Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 01

  
  VÁMBÉRY ÁRMIN
  VÁZLATAI
  KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL.
  UJABB ADALÉKOK AZ OXUSMELLÉKI ORSZÁGOK
  NÉPISMERETI, TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI
  VISZONYAIHOZ.
  PEST, 1868.
  KIADJA RÁTH MÓR.
  
  
  ELŐSZÓ.
  Semmi sem teszi bátrabbá az embert, mint a siker, de különösen a
  váratlan és nem remélt siker. Midőn „Közép-ázsiai utazásom“-at
  legelőször angol nyelven közzé tevém, korántsem hittem volna, hogy az
  két év lefolyta alatt magyar, német, franczia, orosz és svéd nyelvekre
  leforditva a mívelt Európában és Amerikában oly nagy elterjedésnek fog
  örvendezni – nem sejtettem volna, hogy utazási kalandom oly
  közkedveltségü és közérdekü tárgygyá váljék, miszerént még iparlovagok
  is az arról szóló felolvasásokat jövedelmező üzletnek tekintsék[1].
  Nem akarom tehát eltitkolni, hogy ezen váratlan eredmény meglepett és
  őszintén mondva jól esett lelkemnek, de másrészről meg kell vallanom,
  hogy azt nem gyenge erőm sem pedig tapasztalatlan tollamnak, hanem
  inkább azon ismerethiánynak tulajdonitottam, melyről Turkesztán föld- és
  népleirási tekintetben hires volt; és ha hozzá teszem, hogy az európai
  és amerikai sajtóban megjelent birálatok csaknem nagyobb része avval
  vádolt, hogy a részleteket mellőzve, képek helyett csak egyes vonásokat
  adtam, szóval, hogy kaland- és tapasztalat-dús utamról sokkal többet
  mondhattam volna, mint a mennyit mondék, könnyen fogom igazolhatni e
  jelen lapok közzétételét, melyek első könyvemhez kiegészitésül
  szolgálnak.
  Kétséget nem szenved, hogy sokkal jobb lett volna ezen utólagos
  jegyzeteket az első munka keretébe foglalni, de hogy ez nem történt,
  annak nem annyira a szememre vetett szófukarság mint inkább azon
  elhatározatlanság volt az oka, melyből hosszu vándorlásom után Európába,
  illetőleg Londonba érkeztemkor nem tudtam oly hamar kivetkőzni. Az első
  három hónapban, melyet ott tölték és mialatt közép-ázsiai uti-emlékeimet
  leirám, mindig oly állapotban voltam, mintha másnap reggel holmimat ujra
  összepakolni és a karavánnal utamat folytatni lettem volna kénytelen. A
  milyen nehéz a csendes élet után a kóbor élethez szokni, épen ugy áll ez
  megforditott helyzetben is. Ha tehát az elhatározatlanság szülte sietség
  egy részről káros befolyással volt, más részről az utleirási irodalomban
  való ismeretlenségem sem kevéssé ártott. Most azt mint érdeknélkülit,
  majd ezt mint illetlent kihagyván, midőn a kész könyvet magam először
  elolvasám, kénytelen voltam saját magam is különösen a tüzetesebb
  ethnographiai kérdéseket illetőleg nem egy hiányt elismerni.
  Egyébiránt szóval gazdálkodni soha sem bűn. Közép-Ázsia, melyet a
  politikai események nemsokára a fontos napi kérdések rovatába vonnak,
  még mindig elég érdekes az olvasó előtt, ha ujat hall felőle. E lapok
  pedig sok oly pontot tartalmaznak, melyek az eddigi irodalomban
  érintetlenek voltak s a mi a késedelmezést illeti, arra az olasz
  példabeszéddel felelek: „Meglio tardi, che mai.“
  Pest, február havában 1868.
  =Vámbéry Ármin=.
  
  
  TARTALOM.
