Egy az Isten (2. rész) - 01

  
  
  JÓKAI MÓR
  ÖSSZES MŰVEI
  NEMZETI KIADÁS
  XXVII. KÖTET
  EGY AZ ISTEN. II.
  BUDAPEST
  RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
  1895
  EGY AZ ISTEN
  REGÉNY
  IRTA
  JÓKAI MÓR
  II. RÉSZ
  A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
  BUDAPEST
  RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
  1895
  
  
  MÁSODIK RÉSZ. TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE.
  
  I.
  Blanka egy uj világot látott maga előtt, külömbözőt mindentől, a mit
  eddig ismert.
  E kis sziklazug, saját különszerű életével, jól el van rejtve szem elől,
  semmi fővonalnak útjába nem esik. Az ő útja, egyedül az ő útja, az a híd
  Borévnél az Aranyoson át, egyedül az ő számára, az ő költségén épült. S
  ez a híd is megtekintésre méltó. Száz esztendős az már s annyi idő óta
  tartja erős járma alatt a rebellis folyót, mely e tájon, mint egy
  rakonczátlan bérczpatak rohan sziklamedrén alá, partjait szakgatva s
  sziklaszigeteket szed és rak le kénye-kedve szerint innen amoda.
  Hidoszlopai valódi római helepolisok, megtöltve kövekkel, egész alkotása
  tömör, mammuthszerű, furfangos.
  Napjainkban kényelmes országút vezet már e hidig az Aranyos partja
  mentében, a meredek sziklaoldalba vágva és építve; ez út kapuja a
  bálványként felmeredő sziklacsompó, mit a népmonda Leánykakőnek nevez.
  Történetünk idejében azonban még csak egy lóháton járható sziklaösvény
  vezetett végig az Aranyos szorosán Várfalvától Borévig, s minden terhet
  a lóhátra tett «kerezs»-ben szállítottak ez úton. Egy hosszú
  bérczfolyosó volt az, változatos szinű sziklatömegekből alkotva, –
  valóságos ördög útja.
  A borévi hidon túl aztán már kezdődik a toroczkói út. Egy útvonal merő
  vasból készítve. A mi századok óta kikerült vassalak a kohókból, abból
  van verve egy fekete chaussée az Aranyostól egész a Kőig. S ez út
  mentében emelkednek Toroczkó kincstárai, a vasbányák, kohók, hámorok, a
  félévezredes munka tanujelei, a körülöttük félkörben felmagasadó fekete
  döbörök, a kihányt vassalak halmaza, melyben némelyik hámor úgy el van
  mélyedve már, hogy a teteje nem látszik ki, csak a kürtőjéből fellövelő
  láng hirdeti, hogy ott Vulkán legényei dolgoznak. – S a földalatti
  zuhogás, dübörgés megmondja, hogy nehéz munkát végeznek: a vasat
  tanítják engedelmeskedni.
  A hidnál Barnabás bátya fogadta Blankát és az érkező négy testvért.
  Kocsikkal jött eléjük, s mikor a menyasszonyt üdvözölte, azt versben
  cselekvé. El is pirult miatta. Ő magyarázta aztán Blankának azokat a
  földbe lebujó házfödelek titkait: az ott a Mezőségbánya; ez a Prudentia,
  ott következik a Washington; ez a Hermány, az a Czibulás Gárgyás, az a
  nagy csoport ott a Hármas hámor; ezek itt a mi hámoraink és bányáink,
  mint megannyi lesben ülő sárkánynak, úgy fénylik a szemük! Barnabás
  bátya poétai hajlamú ember volt, szerette a költői hasonlatokat.
  Egyszer aztán a Hármas hámort elérve, az útkanyarodásnál megnyilt a
  tekintet előtt Toroczkó völgye.
  Ehhez már nem kellett szóbeli magyarázat. Blanka önkénytelen bámulattal
  csapta egymásba két keze ujjait, felsóhajtva: «Istenem! beh szép!»
  Egy óriási bércztömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel
  meredeken s hosszú, egetemelő sánczfalat képez a völgykatlan előtt,
  melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegyláncz zár körül. A
  kopár szirtfal a «Székelykő», történelmi ősemlék, barlangjaiban a
  bronzkorszak emlékmaradványaival, tetején az ős székelyvár düledékével,
  mely Dzsingisz khán fiának hordáival daczolt egykor; a mongol és székely
  nyilak hegyeit most is felturja még az ekevas: a mongol nyila lándzsás
  volt, a székelyé szakállas.
