🕙 29-分钟读取

A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 1

每个条形代表每 1000 个最常用单词中的单词百分比。
总字数为 3730
唯一单词总数为 2041
23.6 个单词位于 2000 个最常用单词中
35.0 个单词位于 5000 个最常用单词中
40.6 个单词位于 8000 个最常用单词中
  
  KULTURA ÉS TUDOMÁNY
  A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
  IRTA WILHELM BÖLSCHE
  FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR
  ELSŐ KÖTET
  BUDAPEST
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
  1912
  A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
  IRTA
  WILHELM BÖLSCHE
  FORDITOTTA
  SCHÖPFLIN ALADÁR
  ELSŐ KÖTET
  BUDAPEST
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
  1912
  TEREMTÉSI MONDÁK.
  
  
  Teremtési mondák.
  A természet fejlődésének története egy gigantikus harcz képe igyekszik
  megrajzolni. A sötétből mind fényesebb világosságra küzdi fel magát egy
  világ: _a mi_ világunk, amelyben járunk-kelünk s amelyben magunk is
  szüntelen küzdők vagyunk.
  Mintegy tükörképe ennek a nagy, vajudó küzdelemnek, ami – szükebb
  keretben – elénkbe lép, amikor megpróbáljuk nyomon követni a világról
  való szellemi felfogást, amint az emberi kultura csekély számu
  évezredeinek folyamán utat tört magának. Itt is, ott is kezdetben tétova
  ködök szállanak fel, formátlanul, árnyszerüen. Ott a távol fekvő égi
  messzeségek kozmikus gőze, amelyből még csak ezután kell csillagoknak
  kialakulni, az erők és az elemek nehezen elgondolható mérlege, amely
  titokzatosan érinti a teljesen felfoghatatlan dolgok határát. Itt a
  fantázia korlátlan alkotásainak birodalma nyilik, az emberiség
  gyermekkorában, szintjátszó egymásbafolyása a vallás, a költészet és a
  tudomány egymástól még el nem vált csiráinak, a mithoszok világa, amely
  szétfoszlik kezünkben, ha meg akarjuk fogni és amely mégis kétségbe nem
  vonható módon magában foglalja a valódi természetismeret és a
  fejlődéstan kiinduló pontját is.
  Magában foglalja történetileg, nem abban az értelemben, mintha valamely
  régi nép egyik vagy másik teremtési mondája misztikus, a tapasztalat
  körén kivül eső uton-módon rejtené magában a valódi tényállás csiráit.
  Figyelmünkben kell tartani ezt a tényt, anélkül, hogy az éles elítélésre
  való hangulatot kellene belőle meríteni. Ma ugyan, sajnos, még sokfelől
  valódi ellentétül állítanak szembe a modern természetkutatás
  eredményeivel egy régi, mithikus teremtési tant, mely egy rég
  elváltozott kulturnép gyermekkorából származik s ezt a mondát mint
  valami eleven dolgot állítják elénk, mint amelynek szerepe kell hogy
  legyen egy világnézet szilárd megalapozásban; de ez a képzelhető
  legnagyobb mértékben egyenlőtlen eszközökkel folyó háboru. Az egyenetlen
  harcz azonban mindig kárhozatos elkeseredettséget szül, megvetést az
  egyik, lehetetlen gúnyt a másik oldalon és ezáltal a mesterségesen
  elferdített viszony által sokat szenvedett az emberiség mithoszalkotó
  ifjuságáról való egész felfogásunk. Ha az előitélet nélküli gondolkodás
  terén maradva szabadulni tudunk ettől az elkeseredettségtől, akkor ama
  szines, költőileg gazdag teremtési mesék országa a világismeret valódi
  építményének előkertjévé lesz.
  A valódi költészet minden arany és rózsafelhője ebben az első korszakban
  rárajzolódik a természet hajtóerői után való kutatás szigorú kupolájára.
