Buda halála: Hún rege - 5

Mellyet szive vérén Etel az-nap eskütt:
Fogadá, nem tartja: ám most kiki lássa:
_Nemzetül_ a húnnak ne legyen romlása!
És már az ilyen szó nem marad a fők közt,
Riadoz törzsenkint az alattlevők közt,
Mint hó-guja, száll s nő; mese mesét szülvén:
Megbódul a köznép, fejei bőszültén.
Valamint nagy ménes, ha elő-nyaranta
Vihar gyül az égben, repülő sok gyanta,
Feledi hogy szélyel bízvást legelészszen,
Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen;
Hosszu nyakát némely, levegőbe tűzi,
Dagadó czimpával a viharat bűzli;
Más felrug emelten lobogó farkához,
Lába dübörgésén ijed és futkároz;
Nincs bújni karámba, hol bújni ereszbe,
Teszi kettő-három a nyakát keresztbe,
Remegő oldallal a nagy időt várja,
Mikor szakad a menny hulló köve, árja:
Így a hunok közt is háborog az alrend,
Megbódul az elme, és megbomol a rend;
Csoportosan öt-hat dugja fejét össze:
S a vérszagot érzi, s mond: nagy idő lessz e!
Maga Hadúr-Isten sok csuda jelével
Hírűl Buda végét adja Etelével;
Üstökös a mennyég bús mezejit szántja,
Pallosokat vérben emel észak lángja.
Kell szörnyü esetnek történni, mivelhogy
Nappal a nap fénye, éjjel a hold elfogy,
Sötétben a húnok fiai maradnak:
Vesztét ne jelentse mind az egész hadnak!
Sok csuda szörnyet szűl az asszony, az állat,
Forrás vize vértől iszony és útálat,
Kabala emlőjén vér szakad a téjjel,
Halványan a holtak kísértenek éjjel.
Mert ezt Hadur-Isten balgatag embernek
Buda elvesztéről adta bizony-jelnek,
Hogy Etelét intse, a népet is ója:
De nem érti a föld gyenge halandója.
A mit az Ég jósolt, hogy eleit venné,
_Az_ fordula épen nagy veszedelemmé,
Hogy Buda romlását felidézze gyorsan:
Ez a nyomorúság az emberi sorsban! –
Immár Budaszállás nem oly rideg, árva,
Felmagzott füveit letapossák, járva;
Éjjel elébb jőnek, azután napközben,
Legelébb egyenkint, azután mind többen.
Buda paripái, uj elevenséggel,
Most összenyerítnek gyakori vendéggel;
Udvara sok füstjén megvídul az éhes;
Sürög a mi sűrű, sajog[44] a mi fényes.
Mint hangya csoport, mely kiered fészkébül,
Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
Azután mind többen lakói a bojnak,
Egymás tetején is, oda-vissza, folynak:
Ugy népesedett meg Budaszállás útja,
Fel is, le is a hún szüntelen azt futja;
Szélyel az országban ágazik, mint küllő,
Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő.
Sereget is, melly a palotát őrözze,
Buda személyéhez állitanak össze:
Pártbeli népéből kiki részét adja,
S rendre egy-egy ott hál, ki törzsnek az atyja.
Buda királyt pedig ámítja reménység,
Tagjait, úgy érzi, nem terheli vénség,
Mint habot üres szél, bizalom felfúja,
Könnyen forog és jár: fiatal lett ujra.
Így a buborék, mely született nádszálon,
Könnyü lebegéssel kis ideig szállong,
Fényét teszi minden fordulata szebbé:
Valamíg elpattan – hiu pára-cseppé.
Látván maga mellett gyűlni fölös számot:
Mintha erejéből kiki adna vámot,
_Neki_ adna egy részt, toldná az övéhez:
Testében is immár olyan erőt érez.
Nézd, feleség, Gyöngyvér, nevető szájjal mond,
Nem vagyok én még _vén_; hanem a bú, a gond;
Aczélos erővel minden inam pattan:
Megvínék bizony én Etelével hadban.
