Ajas: Szomorujáték - 2

És fehér haja szálait szaggatja.

Második ellenversszak.
Jobb volna, ha a sír éje borulna rá,
Ki oly nemes törzsből született, legelső
Volt az achæi nép közt,
S ősei szellemét
Im elvesztve bolyong téveteg úton.
Oh szegény apa! Mily gyászt visz a hír fiadról!
Oly szörnyű nyomor érte,
Milyen kivüle senkit
Nem ért még soha Aeakos fajában.
(Ajas jő a sátorból Tekmessával és gyermekével.)
Ajas. A végtelen hosszú idő napfényre hoz
Minden titkot, s elrejti a nyilvánvalót;
E földön semmi sem váratlan; megtörik
Az eskü láncza, a makacsság vértje is.
Im engem is, ki oly keményszivű valék,
Olajba mártott vas gyanánt meglágyított
E nő; sajnálom özvegységben hagyni őt,
Ellenségim közt, s árvaságban fiamat.
Megyek hát most a tengerparti rét felé,
S lemosva tisztító fürdővel szennyemet,
Pallas súlyos haragját megengesztelem:
S ha majdan láb nem járta helyre akadok,
Mély gödröt ások és elrejtem kardomat,
E gyűlölt fegyvert, hogy ne lássa semmi szem;
Őrizze ott lenn Hades és az éjhomály.
Mert a mióta ezt ajándokul vevém
Hektor gyűlölt kezéből: Argos népe közt
Nem szállt rám attól fogva semmi jó soha.
Igaz, mit a halandók közmondása tart:
Haszontalan az ellenség ajándoka.
Jövőre hát meghajlunk majd az istenek
Előtt, és megbecsüljük Atreus fiait.
Uralkodók ők, hódolat való nekik.
Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb
Meghódol a fenségnek; im a zúzmarás
Tél visszalép a dús gyümölcsü nyár elől;
Az éj komor homálya elfut, ha a nap
Fehér fogatján fénynyel tündökölve jő;
A vad szelek fuvallatára elpihen
A tenger sóhajtása; a mindenható
Álom feloldja lánczát, nem köt szüntelen.
S mi miért ne tudnánk tenni józan ész szerint?
Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy
Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó
Barátommá lehetne, és barátomért
Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt,
Miként ha nem maradna mindig jó barát;
Hisz a barátság leggyakrabban csalfa rév.
De erre nézve jól tudom már, mit tegyek.
Most menj be asszony, s kérd az istenek kegyét,
Hogy teljesüljön minden, mit szivem kiván.
(Tekmessa el a sátorba gyermekével.)
Ti meg, barátim, tiszteljétek úgy szavam,
Mint ez; s ha megjő Teukros, mondjátok neki,
Hogy gondoljon rám, s hozzátok szives legyen.
Én most megyek, hová mennem kell; ti pedig
Tegyétek azt, mit mondtam, s nem sokára tán
Halljátok, hogy megszüntek szenvedéseim.
(El. A kar egyedül marad.)

Versszak.
Kar. Szivem megrendül a gyönyörtől s felszökik.
Vígan, vígan! Pán! Pán!
Oh jer Pán, jer a tengeren,
A hóverte Kyllenia[21]
Sziklás ormairól jövel,
Királyom, isteni tánczvezér,
Ragadj el nysai[22] knososi tánczra,[23]
Melyre nem mesterek tanítnak.
Lejteni, szökni van ma kedvem.
Jer Ikaros hullámain át, dicső király Apollo,[24]
Oh delosi isten jöjj,
S maradj közöttünk kegyesen örökké!

Ellenversszak.
Feloldta Ares iszonyú gyötrelmemet.[25]
Vigan, vigan! Most Zeus,
Most már újra virad derűs
Nap sugára a tengeren
Keresztül suhanó hajókra,
Hogy Ajas elfeledé baját,
S megint dús áldozatot mutat be
Ősi szokás szerint az égnek.
Minden enyészik az idővel;
Semmi sem lesz hallatlan előttem, a mióta Ajas
Szörnyű dühe váratlan
Lecsillapult s harcza Atridákkal.
(A hirmondó jő.)
Hirmondó. Először azt jelentem, kedves férfiak,
Hogy Teukros ép most érkezett meg Mysia
Sziklás hegyéről; s a táborba megjövén,
Sértő szókkal fogadta az egész sereg.