  Nem egészen alaptalanúl tünt fel a világ bizonyos értelemben
  szintelennek és kijózanodottnak, mikor a tulajdonképpeni
  természetvizsgálat a mithosz nyomába lépett. Gondoljunk például a mózesi
  teremtési legenda hatalmas vonalaira (amely egyáltalán nem a költőileg
  legmegragadóbb az ismert mondák között): amint a világszellem a vizek
  fölött lebeg, amint keze elválasztja egymástól a fényt és sötétséget,
  amint felállítja az ég alkotmányát, a szárazföldet elkülöníti és
  zöldellő növénytakaróval borítja, állatokkal benépesíti, amint végül az
  embert egy viruló kertnek, amelyet a keleti természetérzés minden
  pompája díszesít, föltételekhez kötött urává teszi, amint az ember
  fenhéjázásában bűnbe esik, úgy, hogy erre komor büntetésül a költőileg
  leghatásosabb helyen lehet értékesíteni a valódi őskor addig
  elhallgatott képét, az elvesztett természet lángoló villámkardjaival, a
  létért való keserves küzdelemmel, kóbor nomádélettel, amelyben a
  férfinak fegyvereket kell kitalálnia az állatok és az ellenség ellen,
  állatbőrökbe kell burkolóznia az időjárás viszontagságai ellen, a nőnek
  fájdalmak közt kell a vándorélet közben szülnie, mig végül a föld
  rettenetességei a legelemibb erőszak tényében elérik tetőpontjukat az
  emberi fajnak csaknem teljes elpusztulásával, velkanikus eruptiókban,
  mikor tűz és kénkő eső hull az égből és emberek kővé merednek, pusztító
  özönvizekben, mikor a megművelt földterület két folyam között eltünik és
  a föld teljessége a láthatárig, amely a tapasztalatlan szemében a világ
  határát jelenti, egyetlen vízárba merül… Nagy, feledhetetlen képek ezek,
  melyeken évezredek fantáziája dolgozott és a magasztosság érzése
  számlálatlan generácziókon át méltán táplálkozott belőlük.
  Ezzel szembeállítva szegényesnek és terméketlennek tünik fel a
  természetről való fogalmak másik útja: a részletkutatás, legalább hosszu
  ideig. S a gúny a tudatlanok részéről sohasem hiányzott. Idézzünk fel
  képzeletünkben egy a középkor végéről való növény-gyüjtőt, kinek minden
  bölcsessége abban áll, hogy ki tudja ragadni a csunya természeti tárgyak
  egy kicsiny sorozatát és le tudja irni őket (alapjában véve egyelőre
  nagyon is problematikus) hasznuk szempontjából bizonyos betegségek
  ellen, keskeny, füstös szobájában, egy kicsinyes, vad és czéltalan
  viharoktól szaggatott korban, minden fölemelkedés nélkül a nagyság felé,
  a gyakorlati gyógyszer egyetlen kicsiny szempontjára szorítkozva…
  Képzeljük el az első, rossz távcső előtt álló megfigyelőt, aki arra
  áldozza szeme világát, hogy néhány bolygó fénypontot a Jupiter bolygó
  mellett mint holdakat állapítson meg vagy hogy foltokat fedezzen fel a
  napban.
  És mégis, ez a józan regisztráló munka törte akkor a haladás útját!
  Ami valahára utat tört magának mint természet-megismerés, amely _egész_
  világot, _kozmoszt_ épít, ma már bizonyára fölébe emelkedett nagyság és
  szingazdagság dolgában is a mithosznak. Semmiféle naiv kozmogoniának
  nincsenek olyan képei, mint a mai csillagászati kutatásnak: a nap
  felületének vérvörös, izzó vizgőz-eruptiói, melyek 20,000 mérföld
  magasságnyira vetődnek fel, a hold mérhetetlen, borzalmas kráter-üregei,
  amelyekbe napszálltakor mind csipkézettebben és kisértetiesebben hull
  bele tépett szélük hajszálnyi éles árnyéka, a Saturnus szabadon
  egyensulyozódó gyürürendszere, melynek arányaihoz képest a föld
  holdjával együtt csak törpe számba megy, a közös súlypontok körül
  keringő kettős csillagok rubinvörös és smaragdzöld napjai, melyek szines
  fénye felváltva mágikusan változékony nappalokkal lángolja körül
  felváltva a hozzájuk tartozó bolygórendszereket. És még hány más példát
  lehetne felhozni! A legnagyobb eredmény pedig végül az exakt alapokra
  fektetett fejlődéstörténet maga, a mithosz igazában való helyettesítője
  és beteljesítője!
