Pusztai találkozás; Patak banya - 17

gyújtom fel: csak ezt az egyet bocsásd meg!
– Júdás! Júdás!
– De te semmit sem felelsz nékem én teremtőm, én bírám! Messze vagy
tőlem? Nem hallod a féreg lélekzetét? Hát majd közelebb megyek hozzád!
Szemtől szemben! Ott ítélj meg engemet.
Indult kifelé.
– Hová mégy anyám?
– Megyek kis fiacskám az Istenhez, megkérdezem tőle: igazat mondott-e a
pap? Megkérdem tőle, ha megbocsátja-e?
Felment a padlásra, felvitte a kötelet is.
*
A nap rég lement, a mézeskalácsos sátorok bevonták a szárnyaikat, a
csillagok felgyuladtak, mikor a bátyura elő mert jönni házi rejtekéből.
Egész nap őrizte házát, hogy a szentségtörő innep bűnéből valami szenny
ne ragadjon rá, se háza népére.
Első dolga volt felkeresni Patakékat. Patak István folyvást aludt; a kis
gyermekek egyike bölcsőjében, másik a szoba közepén. Sírt mind a kettő.
– Hol van anyád, te gyerek?
– Elment az Istenhez, valamit kérdezni akart tőle, aztán még most sem
jött vissza.
Az öreg ember összecsapta a kezeit és ösztönszerűleg rohant a padlásra.
Másik perczben a karjain hozta a lélektelen hullát. Nyakáról úszott a
kötél. A szép, szelíd arcz meg volt kékülve.
– Ember ne aludj! – ordított a vén ember. – Nézd, mit csinál én velem ez
az asszony.
Patak István felvetette szemeit s egy rémeletes kiáltás után újra
behunyta. Örökre.
Az ordító gyülevész betódult a házba. Könyörület és szívtelenség,
részvét és átok, fájdalom és káromlás vegyes üvöltései töltötték be a
kis lakot. Ez volt a szegény asszony virrasztó éneke.
Aztán eljöttek a bírák. Azok elhatározták, hogy szentelt földbe nem
szabad temetni egy ilyen elkárhozott léleknek a testét, a kinek nagyobb
volt a bűne, hogysem megbocsáttatnék. – Ez volt a szegény asszony
búcsúztatója.
Azután begyűlt a közrend. Az azt határozta, hogy de bizony nemcsak hogy
a közönséges temetőbe, de még a falu határában sem; mivel az ilyen
gonosztevő holtteste miatt elverné a vetéseket a jég, meg a sáska. Ez
volt a szegény asszony siratója.


VII. (Az utolsó szó.)
Azután eljött a vármegye hóhéra és a szegény asszonyt eltemette egy
árokba, mely Somogy és Baranya vármegyéket elválasztja. – Ez volt a
szegény asszony temetése.
Azután eljött a monda, ráült a szegény asszony sírjára és elmondotta
nemzedékről-nemzedékre, hogy ott egy istentagadó vallásáruló van elásva,
a ki a maga bűneinek súlyát nem birta elviselni és felkötötte magát.
Eltemette a hóhér; az árokban temette el, a mint érdemelte.
Ez a _Patak banya_.
Hiszen egy áruló nem is lehet egyéb, mint _banya_.
Ez az igazságszolgáltatás. Ez az utolsó szó ide alant.
Ez az utolsó szó?
A szegény asszony appellál ez ellen. Nincs egyéb óhajtása, csakhogy az ő
kis fiait ne nevezzék Júdás-ivadéknak. Elégtételt ád, csak fiain
könyörüljenek. Nem kiván egyebet tudni, csak azt, hogy megbocsátja-e
neki Isten? Erre kiván feleletet, miután lelkiismerete nem tudott rá
felelni…
*
Néhány nap mulva a fiskus két álarczos haramiával találkozott egy erdő
mélyében. Lovát megállították, magát, kocsisát lerántották, megkötözték,
száját betömték, akkor felvetették a kocsiderékba; a két haramia felült
a kocsiba, s tüskön-bokron keresztül visszahajtottak.
Késő estve érkeztek meg az erdő széléhez, melynek árkába a szegény Ilona
volt temetve.