Alig látták a távolból közelgeni,
Azonnal körbe fogták, és minden felől
Gúnyt vágott hozzá egytől egyig minden ajk;
Kiáltva: «Im az őrjöngő testvére jő,
A gonoszé, ki a tábornak lest vetett.
Kövek tépjék szét, úgy szenvedjen csúf halált!»
És addig mentek, hogy végtére hüvelyét
Elhagyva villogott a kard kezük között.
De a viszályt, mely már a legvégsőig ért,
Lecsillapítá aggastyánok bölcs szava.
Ám hol van Ajas, hogy tudtára adjam ezt?
Mert az uraknak mindent el kell mondani.
Kar. Nincs sátorában, most hagyá el e helyet,
Új hangulatja új tervekkel tölti el.
Hirmondó. Jaj, jaj!
Vagy későn adtak már ez útra rendelést,
Kik elküldének; vagy későn jövék magam.
Kar. Mi az, mit kelleténél későbben tevél?
Hirmondó. Megtiltá Teukros, hogy elhagyja sátorát
E férfiú, míg meg nem érkezik maga.
Kar. Hiszen jobb indulatra térve távozott,
Az istenek haragját engesztelni ment.
Hirmondó. Hiú bátorsággal van telve e beszéd,
Ha mind való az, a mit Kalchas jósola.
Kar. Mit jósolt Kalchas? Mit tudsz e dolog felől?
Hirmondó. Im ezt tudom, tanúja voltam enmagam:
Elhagyva a királyi gyűlés gyűrüjét,
Az Atridáktól távol, Kalchas egyedűl
Oldalt vonult, Teukros kezét barátilag
Megfogta és erősen lelkére köté,
Hogy minden módon tartsa vissza e napon
Ajast sátrában, ne bocsássa ki sehogy,
Ha életben kivánja látni valaha.
Mert – úgymond – még csupán ez egy nap fogja őt
Üldözni Athena istennő bosszúja.
A gőgös balga embert – így szólott a jós –
Nehéz nyomorba döntik a nagy istenek,
Ha elfeledve emberi természetét,
Nem embermódra érez és gondolkozik.
De ő már akkor esztelennek bizonyult,
Midőn honát elhagyva, atyja bölcs szavát
Nem hallgatá. Igy szólt ez: Légy azon, fiam,
Hogy győzz, de mindig istennel győzz, a csatán,
S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt:
Atyám, istennel győzhet még a gyáva is,
Ki semmit sem tud; én magamban megbizom,
Hogy isten nélkül is dicsőséghez jutok.
Igy kérkedett kevélyen. Máskor, a midőn
Az istennő, Athena, arra biztatá,
Hogy véres karral sujtsa ellenségeit,
Ez iszonyú, hallatlan szóval válaszolt:
Argos sergében védj, királynő, másokat,
A hol mi állunk, ott nem hátrál senki sem.
Ily szókkal, melyek emberekhez nem valók,
Magára vonta az istennő bosszuját.
De ha e nap még életben van, úgy talán
Isten segítségével megmenthetjük őt.
Igy szólt a jós. Ezt hallva, Teukros engemet
A gyűlésből tüstént hozzátok külde, hogy
Vigyázzatok rá. Ám ha késön érkezém,
Ő elveszett, vagy Kalchas nem bölcs jósoló.
Kar. Boldogtalan Tekmessa, bánat gyermeke,
Oh jer ki, lásd ez embert, hallgasd, mit beszél!
Szivet repeszt szavával, örömet nem ad.
(Tekmessa jő Eurysakessel a sátorból.)
Tekmessa. Mért háborgattok engemet boldogtalant?
Mért nem hagytok pihenni sok bajom után?
Kar. Hallgasd ez embert, mit beszél Ajas felől;
A hír, melyet hoz, kínnal tölti el szivem.
Tekmessa. Oh jaj, mit mondasz, ember! Végünk van talán?
Hirmondó. Mit sem tudok sorsodról; ám Ajas miatt,
Ha távol van most innen, aggódás fog el.
Tekmessa. Távol van ő valóban; megrémít szavad.
Hirmondó. Teukros parancsa, hogy sátrában tartsuk őt,
S innen ne hagyjuk eltávozni egyedül.
Tekmessa. De hol van Teukros, mért ad ily parancsokat?
Hirmondó. Nem régen érkezett meg, és attól remeg,
Hogy gyászos lesz Ajasra, ha most távozik.