  De e kopár szirt lábánál, mint egy amphitheatrum páholysorai, mint a
  Colossæum karzatrétegei emelkednek egymás fölé az emberkéz legszebb
  remekei: a csinált szántóföldek. Az ember földet csinált a kőből.
  Lépcsőzetes karzatokra vágta a sziklát, megtörte porrá, keverte kövérítő
  anyaggal s kényszerítette a követ átalakulni kenyérré. Mint egy óriási
  etagère, a mit megraknak virágcserepekkel, úgy tünik föl a Székelykő.
  Négy ötöde meztelen, holdhideg sziklafal; az ötödik egy virágágyakra
  felosztott kert. Hasonló szépet csak Lombardiában, vagy Toscanában lehet
  látni. A késő őszi vetés táblái szép zöld keretet képeznek a város
  körül, mely a völgy katlanát foglalja el, sűrű gyümölcserdők közé
  rejtett házaival, mik közül magasra emelkedik ki az egyistenvallók
  tornya, aranyos gombjával; az alkonyi nap bibor sugarai ragyognak róla
  vissza. S ugyanezen sugarak arany ködöt szőnek az egész csöndes völgy
  fölé, bezománczozva a házak fölött elterjedő kékes füstfelleget.
  «Ez a mi otthonunk», sugá Manassé Blankának.
  S az a túlvilági ragyogvány a nő szemében hirdeté a boldogság végtelen
  tökéletességét, a miben lelke kéjeleg.
  Ez volt egész életének ábrándja mindig. Ilyennek képzelte, álmodta,
  ilyenné szinezte ő ki a paradicsomot. Elzárva, elrejtve a világtól; –
  boldogság, mely nem beszéltet magáról.
  S e boldogság tanujeleivel találkozott e pillanattól fogva
  szakadatlanul. Annál a szép koronás fűzfákból képzett sétánynál, mely a
  patak partján vonul végig, lovas legények jöttek üdvözletükre,
  sajátszerü rókaprém-galléros kaczagányaikban, s a piaczon, hol a
  hatalmas patak három ágú vizsugárban szökik ki a sziklából, nagy
  néptömeg fogadta őket, melynek épen akkor adta tudtára Sándor bátya, a
  népszónok, a Manassé által szerzett békességet a felkelőkkel. Mindenki
  meg volt azzal elégedve. A szekeret megállították s Manasséhoz tódultak,
  hogy kezeit csókolják. Blanka kezébe virágcsokrokat erőszakoltak az
  odacsoportosult leányok. – A férfiak délczegek, a leányok szépek mind.
  És viseletük oly sajátságos, a mi sehol a világon nem található másutt.
  Az csak egy, a világtól elválva élő kis népecskének saját képzeletéből
  származhatott, a ki kereste a festőit, az eszményi szépet, s csinált
  magának egy oly divatot, a mit nem lehet utánozni. Hogy miért nem lehet?
  Azt megtudta Blanka későbbb.
  A nép áldása közben hangzott a toronyból a harangszó. Ez már olyan igazi
  harangozás volt, a milyen Áron bátyának tetszett. «Egy! Egy!» A harang,
  a hányat kondul, annyiszor megfordul tengelye körül.
  S ez üdvözlő kondulások tovább kisérik a kedvesen fogadott vendéget,
  végig a csinos kőházak sorain, miknek ablakain vastáblák, pitvaraikon
  vasajtók vannak; egész az ősi házig, a hol az utolsó két honmaradt
  testvér fogadja őket: Bertók bátya a legöregebb és Anna, Manassé
  ikernővére.
  A két nőt nem kellett egymásnak bemutatni. A találkozás pillanatában
  egymás keblére borultak s csak azután néztek jól egymás arczába, mikor
  már azok egymás könyeitől voltak nedvesek.
  Blanka meg volt lepetve; de kellemesen. Ő egy fájdalmaktól földúlt
  arczot vélt találni, a korai csalódás hervasztó emésztődésével, s talált
  helyette egy életvidám, ragyogó kék szemű, telt, piros arczú, szőke
  fejecskét, körülhullámozva göndör arany fürtökkel, a kinek még a sirása
  is olyan, mintha kaczagás volna.