   Előszó III
   I. Dervisek és hadzsik 1
   II. Incognitóm 19
   III. A turkománok közt 37
   IV. A sivatagon 52
   V. A tatár sátor és lakói 63
   VI. A khivai udvar 73
   VII. Öröm és szomoruság 83
   VIII. Lakás, élelem, ruházat 96
   IX. Khivából Kungrátba s onnan vissza 108
   X. Tatárom 128
   XI. Fővárosi élet Bokharában 141
   XII. Bokhara, az Iszlam támasza 157
   XIII. Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában 173
   XIV. A három turkesztáni sivatag-tartomány termelési ereje 195
   XV. Adatok Bokhara ókori történetéhez 216
   XVI. A középázsiai, iráni és turáni fajok ethnographiai vázlata 237
   XVII. Az irodalom Középázsiában 290
   XVIII. Oroszország és Anglia vetélkedése Középázsiában 330
  
  
  I. Dervisek és Hadzsik.
  A dervisk a keleti élet személyesített mintaképe. Hivalkodás, rajongás,
  alázatosság és feltünő hanyagság az ő ismertető jelei, miket erényökül
  dicsérnek benne, s miket olyanokul papolva hirdet mindenütt. A
  mitsemtevésnek mentségül szolgál az ember gyámoltalansága, a rajongásnak
  isteni ihlettség, az alázatosságnak a czélzás arra, hogy porból
  születtünk, végre a hanyagságnak a sors-végzetek mindenhatósága.
  Ha az európai polgárosodás előnye nem érvényesitette volna magát oly
  fényesen a keletieké fölött, csaknem hajlandó volnék mondani, hogy ama
  dervistől, ki rongyos hirkában vagy dzsubbéban amott egy elhagyott rom
  kuczkójában kuczorog, irigylem a szeméből mosolygó boldogságot. Mily
  tökéletes nyugalom tükrödzik arczvonásaiban, tetteiben és működésében, s
  mily kirivó ellentétet képez egész külseje a mi európai életünkkel!
  Áldervis koromban majd mindig a természetemmel ellenkező nyugodtság volt
  az, a mi idegeimre bántólag hatott, s a minek utánzásában természetesen
  a legnagyobb hibákat követtem el. Soha sem fogom felejteni, – Heratban
  történt, midőn egyszer felvillanyozva közeli megszabadulásom
  gondolatától, ülő helyemről felpattanék, s a lakásomul szolgáló romban
  teljes hévvel fel s alá kezdtem járni. – Nehány perczczel utóbb
  észrevettem, hogy az átmenők csoportja a bejáráshoz gyült, s bámulva rám
  meresztette szemeit. Tüstént megálltam s megszégyenülve leültem.
  Kevéssel rá, nehányan hozzám léptek s hogylétemet kérdék. A jámborok
  tébolyodottnak néztek, mert az ő nézetök szerént csakugyan nem lehet
  helyén oly embernek az esze, a ki szükség vagy különös czél nélkül
  ültéből fölkél s föl alá jár szobájában.
  De a keletieknek nemcsak általános jellemvonásait képviselik a dervisek,
  hanem Kelet egyes népeinek árnyalatait is. Vallásuk ugyan azt hirdeti
  „El Iszlam milleti vahidun“, vagyis „az egész iszlam egy nemzet“;
  mindazonáltal a különböző szerzeteknél meg lehet ismerni, ki honnan és
  hová való. A Bektasi-, Mevlevi- és Rufai-félék leginkább Törökországban
  honosak, mert Bektas a jancsárok lelkesedett alapitója, Molla
  Dzseladeddin Rumi a Mesznevi magasztos költője Törökországban működtek s
  ott nyugosznak is. Arabiában honosak a Kadriék és Dzselaliak, Persiában
  az Oveizi Nurbakhsi Nimetullahik, Indiában a Khilalik és Zahibik,
  Közép-Ázsiában a Nakishbendik és Szofi Iszlam-félék a
  legszokottabbak[2].
  A testvériség benső köteléke füzi ugyan össze mindenik rendnek tagjait;
  a növendékek (Mürid) és tagtársak (Khalfa) vakon engedelmeskednek
  főnöküknek (Pir), ki kénye kedve szerint rendelkezhetik szellemi
  alárendeltjeinek élete és vagyona fölött; ámde e testületeknek eszük
  ágában sincs titkos politikai vagy társadalmi czélokra törekedni, mint
  Európában hiszik, kik némely föllelkesült utas szava után indulva, a
  nagy puszta Beduinjei közt is szabad kőműves-testvéreket vélnek
  lappangani. A dervisek nem egyebek mint az Iszlam szerzetesei; a
  szellem, melyből eredtek s mely őket fenntartja, a vallásbeli rajongás;
  ők pedig csak annyiban külömböznek egymástól, a mennyiben nem egyenlő
  módon tüntetik ki lelkesedésöket.
  Mig például az egyik szerzet folytonos zarándoklást parancsol a szentek
  sirjaihoz, egy másiknak szigoru szabályai, ugy látszik, elmélkedést
  hagynak meg az Istenség nagy véghetetlensége és földi létünk nevetséges
  semmisége fölött.