Tekmessa. Oh jaj nekem! S mily embertől hallotta ezt?
Hirmondó. A jós jelenté így ki, Thestor gyermeke,
Hogy e nap éltet ád Ajasnak vagy halált.
Tekmessa. Segítsetek ah! e balsorsban, kedvesim!
Ti hivjátok sietve Teukrost, ti pedig
Nyugat felé, ti meg keletnek tartsatok,
Völgyek mélyén nyomozva ezt a gyász utat.[26]
Mert immár látom, hogy megcsalt e férfiú,
S kizárt a szivéből, mely enyém volt azelőtt.
Jaj, mit tegyek fiam! Meg nem pihenhetek;
Magamnak is mennem kell, a míg elbirom.
Menjünk, siessünk; nincs nyugvásra most idő,
Hogy megmenthessük a halálba sietőt!
Kar. Az útra készen állok s nem szóval csupán;
Tett jő a szóra s gyorsan útra kél a láb.
(A kar két részre oszlik s kétfelé távozik. A hirmondó s a szolgák a
tábor felé sietnek; egy szolga Eurysakest a sátorba vezeti, Tekmessa a
tengerpart felé siet.)

SZÍNVÁLTOZÁS.
(Erdős tengerpart; a középen domb, tövében cserjével.)
Ajas. (A domb tövében kardját markolatával a földbe ássa és fölemelkedik.)
Itt áll a gyilkoló vas, a legélesebb
Fegyver, (ha van megfontolásra még időm)
Mert Hektor adta ezt ajándokul nekem,
A leggyűlöltebb minden idegen között;
S most Trója ellenséges talajában áll,
Ujont élesre fenve vasmaró kövön;
És én verém a földbe és úgy állítám,
Hogy jó barátként gyors halált adjon nekem.
Jól elkészültem. Most hát mindenek előtt
Te légy segítségemre, oh Zeus, jog szerint![27]
Hiszen nem kérek tőled nagy kegyelmeket:
Csak küldj hirmondót, ki Teukrosnak megvigye
A rossz hírt, hogy először ő leljen reám,
Ha majd e véráztatta kardba roskadék,
Nehogy előbb meglásson ellenség szeme,
S ebeknek, madaraknak dobjon prédaul.
Ezt kérem tőled, oh Zeus! Kérlek téged is,
Árnyak vezére, Hermes, altass engem el,
Gyorsan, vonaglás nélkül, ha e kard vasa
Keresztül járja, elnémitja szívemet.
Segítségemre hivlak, oh örök szüzek,
A kik örökké láttok minden szenvedést,
Ti szent, gyorslábú fúriák, tekintsetek
Reám, miként veszítenek el az Atridák.
Hadd veszszenek el gonoszul e gonoszok,
S mint engem láttok enkezemtől esni el,
Úgy sujtsa őket, ki nekik legkedvesebb.
Fel, gyors bosszúló fúriák, nyeljétek el,
Ne kiméljétek Argos összes sergeit!
Oh Helios, ki szekereddel a magas
Égboltot végig járod, meglátván szülő
Hazámat, állj meg, vond szorosra az arany
Gyeplőt, s jelentsd balsorsomat s halálomat
Az ősz apának s a szegény nőnek, kí szűlt.
Ah! meghallván e gyászhírt a boldogtalan,
A várost kínos jajgatással tölti be.
De mit sem ér a hasztalan síránkozás,
Halasztás nélkül meg kell munkám kezdenem.
Jelenj meg hát, tekints rám oh halál, halál!
De téged újra üdvözöllek oda lenn;
Ám hozzád fényes napvilág, mely ma ragyogsz
Az égen, s hozzád szekérhajtó Helios,
Utószor szólok s többé ezután soha.
Oh napfény, oh hazám szent földje, Salamis,
Oh atyai lakomnak ősi tűzhelye,
Oh hírneves Athene és polgárai,
S ti oh források és folyók, ti trójai
Mezők, isten hozzátok, kik tápláltatok!
Im ez hozzátok Ajas legvégső szava;
A többit ott lenn majd Hadesnek mondom el!
(A cserje közé lép és kardjába dől.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(A kar két csoportra oszolva, két ellenkező oldalról egymás után
fellép.)
Első félkar. Fáradság fáradságra jő!
Hol, hol,
Hol nem jártam mindenütt?
S nem adhatott nekem hírt róla semmi hely.