Jaj! – felel az asszony – mint _ide_ nyilallott!
Oktalanul többé így ne beszélj, hallod,
Mert bizony elfordul e zsönge szerencse:
Nemhogy Etelétől árva fejed mentse.
De még azután is Buda csak nem állja,
Hogy balga beszédet ki ne ejtsen szája,
Ülvén az urak közt, bor-lihegő mellel:
Meglássa no bárki: megvívok Etellel!
Ifjú dolgait is hordja örökké fel:
Hogy harczolt gepidák fene törzsökével;
Vissza magát harczos napjaiba éli;
Etelén győzelmét semminek itéli.
Tanácsot azonban ülnek vala mindég,
Buda királylyal, vagy külön, a leventék,
Benn a palotában, s kívül az erkélyen,
Jövet is az úton, menet is utfélen.
Könnyü bizony eddig vala szökni árkot,
_Szóval_ Buda mellé ütni merész pártot:
De mi lesz a vége? s mi elébb a kezdet?
Van mit nagyon erről tanakodni bezzeg.
Eleinte a szó hirtelen és hangos,
Dobál vele büszkén sok elő-harangos,
Föl, Isten egére hajítani merné,
Nemhogy, zabolázván, Etelét ismerné.
De máris ezáltal megütődnek többen,
Nagy meredek szótól az okossa döbben,
Amazok estén, kik előtte bukának,
Méri a mélységet: „nem ugrom utánok!“
Beszéd hamar ottan emelkedik óvó,
Kétség is habozó, félelem is búvó;
Százféle tanácson száz elme hasonlik:
Mint habütött pandal,[45] Buda ügye omlik.
S valahol meggyűlnek tanácsba, csoportban:
_Egygyel_ az ottlévők feje több, mint ott van;
Nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed:
Etele arczát, a boszuálló szörnyet!
Mint őszi fuvalmon fa levele sárgul,
Nesztelen itt-ott már leválik az ágrul:
Ugy sápad el egy-egy, szótlan tovahímlik,
Iszonyún e látás ha elébe rémlik.
Hírli veszett ügynek: mond, tudta előbb is;
Téríti meg útján a szembejövőt is;
Csak, ki magát nagyon Budáér’ kitette,
Kénytelen az helyt áll, marad őmellette.
S Etele nem tudná Buda bátyja tettét?
Jól tudja bizonynyal: hivei megvitték:
De csak úgy tőn kézzel, kicsinyelvén e bajt,
Mint a ki magától könnyű legyet elhajt.
Pedig Buda pártján még elegen vagynak,
Lehetne keménynek mondani és nagynak,
Ha volna tanácsa, ha volna vezére,
Ha Etel oly sokkal maga föl nem érne.
De bomlanak immár külön-külön észen,
Füstbe ama nagy tűz, félő, ne enyészszen.
Végre a tanácsot, mit megvon az elme,
Megadá mindnyájok közös egy félelme.
Budaszállás – mondák – nyilt, mezei tábor,
Nincsen is ez helyben maradásunk bátor:
Nosza rakjunk várost, kőre követ szintén,
Valamint sok más nép teszi Naplementén.
Mindenki örömmel ezt az igét hallá,
Fenszóval Buda és a többi javallá:
Mire Etel megjő, ha volna lehetség
Hogy ilyen épűlet akkorra megessék.
Város vala régi, Duna jobbik partján,
Megtörve had által, Keve, Béla kardján;
Tornyai, bástyái, mellvédei most rom:
Húnok idejöttén alázta meg ostrom.
Teteje hamvvá lőn; még falai állnak,
Lassu enyészettel ott hagyva halálnak,
Ügyefogyott alynép csarnokait éli,
Szél benne bitangol: az északi, déli.
Erre legott minden, ha ki látta, gondol,
Képzeletök mindjárt építi a romból,
Rései megtöltve, árkai megásva:
Költözzék oda át mind Budaszállása!
Nosza, egész tábor Buda szaván pezsdül,
Útra hogy a várost vigye mindenestül,
Kapcsait ereszti, oldja eresztékit:
Budaszállást ember nem leli a régit.
