Nagy Balogh János élete és művészete (1874-1919) - 1

NAGY BALOGH JÁNOS
ÉLETE ÉS MŰVÉSZETE
(1874–1919)
EGY ISMERETLENÜL ÉLT FESTŐ EMLÉKKÖNYVE
16 KÉPES MELLÉKLETTEL ÉS 13 SZÖVEGBE NYOMOTT RAJZZAL
SZERKESZTETTE ELEK ARTÚR
BUDAPEST, AMICUS KIADÁSA, 1922
EZEN KÖNYV PÁPAI ERNŐ MŰINTÉZETÉBEN, 500 SZÁMOZOTT PÉLDÁNYBAN KÉSZÜLT


TARTALOMJEGYZÉK
Petrovics Elek: Előszó 9
Elek Artúr: Nagy Balogh János élete és művészete 11
Bálint Jenő: Nagy Balogh János az ember 46
A KÉPES MELLÉKLETEK JEGYZÉKE
1. Önarckép. (Ceruzarajz.) Bálint Jenő tulajdona 4
2. Kubikosok. (Tusrajz.) A Szépművészeti Múzeum tulajdona 21
3. Kubikosok. (Tusrajz.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 21
4. Műteremrészlet. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 23
5. Kubikosok. (Szénrajz.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 25
6. Zsákhordó munkások. (Szénrajz.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 27
7. Mezei munkás. (Olajfestmény.) Sipos László tulajdona 29
8. A művész szobája. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 31
9. Konyhai csendélet. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 33
10. Virágcsendélet. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 35
11. A művész anyja. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 53
12. Önarckép. (Olajfestmény.) Dr. Laub László tulajdona 55
13. Önarckép. (Olajfestmény.) Bálint Jenő tulajdona 57
14. Önarckép. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 59
15. Önarckép. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 61
16. Önarckép. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 63


ELŐSZÓ.
A művész, akiről ez a szép könyv szól, egész életében elbujva és
névtelenül dolgozott, a föld örömeiből csak a munka örömére vágyott,
egyébként beérte hitével önmagában és lelkének nyugalmával. Csak arra
volt gondja, hogy munkáit megőrizze a múzeum, az utókor számára,
amelynek elismerésében olyan szilárdan bízott, mint a hivő, aki a földi
lét örömtelenségét panasz nélkül viseli el a túlvilági élet biztos
hitével lelkében.
Igy történt, hogy Nagy Balogh János neve holta után jelent meg először a
nyilvánosság előtt, a Szépművészeti Múzeumban, amelyre kivánsága szerint
egész művészi hagyatéka maradt. Öt képe vált ott láthatóvá, s a művészet
barátai meglepetve fedeztek fel bennük egy nagy tehetségű, biztos és
erős ösztönű művészt, akinek ritka érzéke volt a tónus gyöngédsége és a
felület zománcos szépsége iránt, akinek munkáit azonban mindenekfelett
az tette vonzóvá, hogy mögöttük egy áhitatos és tiszta művészlélek
megindító világának képe rajzolódott.
Ezt a világot, amelynek emberi és művészi érdekessége akkor éppen csak
felvillant szemünk előtt, egész mivoltában tárja fel most ez a könyv,
teljesítve Nagy Balogh János barátainak azt a vágyát, hogy írásban és
képben is munkálják és terjesszék annak a férfiúnak művészetét, akinek
emlékén olyan példás hűséggel virrasztanak. Buzgóságukért, lelkes
odaadásukért nemcsak Nagy Balogh János tekint le hálásan reájuk, hanem
hálásak vagyunk mi is, mindnyájan, akiket elkalauzoltak a művészet és a
baráti hűség eszményeinek tiszta világába.
Budapesten, 1922. március 2.
PETROVICS ELEK.


NAGY BALOGH JÁNOS
ÉLETE ÉS MŰVÉSZETE
(1874–1919)
Egy észrevétlenül elmúlt élet emlékeit és tetteit idézzük föl ezekben a
sorokban. Olyan művészét, kinek a míg élt, a mindennapi gondon és az
ünnepnapok munkájának örömén túl úgyszólva semmit sem adott az élet;
olyan sztoikus emberét, kinek a jövendő sokkal adósa: mindazzal a
megbecsüléssel, hírrel és dicsőséggel, melyet a tájékozatlan jelen tőle,
az ismeretlentől és névtelentől megtagadott.