Vigyázz, vigyázz,
Ujabb zajt hallok megint.
Második félkar. Csak mi vagyunk, hajós bajtársak csapata.
Első félkar. Mi ujság?
Második félkar. Bejártam napnyugatra az egész mezőt.
Első félkar. Mit leltél?
Második félkar. Sok fáradságot, semmi mást, mi látható.
Első félkar. Én arra jártam, merre nap sugára kél,
És ép úgy nem találtam fel sehol nyomát.

Versszak.
Kar. Ki mondja hát meg? A tenger fia,
Ki hálót vet álmatlan munka közt,[28]
Vagy az olymposi istennők,[29] vagy talán
Bosporos áradozó
Folyói, merre jár a zord
Indulatú ember?
Hol bolyong? Mert szomorú,
Hogy utamon hiában fáradok,
S czéltalan járva sehol sem
Látom a kórgyötörte férfiú nyomát.
Tekmessa. (A bokrok közt, hol Ajas holtteste fekszik.)
Oh jaj nekem!
Kar. Kinek szól hangja a közel bokrok között?
Tekmessa. Ah én szegény!
Kar. A dárda hódította gyász menyasszony ez;
Tekmessa ajkán hangzik e bús jajgatás.
Tekmessa. Elvesztem, végem van, meghaltam kedvesim!
Kar. Mi történt?
Tekmessa. Itt fekszik vérben Ajas, ép most ölte meg
A kard, mely átszúrt oldalában rejtezik.
Kar. Jaj hazatérésem![30]
Jaj, társadat is megöléd
Véres kardoddal, király!
Oh szegény nő, szegény!
Tekmessa. Valóban ezt a sorsot jajszó illeti.
Kar. Kinek kezétől halt meg a boldogtalan?
Tekmessa. Önnön magát ölé meg nyilván látható,
A földbe ásott kard mutatja, melybe dőlt.
Kar. Jaj nekem! Oh nyomor! Ily egyedül kellett
Halálba dőlnöd!
Míg én semmit se’ tudva, se’ hallva, magadra
Hagytalak. Hol, oh hol
Fekszik a rettenetes,
A gyásznevű Ajas?
Tekmessa. Ne lássa senki; e palást redőivel
Im elfedem egészen; mert nem birja el
Emberszem, jó baráti szem se’, látva mint
Tódul sebéből, melyet vert önnön keze,
S orrán keresztül a sötét vér özöne.
Jaj, mit tegyek? Mily jó barát visz téged el?
Hol van Teukros? Mi jokor érkeznék ide,
Hogy eltemesse elhúllt testvérét velünk.
Szegény Ajas, mi voltál és mivé levél!
Oh! ellenség is megsiratná sorsodat!

Ellenversszak.
Kar. Így kellett hát, így kellett, oh szegény,
Az élet hosszú fáradalmait
Végzened, így akará kemény vas szived.
Ez vala hát panaszod
Nap-éjen át az Atridák
Ellen, ezért lángolt
Gyűlölettől szived.
Ah mily nyomornak volt nagy kezdete
Az a nap, melyen Achilles
Fegyvereért kitört a hősök versenye,
Tekmessa. Oh jaj nekem;
Kar. Tudom, szívig hat ily rettentő fájdalom.
Tekmessa. Oh jaj nekem!
Kar. Oh asszony, értem kettős jajgatásodat,
Ki épen most vesztéd el ily szerettedet.
Tekmessa. Te érted e fájdalmat, ah! én érzem azt.
Kar. Valót szólsz.
Tekmessa. Jaj gyermekem, mily szolgaság bilincseit
Verik számunkra, mily urak varnak reánk!
Kar. Megnevezéd immár
A zord szivü Atrida pár
Szörnyű tettét ellened.
Óvjon ettől az ég!
Tekmessa. Hisz ez sem történt volna isten nélkül így.
Kar. Nehéz búterhet halmozott reád az ég.
Tekmessa. Ily szörnyű átkot sujta ránk, Odysseus
Kedvéért, Pallas, Zeus rettentő gyermeke.
Kar. Hah! mily öröm, mily gúny tölti be vad szivét
E vakmerőnek,
Mi hangosan kaczagja a dührohamot,
Mely Ajast gyötri! Jaj, jaj!
S hallja, kaczag vele az
Atrida királypár.