  Egy harmadik megkivánja növendékeitől, hogy éjjel-nappal foglalkozzanak
  Zikr-rel (Isten nevének emlegetésével) és Telkinnel (dalimával v.
  hymnussal); végre nincs miért fennakadnunk hallván, hogy egy szerzet
  tagjai addig kiabálják teli torokkal a: „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa
  hu!“-féle igéket, mig a közrekiáltók nagy része delirium tremens vagyis
  reszkető őrjöngésbe esik. Az igazhitűeknél az ilyen állapot neve
  Medzs-zub, vagyis Isten szerelme által magán kivül ragadtatni. A kit e
  szerencse ér, mert az szerencsének tartatik, azt minden ember
  megirigyli. A roham idején betegek, nyavalygók, meddő asszonyok
  közvetlen közelébe kivánkoznak és szorosan tapodnak öltözetéhez, mert a
  vele való érintkezés csalhatatlanul gyógyitónak tartatik.
  Hogy mit képesek a dervisek a Zikr-féle elragadtatás idején véghezvinni,
  egyszer magam is megnéztem Szamarkandban. Dehbidben ugyanis, a Makhdum
  Aázam sirjának közelében egy ilyen rivalgó társaság együtt volt az
  odavaló főnök (Pir) közül. Azzal kezdték, hogy nyugalmas hangon,
  mondhatnám üteny szerint kiáltozák a szükséges igéket. A Pir a
  legmélyebb tevedzsühbe (elmélkedésbe) vala merülve; minden szem és fül
  feléje volt irányozva, s feje minden mozdulatával, minden lélekzettel,
  melyet hallatott, növekvék egyre tompább és szilajabb hangon éneklő
  tanitványainak lelkesedése. Végre álomszerű merengéséből fellátszott
  ocsúdni, s midőn fejét görnyedt helyzetéből felemelé, a dervisek mint
  valami ördöngösök felugráltak helyeikről, a kör felbomlott, az egyes
  tagok hullámalaku testmozdulatokkal el kezdtek ugrálni, s alig hogy a
  Pir egészen talpra állt, a neki hevült tánczolók oly őrültségbe estek,
  mely bennem, ki természetesen kénytelen voltam velök tartani, lelki
  borzalmat gerjesztett. Mintha forgószél sodorta volna őket, ugy
  csapongtak jobbra balra tüskén bokron keresztül, a rét puha szőnyegéről
  sokan bele ugrottak a törmelékkövek közé, lábaikról csurgott a vér, s ők
  mégis folytatták, mig sokan elalélva összerogytak.
  A Keleten uralkodó társadalmi viszonyok mellett, hol mindenütt és minden
  tekintetben csak a végletekben gyönyörködnek, a dervisnek vagy
  koldusnak, jóllehet a társadalom legalsóbb fokán áll, oly tekintélyben
  kellene állania mint a herczeg, ki egy nép élén állva millió lelkek- és
  kincsekkel rendelkezik. Az ember, egy labda a sors hatalmas kezében, ha
  sorsa ugy hozza magával, egy pillantat alatt egyik végletből a másikba
  juthat, mint ezt a történet számtalan példában igazolja, és valamint a
  költészetben gyakran előfordul egymás mellett a két ellenlábas „Shah ü
  Keda“, azaz, király és koldus, igy találjuk ezt igen gyakran a
  közéletben is, hol a rongyos, ronda, mocsokkal boritott dervis a fényes
  diszöltözetébe öltözött herczeggel egy és ugyanazon szőnyegen ül,
  elmerülve bizalmas beszédbe, sőt gyakran ugyanazon findzsából isznak.
  Európai utazóknak az ilyen négy szemközti társalgás különösnek tetszik
  és néha mulatságul szolgál, de Keleten ez nagyon természetes. Hadd lássa
  be a király (igy áll ez az erkölcstanban) szomszédjának merész
  ellentétében az ő földi dicsőségének semmiségét és tartózkodjék a
  kevélységtől.
  A dervis ellenben fedezze fel a ragyogó diszruha alatt a halandó embert,
  és megismerve a hiu létet, nevessen az élet varázsjátékán.