I.
Budapesten, egy külvárosi szomorú házmesteri lakásban született Nagy
Balogh János, 1874 augusztus másodikán. Gyermekkora és ifjúkora
történetének nem maradt tanuja, ő maga nem szívesen emlékezett róla.
Bizonyos csak annyi, hogy szülei végzetesen szegény emberek voltak. Az
apja háziszolga, majd házmester, de egyetlen fiáért, ha módja és akarata
van is hozzá, keveset tehetett volna, mert korán meghalt. Körülbelül tíz
éves volt akkoriban Nagy Balogh János. Attólfogva az édesanyja nevelte:
táplálta, ruházta, ő taníttatta mesterségre, később pedig, mikor fia
belemerült a művészetbe, ő lett rajzainak, festményeinek leggyakoribb
tárgya: mikor már elöregedetten, megtörődve semmit sem adhatott neki, –
a modelje.
A szobafestést és a mázolást választotta mesterségének a fiatal gyerek.
1895–96-ban és 1896–97-ben a fővárosi iparrajziskola, 1898–99-ben az
Iparművészeti Iskola esti tanfolyamait látogatta. S közben elhatározássá
lett benne annak vágya, hogy művésszé legyen. Valahogy eljutott
Münchenbe. Az 1899–1900-iki téli félévben az Akadémia esti tanfolyamára
járt és Herterich tanár osztályán rajzolgatott aktot. Erről
bizonyítványt is kapott, mely jó eredményről tanúskodott.
Ott készült rajzait nagyrészt hazahozta, s egyéb hagyatékával azokat is
a Szépművészeti Múzeum őrzi most. Félíves rajzpapirosra szénnel,
krétával rajzolt nagyméretű aktok, az akadémiák hagyományos és
érdektelen beállításában konvenciós mozdulattal álló, ülő, támaszkodó
emberalakok. Igazi iskolás munkák, melyeken megérzik, hogy járatlan kéz
húzta vonalaikat és dörgölte szét rajtok a szenet. Egy tulajdonságuk
azonban így is szembetűnik: az alakoknak jól megfigyelt és pontosan
érzékeltetett mozgása. Olyan tulajdonság, mely a későbbi Nagy Balogh
művészetére nézve is jellemző lesz. Ez a talán másfél tucatnyi
akttanulmánya képviseli Nagy Balogh János életében a művészi iskolázás
időszakát. Mindössze ennyi volt a rendszeres tanulása; ami utána
következett, az autodidakszis volt, a gyakorlatból, a művészbajtársakkal
való beszélgetésekből, de legfőként a természetből merített tanulságok.
Művészi elhívatottságának sejtelme nyilván Münchenben erősödött benne
tudattá. Ott szerezhette első mélyebb művészeti benyomásait is, melyek
azután elhatározóvá lettek fejlődésére. München volt az a hely, hol
először világosodott meg elméjében a rembrandti művészet jelentése. Ott
tanulmányozhatta behatóbban először az emberi lélekábrázolás másik nagy
mesterét, Frans Halsot is. Maga mívelését is német földön kezdhette meg,
ahol német bajtársak példája kalauzolta el érdeklődését a gondolkodás
nagyjainak körébe. Nagyon szeretett olvasni, s ha rendszertelenül
olvasott is, kitünő emlékezése összetartotta olvasással szerzett
ismereteit. Münchenben ráérzett a német filozófia izére, s itthon azután
nagy elmerüléssel olvasgatta Kantot, olvasgatta Schopenhauert. Első
zenei emlékeit is alighanem Münchenből hozta. Verdivel, de különösen
Wagnerrel, kinek zenéjét nagyon szerette, ott ismerkedhetett meg.
Mindent összevéve: a Münchenben töltött idő, minden nyomorúságával, a
rágódó éhségnek és sok egyéb megalázásnak az első napbalátás
gyönyörűségével vegyült emlékével, a boldog álmoknak élettartaléka lett
számára. Későbbi és még sivárabb életét az táplálta illuzióval.