  Mert a mithosz – még a képzelhető leggyermetegebb, legnaivabb és
  legesetlenebb világmagyarázat is – akaratlanúl összeolvad ugyan a
  szabadon csapongó költészettel, alapjában véve azonban nem akart semmi
  egyebet adni, mint a jelenségek valóban kielégítő magyarázatát a meglévő
  oksági szükségérzeten belül. A költői elem, bármennyire gátak nélkül
  hullámzott, velejében szintén a valóságos tapasztalatok bizonyos
  sorozatában gyökerezett, mert az ember össze tud kapcsolni, rendezni,
  bizonyos harmonikus, neki kedvező sorrendbe tud csoportosítani (amint
  hogy a valóságok elszigetelt tényeit bizonyos ritmusba, kielégítő
  harmóniába tudja juttatni), de sohasem képes arra, hogy költői intuitió
  révén, önmagából új alkatrészekből álló pozitiv dolgot hozzon létre.
  Csakhogy a mithoszt két dolog akadályozta és terhelte. Egyfelől a
  végzetes, bár az emberiség fejlődésének menetében elkerülhetetlen
  szerep, melyet az okság törvénye a vallás keletkezésében játszott, amely
  a költészetnél is szorosabban szövődik bele a kozmologiai mithosz
  lényegébe.
  A természeti ember, vagyis egy bizonyos kezdetleges fokon álló ember
  környezetében a hatások egy kicsiny körét látja, amelyeknek okát megadja
  neki a tapasztalat és a hatások egy rengeteg nagy körét, amelyekre nézve
  nem tudja eligazítani semmiféle tapasztalat. Egészen jól érzi már, hogy
  nagyon hasznos dolog az okokat tudni s ez a magva a természetkutatás
  mint kulturafejlesztő eszköz forrásának. Hiszen hangsúlyozták még azt
  is, hogy az okságra való egész törekvést alapjában véve a természet
  tenyésztette ki az emberben a létért való küzdelem folytán, mivel óriási
  forrása van benne a védelemnek s a védekezés lehetőségeinek az egyén
  számára.[1] A villám okát tudni annyit jelentene, mint eszközöket
  találni pusztító hatása ellen. Ezt a következtetést megcsinálta a
  meztelen vadember éppúgy, mint a villámhárító feltalálója. A vadember
  következtetésének tévessége rendszerint csak abban van, hogy nem tud
  rálépni a lassú kutatás fáradságos útjára, hanem azonnal magyarázni
  kezd. A legközelebb álló valósághoz nyúl: önmagához. A villám, vagy aki
  a villámot dobja (itt már két fokozat van) egy az emberhez hasonló lény.
  Ezzel a lénynyel, mivel emberileg van elgondolva, bizonyos értelemben
  tartósan meg lehet magát értetnie, mint az embertárssal, a törzsbélivel.
  Hogy úgy mondjuk, szocziális viszonyba lehet vele jutni. Most már: a
  villám nagyon hatalmas. Ugy kell tehát megkörnyékezni, mint a törzs
  hatalmasait: könyörögni hozzá, feláldozni, hizelegni neki, békítgetni. A
  megszemélyesítés hamarosan, szilárdan beleéli magát és (hozzájárul még a
  közvetlen kisértethit az áloméletbe, a beteges viziókba benyuló
  gyökereivel) a vallás roppant szerepének, amennyiben a természet
  magyarázója akar lenni, rés nyilik. Ez a szerep – mint mondottuk – az
  igazi természet-magyarázatra lényegében nagyon végzetes. Mert ebből az
  alapból jut bele a kozmogoniai mithoszba a természeti erők
  helyettesítése lelkes, emberhez hasonló, de emberfölötti erőkkel
  ellátott lényekkel. Az _istenek_ lépnek a kozmogoniai mithoszba, annak
  vesztére.