  E kölcsönös viszony tudatában e két véglet a türelem és engedékenység
  ritka nemével szokott egymás iránt viseltetni. A dervis, ki magán
  lakában a legbizalmasabb jó barát, nyilvános szertartásoknál sohasem
  feledi el, hogy ő minden szegények legszegényebbike. Hasonlólag tűrt el
  az előkelő a dervistől mindent, a mi más előtt elviselhetlennek
  tetszenék. Kerkiben az ország parancsnokánál egy dervis tartózkodék, a
  kinek fogadalom parancsolta kötelessége volt, alkonyattól nap felkeltéig
  „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa hu“[3] igéket szakadatlanul, és harsány
  hangon kiáltani. A setétség beálltával midőn a nappali élet zaja
  megszünt, a dervis zord egy hangu kiabálásai mindig hallhatóbbak valának
  a palota környezetében, nem emlitve az épületben. Hogy áhitatossága
  többeknek zavarta álmait, nagyon természetes, de a kormányzó
  családtagjai kérelme daczára sem tett ellene kifogást és ő tovább
  folytatta rikácsolásait, a mig csak Kerkiben lakott.
  Mivelhogy szomszédságában laktam, nekem is kijutott e hangversenyből, és
  az áthatott kiáltozó hangjáról – mely reggel felé mindinkább gyengült –
  megtudtam a hajnal közeledését, a nélkül, hogy sötét czellámból a
  szabadba léptem volna.
  Mindazonáltal a szó szoros értelmébeni dervis, – egy oly férfi t. i. a
  ki belső meggyőződéséből lemondva a földi javak- és világi kényelemről,
  tapasztalatok gyüjtésiért vagy vallási kötelességének él, mely fényben
  tüntetik föl Szaadit, a költőt, – mai napság ritka tünemény. A kik ezen
  életpályára lépnek, azok vagy elvnélküli henyélők vagy kitanult
  koldusok, kik a szegénység foltos köpenyege alatt kincseket gyüjtenek,
  és ha jól meggazdagodtak, kereskedelmi czélokba fognak. Ez leginkább
  Persiában honos. Mig nekik a szerencse kedvez, addig a legnevetségesebb
  módon halmoznak össze fényt és pompát és senkinek sem jut eszébe a világ
  mulandósága. Ha pedig szerencsétlenség éri, akkor félrevonul magányába,
  kigúnyolja az emberek hiu törekvését, és látszólagos önmegelégedéssel
  mondja: „Men Dervis em! (Dervis vagyok!)
  Valamint Keletnek minden intézményei, szokásai és erkölcsei, minél
  tovább haladunk előre, annál domborubb eredetiségben tünnek szemünkbe,
  ugy van a dervisek szerzetével is. Persiában a dervisek már jóval
  fontosabb szerepet játszanak, mint Törökországban; Közép-Ázsiában pedig,
  hol több századokon át folytatott elszigeteltség következtében még semmi
  sem változott, e szerzetesek még teljes fényökben állanak, ugy mint
  keletkeztökkor álltak, s hatályos befolyást gyakorolnak az odavaló
  társadalmi viszonyokra. Hogy az Isannak, vagyis világi papságnak mily
  hatásköre van Közép-Ázsiában, arra „Közép-ázsiai utazásomban“ olykor
  figyelmeztettem. E hatást, szemben a rettenetes önkény- és
  zsarnoksággal, szerencsésnek mondhatni, s innen van, hogy mindenki
  vallással foglalkozik, kiki a „csodatevők“ (Ehli keramet) méltósága után
  áhitozik, vagy ha ezt el nem érheti, legalább szentnek (Veli Ullah)
  czimét ügyekszik megszerezni.
  Az ulemák osztálya, mely az irásmagyarázatával kérkedik, az Isanokkal,
  kik mystikus szerepöknél fogva a nép előtt nagy becsben állnak, mindig
  heves versengésben él. Közép-Ázsia népét, mint Ázsiának legszilajabb
  gyermekeit, könnyebben megnyerhetni bűbájos igékkel, szertartásokkal,
  mint könyvekkel; s a mily könnyen el tudna lenni Mollah nélkül, oly
  elkerülhetlenül szükséges neki az Isan, kinek Fatiháját (áldását) vagy
  Nefeszét (lehelletét) kell, hogy csalhatatlan talizmán gyanánt magával
  vihesse, akár portyázni megy, akár nyájához, akár a pusztán barangol,
  akár sátrába vonul.