Itthon a tanulás folytatására már csak elvétve és bizonytalan
időközönként jutott módja. A küzdelmes élet várt reá. Két keze
munkájával annyit kellett keresnie, hogy a festéssel elvesztett idő
kárpótlására és szegény édesanyjának gyámolítására való is jusson
belőle. Amíg az idő engedte, szobafestő volt a nappali órákban. Ilyen
munkát végezni vidékre is eljárt, s amit keresményéből megtakarított,
abból húzta ki a téli hónapokat. Létének fájdalmas mozzanata volt ez a
vergődése a durva mesterség és a magasztos művészet között. Nem is
beszélt róla szivesen.
München után Pesten éldegélt nehány évig az édesanyjával. 1905-ben, vagy
1906-ban Kispestre költöztek, a szegény emberek nyomorúságszagú
világába. De Kispest már nem város, a falu és város között valami
középféle, az ege nagyobb és tisztább a városénál, főbb utcái a szabadba
visznek, mezőkre, szántóföldekre, ahol animálisabb, s a foltot és
mozdulatot tanulmányozó festőnek változatosabb és érdekesebb életet él
az ember. Abból az időből maradt meg Nagy Balogh János hagyatékában egy
francia képeslap, melyet valamelyik barátja küldött neki Párisból.
Millet-nek egy festményét ábrázolja a lap. A külvárosban született és
külvárosban tengődő magyar művésznek ez lehetett az első találkozása a
francia mesterrel. Találkozása az élet óceánján egy nem is sejtett
rokonnal, akiben megrezdülve ismert azonnal önmagára. Az ilyen önmagára
ismerés a legtöbb művészéletben döntő hatású szokott lenni. Nagy Balogh
életében a pályának, a követni való útnak fölismerését jelentette.
Ettőlfogva értette meg vonzódását az élet bizonyos egyszerű
motivumaihoz, érdeklődését a föld munkájában robotoló emberek forma- és
mozdulatváltozásai és szines nyilvánulásai iránt. Elképzeléseinek
tárgyköre nagyot bővült ezzel a motivummal. Addig csak azt rajzolta,
vagy festette, amit közvetetlen környezetében látott: szegényes
szobájának falait, konyhájuknak csöndéletté szerkesztett nyomorúságos
holmiját, öreg édesanyját rabszolgálói létének minden mozzanatában: a
teknő előtt mosva, a küszöbön ülve és varrva, végül pedig önmagát, szőke
szakállú hatalmas fejét.
Akkortájt kezdték meg Kispest határában a Wekerle-telep építését. A
sivár tájék egyszeriben benépesedett. Megjelentek az Alföld zömök
kubikosai taligáikkal, csákánnyal, ásósan, és gépies szorgalommal túrták
föl a talajat és hordták talyigájukon a földet. Nagy Balogh napról-napra
kijárt hozzájuk és rajzolta alakjukat, mozdulataikat vázlatkönyveibe.
Önmaga fejét kivéve egy motivum sem foglalkoztatta ennyi ideig és ilyen
mélyrehatóan. Millet ihletét érezte megújhodni magában. És nagyszabású
festményekre gondolt, melyeken csoportokká szerkeszti majd annyiszor
megfigyelt alakjait, ásó, talicskázó, zsákot hordó, munkára ballagó és
munkából hazatérő embereit. Néhány kisebb képen meg is valósított
terveiből egyet-mást. De azoknál sokkal nagyobb valamire gondolt,
monumentális festményekre, mint arról két hatalmas méretű kartonja
tanúskodik, melyeken a félig életnagyságú alakok cselekvénye, folt- és
mozdulatkompoziciója már egyensúlyba szerkesztetten és formai
tekintetben is kialakultan várta a végleges kivitelt.
Ám ekkor beledördültek csöndes és szegény életébe Európa ágyúi. Nagy
Baloghot elvitték katonának, az ő sorsa is az ároklakóké lett, a
százezernyi névtelenül szenvedőé. Közkatonasorban szolgált, de módját
tudta ejteni így is, hogy a fáradságos szolgálat pihenő óráiban
rajzolgasson. Akkor telik meg vázlatkönyve a katonaélet alakjaival, a
mozgó és dolgozó katonaemberek mozdulattanulmányaival. Szép világot is
járatott vele a háború. Elkerült Oroszországba, a Sztrij folyó mellé,
melynek partjairól és a rajtok nyüzsgő életről sok följegyzést rajzolt
vázlatkönyveibe. Egy szerencsétlen shrapnell azután megszabadította a
katonai szolgálattól. Jobb vállán érte a sebesülés. Rokkantan került
haza, kórházból kórházba vándorolt. Sebe végzetessé vált benne a
művészre. Megbénította karját, s bár a munkára nem tette képtelenné, de
mozgását mégis megnehezítette. Most már csak kisebb méretű rajzokat
tudott készíteni, ceruzarajzokat és finom tollrajzokat, kórházi
vándorlásának állomásairól, az Üllői-úti klinika, az új Szent
János-kórház épületeiről és kertjéről. Csöndes lemondással nyugodott meg
abban, hogy nagy terveit nem fogja megvalósítani: hatalmas vásznain
immár nem fognak megéledni víziói, a földet túró szegény emberek csöndes
hőskölteményei.