Tekmessa. Örvendjenek, kaczagjanak hát kínjain;
Talán, bár élve nem néztek rá szivesen,
Majd megsiratják még a holtat a csatán.
A jót, melyet kezében tart, nem ismeri
A balga lelkü, míg el nem veszíti azt.
Halála keserűbb rám, mint édes nekik,
De rá kivánatos volt; mert elérte azt.
Miért vágyódott, a halált, melyet kivánt,
Miért kaczaghatnának hát felette ők?
Istentől van halála, nem tőlök; nem ám!
Híában gúnyolódik hát Odysseus.
Mert nincs számukra már több Ajas; ám nekem
Halála csak keservet és könyet hagyott.
Teukros (a szinen kivül). Oh jaj nekem!
Kar. Csendesség; Teukros hangját vélem hallani,
Gyászos panaszban tör ki e balsors miatt.
(Teukros fellép).
Teukros. Oh kedves Ajas, oh szemem világa te!
Megtetted hát azt, a miről a hir beszél?
Kar. Meghalt ő, Teukros, ebben bizonyos lehetsz.
Teukros. Oh jaj nekem, mi fájdalmas sors vár reám!
Kar. Ily veszteségnél –
Teukros. Oh jaj, én boldogtalan;
Kar. Van ok keservre.
Teukros. Oh lesujtó fájdalom!
Kar. Nagyon, oh Teukros!
Teukros. Én boldogtalan! S mi lett
Fiából, Trója földén merre lelhetem?
Kar. A sátrak közt magában.
Teukros (Tekmessához). Hozd tüstént ide,
Nehogy miként az anyját vesztett, elhagyott
Oroszlán kölyket, elragadják ellenink.
(Tekmessa el. Teukros kisérőjének intve).
Siess, segítsd őt. Mert mindenki szivesen
Gúnyolja ellenségét, a ki elbukott.
Kar. Még életében rád bizá e férfiú
Fiának gondját, a miként meg is teszed.
Teukros. (Ajas holttestéhez közeledve). Oh minden látványok közt legfájdalmasabb
Látvány, a mely szemembe ötlött valaha,
Oh minden útjaim közt leggyötrőbb utam,
Mely most e gyászos helyre hozta léptemet,
Midőn oh kedves Ajas, hallva a szomoru
Halálodat, nyomod kutattam s meglelém!
Mert mintha isten küldte volna, rohanó
Hír járta át a tábort elhunytod felől.
S e hírre, távol tőled, ajkam zokogott,
De most hogy látlak, bánatomban meghalok,
Oh jaj!
Jer vond el leplét, lássam minden kínomat.
(Egy szolga leleplezi Ajas holttestét).
Oh iszonyú tekintet, bősz daczczal tele!
Halálod által mennyi kínt hozál reám.
Hová mehetnék és mily emberek közé,
Ki gyötrelmedben nem segítélek soha?
Vagy Telamon, mindkettőnk apja, szivesen
És jó arczczal fogad otthon, ha nélküled
Lát majd megjönni? Mit beszélek? Ő, kinek
Ajkára az öröm se’ csal vidám mosolyt?
Mit fog magába zárni, mily szidalmakat
Nem fog a rabnő szülte korcsra szórni, rám?
Mondván, hogy gyávaságból lettem árulód,
Vagy álnokságból, kedves Ajas, hogy enyém
Legyen halálod által házad és jogod.
Ekként fog szidni az aggastyán, kit kora
Zordonná tesz, s egy semmiség haragra gyujt.
És végre számüzetve elhagyom hazám,
S szabad ember helyett rabszolga lesz nevem.
Ez vár otthon rám; itt Trójában számtalan
Az ellenségem, és kevés, ki megsegít.
És mind e baj halálod által jött reám.
Jaj mit tegyek! Mint vonjam ki e villogó,
Véres kardot kebledből, oh boldogtalan,
Mely öldöklő vasával élted elvevé?
Lásd, mint gyilkolt meg végre Hektor holtan is?
Fontoljátok meg e két ember végzetét.
Hektort szekérkerékhez fűzte egykoron
Az öv, melyet Ajastól nyert ajándokul,
És elragadta, míg lelkét ki nem adá.
Ajas viszont Hektortól e kardot nyeré,
Melynek vasától most véres halálba dőlt.
Nem fúria kovácsolá e kard vasát,
Nem Hades zord kezének műve volt ez öv?