  A másik aggodalmat keltő oldalát a dolognak, mint az előbbinél
  másodlagosan szereplő tényezőt már említettük: a tapasztalatok
  korlátozottságában rejlik. Ezek emelkedő vagy csökkenő száma szerint
  alakulnak ki a teremtési mithoszok különbségei a különböző népeknél.
  Ezeket mindjárt szemügyre fogjuk venni. Különbség nélkül valamennyi a
  causalitas törvényéből indul ki. Személyesítésekkel és emberiesítésekkel
  is dolgozik valamennyi, de már váltakozó intensitással. Költőileg, azaz
  harmonizáló, kikerekítő, schematizáló módon van valamennyi kialakítva.
  Végeredményben azonban a valódi tapasztalatok különböző mennyisége és
  módja adja meg az elválasztó pontokat. Egy őserdei népnek a teremtési
  mithosza az egyenlítő alatt nem fog jégóriásokról beszélni; déli
  félgömbünk lakóinak csillagászati legendáiból a kereszt csillagképe
  ragyog ki, a melyet a mi északi egünk nem ismer. Ezek a tapasztalatok
  azonban sehol sem nagyon bőségesek. Ez könnyen kiviláglik. Mint a
  látható mindenségben a ködképződmények, ugyanúgy a mithoszképzés is még
  mindig folyamatban van a mi természeti állapotban élő népeinknél: a mi
  kulturnemzeteink hagyományosan ránk származott teremtési mondáiról
  azonban tudjuk, hogy keletkezésük ideje évezredekkel mögöttünk van;
  magától adódik a sejtelem, hogy itt, amennyiben a tapasztalati kincs
  csak valamennyire is gazdag, bizonyos igen régi s előttünk máskülönben
  sem ismeretlen természeti eseményekre való vonatkozások rejlenek. A
  támasztó pontok azonban meglehetős szegényesek. A legnagyobb
  valószinüség szerint beleesett az ember korába egy óriási földi
  természetjelenségnek a kezdete és bizonyosan a kiterjedése és a
  lecsökkenése. Ez a természeti jelenség a _jégkorszak_. Egy pálmákkal
  benőtt meleg klimából, melynek az ember még alighanem tanuja volt, az
  ázsiai-európai szárazföld tetemes része jégsivataggá változott. Mesés
  méretü glecserek csuszamlottak lassan lefelé a hegyekről és
  hegymagasságú kőtömegeket szállítottak a legtávolabbi helyekre. A még
  lakható területeken steppei növényzet terjedt el, mosusz-ökrök csordái,
  ahogy ma a sarkkör táján élnek, elvándoroltak a mai bódeni tó tájékáig,
  a roppant agyaru, gyapjas mammuth-elefánt taposta mai kulturerdeink
  avarát. Ebben a jégkorszakban az ember már kétségtelenül megvolt. A
  legkülönbözőbb helyeken levő barlangokban lehet nyomait megtalálni,
  vadászott a mammuthra, talán maga is irtotta ki, mikor a jégkorszak
  végére járt. Ezekhez a mammuth- és rénszarvas-vadászokhoz azonban nem
  fűződik semmiféle teremtési monda.[2] Egyszer mintha valami nyoma
  földerengene. A tunguzok, egy keletszibériai mongol vadásznép mondáiban
  szerepelnek félelmetes fekete szörnyetegek, bikák, melyek egyetlen
  szarvat viselnek homlokukon, akkorát, hogy külön szánkó kellett az
  elszállítására. A környéken talált csontmaradványokból tudjuk, hogy ott
  valóban élt, talán az ember koráig egy orrszarvu, barna melynek homloka
  páratlan módon csont-párnával volt ellátva egy óriási szarv
  támasztékául. A rés elefántnyi nagyságú állat, az elasmotherium,
  azonban, amely számunkra nyilik, itt is bizonytalan. Éppen tunguz
  vadászok élvezték először azt a látványt, hogy szibériai
  folyam-torkolatok megfagyott mocsártalajából még véres, friss
  mammuth-hullák bukkantak fel, melyeket a fagy talán százezer évig
  konzervált. Igy tehát ezek a tunguzok a legtávolabbi kerülővel, elkésve
  is visszaálmodhatták magukat a jégkorszakba és a feltámadt
  állat-kolosszusok láttára új, független mondatraditiót fejleszthettek
  ki.