– Letört sas vagyok – mondta egy barátjának – béna lett a szárnyam.
A sas kedves madara volt: a végtelenségnek és benne a halandó akaratnak
és erőnek jelképe.
– Nem olyan a fejem, mint egy sasé? – kérdezte egy másik barátjától,
miközben annak műtermében ült és féloldalt a tükörbe nézett.
Nem közönséges fej volt az. Plebejusi szerkezetében erőt és
elpusztíthatatlannak tetsző egészséget éreztetett. Arca puha képleteinek
– az izmos orrnak, a húsos ajaknak – völgyei és dombjai, mintha csak a
fény és árnyék játéka számára születtek volna. Egész művészpályájának ez
a hatalmas fej volt a főmodelje. Számtalan változata maradt meg rajzban,
olajban. Ez a fej szinte _a_ természetet jelentette művészi életében,
ezt a kicsiny, önmagához tartozó részét a természetnek legalább is
alaposan ismerte, annyira, hogy ő, ki egyéb alakos rajzait nem igen
szokta a vázlat állapotján túl fejleszteni, önmaga fejének ábrázolásait
elfogódás nélkül és biztosra menő lendülettel vitte végig.
Szeliden, önmagával és az emberekkel elégedetten nézett szét a világon
az a monumentális fej. Nem sokat kivánt a világtól gazdája, s ami
keveset kapott, azzal beérte. Az élet gazdagságának nyilvánulásait
szinte nem is ösmerte. Még a természet is, amelyben életének nagyobb
részét leélte – a kispesti természet – szegényes, csaknem koldusi volt.
De Nagy Balogh János éppen ezt szerette benne. Gőgösség és hivalkodás
nélkül szerette a szegénységet. A szürke volt a kedves szine és
művészete nem ismeri a nap fényét. Az élettől semmit sem kért. Nem
vágyott se jobb életmódra, se pénzre, se szereplésre, vagy ismertségre,
hírre. Kiállításon egész életében egyetlenegyszer vett részt (a Nemzeti
Szalón egyik tárlatán mutatta be édesanyja kisméretű egész alakos
képét). Nem fájt neki, hogy nehány művészbarátján túl senki sem tud
róla. Egész jelenét odaadta a jövőért. Óriási hittel tudta, hogy az ő
ideje a halála után kezdődik majd, s hogy mindaz, amitől a jelen
megfosztotta, utóléri majd létének az életen túl következő
végtelenségében. Nagy véleménnyel volt művészetéről. Azért is nem
szeretett megválni műveitől: tartogatta azokat az öröklét őrzőhelye, a
múzeum számára. Meghitt embereinek sokszor beszélt arról, hogy rajzait
és festményeit a Szépművészeti Múzeumnak szánta. Ennyi volt mindaz, amit
érvényesülése érdekében tett.

II.
Ilyen volt az élete. És milyen a művészete? Egyenetlen, mint az
autodidaktáké, kiknek a sugallat óráiban tökéletesre sikerül az, mi
egyébkor elgyöngülten és bizonytalanul kerül ki a kezök alól. Mert az
autodidakta fogalma a művészetben nemcsak annyit jelent, hogy valaki
magától tanulta mesterségét, hanem annyit is, hogy nem tanulta meg
tökéletesen. Hogy az érzés, mely nagy, sőt olykor hatalmas benne,
nincsen a keze ügyében: nem tudja olyannak kialakítani magából, hogy az
belső melegéből kikelten is teljes értékű illuzióját adja önmagának.
Bármilyen sztoikusan viselte is sorsát és bármily bölcs derűvel
igyekezett is elhelyezkedni benne, – az élet gonoszul bánt vele.