  Az Isanok mellett nem kevésbé érdekes tüneményt látunk a zarándok
  koldus-dervisekben, vagy kalenterekben[4], kiket a kirgizek és
  turkománok kudusnak vagy divánénak (megbódultnak) neveznek. Ama nagy és
  elláthatlan sivatagokon, melyek Khina nyugati határaitól a kaspi
  tengerig terjednek, csakis ezek barangolhatnak háboritatlanul ide s tova
  rongy öltözetükben. A különbségre, mely törzsek, családok és ágak közt
  létezik, ők soha sem figyelnek; keveset gondolván az oly hatalmas
  jelszóval Jaghi vagy Il (jó barátunk vagy ellenségünk), mindenkihez
  csatlakoznak a kivel találkoznak, nem kérdve békés karaván-e az, vagy
  vadlelkü rablócsapat.
  A kirgiz és turkoman pusztákat bebarangoló dervisek többnyire olyan
  emberek, kik különös vonzalommal az édes mit-sem-tevés iránt, koldus
  keresetre adják magukat, mely egész Ázsiában tisztességesnek tartatik. –
  Az arra szükséges szaktudomány nehány imádságból és azon bizonyos
  taglejtésből áll, melylyel a chiromantikus fogásokat kisérik, s én soha
  sem láttam a puszták egyik lakóját is, ki ne érezte volna magát
  megilletődöttnek vagy meghatottnak, midőn a hosszu haju, födetlen fejü,
  mezitlábu dervis előtt állt, ki tüzes pillantatával élesen szembe fogja
  a puszták fiát, s mig a Keskulját[5] rázza, vad „Ja hu“ kiáltással
  fogadja.
  Egy ilyen tatár Fakir megjelenése valamely elhagyatva álló
  sátorcsoportban mindenkor ünnep vagy örvendetes esemény gyanánt vétetik.
  Különös fontossággal bir az a nők és leányok szemében, s jöttének idejét
  különfélekép magyarázzák. A reggeli órákban érkező dervis a teve- vagy
  lókancza szerencsés csikózását hozza magával; délbeni jövetele czivódást
  jelent a házasok közt, este pedig bátor vőlegényt hoz az eladó
  hajadonnak. A dervist különben is leginkább a nők foglalják el, s azon
  édes reményben, hogy rongy öltözetéből egyszer csak vagy csillogó szinü
  üvegkalárist, vagy óhajtva óhajtott Talizmant elő fog keresni, a legjobb
  izü falatokkal, miket a sátor felmutathat, kedveskednek neki. A
  könyöradomány (Eleemosyna), mely a nomádoknál soha sem áll pénzből,
  ritkán tagadtatik meg tőle. Többnyire ócska nemezteritőt kap, nehány
  maroknyi teveszőrt vagy gyapjut, olykor ócska ruhadarabokat is. Aztán
  ott időzhet bátran valamely családnál napokig, velök barangolhat, a
  nélkül hogy megunnák. Ha a dervis azonfelül zenéhez is ért, azaz, nehány
  dalt megtanult, s azokat a két huru Dutara pengetése mellett el is tudja
  énekelni, már akkor tenyerükön hordják s mindig fáradságába kerül gazdái
  körmei közül menekülnie.
  Dervist megbántani vagy bántalmazni, fölöttébb ritka merény, mely, hir
  szerint, csak a turkománoknál fordul néha elő, kiknek határtalan
  kapzsisága előtt semmi sem szent s mely minden kigondolható
  kegyetlenségre ösztönzi őket. Egy fekete fürtü izmos dervis Bokhárából,
  kivel Maymenében találkozám, beszélé nekem, hogy egy Tekketurkomán,
  elcsábítva a 30 darab arany reménye által, melyeket a dervis athletai
  alakjából magának igért, foglyává tette szegényt azon szándékkal, hogy
  nehány nap mulva elviszi a rabvásárra.
  „Ugy tettem, mintha egy cseppet se volnék megilletődve“ – mondá nekem
  bajtársam – „s lánczaim csörgése mellett is elmondám a szokott Zikrt és
  imákat. Már közelgetett a vásár napja, midőn bitor gazdám felesége
  hirtelen beteg lett s ez hátravetette férje elindulását. Ebben ő Isten
  ujját látta s már is mély gondolatokba merült vala, midőn kedvencz lova
  is a nyujtott eledelt visszautasítva, betegnek mutatkozott. Ez megtölté
  a mértéket. – A megijedt ember tüstént leoldá foglya bilincseit, s a
  tőle elszedett holmit visszaadván, kérte, hagyná el a sátrat, és pedig
  oly hamar a mint csak lehet.