  Az «özönvíz» látszólag legjobban indokolt s oly gyakran visszatérő
  mithosz-alkatrésze éppen egyenesen ellenkezőről tett tanubizonyságot:
  mert a geologia nem ismer egyetlen az egész földre kiterjedő
  tapasztalatot sem, amely itt tekintetbe jöhetne. Helyileg korlátozott
  alásülyedések történtek sok helyütt még az emberi történelem korszakában
  is. A tenger árjából vulkanikus jelenségek közben hirtelen szigetek
  emelkedtek ki, igy például a tizenkilenczedik század harminczas éveiben
  Sziczilia és Afrika között. Pusztító hatásu árvizek, amelyek a röghöz
  kötött síkföldi lakó szemében valóságos halál-áradás számba mehettek,
  egyes erősen benépesedett vidékeken periódikusan újra meg újra
  bekövetkeztek. _Suess_ Eduárd, a kitünő bécsi geologus megpróbált
  szemlélhetővé tenni éppen a történetileg és mithologiailag rendkivül
  fontos mesopotámiai völgyre nézve az Euphrates és Tigris alsó folyása
  táján egy földrengéssel egyidejüleg egy a perzsa öbölből a tenger felől
  jövő cziklont, amelyre eshetőlegesen a mi semita-keresztény
  özönviz-mondánk, melyet a biblia tekintélye támogat, vonatkozhatik.
  China történetileg fontos folyamvölgyében, a Hoanghón az iszaptömegek
  ősidők óta felhalmozódott rétege a folyammeder és partszélei
  fölemelkedését idézte elő a környező síkság széles területei felé, magas
  őszi vízállások idején a folyam periodikusan átszakítja ezeket a
  mesterséges csatornafalakat, megváltoztatja útját és óriási
  kultur-földeket temet el: még 1887-ben (a chinai traditió kezdete óta
  körülbelül tizedszer) az emberek millióit pusztította el. Magas
  hegygerinczeken talált kagylók kissé finomabb következtetéssel könnyen
  az egész földet átfogóvá növelhettek ilyen képeket.[3] Ma azonban
  tudjuk, hogy éppen a legtöbb bizonyító erejü esetekben azok a kagylók
  sok idővel az emberi nem keletkezése előtt éltek és az Óczeán
  kimutathatólag nem emelkedett az Alpesek csúcsai fölé, hanem a hegyláncz
  csúcsosodott fel lassankint, törvényszerüen és magával emelte föl az
  egykori tengerfeneket. Tudomásunk szerint a lakható föld teljessége
  sohasem volt teljesen viz-réteggel körülvéve, legkevésbbé pedig abban a
  rövid időközben, melyen az emberi hagyomány átér.