Megfosztotta az alapos tanulás alkalmaitól és nem hagyott neki időt
arra, hogy erejét nyugodtan megérlelje nagy feladataira. S mikor a
rapszódiás munka közben tervei mégis annyira megértek és kifejező
készsége annyira kifejlett, hogy bizakodva foghatott volna nagy
kompozicióinak megvalósításához, a halál elszakította élete fonalát.
Meghalt, minekelőtte azzá tudott volna lenni, akivé rendeltetett.
Művészetünk történetében nem ismeretlen sors. Sajnálni való, hogy annyi
fájdalmas tapasztalat után is olyan gyakori.
Hogy mi minden semmisült meg ezzel a korán bevégződött élettel, arról
kész munkáinál teljesebb fogalmat adnak vázlatos tervei. Volt Nagy
Balogh életének egy korszaka, – a körülbelül 1903-tól 1905-ig terjedő
három esztendő – melyben a fiatal művész csodálatos termékenységgel
vetette papirosra zárt kompoziciókká fejlesztett képtárgyait. A
ceruzával, de leginkább tollheggyel rajzolt vázlatoknak hosszú sora
tanuskodik képzeletének azidőbeli gazdagságáról és változatosságáról.
Nagy Balogh abban az időben nagyméretű és népes, mozgalmas
kompoziciókról álmodozott, körülbelül olyanokról, aminőket Munkácsy
festett pályája elején, de később is. Vannak közöttük a való életből
kiválogatott realisztikus jeleneteket ábrázolók, s éppen ezek
emlékeztetnek Munkácsy bizonyos tömegjelenetes képeire (a Sztrájkra, a
Zálogházra stb.). Ilyenféle az a ceruzarajza, mely egy gyülekezet
közepén szónokló embert ábrázol, vagy egy 1905-ből való karcmodorú
tollrajza, melynek tárgya egy asztal körül ülő család. Másik ilyen
vázlata kórháztermet ábrázol, benne ápolónők és betegágyak. Egészen
kialakított, részleteiben is megoldott kompozició az a tollal rajzolt
vázlata, mely birósági termet mutat, egyensúlyosan szétosztott
tömegekkel, a pathetikus mozdulatú vádlott férfival és mögötte kezét
tördelő asszonyával. Úgyszólva teljesen kész kép-théma egy cirkusz
belsejét ábrázoló tollrajza; a padsorokban a sokfejű közönség tömege, a
porondon vágtató lovon tornázó akrobata. Egy 1905. januáriusi keltezésű
pompás előadású tollrajzán gyermekekkel foglalatoskodó szerzetesek
csoportja látszik. Történelmi tárgyú kép, vagy talán illusztráció
tervének készült egy tusrajza, melyen elitéltek processziója vonul egy
híd boltnyílásán át, a gesztikuláló nép sorai előtt.
Vallási tárgyú képek tervei is foglalkoztatták. Megmaradt egy tollrajza,
melyen a keresztről levett Krisztus testét tartják a tanítványok,
mielőtt nyugovóra tennék mesterüket. Egy 1905-ös évszámmal jelzett
tollrajzon a megfeszített Krisztus előtt és mögött emberek sokasága
imádkozik állva és térden. Egy másik tollrajza a Golgothát ábrázolja,
rajta a három kereszt, köröttük katonák és térdeplő nők.
Az akt problemája is kisértgette Nagy Baloghot. Érdekes kompoziciós
megoldást talált egyik vázlatán Ádám és Éva paradicsomkerti idylliuma
számára. Egy félíves méretű tollrajzán pedig eredeti módon alakított ki
egy bacchusi jelenetet: bolthajtásos fülkéjű borospincében ülő, álló
férfiak és nők népes társasága vigad egy hatalmas hordó körül. A hordó
előtt egy női akt térdel féllábbal zsámolyon és egyik kezével
szőllőfürtöt emel, a másikkal borosüveget. (1905 februárius jelzést
mutat a rajz.)
