
lakom; és most tisztelje meg az úr az én kastélyomat azzal, hogy legyen
vendégem.
– Azt megtehetem.
– No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.
A vadásztársaság az ejtett prédával együtt kicsónakázott a mocsár
szélére, ott szekerekre rakodtak s négy lóval tovább szeleltek a gyepen;
Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük. Azután következett egy határ
homokpuszta, ott csak lépést lehetett menni. E csendes baktatás alatt
ráért a két szomszéd az ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg
Feuerstein bárót, mint egy délczeg, daliás gavallért, ki még nem volt
negyven éves, s vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias
alakja mellett csupa szikrázó élcz volt a beszéde, a mi kétszeresen
kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, ráczul; a mi közűl az egyik
Jónás urfinak valószinüleg az anyanyelve. A tábornok ellenben úgy
ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyűgyűbb teremtését, egy igazi
parlagi guvatot; a kinek még csak álma sincs a világi életről, a kivel
nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.
Jónás úrfi mindjárt első ismeretségre kitálalta az egész szándékát, hogy
ő most feleséget keresni indúlt; mert ő neki egy czigányasszony
megjövendölte, hogy a mit a felesége álmodni fog a mennyekzői éjen, ez
neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetős szükség van. «Ugyan
kérlek, nincs te neked eladó leányod?»
Báró Feuerstein nagyot nevetett rá.
– Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.
– Ühüm! Gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a háznál?
Nem kérdezősködött felőle. Tudta, hogy a török nagyurak nem szeretik, ha
valaki a feleségeikről beszél. Magában elképzelte, hogy milyen szépnek
kell lenni annak a Kadinának, a kit egy ilyen bimbasi kiválasztott ezer
közül?
– Nálam nincs eladó leány! édes czimborám: de a szomszédban, a sugoviczi
kastélyban ott van egy neked való kisasszony: igazi gyöngyömadta szép
Diána!
– Szép-e?
– Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy tevepárducz!
– Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárduczé?
– De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem összeérnek!
– Hajh! De szeretném ha egészen összeérnének!
– Ajka olyan piros majd megcsattan!
– Meg is csattan az hát!
– Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.
– Micsoda az apja?
– Hát biz az öreg Loncsár nem valami előkelő nemes; – az előtt
disznókereskedő volt, most azonban már földesúr.
Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert azt az
ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojácza, kávésinas volt; hanem
azt, hogy az ősei hetediziglen fölfelé mind nemes urak voltak, azt soha
sem felejti el.
– No, majd meglássuk.
A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra valamennyien
tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is lesimította a haját a két
megnyálazott tenyerével erre az alkalomra.
De majd sóbálványnyá vált ámulatában, a mikor a bárónét meglátta, a kit
csak tavaly vett házas társul az ő daliás szomszédja. Nem ilyennek
képzelte ő azt.
A delnő, a milyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a világért
össze nem tudta volna tenni elől; a feje is ép oly gömbölyű volt, minden
elképzelhető nyak nélkül; az orra és a szemei alig látszottak ki az
orczájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha gurulna.
– Hüh, barátom! mondá Jónás úrfi a házi gazdának. Iszonyú gazdag lehet
ez a te feleséged, ugy-e?
Ezen aztán, a kik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élcz eljutott
a házi asszony fülébe is; az is jót nevetett rajta; kivált miután a
férje megismertette vele az új szomszédot s azt is elmondá róla, hogy
házasodni jár, a szomszédban leányt keres.
A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt. Nagyon
szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes nyilak.
Beszélt a környezetéhez németül és francziául: csipős észrevételeket
téve a furcsa ficzkóra. Azt nem is sejtette, hogy ő mind ezt érti;
hiszen tolmács volt Sztambulban. Ő hozzá csak ráczul beszélt.
Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.
– Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indúl. Ha gazdagot keres,
inkább egy ilyen guggonűlő chinai bálványt vegyen el, a milyen én
vagyok; hogysem egy délczeg karcsú tündért; mert a chinai bálványt nem
lopják el kelmedtől; de a bűbájos Diána bizony felrakja kelmednek a
homlokára azt a koronát, a mivel Acteont elvarázsolta.
Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon? Nem is értette ő, hogy
min kaczagnak most olyan nagyon? Nem is akart ő semmi gorombaságot
mondani erre: csak a philosophiáját fordítá kifelé.
– Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelőapámnak, a ki yongleur
volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér asszonyunk, a ki
négyszerte kövérebb volt még excellentiádnál is. Alláhra mondom: még azt
is elszöktették tőlünk egy éjszaka.
Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a régi
módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább «felvágta az égót»
az olyan ember, a ki nem engedte magát lecsepülni, hanem visszatromfolt.
A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább mulatni, egy
darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de később aztán, mikor
kártyázásra kerűlt a dolog, a mulatság árát mások fizették meg. Azt nem
mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a legszükségesebb tudományt a világon
milyen tökéletesen megtanította a nevelőapja: a kártyázás tudományát,
ebben tökéletes volt. Az urak azt mondták rá, hogy «a bolondé a
szerencse.» De semmi illetlen paklizáson rajta nem kaphatták.
Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant tarsolyán.
Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma egy
helyen agyon nyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a kapufélfától
véve bucsut, iramodjék odább.
Ő bizony nem várt vele, a míg az uraságok tíz-tizenegy óra felé
felébredve kezdenek kiabálni szappany és melegvíz után, hogy a képes
felüket megborotválják; hanem a mint első pirkadásra elkezdték a sárga
rigók a kertben kiabálni a «mit hoztál fiú?»-t, azonnal csizmát rántott,
lement az istállóba, felnyergelte a lovát, senkinek borravalót sem
adott; odább állt nesz nélkül.
A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovicz? Az
megmagyarázta neki, hogy a merre a legtöbb disznótúrás van: – nem
téveszthetni azt el. A szag után odatalálhat. – Nincs olyan illat a
világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.
Délre már ott volt Jónás Sugoviczon, Loncsár uram kastélya udvarán.
Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz volt; a mit az
új gazda, – a ki nem tudta egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba,
– csak félig tett lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a
megvakult, porral belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a
többiek ellenben annál inkább ragyogtak tarka szines üvegekkel.
Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi czimboráival együtt, a
mikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.
Ők akkor jártak a vacsora vége felé.
(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás úrfi
délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora volt:
tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s annak éjfélre
lesz vége.)
A vendégek is mind rácz uraságok voltak. Tagjai annak a harminczezer
rácz családnak, a kiket Csernovics Arzén patriarka hozott be magával
Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török hadjárat alatt.
Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, a ki sok bort
iszik; hanem az, a ki nem győzi.
– No fiam! – kiálta Loncsár uram az új vendég elé, a kit hat
vadász-kutya kisért nagy csaholva végig a tornáczon: – hát én hozzám
jösz látogatóba, vagy a lányomhoz?
– Biz a leányodhoz én.
– Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a czifra szobába. Csak aztán