Azt mondom hát, ez épen úgy, mint más egyéb
Az emberek közt mindig istentől ered;
És a kinek kedvére nincs e vélemény,
Dicsérje a magáét; ám én ezt hiszem.
Kar. Szüntesd a sok szót; gondolj arra, mint fogod
A holtat eltemetni, és mit válaszolj;
Mert itt jő már az ellenség, s talán azért,
Hogy bánatunk gunyolja rossz ember gyanánt.
Teukros. Ki az, kit a seregből erre jönni látsz?
Kar. Menelaos, a kiért ez útra indulánk.
Teukros. Látom már; oly közel van, hogy ráismerek.
(Menelaos fellép.)
Menelaos. Te hallod-e, azt mondom, hogy el ne temesd
Ezt a halottat, hagyd a földön, hol hever.
Teukros. Mi az, mi ilyen nagyhangú beszédre bir?
Menelaos. Igy rendelem, így rendeli a fővezér.
Teukros. Nem mondanád meg, mily ok indított reá?
Menelaos. Mert azt remélve, hogy mint hű barátot és
Frigyes társat hozzuk magunkkal, most nagyobb
Ellenségünknek láttuk, mint a phrygeket;
Ki az egész seregnek életére tört,
És gyilkos fegyverével éjjel ronta rá;
S ha isten föl nem tartja bűnös szándokát,
Ránk sujtott volna, mely őt érte most, a sors,
Holtan feküdnénk a gyalázat mezején,
S ő élne; ám az isten akként fordítá
Hogy a juhokra és a nyájra tört dühe.
Azért hát nincs oly nagy hatalma senkinek,
Hogy e holttestnek adjon tisztes temetést;
Nem, itt heverjen a fakó fövény felett,
A tengerparti madarak prédájaul.
Ne gyúljon szörnyű lángra hát azért szived,
Ha életében meg nem fékezhettük őt,
Legyőzzük a halottat, s bármiként daczolsz,
Karunkkal kényszerítjük; úgysem hallgatott,
Míg életben volt, szavaimra soha sem.
Pedig rossz ember az, ki mint alattvaló
Meg nem fogadja az uralkodók szavát.
Mert nem virágzik ott a törvény és a jog,
Hol fenn nem tartja erejét a félelem,
S bölcsen nem kormányozható az oly sereg,
Melyet nem óv a rettegés s a tisztelet.
Gondolja meg az ember, bármi nagy legyen
Testére, hogy csekély baj is megdöntheti.
Kinek szivében félelem s szégyen lakik,
Az, tudd meg, boldogulni fog mindenkoron;
De hol a gőgös kénye-kedveként tehet,
Az olyan ország, hidd el, egykor elbukik,
S örvénybe sülyed, bármi jó széllel haladt.
Legyen velünk hát idején a félelem,
S ne hígyük, hogy azt téve, mi kedvünkre van,
Nem azzal fizetünk majd, mi rosszul esik.
Igy váltja ez fel egymást. Gőgös vakmerő
Volt eddig Ajas, most a büszke én vagyok;
És megtiltom, hogy eltemesd Ajast, nehogy
Őt eltemetve sirba döntsed tenmagad.
Kar. Menelaos, úgy vigyázz, nehogy bölcs elveket
Hirdetvén, holtak ellen légy magad gonosz.
Teukros. Soh’sem fogom csodálni többé, férfiak,
Ha alsó származású ember vétkezik,
Midőn azok, kik nemeseknek látszanak,
Beszédjök által ily nagy bűnt követnek el.
No rajta, kezd elülről, mondd, te vitted-e
Argos sergébe frigytársul e férfiút?
Nem jött-e önmagától, mint saját ura?
Mint vagy az ő vezére? Ki adott jogot,
Hogy a népnek parancsolj, melyet ő hozott?
Sparta királya vagy te, nem a mi urunk;
Sehol sem nyertél több hatalmat és jogot
Fölötte a seregben, mint fölötted ő.
Mint más alárendeltje jöttél te ide,
Nem fővezérként, hogy Ajasnak légy ura.
Uralkodjál, hol úr vagy, s büntesd azokat
Gőgös szavakkal; ámde ezt, akár miként
Tiltod te s a másik vezér is, jog szerint
Eltemetem, nyelvedtől meg nem ijedek.
Mert épen nem nőd kedveért jött harczra ő,
Hanem szent esküjeért, a mely leköté,[31]
S nem értted, mert a semmi embert megveté.