  Annán kívül még több asszony is volt a háznál. Rebeka, Bertók felesége:
  egy magas, nyulánk termetű matróna; szelid, nyugodt tekintetű bibliai
  alak, és Zsuzsánna, a népszónok tűzről pattant menyecske felesége; aztán
  még egy csoport apróbb-nagyobb gyerek, leány, a kik mind egyszerre meg
  akartak ismerkedni Blankával; a kis fiuk hozták neki mutogatni
  irásaikat; a leánykák dicsekedtek neki a babáikkal, s a kis ölbeli baba
  kivette a szájából az árpaczukor-darabkát s azzal kinálta meg. S aztán
  mentül jobban hajtotta róla és szidta a sisera hadait Zsuzsánna, azok
  annál jobban lármáztak körülötte, mig végre a család legokosabb
  asszonya: Rebeka bemenekíté őt egy oldalajtón át egy mellékszobácskába,
  a hol már el volt készítve Blanka számára az utolsó részletig minden új
  öltözet. Az asszonyi gond kiszámította, hogy a ki azon úton jött
  Toroczkóra, melyen Blanka, annak legelső szüksége lesz az öltönyváltás.
  S ezt nem hozhatott magával.
  Blanka azon csodálkozott leginkább, hogy minden úgy hozzáillik, mintha
  testére volna szabva. Rebeka megsúgta neki: Manassé előre megirta, hogy
  Blanka termete Annáéhoz hasonlít. – Tehát ő most Anna öltönyeit viseli.
  És viselte azután az egész ház szeretetét. S az annál a háznál sok volt.
  Ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény
  volt csak: a szeretet; az volt az alkotmány, a biró, az volt a király.
  Az osztotta föl a munkát és a jövedelmet; az gondoskodott kinek-kinek a
  szükségeiről; az örökösíté meg az együtt maradást. Se asszony, se férfi,
  se gyermek nem czivódott itt egymással soha. Pedig emberek voltak ők is,
  szeszélyeik, indulataik csak úgy voltak, mint másnak. De a szeretet volt
  közöttük a törvény. A haragvónak nem volt a ki ellentmondjon, s kibékíté
  a szeretet.
  Ez volt a föltalált paradicsom legdrágább gyümölcse.
  
  II.
  Az örömnap szokás szerint nagy áldomással végződött; meg voltak híva a
  családi lakomára a város notabilitásai: az őscsaládok fejei, kiknek
  eredetét egy erdélyi tudós a Makkabæusokig vezeti fel, a lelkész, a
  birák, a tanárok s a nemzetőrség altisztjei. A nagy családi étterem
  egészen megtelt velük.
  Blankának volt mit bámulnia Zsuzsánna néne gazdasszonyi talentumán,
  kinek azon a feladaton kivül, hogy egy nagy társaságot közmegelégedésre
  ellásson mindennel, a mi kivánatos, még arra is figyelmének kellett
  lenni, hogy az asztal vendégeinek minő kényenczkedéseit kell
  kielégíteni. Mert a hány ember, annyiféleképen szereti az ételt
  elkészítve látni. Egyik tejszinnel óhajtja a puliszkát, a másik
  kászuturóval; egyik pörkölve a malaczot és paprikás lében, a másik
  ropogósra sütve nyárson. Rétesben, bélesben, s a toroczkói «somodi»-ban
  pedig a hány ember, annyifélét kiván. Tisztelendőnek, biró uramnak saját
  kedvencz ételeik vannak, a mikről nem szabad megfeledkezni. Az egyik
  tanár is, tiszteletes Vernezs uram, kivételt képez. – Magában a
  családban a legöregebb bátya egész háza népével együtt vegetarianus.
  Azoknak csak növényi eledelt szabad feladni; ők soha hust nem esznek. És
  a többiek, kik velük egy asztalnál lakomáznak, nem akadnak fel e
  különösségben; nem boszantják őket kinálgatásaikkal, nem gúnyolódnak
  velük: ők a mellett egészségesek és meg vannak elégedve.
  A tanár azonban nem veszi igénybe a maga részére a gyülekezet
  tolerantiáját. Vernezs uram hódítani, küzdeni és téríteni akar a maga
  meggyőződései mellett. Ő a környékbeli vegetarianusok doktora és
  patriarchája. Csak a csontja meg a bőre; de az eltörhetlen csont és
  elviselhetlen bőr, a minek semmi sem árt meg. Ő az igazi orthodox
  vegetarianus! Még a növényfélét is csak nyersen eszi, soha se megfőve,
  vagy sütve. Az ő osztályrésze a gazdag lakománál vékonyra szelt retek,
  hosszúra hasgatott murok; élő állattól nem fogad el egyebet, csak a
  mézet. Kenyerét apró derczepogácsák képezik, minőket gazdasszonyaink
  kenyérélesztőül szoktak megaszalni a napon. S minthogy épen Áron bátya
  mellé került az asztalnál, még kötődik vele, kinálgatva őt a nyers
  sárgarépájával, a mit ez, nemzeti büszkeségből, utál akármi alakban.