  Mig a turkoman várja türelmetlenül, hogy a baljóslatu koldus menjen, ez
  motoza tarisznyájában s mondá, hogy fésűje hiányzik, az a fésűje, melyet
  neki az ő Pirje talizmanul adott utjára, mely nélkül tapodtat sem mehet
  odább. – A puszták megdöbbent fia nyilsebesen rohan a helyre, hol a
  holmik hevernek vala; keres nyomoz soká-soká, s nem találván semmit, még
  nagyobb lett az ijedtsége, s Isten nevére kéré a dervist, lépne ki
  legalább csak egyet a sátorból, husz fésű árát igérvén neki. A ravasz
  bokhárai látván mily magasra emelkedtek actiái, vigasztalhatatlannak
  tetette magát vesztesége fölött s ismételgeté, mily szerencsétlennek
  érzi magát, hogy most ki tudja hány esztendeig kell neki e sátorban
  időznie. Ellehet képzelni a joggal elámitott babonás zsivány zavarát!
  Őrültként lótott futott szomszédaihoz tanácsért. Elkezdtek a dervissel
  alkudozni, s miután fésűjéért (mely egyébiránt nála el volt rejtve) egy
  ló, egy egész öltözet és 10 db. arany készpénzből álló tetemes
  ajándékkal megengesztelték, istenhozzádot mondott a sátornak, melynek
  gazdája nem egy könnyen fog ismét zarándokoló dervissel kikötni!
  A mi illeti a ravaszságot, titkos fogásokat és bűvöléseket stb., ebben
  India dervisei, különösen a kasmiriak, egész Keleten levő mohamedán
  rendtársaik felett kitünnek. Ezen emberek szemtelen játékot üznek a nép
  könnyenhivőségével Persiában és Közép-Ázsiában, sőt olykor-olykor
  különben élczes és mivelt emberek is esnek hálóikba, mert hol egy ilyen
  kasmiri fellép, – a ki rend szerént érdekes alak, beszédes vonások,
  jelentékeny fekete tüzes szem, hosszu lengő fekete hajjal – ott bizonyos
  az ő győzelme. India és a határos országok mohamedánjai az egész
  iszlamvilágban régóta természetfeletti erejükről hiresek. Makacs
  betegségek gyógyitására, lelkek üzésére és rejtett kincsek feltalálására
  gyakran és örömest használják ezen megérkezett szenteket, a kik,
  jóllehet müvészetük az iszlam törvényeiben tiltva van, mindenütt a
  legbuzgóbb mohamedánoknak tartatnak. Gobineau gróf „Trois ans dans
  l’Asie“ czimü munkájában egy pompás csinyt beszél el, melyet egy kasmiri
  alchimista véghezvitt egy teheráni aranyszomjas herczegen. Hasonló tréfa
  történt a mostani khivai khan fivérével, a ki aranynyá akarván
  változtatni összes nyereg készletét, a legfurcsább módon rászedetett.
  Sokszor elég lelkiismeretlenek, hogy a legszegényebb embernek utolsó
  fillérét is elcsalják. Teheránban egy Közép-Ázsiából nem rég megérkezett
  hadzsi sirva beszélte el nekem a következő történetet: „Mivel Meshedben
  sokat hallottunk beszélni a gyakori rablásokról, melyek a teherani uton
  történnek, nagyon aggódtunk barátommal, hogyan tudnók elrejteni csekély
  összegünket, s a próféta szent sirjához szükséges utazási kellékeket; öt
  év óta meggazdálkodott filléreink voltak, és ismeretes előtted, mily
  bajos az utazás egy ily eretnek országban pénz nélkül. Mellettünk a
  kervanszerajban egy jámbor kasmiri Isan (seikh) lakott, ennek tudtára
  adtuk aggodalmunkat, és örömünk határtalan volt, midőn ajánlkozott, hogy
  pénzünket áldásadásával minden rablókéz ellen biztosítja. Meghivott az
  Imam-Riza mecsetbe, elvégeznünk parancsolta a szokott szent mosásokat,
  és miután pénzünket ölébe tettük, ő többször rá lehelve, saját kezeivel
  tárczánkba rakta, hét papirba takarta és szorosan megparancsolta, hogy a
  pénzhez addig ne nyuljunk, mig Teheranba nem érve, ott a mecsetben
  háromszor elvégeztük imáinkat. Hat hete telt el, hogy elhagytuk
  Meshedet, és képzeld ijedtségünket midőn tegnap a háromszori ima után
  kinyitva tárczánkat, abban aranyaink helyett nehéz vereses homokot
  találtunk.“ A szegény emberek erre szivszaggató panaszra fakadtak és
  csak nem őrület szállta meg őket. A ravasz ámító kasmiri már a megáldás
  alatt tüntette el a pénzt, a nélkül, hogy a gyanutlan tatár észrevette
  volna; ezen erős hitben haladtak szegények az uton, de ez esetben drágán
  fizették meg bizalmasságukat.