Itt levették a fiskust és feloldozták.
– Állj egyenesen.
– Tudod ki van itt eltemetve?
– Az a szegény asszony, a kit te gázoltál össze.
– Tudod, hogyan halt meg?
– Tudod, ki temette el?
– Tudod, ki vagyok én?
A fiskus egy szót sem szólt. Az ember levette álarczát, a mi fölösleges
is volt; a fiskus úgyis felismerte a bátyura durva hangját.
Egy mozdulatot tett, hogy mellen ragadja a vén embert, de az öreg
észrevette a szándékot.
– Ember! – szólt ásóját ütésre emelve, – nem birokra hoztalak én ide,
hanem számadásra. Itt van ez az ásó, ásd fel ezt a sírt. Ha szót nem
fogadsz, összedarabollak.
A fiskus szó nélkül kezdett ásni, s nemsokára előfehéredett a rögök alól
a szegény asszony patyolat ruhája.
– Megállj! – szólt az öreg reszkető hangon, – a többi nem a te dolgod.
Maga lépett a gödörhöz, gyöngéden elhárítgatta a göröngyöket, s a hullát
kiemelte a szomorú üregből. A másik ezalatt a bokorból egy festetlen
koporsót húzott elő. Abban elhelyezték a testet s a fedelet rászögezték.
Azután ugyanazon bokorból előhúztak egy petrenczerudat, abba belefűztek
két kötelet, s a két kötélbe elhelyezték a koporsót.
Az öreg intett a fiskusnak, a ki az intést megértette s gépszerűen fogta
meg a rúd egyik végét s emelte fel a koporsót, a szerint, a mint az öreg
ember társa cselekedett.
– Levedd a kalapodat, te isten-ostora! – rivallt az öreg, öklét emelve a
fiskusra, – mert most szentet viszesz.
A fiskus levette kalapját s úgy vitte görnyedve a koporsót a fiatal
emberrel. Az öreg ember a koporsó mellett a fiskus oldalán lépdegélt
csendesen, lehajtott fővel, kúszált hajjal, halkan zokogva.
A temetőbe értek. Ott újra parancsolta az öreg a fiskusnak, hogy ásson.
– Tudod, ki fekszik itt?
– Az a szegény ember, a kit semmivé tettél.
A fiskus ásott.
Mikor az ásó megakadt a Patak István koporsójába, az öreg félrerántotta
a fiskust s egy kötél segélyével kiemelték a koporsót.
Azután leszállott a sírba s pandalt ásott. Oda behelyezték Ilonát férje
jobbjára, azután visszabocsátották Patak István koporsóját.
Eltemették mind a kettőt együvé.
– Most már számoljunk uram! vissza megyünk, a honnét eljöttünk.
Az erdősaroknál a kiásott gödör szélén újra megállapodtak.
Az öreg ember egy csomó kötelet vett elő szűre ujjából s a fiskus szeme
elé tartotta.
– Látod mi ez?
– Látom, – felelt az komoran.
– Tudod micsoda?
A fiskus hallgatott.
– Az az istráng, a mivel az az asszony kivégezte magát… Tudsz-e
imádkozni?
Semmi felelet.
– Tudsz-e imádkozni, ember? – mennydörgött az öreg. – Ha tudsz, hát csak
fogj hozzá, még most van rá idő. Sírod szélén állasz… Mondjad: Mi
atyánk…
Öntudatlanul mondta utána:
«Mi atyánk Isten?»
– Térdre fenevad! térdre! úgy imádkozzál. Verd a melledet… «Mi atyánk…»
A fiskus engedelmesen utána mondta mind azt, a mit az öreg diktált.
Az ima közepén már nem várta, hogy mondják előtte. Mondotta maga,
gyorsan, ész nélkül:
«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt e
földön is. A mi kenyerünket mindennapit add meg nékünk ma. És bocsásd
meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben azonképpen itt a földön is. A mi
kenyerünket, mindennapit add meg minékünk ma. És bocsásd meg a mi
vétkeinket _miképpen menny_…»
Izzadt, rettegett, fogai vaczogtak. Oly hosszú most ez a rövid imádság.