  Blanka ájtatos kegyelettel figyel e rendkívüliségre; azt hiszi, hogy ez
  valami vallásos fogadalom. Áron bátya, ki vele szemben ül, észreveszi
  ezt a gondolatot az arczáról, s nevetve mond neki:
  – Azt ne gondold ám valahogy, drága briliántom, hogy a nyers gyökérevés
  a hitágazatunkhoz tartozik, mert akkor én rég kikeresztelkedtem volna
  belőle; vagy elmentem volna egy olyan világrészbe, a hol a fán terem a
  rostélyos.
  S hogy hitvallása becsületét megmentse, kapott is a tányérjára egy olyan
  darab sült hust, mint maga a tányér, a miből a piros lé kiszivárgott, a
  mint a villát beleszúrta.
  – A ki pedig az állat vérét megkóstolja, mondá a tanár, az az embervérre
  is rászomjazik.
  – Már pedig a tanár úr lakomáiról szoktak a vendégek véres szájjal
  hazajönni, vágott neki vissza Áron bátya.
  S minthogy e fölött az egész asztal népe nevetett, Áron bátya
  megmagyarázta a czélzás értelmét Blankának. Vernezs tiszteletes úrnak
  keresztneve is van: Lajosnak híják; a nevenapját ő is meg szokta
  tartani; a vendégeinek olyankor felhord mindent, a mi csak jó és drága:
  nyers murkot, burgonyát, zöld mandulát, borsót s végül egy tál jó érett
  paradicsomalmát. A ki ebből eszik, bizony véres lesz tőle a szája.
  A tanár úr ezt is komolyan vette.
  – Csak egy évig laknék ön a növények országában, soha sem kivánkoznék
  onnan többé vissza.
  – Hiszen én is szeretem a növényt – a sült mellé, mondá Áron bátya,
  kezébe fogva egyet azon szárastul föltett zöld hagymák közül, a mik
  különösen az ő számára voltak rendeltetve.
  – És tudja-e ön, szólt a tanár, hogy azon hagyma, mely ez évszakban már
  ritkaság s egyedül az ön kedveért termesztetik, egyike a legritkább
  növényeknek, a mik egy botanikus érdekeltségét felkölthetik: ez az
  «allium obliquum», a mi egész Európában nem jön elő másutt vadon, mint a
  tordai hasadékban. Bölcsője az Euphrat vidéke. Valószinűleg Carus Cæsar
  legiói hozták onnan magukkal, azok honosították meg Salinopolis vidékén.
  Áron bátya bekapta a hagymát.
  – Né! bizonyára mondom, valóságos perzsiai íze vagyon neki. Mintha csak
  ahajt szakították volna Semiramis kertjéből. Kóstold meg rózsaszálom,
  milyen fölséges.
  Ez a kinálás Blankának szólt.
  Csak akkora kis hagyma volt az, mint a legkisebb mogyoró.
  És mégis, mikor Blanka mosolygó ajkaihoz vitte Semiramis és Vasthi
  királynő kedvenczét, nagy, beszélő szemeivel Manasséra tekinte félre.
  S csak hárman értették meg e tekintetet: ő, Manassé és Áron bátya.
  Mert Semiramis és Vasthi királynők óta mind a mai napig mindig a Salamon
  pecsétje volt a női ajkon a hagyma.
  Vasthi királynő azzal veszté el koronáját, hogy férje, Ahasvér király
  hivására azt izente neki vissza: «ma hagymát ettem».
  – «Mi ketten» ne féljünk tőle, szólt ravaszul hunyorogva Áron. Én
  élhetek vele holtig, te pedig tizenegy hétig.
  Blanka elértette azt. A Székelykő völgyében a vőlegény és menyasszony az
  eljegyzés idején át végtől végig az utolsó napig tanulják egymást –
  tisztelni. Az első csókot az esküvő után váltják.
  Anna segélyére akart sietni Blankának: most már ő is elértette a
  példálózást.
  – Áron bá! Az nem lesz olyan hosszú idő.