Megfestésre ebből a sok tervből semmi sem került. Mindössze három kisebb
méretű kompoziciós színvázlata maradt a hagyatékában. Az egyik – a
méretre legnagyobbik – halottaknapi jelenetet ábrázol: imazsámolyt,
amelyen öregasszony térdepel és mely körül gyertyák égnek a földön. A
háttérben hosszú és zsúfolt sorban asszonyok, gyermekek. Mindez teljesen
vázlat-állapotban, fekete kontúrok közé fogott színfoltok alakjában. Egy
jóval kisebb, szintén papirlemezre festett olajvázlata nagyjából annak a
korcsmai jelenetnek változata, amelyet más alkalommal tollal is
papirosra vetett.
Nem nehéz elképzelni, mért nem fejlesztette ezeket a szépen megérlelt
terveit kész festményekké Nagy Balogh. Egyik ok ereje elégtelenségének
tudata lehetett. Kompozicióinak megvalósítására az emberi alak fölényes
ismeretére lett volna szüksége. S ilyenfajta alaposabb tanulmányokra
Nagy Baloghnak azután, hogy Münchenből hazakerült, nem igen jutott
alkalma. Akadnak ugyan hagyatékában szép számmal kisebb aktrajzok,
melyek 1903-ban és 1904-ben készültek. De mind csak afféle pillanatnyi
fölvétel, gyors kézzel és vázlatosan megérzékített mozdulata a
félóránként váltakozó esti aktoknak. Későbbi alakos tanulmányai is
jobbára mozdulatvázlatok. S meg kell adni, hogy az állandó gyakorlat
szemét is, kezét is bámulatosan biztossá tette (ahhoz képest, hogy
teljes életében csak félerővel élhetett a művészetnek). A vázoló
előadásban, annak mindenféle módjában és eljárásában is, nagy ügyességre
tett szert. Alakos nagy kompoziciói azonban inkább nyugalmas, mint
mozgalmas elképzelések. Megvalósitásukhoz másféle fölkészültség kellett
volna. Az okok másika az volt, hogy akkoriban még nem sikerült Nagy
Baloghnak olyan festői stilusra találnia, melyben rajzolásbeli
bizonytalanságát mintegy beleburkolhassa és láthatatlanná, de munkája
festői kvalitásaihoz mérten mellékessé is tegye.
Ehhez a stilushoz Millet megismerése segítette el. S az új stilussal új
mondanivalók, új képtárgyak jelentkeztek, a régebbi kompoziciós
terveknél egyénibbek, közvetlenebbül Nagy Balogh lelkéből sarjadottak.
Új látomások homályosították el a régieket s az újabbak a művész egész
érdeklődését lefoglalták. A régiek fokonként idegenekké lettek számára,
mint ahogy idővel bizonyos fokig minden művész számára idegenné válnak
ifjúkorának eredményei. Az új stilusnak megfelelő témakört a
wekerletelepi kubikosok világa szolgáltatta. Nem tudjuk, mikor készültek
első ilyen tárgyú vázlatai, bizonyos csak az, hogy egy 1914-es keltezésű
rajzának tanusága szerint a háború kitöréséig, talán önmaga bevonulásáig
is intenzivül foglalkoztatta a földdel viaskodó munkásoknak élete.
Ceruzával, szénnel, tollal készült vázlatainak se szeri, se száma.
Valamennyi künn készült a természetben és egy-egy élmény mindenikük.
Mégis bizonyos zártság érzik szerkezetükben, ami arra vall, hogy
művészük képzeletével alakítgatta a természetet. Erre vall az a finom
harmónia is, mellyel az előtér mozgó alakjait a háttéri tájék
körülveszi. De leginkább erre vall maguknak az alakoknak megfestési
módja, amely sommázó, a kontúrt is nagy vonalakban összefoglaló és a
formai részleteket széles foltokban feloldó. Millet is ilyenformán
ábrázolta a mezőn dolgozó munkásait: a szemhatár kékjére, vagy a mező
zöld és barna hátterére rajzolódó sötét silhouettenak. Tudjuk, hogy a
természetnek milyen részletekbe hatoló tanulmányozása árán jutott el a
francia művész az összefoglaló előadásnak nagy biztosságához. Annál
csodálatosabb, hogy Nagy Baloghnak, kitől a sors megtagadta az elmerülő
tanulás lehetőségét, sokszor olyan teljes illuziót keltő módon sikerült
ugyanaz az összefoglaló előadás. Legjava ilyen munkáin emberalakjai
arányban kitünőek, mozgásuk pedig a legtermészetesebb amellett, hogy a
kép szerkezetébe pontosan beleillő. Hogy ennyire illuziót tud velük
kelteni, annak az a magyarázata, hogy minden részletet eltöröl rajtuk.