Szedi szélyel, csuklón, ki mestere ennek,
Emeli köpczös váll súlyát szelemennek;
Oszlopa dől rendre; czölöpjeit ássák;
Gödör ha jelenti Buda ó szállását.
Lábat alá mingyár’, kötnek erős tengelyt,
Irdatlan[46] kereket, guruló nagy hengert;
Gulya ökör húzza; a tábor is indul;
Csak a Mátra szele száll ott meg ezentul.
Immár Duna mellé hogy lassan elértek:
Láp a szarufákból készűle temérdek:
Úszva egyik partról költöznek amarra,
Lófarkon az ember, tutajon a marha.
Föld nyomorú népét, az idegen fajtát,
Ostorral azonban építeni hajták
Seregestül, a mely tud bánni a kővel,
Vagy arra való, hogy emelje erővel.
Sziklát seregestül hordnak vala hegygyé,
Munkában az éjet nappal teszik egygyé,
Etetik éhszájú csorbáit a falnak,
Tornyot is az égre, négy szögein, tolnak.
Hamarább mint vélnéd, vár leszen a várból,
Kapuit ácsolják nagy erdei szálból,
Csiga eresztvényre hídját lehidalják,
Iszonyú mély völgygyel körítik az alját.
Buda király elsőbb, a helyet megjárva,
Építi fa sátrát nagy kő palotára;
Ernyőt a hunok is körülötte vonnak,
Tetején lángdúlta, födözetlen romnak.
Budaszállás, a mely volt azelőtt, nincsen;
Ki látni akarja, ide föl tekintsen,
Sátorait tarkán emeli magosra; –
Hirtelen így épült _Buda új várossa_.


TIZENKETTEDIK ÉNEK.
BUDA HALÁLA.
Már fészke fölött leng énekem ezúttal,
Buda forgó napja száll meredek rúddal,
Este van, este van… késő a madárnak:
Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?
Buda körül bús éj tornyosodik össze.
Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
Új dalok, uj dolgok tolmácsai, jőnek,
Ha isten erőt ád szegény éneklőnek.
Etelét emlitem: hova késik hadban:
Idejét vesztegli maga önként abban,
Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
Rettegve haragja izzó kitörését.
Talán Buda megtér ildomosabb észre,
Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
Csepprül a míg cseppre boszuját lefőzi.
Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
Csak félelem által; vért keveset onta;
Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.
Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
Fogoly esett nagy szám, sarcz tetemes, gazdag,
Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
Városok utczáit taposta hatalma.
Ám adaját császár meg nem adá bérül,
Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
Hogy az ő országát hóditja _magának_,
Népével a húnok, mint _urai_, bánnak.
Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
Maga is országán többé ne maradjon,
Vigye hadát húnok lakozó földére:
Ugy áll neki császár, mit előbb igére.
Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
Színből, igazán is: mert az neki sértő,
Hogy _elébb_ átadja, s várjon adóért _ő_!
De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
Haragban a lelke hömpölyög, és gondon; –
Ifjú seregét is szoktatnia kell még:
Látja, hogy a harczban míly öröme telnék.
Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
Felel a császárnak mostoha vendégül:
Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
Omlik hada mint ár, kavarog mint örvény.
Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
Füstben maga után von egész vidéket,
Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.
Tizszer – husszorosan az adót fölszedték,
Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,
Bíbornak először kopja vala singi, –
Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.
Sűrű követ által bezzeg ajánlá már,
Maga veri följebb adaját a császár:
Ám Etelét ily szó találja süketnek,
Látnia szinét sem engedi követnek.
Sőt a telet is már – Etele azt várja,
Míg maga hídat ver omló vizek árja:
Hogy büszke Bizáncznak kapuin döngessen –
De az idő sorját, kell, sorba kövessem.
Buda király búsan ödöng vala itthon,
Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki!
Mint rácsba először befogott vadállat
Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,
Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:
Úgy falai közt jár húnok fejedelme;
Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
Ha ül is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
_Ez_ nem pihen úgy se’, álmába’ viharzik.
Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
Egyedül a síkra mélázva mogorván,
Merre Budaszállás lehetett a régi,
S homályban Etellak messzebbi vidéki;
Hirtelen az öklét üti homlokához,
Szeme összébb rándul, _egy_ pontra sugároz,
Nem a levegőben – lelkébe’ van e pont,
Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:
Melly Isten az égből – te, Hadúr, ez eszmét,
Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
Vagy valaki, ébren – feledett álomban –
Mondta nekem?… Sőt te, te Hadúr, e nyomban!
_Mind_ a hunok tüstént körül arczom’ vennék,
Magam is, _e karddal_, győzhetetlen lennék,
Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
Én, Buda király, mint Isten is akarta!
De ki lesz a bátor?… Ezt mondva, szemébe
Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.
Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
Vezeti seprőjét hunnak, idegennek,
Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.
Nem lakik e banda soha sátorszinben,
Eső, hideg és hév feketíti színben,
Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.
Békében (e hadnak nincsen soha béke)
Körül a szomszédság búvó menedéke,
Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.
Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; –
Kénytelen ámbár, de kellett a segítség.
Ily hadnak Buda most hivja fejét félre.
Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
Hogy megközelítné a milyet elmondok.
Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
Tette a természet, s maga még rútabbá:
Késsel az ön húsát bemetélte arczán,
Hogy lenne ijesztő rettenetes harczán.
Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
Forradozott állát s ajakát kiverték,
Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.
Ezzel Buda király ered íme szónak,
Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
Etele sátrába, éjtszaka, bemenned.
Kard függ ott valahol, megismered erről…
(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
Azt nekem orvúl te… ha nekem elhoznád:
Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.
Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:
Kard lesz! de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
Hanem aztán: pfh! pfh!… Etelét nem várom;
Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja!
Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
Vagy az útban, a kit káromlani mertél; –
Jutalmad azonban megvetem a kardér’.
Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
Rettegve boszúját minden igaz húnnak.
Harmadik éj a mint fordul ilyen napra,
Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
Állítja vezérök ide-oda lesbe,
Útat előálmon egyedül keres be.
Krimhilda Etelnek szép nője azonban
Távoli férjéhez vala édes gondban,
Nem alutt, az álom csak játszva kerülte
Fohásza galambit férje után küldte.
Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
Apró pihegését únja Aladárnak;
Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.
Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét,
Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
Etele tornáczán hadi mént kötött meg
Valaki… „jaj! nem más – édes uram jött meg!“
Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája,
Függő folyosón át az urához indul,
De megáll rettenve útja közepin tul.
Idegen a férfi, dísztelen a termet
Mely palotából jön s lova hátán termett:
„Ki az ott, ilyenkor!“ – De nem is áll szónak;
Vércse sikoltása űzi az asszonynak.
Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
Virrada sok alvó örökös éjjelre.
Így sikerült vérben átal verekedni,
De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
Seregét oszlatja: el, el, a határra!
Egyedül a kardot viszi meg Budára.
Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
Dicsekszik: az éjjel _csoda_ által nyerte;
Jobban Etellakról tudják haza-szerte.
Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
Összetalálkozván Buda más hírével:
Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; –
Nem hiszi _egy_ ember neki, országszerte.
Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
Etelétől immár menedék ha volna;
Újúlt bizodalmát öli halvány kétség:
Igy orozott kardban, vajh, lessz-e segítség!
Etelének is vűn[47] hírt Hilda futára
Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
O – jaj!… akkor látták (egy hangja se hallszott)
Sápadni először azt a piros arczot.
Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
Azután izzó vér sebesen megtölté,
Azután ültéből felrándula, tenni,
S dörmöge mély hangon: haza fogunk menni!
Követét császárnak hívatja magához,
Adaját hogy rakják, engedi, lábához,
Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
Haza indúlásra napot órát rendel.
S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
Mindenfele a nép elképzeli s borzad
Budára szegényre az iszonyú rosszat.
Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:
Úgy képzeli a nép – vagy mi nagyobb rosszat
Etele haragja, Buda bűne hozhat.
Még útban eléje, urok elé, mennek
Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
De nem meri egy se Buda pártját fogni,
Etele szívébe könyörű szót lopni.
Detre is ott van már, kelleti hüségét
(Átkozva magában Buda semmiségét.
Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
S vele mind a többi idegen királyok.
Föl, Keveházának, seregét vezérli
Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
Buda új városnak fordul, folyam ellen,
Téteny előfokján föltetszik az ellen.
Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
Nagy körösztbálványnyal segíti a zárat,
Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
Nyillal, kopiával tövises a párkány.
Hal úszva – király mond – madár ha repülve,
Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
És meghasad a föld, bár merre kerüljön.
Etele azonban már nem vala távol,
Körül a hegységet megszállta hadával;
Kapu elé mingyár’ szót szólani küldött,
S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:
Buda király hol van? Álljon maga szónak. –
Etele küld engem, ura minden húnnak,
Seregével ott ím a bérczeket űli,
Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.
Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
Falaid ormóján tapos országútat,
Valaki él ottben, úgy tartsa, nem élne,
Fiúval az apját vetteti kardélre.
De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
Egyszer ha vonúl át városodon népe:
Fogad utolszor még atyafi kedvébe.
Se kaput, sem kardot! – felelt Buda hévvel, –
Holt testemen át csak ha bejő népével!
De, ha esdő szóval _maga_ hozzám jön be,
Fogadom a pártost régi kegyelmembe.
Kacczanva Etele érti meg e választ:
Ha ha!… egy jó kardot fegyvériből választ;
S indúla, menőben derekára kötvén.
Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.
Ne menjen! ez ármány; Hadurra! hová megy:
Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám _egy_; –
Esennen[48] a hún fők köntösit érintik:
De szeme szikrái vissza vadúl intik.
Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
Parancsola tüstént: nyiljék kapu ottan,
Hídat alá döntnek, kaput elé tárnak;
Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.
Buda pedig öcscsét várja vala bástyán,
Messzire megrémült vérszínü palástján,
Haja merevedni sisak alatt kezde,
Hálója halálnak szemeit környezte.
Szólni akar – nem tud –: hozzá ne ereszszék,
Karddal ez egy embert odalenn elveszszék;
De nem is voln’ a ki e szóra királynak
Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.
A mint közelebb jő, a mint szeme villan,
Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
Harag a nézése, harag a járása,
Szorul összébb köztük levegő nyilása:
Fegyvertelen az bár – szegény Buda elhűl,
Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
Önkintelen ádáz Etelétől ója
Noha érzi eljött éltének utója.
Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.
Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(_Kezében_ aczélja csak aczél tudníllik;)
Emberül ő harczolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.
Harmad szeren a mint zúdúltanak össze:
Etel Buda kardját kiröpité messze;
Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
Megfutva halálnak mereven arczátul.
Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Váll-közön a kardját belemártá mellig;
Arczczal, Buda ki volt, a porba merűle,
Iszonyú csendesség fagya meg körűle.
Ám had ura Isten jól látva egéből,
Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből:
Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –
Népe jövendői számlálva Etelnek.
Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés földi halandóra –
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.
Ezalatt tornyáról magas palotának
Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
Szöghaja kígyóit tépi, előlfutva,
S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:
Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
Soha te fiadnak örömét ne érjed!
Veszszen ki magostul vele gyilkos férjed!
Kínnal fiad elveszd, kínnal a kit szültél:
De ne örülj akkor, mint _akkor_ örültél!
Kit élnie szűltél: szűld szörnyü halálra!…
Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.
Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
Össze a hős rendült neje nevét hallván,
Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:
Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes _az_ ebben;
Ártatlan a gyermek az apai tettben.
Átkod Keveházból nem fogja kivájni…
Tora, temetése leszen ott királyi.
Búgással az asszony szemeit a sebbe
S arczát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.
Vitte, odanyújtá Etele királynak,
Némán háta megett a többije állnak.
Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:
Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem.
Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
Nem vetem a multat senkinek én szemre.
Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!…
Örökkön-örökké nem lesz soha
VÉGE.


JEGYZETEK.

Az I. énekhez.
1) _Öcscsével_. Megszoktuk Budát _ifiabb_ testvérnek képzelni,
de csak is megszoktuk. A krónikák egyszerüen _frater_-t
mondanak, s az lehet _bátya_, _öcs_ egyaránt. A Nibelungen
_Blődel_-e, igaz, fiatalabb; de az nem történet. Thierry
Amade (nem tudom mi forrás után) határozottan _Budát_ nevezi
_frère aîné_nek. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen
háládatos volt, az olvasó meg fog győződni.
2) _Keveháza_. A hunok fejedelmi temetője.
3) _Rof._ Így nevezem (Szabó Károlylyal) azon hún királyt,
a ki _Rova_ _Reuva_, _Ruas_ stb. név alatt fordul elő az
évkönyvekben. Valószinűleg _Rof_ helység tartja emlékezetét.
4) _Garaboncz_. Ipolyi gyanitása szerint hadd legyen amaz
alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát,
bonczolást mit, végezte.
5) _Joh_, vagy _jonhó_. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket.
6) _Nézők_, (_oltárnézők_). A babona nyelvén maig fennmaradt
szó, noha ma eltérő értelemben.

A II. énekhez.
7) _Rovásra hazudni_. Maig élő mondás, annyi mint sokat
és folyvást hazudni, mintha csak _irva_ volna. Azért mertem a
_hun_ irásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni,
daczára mai tréfás szinezetének.

A III. énekhez.
8) _Gyöngyvér_. Régi _pogány_-magyar nő-nevet alig-alig talál
az ember. Én a _váradi regestrum_ magyar jelentésü neveiben véltem
ilyesek nyomára akadni, hol _Gyöngy_, _Gyönyörü_ stb. fordulnak
elő, mint nőnév. Igy lőn szerkesztve a _Gyöngyvér_, mely annyi
mint _gyöngy-testvér_. Nem a hasonló nevü madárra gondoltam tehát.
9) _Odin_. A scandináv hitrege fő istene.
10) _Nornák_. Végzetnők, mint a _párkák_. Hárman vannak.
Egyike a csatán elesett hősöket vezeti Odin lakába (Walkyria).
Hogy _Detre_ itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben
keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb _Edda_
énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy
keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai német
irók, mint a _civilizatio_ (!) képviselőit, a _barbar_ Etelével
szemközt állitani annyira szeretik. A história Theodorich-jának
semmi köze e regebeli Detrével.
11) _Aszaly_. Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek
derékon alul függő karéjait (pellempátyait). Ballaginál
_Zwickel_, ruhaereszték. Nálam itt csipkézett, rovátkolt szegély
a köntös alján. (A Nagy szótár nem ismeri.)
12) _Hún kötés_. Átalában mesterséges kötést akar jelenteni,
minő a hunoknál lehetett; czélozva a ma is köznyelven forgó
_kún_ kötésre.

Az V. énekhez.
13) _Hadak utja_. Tejút az égen.
14) _Nagyobbik ura_ a nőnek férje bátyja.
15) _Boza_, _kám_. Mint a _hún_ és _kún_ népek itala emlegettetik
a krónikák által. Kölesből erjesztett sörféle folyadék.
16) _Huj! huj!_ Egyike a legrégibb történeti szavainknak.
Mint csatakiáltást adja krónikánk a régi magyarok szájába:
„diabolica _huj! huj!_ exclamatio.“
17) _Menye_ olykor az idősb fivérnek az öcscse’ felesége,
más kifejező szó hiányában. Egyébaránt a _nurust_ jelenti
rendesen.

A VII. énekhez.
18) _Cserge_, sátorféle. Perzsa szó, valamint a _sátor_ is.
Emlékiróinknál is fordul elő, ily összetételben: _csergesátor_.