  Minthogy a derviseknél vagyunk, egyuttal azokat a szenteskedőket is
  megérintjük, kik szent kötelesség örve alatt, csak utazási vágyuknak
  engednek, egész tartományokat és földrészeket bekalandozván, hogy miután
  honukba visszatértek, a „hadzsi“ (zarándok) czimmel tekintélyt és állást
  szerezzenek maguknak földieik közt. A Korán mondja: „zarándokoljatok az
  én házamhoz (Kaaba), ha körülményeitek engedik“[6]. E körülményeket a
  szövegfejtők a következő hét föltételekbe foglalák össze. 1) Elegendő
  utiköltség; 2) testi egészség; 3) nőtelen élet; 4) adósságot nem szabad
  hátrahagyni; 5) békés idők; 6) szárazon lehessen utazni veszély nélkül;
  7) nagy koru legyen vagyis tizenöt évesnél idősb. Hogy a mi jó
  tatárainknál e föltételekre alig van tekintet, könnyen megfoghatandja, a
  kinek akár csak sejtelme is van az Oxus és Jaxartes közt elterülő
  országok népeiről. Persiában Kerbelába, Meshedbe vagy Mekkába csak akkor
  zarándokolnak, hogyha elegendő utiköltség mellett kényelmesen tehetik.
  Közép-Ázsiában viszont mindig csak a legszegényebb néposztály tagjai
  adják fejöket zarándoklásra.
  Különös hajlam a kalandos felé, némi kis vallási buzgalommal vegyítve,
  képezi az okot, mely a közép-ázsiabeli embert ráveszi, hogy a távol
  keletről veszélyteljes utazásra adja magát prófétája sirjához. Igaz
  ugyan, anyagi kárt ő nem vall, mert koldusbotját erszény gyanánt hordja;
  de igen gyakran teszi koczkára legbecsesebbjét, t. i. életét, minthogy a
  Turkesztánból évenkint kiinduló zarándokoknak legalább egy harmada esik
  az éghajlatok viszontagságainak áldozatául.
  E hitbuzgó vagy világias utazásvágy a szemben levő veszélyek daczára, a
  sokfélekép magyarázható gondolat, hogy valaki elszakadva családja és
  rokonai kebléből, el földiei köréből a távol eső világnak indul: ez az,
  a mi a hadzsi (zarándok) személyét a regényesség fénykörével övedzi. Már
  több hete eltelt vala, hogy zarándok társaim közt éltem, s mégis
  mindannyiszor megilletődtem, valahányszor őket pálmafa botjaikra, –
  Arabiából hozott ezen szent emlékekre – támaszkodva, mély homokon avagy
  iszapon át egyre élénk és lankadatlan buzgósággal odább-odább törekedni
  láttam! Ezek már szerencsés hazatérők voltak; de hánynyal találkozám,
  kik a nagy körutnak még csak az elején valának, lelkük azonban nem
  kevésbé derült és bátor amazokénál.
  Midőn Szamarkandból Teheránba utaztam, egy khinai tatár ballaga oldalom
  mellett, kinek oly kevés tudomása volt utja irányáról vagy kitüzött
  czélja távolságáról, hogy midőn Meshed táján jártunk, minden este azt
  kérdé tőlem, vajjon holnap vagy legfelebb holnapután érünk-e már
  Mekkába. A szegénynek legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy mennyit
  kellend még szenvednie, mig czéljához érend! Ezen azomban nincs mit
  csodálkoznunk, hisz a keresztháborúk idején nem egy, külömben derék
  német ember, ki a szent földre zarándokolni indul vala, nehány napi
  járás után már Jeruzálem tornyait vélte látni.
  A hitbuzgó tatárok Arabiának indulva többnyire a következő négyféle
  irányban haladnak: 1) Jarkend, Kilian, Tibet, Kasmir. Névszerint
  Jarkendből Kilianba (Keria?) vagyis a határig három napot számítanak.
  Innen Tagarma Kadunon át husz nap alatt érnek Tibetbe, Tibetből tizenöt
  nap alatt Keshmirbe. 2) Déli Szibérián át Kazánba és Stambulba. 3)
  Afganistánon keresztül Indián át Dzseddába. 4) Persián át Bagdadnak és
  Damaskusnak. Ezen utvonalak egyike sem kényelmes ugyan, de a veszélyek
  nagyságát mindenkor az évszak és a politikai csillagzatok állása
  határozzák meg.