Testüknek megvilágított helyeit érintetlenül hagyja, az árnyékot pedig
széles sík alakjában teríti ki. Az árnyékot és a megvilágított részeket
átmenettel össze nem mossa. Alakjai mégis plasztikusan emelkednek ki a
térből. Tömören és nehézkesen állnak meg a földön, igazi fiai a rögnek.
Arcukból nem mutat meg semmit a festő. Mozdulataikkal sem mondanak el
magukról semmit. Mozdulataik a gépies munka mozdulatai: az ásóé, mely a
földbe váj s a földet a talicskába fordítja, a két karé, mely a talicska
rúdját megragadja, a zsákot vivő vállé és a nehéz súly alatt fontolgatva
lépő lábé. A kubikos-élet mozdulatai. Ha talán távolabbi atyafiságon is
mint Millet, Nagy Balogh szintén a föld fia volt. Őt magát is – vállas,
súlyos alakját – könnyü kubikos-sorban elképzelni. A szeretetben és
állhatatosságban, mellyel ehhez a festői tárgyhoz ragaszkodott, része
lehetett a közös származás és az együvé tartozás érzésének, a
részvételnek is, mellyel ő, a művész, nehéz robotban görnyedő és emberi
nyilvánulásukban mégis oly hatalmas testvéreit nézte.
Hogy nagy, sőt monumentális képeken akarta ezt a motivumot földolgozni,
arra a már említett két nagyméretű kartonjáról is következtethetünk.
Mind a kettő szénrajz. Egyikük földet fuvarozó kubikosokat ábrázol;
ennek előadása az egymáson keresztbe húzott vonalakkal rajzszerűbb, míg
a másik kompozición az előadás festőibb. A kettő közül különösen az
előbbi ád jó fogalmat Nagy Balogh komponáló tehetségéről, foltelosztó
biztosságáról és fejlett egyensúlyérzékéről. Hogy ezeket az
elképzeléseit szinesen is kialakítsa, arra már nem jutott ideje.
Mindössze nehány kisebb vázlaton – olaj- és vízfestményen – kisérelte
meg, hogy a szinek világába beleillessze látomásait.
Sajátságos világ volt Nagy Balogh szineinek világa. Legfinomabb érzései
szólaltak meg színeiben. Halk beszédű lett, amint színt idézett, gyöngéd
és megilletődött. Ha kései önarcképeit kivesszük, egész oeuvrejében
nincsen egy hangos színakkord. A derengő és fakó szinekhez vonzódott,
szerette az édes harmóniákat. Ez az oka, hogy legalább is
kubikos-képeinek vázlatain elerőtlenedik a rajzban olyan súlyos forma.
Durva kubikosait sápadt rózsaszín, kék, sárga ruhába öltözteti és az
ugyanolyan sápadtan kék eget feszíti ki mögéjük háttérnek. Ezeken a
vázlatain a festés módja végtelenül egyszerű, csaknem kezdetleges. Az
alakok kontúrjai között egyenletes intenzitású síkokban tágulnak a
szinek. Ugyanolyan egyenletes sürűségű, szintén síkszerűen ható barna
árnyék mintázza fölületüket. Csak elvétve akad kubikos-képei között
olyan, melyen a szineknek erejük van és az ecsethúzásnak lendülete.
Különben sápadtan, bágyadtan fogják be a színfoltok a vásznat. A
pirosnak, a kéknek, a sárgának legfáradtabb árnyéklatait válogatta ki a
természetből és a festékes ládikóból ez a művész. Ugyanilyen tompított
szinekkel felelt künn a természetben támadt impresszióira is, mint az
tájképvázlatain különösen jól megfigyelhető. Még amikor különösképpen
szines motivumokat igyekezett is vásznán megrögzíteni – egyik vázlatán
virító pipacsos mező festését kezdte meg – az élet ujjongó szinei
vérükfogyottan ernyedtek el ecsetje alatt.