19) _Johádzik_ a fentebbi _joh_ szótul, annyi, mintha _szivedzik_,
_szivedezik_ volna: az az enyhül, engesztelődik. E származtatást
méltóbbnak tartom, mint _juhászodik_ (mert a _juhász_ szelid
ember!) annyival inkább, mert vidékemen a nép nem mondja:
juhászodik, hanem _juhádzik_, vagy _juházik_, a mi nyilván
más eredetre útal. (A szekér _juha_ is hihetően _joha_ volt,
_belrésze_.)
20) _Válasz_. Nemcsak _felelet_ (ez a régieknél: választ),
vagy elválasztó valami, hanem _választás_ is (L. Szabó D.
„Kisded szótár.“)
21) _Ketten_ azaz: kettőjöket. Igy használva már a XVI.
századbeli „Adhortatio mulierum“ czimü gúnyversben. „Ha
minket isten ketten (kettőnket) összebir.“
22) _Öcsédnél_. Fiatalabb nő az idősbnek _öcs_. Innen az
öcsém asszony is.

A VIII. énekhez.
23) _Aczéltükör_. Nem csak _aczélból készűlt tükör_, mint a
Nagy szótár magyarázza, sőt ilyet a mai nép nem is ösmer,
hanem az a _gyújtó_ karika-üveg, melyen, a babona szerint,
hetedik gyermek meglátja a földalatt rejlő kincset; és igy
_tömör testeken_ keresztül lát vele. Innen vétetett metaphorám.
(Meglehet, az _aczél_ jelző is épen gyújtó tulajdonságától
ered.)
24) _Világfája_. Népmeséink is ösmernek ilyet. Ha már a
végzet könyvét _rováson_ képzeljük, ez élőfa kérge lehet a
legméltóbb hely. A sibylláknál is _falevélen_ volt írva.

A IX. énekhez.
25) _Tud_. Mystikus értelemben. _Tudós_ asszony.
26) _Igazándi_. A mi komolyan, _serio_ megy, nem játékból.
Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja,
miért.
27) _Lábol_. Nem csak azt teszi, midőn valaki a vizet _meglábolja_,
azaz lábon menve átkel rajta; hanem az úszás egy nemét is, mely
csupán láb segitségével történik, a kezek használata nélkül. Igy
jár az adoma báró W-ről, hogy efféle úszás közben megberetválkozott.
– A kép ily lábolástól van véve.
28) Hogy a táltos nem a keresztyén, nem is más ismert
aera szerint számit, hanem valamely _költött_ időszámitás (teszem
Hunor és Magyar regekorától) képzelendő: tán fölösleges
is megjegyezni.
29) Népmeséinkből vett vonás a földből _kinövő_ kard.
30) „Stella cadit, tellus tremit: en ego malleus orbis!“
_A krónikák_.
31) _Vágja kettő_. Helyesen _ketté_. De úgy is mondják, nálunk
_csak_ úgy; s ez által a licentiát igazoltnak vélem.
32) _Rend_. Tájilag ma is csak _sor_ értelmű. Itt a sátrak
sorait jelenti.

A X. énekhez.
33) _Nyillal_ nem _felkészülve_, hanem _nyilhuzás_ vagy sorsvetés
útján.
34) _Ajzotta_. Nyitotta. _Ajtó_, _ajak_.
35) _Megapolá_: Régiesen; megcsókolá.
36) _Két fele dűlünk_. Két oldalra; egyik egy, másik más
felé; t. i. a _nevetés miatt_; de a mit nem szükség hozzátenni.
37) _Folyam elve_. Folyamon túl. Régi. Kolozsvárnak egy
része ma is _Hid-elve_. Igy régen _Havas-elve_.
38) _Kezéhez békéll_ v. _békélik_. Számtalanszor előfordul régi
könyvekben, s az engesztelés módját jelenti, rendesen kézcsókkal,
vagy legalább kézfogással.

A XI. énekhez.
39) _Lá’-é_, vagy _lá’-e_. Valóban így ejtik Tisza Duna közt,
a _ládd-e_ röviditést még inkább megröviditve. S a poesis ne