  – Nézd, a kedves galambocska, hogy akarja tanítani a vén baglyot: merre
  kelljen botorkázni a sötétben? Hát számláljunk, édes mézem. Holnap
  bejelentjük az esperesnek, hogy Blanka hugunk egyházközségünkbe akar
  átlépni; a törvény azt rendeli, hogy két hét mulva újra meg kell
  jelennie ugyanott s ismételni elébbi elhatározását. Ez két hét. Aztán
  jön hat hét a válóperre. Egy krajczárral sem adják alább. Ez már nyolcz.
  Aztán még a háromszori kihirdetés. Tizenegy. Bizony hetvenhét napig lesz
  te neked éjjeli, nappali társad a mi kedves virágszálunk.
  Mire Blanka és Anna szerelmesen megölelték egymást.
  Blanka nem is lett rossz kedvű.
  – És én még öt napot adok hozzá.
  – Hogy hogy?
  – Úgy, hogy én nem megyek holnap mindjárt az esperes úrhoz, hanem
  megvárom előbb a vasárnapot; elmegyek a ti egyházatokba, végig hallgatom
  a szertartást s csak azután nyilatkoztatom ki, hogy híve akarok lenni e
  gyülekezetnek.
  Áron csak elbámult ezen az okos beszéden. Sehogy sem illett az arra az
  ártatlan, semmi bölcseségre nem formáltatott ajkakra, a mik azt
  elmondták.
  – Hallja ezt, nagytiszteletű úr! szólt oda az esperesnek. A mi oltári
  szentségünk nem akar egyik templomból a másikba átköltözni, a míg meg
  nem tudja, hogy ott mi lakik? Bizonyosan nagyon megrémítgethették
  szegénykét, a kik le akarták beszélni. Hogy mi kis gyermekek vérét
  használjuk az áldozathoz? Hogy a Bafomet bálványt térdepeljük körül?
  Hogy a Jézus Krisztusnak, a mi szerelmes urunknak viaszkból épített
  alakját gombostűkkel szurkáljuk szive táján?
  – Eredj, nagy bolond vagy Áron! csattant fel erre Anna, s meghajítá
  bátyját egy kis galambkával. (Szokása volt asztal fölött
  kenyérgalacsinokból apró madárkákat alkotni remeklő ügyes ujjakkal, és
  futó nyulacskákat, egérkéket. Egy ilyen plasztikus alakot hajított Áron
  felé.)
  – Senki sem szólt mi rólunk Blankának semmi rosszat, mondá Anna; de
  Manassé bizonyára megmondá neki, mikor a kezét megkérte, hogy a mi
  egyházunk nem átjáró ház találkozni akaró szivek számára; nem asylum más
  vallás elitéltjeinek. Ismerje meg elébb az Istent és az embert, kivel e
  ház megtelik: azután kérjen benne magának helyet.
  Blanka elbámulva tekinte Annára.
  – De hát hogy tudod te ezt, hogy Manassé hozzám így szólt? Egyedül
  voltunk; sík tenger közepén; száz meg száz mérföldre innen. Se madár, se
  felhő nem járt fölöttünk, hogy elhozhatta volna hozzád, a mit Manassé
  beszélt.
  – Hát nem tudod, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk? mondá Anna, s
  aztán kezét az asztalon átnyujtva Manassénak, sokáig néztek egymás
  szemébe, azzal a mondhatlan gyönyörérzettel, a miben egy kétfelé osztott
  lélek kéjeleg, midőn saját felével ismét összetalálkozik.
  A nagytiszteletű úr kenetteljes áldomása ismét helyreüté a derült
  hangulatot; költői virágokat s bibliai forgácsokat használt hozzá; –
  igen szép toaszt volt.
  Mire az áldomások egész sorozata következett, vigak és lelkesültek,
  egyszerűek és felczikornyázottak; és egyetlen egy hang el nem árulta az
  egész asztal fölött, hogy a mai nap ünnepélye több, mint egy vidám
  eljegyzési lakoma: – ez egy komoly népünnep, a Toroczkó és a dakoromán
  felkelők közötti békekötés áldomása. Mindenki tudta, hogy az egyetlen
  vendég előtt ezt el kell titkolni, – a míg lehet.
  
  III.
  – Tehát nyolczvankét napig leszek a te éjjeli-nappali társad! szólt
  Blanka, Annát szivéhez ölelve, midőn késő éjjel kis hálószobájukban
  egyedül maradtak.