Menj hát és hozz magaddal még több hirnököt,
Hivasd el a vezért is; én nem gondolok
Lármás nyelveddel, a míg az maradsz, ki vagy.
Kar. Az sincs kedvemre, ha a bajban így beszélsz;
Mar a kemény szó, bárminő igaz s jogos.
Menelaos. Az íjász, látom, sokra tartja önmagát.[32]
Teukros. Nem aljas mesterség az, melyet tanulék.
Menelaos. Miként hetvenkednél, ha pajzsot hordanál!
Teukros. Fegyverzetedtől pajzs nélkül se’ rettegek.
Menelaos. Szörnyű vitézség van nyelvedben, mondhatom.
Teukros. Ki mellett a jog harczol, büszke is lehet.
Menelaos. Jogos-e az, hogy gyilkosom boldog legyen?
Teukros. A gyilkosod? szörnyűség! Holt vagy s mégis élsz.
Menelaos. Isten védett; ha rajta áll, halott vagyok.
Teukros. Ha isten védett, úgy az istent meg ne vesd.
Menelaos. Miben vetem meg istenek törvényeit?
Teukros. Ha sírjoktól megfosztod a halottakat.
Menelaos. Igen, az ellenséget; ezt nem illeti.
Teukros. Mikor állt ő előtted ellenség gyanánt?
Menelaos. Gyűlölt engem s én gyűlölém; te is tudod.
Teukros. Mert rájött, hogy elloptad szavazatjait.
Menelaos. Ez a birák hibája volt, nem az enyém.
Teukros. Alattomban sok rosszat tudsz forralni te.
Menelaos. E szó nagy bajba hoz még valakit.
Teukros. De nem nagyobba, mint mi tőlünk száll reád.
Menelaos. Egyet mondok: ezt eltemetni nem szabad.
Teukros. S te halld ez egyet: el fogom temetni őt.
Menelaos. Egy bátor nyelvű férfit láttam egykoron,
Ki evezésre nógatá hajósait
Viharban is; de ha a zivatar kitört,
Nem volt több hangja, köpenyébe rejtezett,
S minden hajóstól lábbal tipratá magát.
Igy nemsokára téged is majd elragad
A kis fellegből támadt szörnyű zivatar,
És elnémítja hegyke nyelved nagy zaját.
Teukros. Én meg láttam nem rég egy balga férfiút,
Ki embertársa balsorsát kigúnyolá.
S egy másik, a ki én hozzám hasonlított,
S úgy érze, mint én – ezt a szót mondá neki:
Ember, ne tégy a holtak ellen gonoszul;
Mert rosszat téve, tudd meg, rosszul jársz magad.
Ilyen szavakkal inté a boldogtalant.
De most szememmel látom őt, és úgy hiszem,
Nem más az, mint te. Rejtett szóban szóltam-e?
Menelaos. Megyek; mert szégyen volna, ha meghallanák,
Hogy szóval sujtom azt, kit kényszeríthetek.
Teukros. Menj hát; mert legnagyobb szégyent hoz rám is az,
Hogy a botor hiú szavára hallgatok.
(Menelaos el.)
Kar. A viszályból nagy harcz tüze gyúl.
Fel, Teukros, siess, mint birja erőd,
Keresd ki a mély sírt, hol a halott,
Örök emlékül a világnak,
Csendes pihenőre találjon.
(Tekmessa jő Eurysakessel.)
Teukros. S im épen jókor érkezik e helyre most
Az elhunyt férfi gyermekével hitvese,
Hogy a szegény halottnak sírt készítsenek.
Jer közelebb, oh gyermek, s esdeklő gyanánt
Érintsd atyádat, a ki éltedet adá;
Ülj itt szent oltalmában, s tartsd kezed között
Hajfürtemet, anyádét és a tiedet,
Az áhítat jeléül; és ha valaki
A holt mellől erőszakkal ragadna el,
Hazátlan és sír nélkül veszszen a gonosz,
Legyen kiirtva gyökerestül fajzata,
Úgy a mint én levágom e hajszálakat!
Fogd hát, őrizd atyádat, oh gyermek, ne hagyd,
Hogy bárki elragadjon, térdelj oldalán.
Ti meg ne álljatok itt asszonyok gyanánt,
Mint férfiak védjétek őt, míg megjövök,
S akárki ellenezze, sirba temetem.