Igaz, hogy túlnyomórészt vázlat az, amin színérdeklődésének ezt a
sajátosságát megfigyelhetjük. Ha terveinek nagyban való megvalósítására
ideje jutott volna, a nagyobb méret bizonyára annak a nagyobb színerőnek
kifejtésére bírta volna, amely – mint látni fogjuk – megvolt benne, csak
a feladatára várt. A halk és gyöngéd színek iránt való vonzódása azonban
művészi lényének természetes nyilvánulása volt. Bizonyára lelkének
eredendő gyöngédsége fejeződött ki általa, kivált mikor a maga egyszerű
létének kezdetleges környezetét választotta ábrázolása tárgyának.
Csöndéleteit, melyeket rideg hétköznapjainak szerszámaiból,
konyhaedényekből, szegényes asztali holmiból szerkesztett össze, és
intérieurjeit, melyekben édesanyja konyháját és a maga egyetlen
nyomorúságos szobáját (amely ágyasháza és egyben műterme volt),
örökítette meg, mind a megilletődés enyhe és finom színei nemesítik meg.
A szeretet végtelen szín-diszkréciója teszi vonzóvá a nyomorúságnak
ezeket a jelképes ábrázolásait. Suttogva beszélgetnek rajtok a szinek: a
fehérrel megitatott kék, a galambszürke, az enyhe sárga, a fehér, a
rózsaszín. Együtt finom, dallamos morajlásnak érzik hangjuk. Mert a
színelrendezésnek, az egy hangzatra igazításnak ritka mestere volt Nagy
Balogh. Sejtelemszerű tónus foglalja össze szineit és teszi hatásukat
változatosságukban is egységes hatásúvá. A legfinomabb kulturával
megszívódott művészek sem tesznek túl ebben rajta, a külvárosban
született házmesterfiún. Még kevésbbé sikerült képein is megvan ez a
tónusos hatás és biztosítja a színeknek egymással való összefüggését.
Virágcsendéletei különösen szép példái ennek a képességének. Lefokozott
színeiket langyos szürkés tónus burkolja be lágy párázatába.
De az ellágyulás, mely bizonyos képeinek enyhe színezésében és általában
megfestésüknek csaknem félénken gyöngéd módjában fejeződik ki, nem volt
állandó lelkiállapota ennek az alapjában robusztus emberi jelenségnek.
Rajzvázlatainak tekintélyes része is temperamentumról beszél,
lendületről, belső izgalomról, energiáról, kivált ha pillanatnyi
mozdulatok megragadására került a sor. De a szín is erőre kap ecsetje
alatt, ha ahhoz a témájához nyúl, amely mint Rembrandtot, őt is
végigkisérte egész művészpályáján: ha önmaga fejét festi. Pontos
időrendjét nem tudjuk annak a hosszú önarcképsorozatnak, melyen Nagy
Balogh önmagán által legbehatóbban tanulmányozta a természetet, mert ő
maga nem írt reájuk évszámot; de a fejek magukért beszélnek és a typus
változásai, fiatalos, majd öregedő megjelenésük, azután előadásuknak
fejlődő önállósága és biztossága magától határozza meg keletkezésüknek
sorrendjét. Elmondhatjuk, hogy festőlétének már legkorábbi szakaszaiban
foglalkoztatta önmagának a feje. Egészen fiatalos, bajusztalan,
szakálltalan ábrázolások tanuskodnak erről. A sorozatot valószinűleg
München után kezdte, és alig kétséges, hogy Rembrandt példája
bátorította erre. A nyomorgó, model nélkül vergődő festő számára
különben is önként kínálkozott kezes és igénytelen modelnek önmaga
tükörképe. A természetnek ezt a nem mindennapi darabját így azután
alaposan megismerte, nemcsak fölszíni megjelenése, de rejtett szerkezete
szerint is.
Örök problémája lett művészetének önmaga feje. Korai változataiban
fiziognomikai elváltozásai is érdekelték, arcának a különböző
lelkiállapotokra válaszoló kifejezései. Egy hetykén félrevágott kalapú
fején a barna tónus alól fehéren csillan ki a szemgolyó. Attól a
röptiben odanyomott fehér festékcsöpptől az egész fej megelevenedik, sőt
tüzes lesz a szemek kifejezése. Egy másik, annál későbbinek látszó
önarcképén, félig nyitva hagyta a szájat úgy, hogy előtűnik a felső
fogsor lapátfogastul és tág réseivel. Ennek a fejének valami ádáz
kifejezése van. Határozott lelkiállapot kifejezésére azonban csak