  Úgy örült annak a gondolatnak, mint egy gyermek.
  S a hogy a gyermek szokta, első dolga volt annak a kis szobának, mely új
  otthona lett és lesz sokáig, minden titkaival megismerkedni.
  Megismerkedett a könyvekkel, a mik Anna asztalán sorba voltak rakva. Az
  rá nézve mind érdekes ujdonság volt. (Ő előtte oly gondosan eltitkolták
  eddig, hogy van magyar irodalom a világon.) Azután a himzeteket kutatta
  föl. Azután Anna kanári madarával ismerkedett meg, mely a lámpavilágra
  egyszerre elkezdett énekelni. Majd meg előkutatta valahonnan társnéja
  rajzmappáját. Anna igen szépen rajzolt, aquarelljei remekek voltak.
  Hogyne? neki mindent kell tudni, a mit Manassé tud, hiszen egy lelkük
  van. A szoba falai is mind az ő rajzaival vannak tele, igen egyszerű
  fekete rámákban. Oh mi kedveseknek találja azokat Blanka! Nem győzi őket
  végignézni. Hiába unszolja Anna a lefekvésre; késő már az éj! Azt
  mondja, nem álmos. Mindent meg akar látni előbb.
  Egyszer aztán visszadöbben. A lélekzete eláll. Egy kis tojásdad,
  gömbölyü rámában pillantott meg egy képet, melynek látása vérét
  megfagyasztja. Egy szép, eszményi férfiarcz. Az ecset, mely azt lefesté,
  szeretet melegéről tanuskodik. Élethűség és eszményítés találkozik
  benne. A szemek ragyognak, az arcz büszkén mosolyog, az egész tekintet
  csábít. Ez Vajdár Benjámin képe.
  Sírbolti rém nem ijesztheté meg Blankát jobban, mint ez a kép.
  Hát még e rejtett paradicsomba is be tudott az jutni, hogy ott is
  üldözze őt!
  Anna észrevette Blanka arczán az önkénytelen indulatkifejezést, s mikor
  annak zavart tekintetével találkozott, mélyen felsóhajtott:
  – Manassé szólt neked ő felőle?
  – Én ismerem őt jól; szólt Blanka, s nem birta idegeiről eltiltani a
  borzadály végigreszketését.
  A leány két összetett kezébe szorítva Blanka kezét, könyörgött neki oly
  gyöngéd, oly búbánattelt hangon:
  – Oh kérlek, ha valami rosszat tudsz felőle, ne mondd el azt nekem!
  – Te most is szereted őt? kérdé Blanka, szánalommal és megrettenéssel.
  Anna ágya szélére roskadt, s két kezét térdei közé szorítá. Szép, göndör
  fürtei, mint a gyászfűz ágai a síremléket, takarták el arczát.
  – Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, a mit férfinak, becsületes embernek
  nem szabad tenni; és én még sem tudom gyűlölni. «Tegnap még szerettelek,
  holnap már gyűlölni foglak!» Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de
  nem lehet azt – érzeni.
  – Szegény Annám! suttogá Blanka, s eltakarta arczát e kép elől, mint a
  ki fájós szemét őrzi a szúró lámpafénytől.
  – Én tudom, hogy ő becstelen! szólt titkos suttogás hangján Anna.
  Asszonyok vannak itt, kik mindent elmondanak. Azt hiszik, meggyógyítanak
  vele. Mit ér az? A ki igazán beteg, nem lehet azt rábeszéléssel
  meggyógyítani. Hányan voltak már, a kik vártak egy messze elutazott
  alakra. Vártak rá, míg az körülutazza a földet, a világot, s várták,
  hogy a ki az egyik égsark felé elment, a másik felől majd visszajön. És
  azalatt nem szüntek meg szeretni.
  – Ha csak a földgömb feküdne köztetek! súgá Blanka.
  – Igaz! mondá Anna, arczát a tenyerébe nyugtatva. A földgömb nem olyan
  véghetetlen, mint egy bűbájos arcz, mely két szív közé áll. Azt nehezebb
  körülvitorlázni, mint a világot. Az hosszabb út, mint a tengerészeké.
  – S ha csak egy bűbájos arcz állna köztetek, rebegé Blanka, leülve Anna
  mellé, s annak a fejét keblére vonva.
  – Azt is tudom. Az egész világ áll közöttünk. Az ég és a pokol. A
  becsület, hit, hazaszeretet minden törvénye szakít el egymástól minket.