Nem akar vége lenni. Bárcsak ne lenne vége az éjjel. Majd addig valaki
jön…
A vén ember türelmetlenül rivallt rá:
«Miképpen mi is megbocsátunk…»
«Miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek…»
Az imának mindjárt vége lesz.
Az öreg felemelte az ásót; a fiskus állati ordítással ugrott fel s
megragadta a vén ember kezét.
– Oh, ha hisztek Istent, ne öljetek meg!
A vén ember durva erővel lökte el magától a nyomorultat, hogy hanyatt
esett a kihányt földre. Azután odalépett hozzá, – sáros bocskorával
hasára hágott, s az ásó élét szívének szegezte…
– Hát hiszesz te Istent? – – –
– Hiszek, hiszek, hiszek, hiszek! – szólt az összekulcsolt kezekkel.
– Az ördögök is hisznek! – mormogott az öreg – és rettegnek tőle. Hát te
rettegsz-e?
– Rettegek, rettegek, igen rettegek – –
– Éppen mint az ördögök. Hát hiszed te azt, hogy az Isten megfizet?
– Hiszem, hiszem, hiszem! – – –
– Melyik világon? Ezen, vagy a másikon?
– Ezen a világon!
– Hazudsz ember! – s a fiskus felordított, mikor az ásó élét e szóra
szivének feszülni érezte.
– Hazudsz ember! ha az igaz volna, akkor az a szegény asszony most is
élne, te pedig már lógnál.
– Jaj, jaj, nem ezen a világon, nem ezen a világon. A másikon, az
örökkévalón.
– Én is azt hiszem. Hát nem is avatkozom ő szent felsége tanácsába. Meg
akartalak ölni ember, de nem öllek meg. Szégyen volna, ha én nem hinnék
Istenben, mikor még te is hiszesz. Legyen az övé a bosszúállás; ez úgy
is kicsiny volna, a mit én állanék helyette. Állj fel, nézz a szemem
közé, nézz meg jól. Ismersz-e engem?
– Jaj, jaj, nem ismerem kelmedet Péter bátyura! Sohasem láttam kelmedet.
– Most is hazudsz. Ez is az Isten büntetése rajtad, hogy nem mersz
igazat mondani. Én vagyok a vén Csősz Péter. Eredj! nem kell az életed.
Ha neked kell az enyém, hát otthon találsz mindenkor. Fel is
akasztathatsz. Ne ez az ásó, ne ez a kötél is. Csinálj vele a mit
akarsz… Az erdőben a kocsid, eredj haza…
Az öreg ott hagyta a fiskust s hazatért fiával együtt. A fiskus ott
állott az üres sír fölött az ásóra támaszkodva, s nézett utánuk.
Mikor már nem látta őket, akkor a kötelet belé akasztotta nyakába,
kétszer körül kerítette, megkötötte csokorra, hogy a két vége a mellén
fityegett le; azután marokra fogta az ásót s elkezdte vele a sírt
betemetni. Mikor azt betemette, akkor kezdte behúzni az egész hosszú
árkot az erdőszél hosszában. A felhányt földet egyengette, taposta,
igazgatta, mint a sírokat szokás.
Erővel kellett onnan elhurczolni.
Meg volt őrülve.
Az uri ruha nem sokára lefoszlott róla; elhagyott, elvesztett mindent,
csak a kezében maradt ásót és a nyaka körül tekert kötelet őrizte
gondosan. Ha el akarták tőle venni, sírt mint a gyermek. Ne vegyék el
tőle, mert az az ő kenyere.
[Illustration: Nyakában a kötél, vállán az ásó…]
Azzal járt házról-házra, templomajtókba, temetőbe és az erdőszélre; – a
hol árok volt, azt behúzta, a hol nem volt, ott sírt kezdett ásni,
mindenütt, folyvást imádkozva:
«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt a
földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma. És bocsásd
meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is…»
Megvénül, állát kiveri, arczát benövi a szakáll, hogy csak két buja
szeme villog ki közüle.
Nyakában a kötél, vállán az ásó, ajkán az imádság:
«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben…»
Megbocsátja-e? Neki?
A szegény Ilona azt felelné:
Meg.