  A zarándokok mindig kisebb-nagyobb társaságba gyülnek, mely magának
  tagjai közül főnököt választ, Csaus czime alatt, ki egyszersmind Imámjok
  is (előimádkozó) s jókora felsőséget gyakorol. – Az egész zarándokolás
  tetőpontját azonban nem annyira a bucsujárás képezi a Kaabához és
  Mohammed sirjához, minek külömben bármikor van helye), mint az Arafát
  hegyének megmászása, mi évenkint csak egyszer történhetik meg, ugymint a
  kurban-ünnepen (a Zil Hidzse 10-ik napján) és nem kevesebből mint az
  Abraham és Izmael-féle áldozatnak drámai előadásából áll. Ez az igazi
  hadzs (bucsu), s a kik ebben részt vettek vagy is kik a többször
  ismételt felkiáltáshoz „Lebeik Allah!“ (parancsolj Allah!), mely Abrahám
  példás engedelmességére czéloz, magok is járultak, azokat tartják valódi
  Hadzsiknak. A „lebeik! lebeik!“ kiáltás, mely a bucsujárás
  legünnepélyesebb perczenetét képezi, úgy látszik, igen hatalmas
  benyomást gyakorol a zarándokok lelkére. Bajtársaim, valahányszor
  föllelkesültek vagy fölvidultak, mindig megemlékeztek róla, s e
  visszaemlékezés Arábia köves vidékére nem egyszer szakitotta meg a tatár
  sivatagok csendét.
  A mily fájdalmas és szivszaggató az elválás a családi tüzhelytől – hogy
  is lehetne ez máskép, mikor valaki ily hosszu és veszedelmes utra
  vállalkozik! – ép oly határtalan az öröm, mely a visszatért Hadzsit
  honában várja. Rokonai, miután jöveteléről értesültek, több napi járásra
  sietnek eléje. – Örömkönyük s dalimák közt tartja bevonulását szülő
  városába; kiki vágyik őt megtapogatni, mert a szent helyek illata még
  rajta van, Mekka és Medina pora még nincs lerázva ruhájáról! A hadzsit
  Közép-Ázsiában különben is sokkal több tekintély környezi mint az Iszlam
  más tartományaiban. Fáradalmakkal szerzé meg magának méltóságát, de van
  is köszönet benne. – Polgártársai által tiszteltetve és támogattatva,
  sokkal inkább meg van védve a kormányok zsarnoksága ellen, mint bárki
  más. A hadzsi czimben nemes levelét birja, melyet élve pecsétjén hord,
  sirkövén halva.
  Remélem nem fog megütközni rajta senki, ha mondom, hogy a hadzsik,
  természetesen olyanok, kik nem csak koldus botjuk után élnek, e
  kegyeletes utjokban olykor kis kereskedelmi czélokat is üznek. „Hem
  tidzsaret, hem ziaret“, azaz „kereskedés és bucsujárás együtt,“ a vallás
  által el van ugyan tiltva, de az emberek nem sok lelki furdalást éreznek
  azon, hogy néha nem nagy értékü áruczikkeket magokkal visznek a távoleső
  Turkesztánból aráb hitfeleik számára. Ezeknél ugyanis a nemes Bokhára és
  egyébb közép-ázsiai szenthelyek terményei nagy becsben állanak;
  azonkivül az ember szivesen tesz valamit a hadzsi javára is, és könnyen
  megadja neki a becses czikkek kétszeres árát is. – E kis kereskedés
  forgalomban van az iszlamhitü Ázsia legkeletibb pontjaitól, a stambuli
  galata hidnak végéig. Ott igen sokszor láthatni egy-egy tatárt, kinek
  arczvonásai az ottani világhirű tarka tolongásban szintugy feltünnek,
  mint elütnek az általa kinálgatott vékony selyemkendő szinei az előttünk
  ismeretes gyártmányokéitól.
  Csillogni vágyó hölgyek ritkán vesznek valamit tőle; e helyett nem egy
  éltes asszonyságot látni, ki kegyeletből szivesen veszi meg jó árban a
  hadzsi szövetjét, s azzal erősen dörzsöli meg homlokát és arczát, hangos
  „Allahum szella“-at dörmögvén odább álltában.
  Hogy a kivitt áruk szerencsés kelete beviteli kereskedésre ösztönöz,
  egészen természetes. Egy hadzsi sem hagyja el a szent helyeket csekély