  Én nem mehetek oda, a hova ő. De ő jöhet oda, a hol én vagyok.
  – Te azt hiszed?
  – Mint az egy Istent! szólt fellángoló szemekkel Anna. Nem. Azt nem
  remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha
  bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok
  felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez
  visszavezet, hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész
  világtól gyűlölve, eltaszítva, ide fog vánszorogni az utolsó
  menedékéhez. És akkor az, a kit senki se szeret többé: fog találni egy
  szivet, a ki soha se szünt meg őt szeretni; s a kinek akkor nem lesz
  egyéb életgondja, mint az ő sebeit, a miket a világból elhozott,
  begyógyítani, s a szennyfoltokat, a miket homlokán elhozott,
  letisztogatni. Ez az én erős hitem!
  S e szónál a leány alakja felmagasodott és arcza ragyogott.
  Egy angyal, a ki egy ördögöt szeret!
  – Lásd, szólt Blankának, a képre mutatva, mely most is
  immortelle-koszorúval volt körülfonva. Ez a kép itt szobámban (akarata
  ellen), tanuvallomást tesz mindennap arról, hogy a mi családunkban mily
  végtelen nagy a szeretet. Testvéreim mind gyűlölik őt, és mégis, mert
  tudják, hogy én még most is szeretem, nem dobják e képet a tűzbe, a
  pocsolyába: itt hagyják szobámban. Nem bántanak meg azzal, hogy egy más
  alakot hozzanak elém, a ki nálánál jobb, hogy őt elfeledtessék velem.
  Tudják, hogy mennyire szeretem, s kimélik azt, a mit más meg sem ért.
  Oh, kérlek, ha neked is van okod őt gyűlölni, tűrd el az ittlétét, a
  hogy a többiek eltűrik és ne lásd meg!
  És Blanka most még jobban gyűlölte azt az embert. Eszébe jutott a szép
  Cyrene s összehasonlítást tett a két alak között. Hogy amaz maradhatott
  a győztes!
  – De lásd: én sem vagyok háládatlan irántatok, szólt mosolygó arczczal
  Anna. Nem lát engem senki kisírt szemmel; nem keverem senki jókedvébe
  sóhajtozásimat. Derült vagyok, érdekel minden, a mi körülöttem történik.
  Arczom sem ijeszt meg senkit panaszt tevő halványságával. Nézd, milyen
  piros vagyok: akár csak te magad.
  S Blankát a tükör elé vonva, odaszorítá arczát annak az arczához, s
  aztán vitatkoztak egymással, hogy melyikük pirosabb?
  – Pedig te boldog vagy. És boldog fogsz lenni! mondá a leány. Manassé
  paradicsommá teszi rád nézve a földet. Oh, ha te őt egyszer úgy
  megismered, egész a szive fenekéig, a hogy én ismerem.
  Blanka nem állhatta meg, hogy gyöngén el ne nevesse magát. A nővér
  jobban akarja ismerni testvérét, mint ő: a szerető!
  Anna pedig elkomolyult.
  – Tán nem hiszed? Láttad őt már haragudni? Ellenféllel szemközt állni?
  – Láttam.
  – S mit tett akkor?
  – Homlokán két égő folt támadt olyankor.
  – Az, az! És tovább?
  – Szemei kigyulladtak, arcza kővé látszott meredni; melle küzdött a
  rajta fekvő rémmel, míg lassan ő lett a győztes; arczvonásai kiderültek,
  elmosolyodott s aztán hideg vérrel szólt tovább.
  – Akkor nem láttad még az igazi szenvedély arczát nála, a hogy én láttam
  őt, mikor az őt megbántott erős férfit félkézzel felkapta övénél fogva s
  úgy vágta a lábaihoz, hogy egész atyafiságának kellett összefutni, hogy
  őt fölszedje a földről. Mikor haragjában szól, megrettent vele egy
  sokaságot, s minden fegyver úgy otthon van kezében, hogy meg nem
  mérkőzhetik vele senki. Ugy-e, ilyennek te nem ismerted őt még?
  – Nem; szólt Blanka elámulva.
  – És lásd, mikor a gyász megesett házunkon, a mi menyasszonyi koszorumra
  az özvegyi fátyolt akasztá, egész családunkban nagy felháborodás támadt.
  Bátyáim esküdtek, hogy megölik azt az embert, a hol összetalálkoznak
  vele. Csak Manassé hallgatott. A többieket nem kisérlém megengesztelni.