(Teukros el. Tekmessa és Eurysakes a holt mellé térdelnek.)
Kar. Mikor jön a vég, mikor telik be
A bolyongó évek végtelen sora,
Nem szünő gyötrelmeket hajtva rám örökké,
Dárdák harczai közt,
Trója komor sivatagjain,
A hellasi nép gyalázatára?

Első ellenversszak.
Oh bár elenyészett volna előbb
A légben vagy Hades mindent eltemető
Ölében, ki megmutatá a szörnyű fegyvert
Hellas népeinek!
Oh nyomor, új nyomor szülője!
Megrontója az embereknek!

Második versszak.
Elragadta előlem
A viruló koszorút,
A tele serleg gyönyörét,
S édes dalait a fuvolának,
(Átok reá!) éjjeleim élvezetét is!
Elrabolta szerelmemet;
Jaj! Most elhagyatottan
Fekszem itt, fejemet az éj
Harmata áztatja:
A gyász Trója emléke.

Második ellenversszak.
Volt ki védjen előbb az
Éjjeli borzalom és a nyilak
Ellen: a hőskarú Ajas;
De elragadá őt a boszús ég.
Ah mily öröm, mily öröm lesz részem ezentúl?
Miért nem vagyok ott, hol az
Erdős bérczfok emelkedik,
Hablocsolta Sunion alatt,
Újra köszöntve a szent
Athen ormait onnan![33]
(Teukros fellép).
Teukros. Sietve jöttem, látva, hogy a fővezér.
Agamemnon gyors léptekkel tart e hely felé:
S látom, baljós szavakra készül ellenem.
(Agamemnon fellép).
Agamemnon. Te vagy hát, a mint hallom, a ki vakmerőn
S büntetlenül merészelsz szólni ellenünk?
Mondom, te, a hadi rabszolganő fia?
Bizony nemes anyától nyervén éltedet,
Lábújjhegyen járnál most, s égre szólanál,
Ha így, mint semmi, harczra kelsz a semmiért;
S hánytorgatod, hogy nem vagyunk sem a sereg,
Sem a hajók vezérei, sem tieid;
Nem, Ajas, mondod, hadvezér volt önmaga.
Nem szégyen, rabszolgától ilyent hallani?
Ki az, kiről ily büszkén, ily fennen beszélsz?
Hol állt, hová ment, hol nem voltam én jelen?
Nem volt Argos seregében férfi kivüle?
Bizony rossz harczra szólítottuk egykoron
Achilles fegyveréért Argos népeit,
Ha egy Teukros gonosznak mondhat mindenütt,
S ti a győzöttek nem nyugosztok meg soha
Abban, mit a birák többsége rendele,
Hanem gonosz szavakkal támadtok reánk,
Vagy titkon áskálódtok, mert elbuktatok.
De ily szokások mellett nem lehet soha
Akármily törvényt állandóan fentartani,
Ha eltaszítjuk azt, ki győzött jog szerint,
S előre hozzuk a hátul maradtakat.
Nem tűrhető ez. Nem legbiztosabbak ám
Az izmos vállú, széles hátú emberek;
A bölcsek győzedelmeskednek mindenütt.
Bármily hatalmas a bikának tompora,
Kis ostorszíj előre hajtja egyenest.
S e gyógyszer vár reád is, látom, csakhamar,
Ha észre nem térsz, bölcseséget nem tanulsz:
Ki egy nem lévő ember, egy árnyék miatt,
Ily vakmerően, ily sértő gőggel beszélsz.
Nem térsz eszedre? S tudva születésedet,
Nem fogsz helyetted szabad embert küldeni,
A ki nevedben elvégezze dolgodat?
Mert én a te szavadra már nem hallgatok;
A barbar nyelvet nem tudom megérteni.
Kar. Oh szállna bár mindkettőtökre bölcseség!
Mert ennél jobbat nektek nem kivánhatok.
Teukros. Ah! mily csalékony, mily gyors szárnyakon tünő
Az emberek hálája holtjaik iránt,
Ha még ez embernek sincs pár csekély szava
Számodra, én Ajasom, a ki annyiszor
Adád érette a csatákon éltedet!
El van feledve mindez, elmult, elveszett!
Oh te, kiből most annyi balgaság beszél,
Nem emlékszel már arra semmikép, midőn
Az ostromlott táborban megszorultatok,
S csatát veszítve mind megsemmisültetek,