  Tudtam, hogy haragjuk őszinte ugyan, s ha megsértőjüket kézrekaphatnák,
  annak rossz vége lenne. De ők nem mennek utána a világba, hogy őt
  keressék. Toroczkói embernek már Erdélyből kimenni is: külföldi út;
  Bécsbe, Rómába erővel sem hagyja az magát vinni. Hanem Manassé
  bizonyosan találkozni fog vele; egy városban laknak, egy világkörben
  élnek, utaik keresztezik egymást. És ő hallgat. Őt vettem elő. Szobájába
  mentem; még rajtam volt a menyasszonyi ruhám. Manassé útra készült; épen
  egy pár pisztolyt akart eltenni tokjába. Az egyik pisztoly a kezében
  volt. Én odamentem hozzá, vállára borultam s azt mondtam neki: «Manassé,
  lelkem! Fogadd meg nekem, hogy nem ölöd meg azt az embert; nem pusztítod
  el nyomorultul! Mert az énnekem fájna.» Manassé rám nézett, úgy, a hogy
  te mondod: lángoló szemekkel; homlokán az a két vörös folt kigyulladt,
  arcza olyanná lett, mint egy márványszobor, s a míg melle zihálva
  küzdött a rajta fekvő dæmonnal, az alatt annak a pisztolynak a csöve, a
  mit kezében tartott, e szörnyű önküzdelem közben rettentő öklei között
  meghajlott, mint egy viaszgyertya, és úgy maradt. Én bámultam és
  kaczagtam, «lásd, nem is lőhetnél vele többet! Isten és önmagad álltok
  mellettem: ne öld meg, ne pusztítsd el». És akkor megölelt, megcsókolt,
  s aztán öklét feltartott hüvelykujjával égnek emelve, mondá: «Fogadom
  neked, hogy nem ölöm meg, nem pusztítom el őt, mivel hogy az a te
  szivednek fájna!»
  Mennyire felmagasodott Blanka lelkében e vallomás alatt Manassé alakja!
  Eddig csak felét látta annak. Az ikertestvér lelke volt a kiegészítő
  rész. Eddig csak bámulat tárgya volt előtte az önuralom, melylyel
  Manassé a boszúállást elutasítá magától; azt hitte, rideg, vallásos
  dogma annak a kútfeje: most aztán megtudta, hogy a mi azt az elátkozott
  embert védelmezi, a mi azt, mint az Iliász és a Niebelungen hőseit
  sérthetlenné teszi, az egy szeretni soha meg nem szünő szívnek örök
  varázslata; egy sóhaj, egy néma imádság burkolja körül az átkozott
  dæmont, a mit kard, golyó keresztül nem járhat. Manassé a szerető
  nővérnek adott fogadalmat emelte hitágazattá.
  Most már imádta őt az asszony.
  
  IV.
  Blanka boldogsága Utopiáját találta fel az Annával megosztott kis
  szobácskában.
  Nem is gondolunk arra, minő kincs két rokonszenves nő egymásra nézve.
  Szeretőt találni: mindennapi dolog; de testvért találni: a sors
  kegyenczei számára tartogatott szerencse.
  A ki előtt egy nő, szivének legrejtettebb titkait elmondhatja, s a ki
  azt megérti: azokat az ezerféle apró bajait a női szívnek, a miknek
  felfogásához még a legodaadóbb férfikedélyben is hiányzik az érzék;
  azokat a nevezetes gondokat, a mik a férfira nézve bohó semmiségek, de
  miket egy másik nő teljes értékükben méltányolni tud. Aztán a leghívebb,
  a legszeretőbb férfi is nem ismer egyenjoguságot: ha meghallgatja is a
  szeretett nő panaszait, aggodalmait, ha talál is rájuk vigasztalást, de
  a maga baját viszont nem panaszolja el neki; nem engedi a homlokát elülő
  felhők titkait kitalálni; búját, keservét tartogatja magának; megcsalt
  reményeket, megtorolhatlan sértéseket büszke elmondani az ő szerelmese
  előtt; bezárja a száját s csak magában évődik; – míg a rokonszenves
  nőszív a vele közlött panaszra a saját panaszával felel, kitárja a maga
  világát, engedi a testvérlelket egészen beleköltözködni.
  Blanka és Anna egész hajnalig nem aludtak el; mindig volt egymásnak mit
  beszélniök, alig várhatták, hogy a selyemszálakat, a mik éltük