  Ha a különböző természeti és kulturnépek teremtési mithoszai nem
  volnának egyebek, mint a tapasztalat legrégibb használható csapadékai,
  akkor legalább azt lehetne remélni, hogy az összes népfajok eredeti
  kapcsolatára való végső emléket láthatunk bennük, amilyent a modern
  kutatás megkiván. Szó sincs azonban semmi efféléről. Még egymáshoz
  aránylag közel álló népekből is kiveszett minden egymásról való tudomás,
  hát még az egymástól messzire eltávolodottak! A biblia népsorozatában
  hasztalan keresnénk helyet a polinéziaiak vagy az indiánusok számára, ez
  oly tény, amely már kevés idővel Columbus fölfedezése után is sok
  fejtörést okozott a mózesi mindentudás hiveinek. Bizonyos, bár akaratlan
  kapcsolatokat azonban mégsem lehet tagadni. Ha egy nép egyházi
  szentesítés útján változatlanul megőrzött ősrégi mithoszaiban olyan
  csillagképekhez ragaszkodik, melyek jelenlegi tartózkodása helyén nem is
  vehetők észre, akkor ebben tagadhatatlanul egy mesterségesen megőrzött
  tapasztalati maradvány rejlik, amely amellett szól, hogy az illető nép
  egy messzefekvő helyről vándorolt mostani tartózkodási helyére. Ha
  bizonyos kicsiny vonások visszatérnek a germán és görög mesékben, az
  indusok elbeszéléseiben, a déli Óczeán Fidzsi-szigeteinek lakóinál és a
  délafrikai hottentottáknál, akkor a kutató ebben a legrégibb örökséget
  sejti, amely talán becses ujjmutatásokat ad. Mindezeknek a népeknek
  valóságos tudatából azonban kiveszett az egykori kapocs leghalványabb
  emléke is és amaz utólagos magyarázatok területe is szük és ingatag,
  mert nem tudni, mily gyakran vezettek hasonló indítékok hasonló mithoszi
  alakulatokra.
  *
  Ezek után a bevezető elmélkedések után vizsgáljunk át egy sereg jellemző
  teremtési mithoszt a föld különböző területeinek köréből s próbáljuk
  belőlük a karakterbeli jellemvonások egy sorát megállapítani. Mózes
  teremtési legendáját még ma is aktuális érdekével utolsóul fogjuk
  tárgyalni.
  Először is ott keressük fel a mithoszt, ahol még ma is hamisítatlanúl és
  egyeduralkodón él: a természeti népeknél. A történelem előtti és
  történelmi időben való nagyszámu vándorlások valószinüvé teszik, hogy a
  legrégibb, legalacsonyabb rendü emberiség maradványai egy természeti
  törvénynek megfelelően a kontinensek határai felé szorultak, a poláris
  zóna kezdetének széles északi partvidékeire épp úgy, mint mindenek előtt
  a nagy szárazföldterületek pyramisszerüen kihegyezett vagy szigetekre
  darabolódott déli nyúlványaira. Ugyanarról a törvényről van itt szó,
  amely régi, már csak ereklyeképpen ránk maradt állatformákat szigetekre,
  vagy messzeeső, szigetszerü szárazföldekre és félszigetekre tolt ki: a
  csőrös és erszényes állatokat, melyek a magasabbrendü emlős állatok
  őseiül tekintendők, Ujhollandba, a reptilia-szerü, tehát valószinüleg
  legrégibb madarakat (Dinornis) és a családfában minden élők közt
  legalább álló gyikot (Hatteria) Uj-Zélandba, a nagy vastagbőrüek
  többségét, melyek virágkora a régesrég elmúlt harmadkor volt,
  Délafrikába, a hasonlóképp régóta hanyatlásra jutott edentatákat
  (lajhár, örvös állat) Délamerikába, az ősvilági rák- és pók-fajtákat
  (Limulus, Liphistium) középamerikai és indiai szigetekre, a félmajmokat
  Madagaszkarba stb. Csakugyan, aránylag kezdetleges népmaradványokkal
  feltünő módon találkozunk, ha Ujhollandot Taszmániával, a délamerikai
  Tűzföldet, Délafrikát és másfelől az új és óvilági poláris zónát vesszük
  szemügyre. Az ausztráliai néger, a tűzföldi, az eszkimó akkor is igen
  alacsony sorban állanak, ha megengedjük, hogy tökéletesen kulturátlan és
  művelődésre képtelen népek mai ismereteink szerint nincsenek. Afrika
  óriási földrészén a bushmannok és hottentották kicsiny, világos szinü
  törzsei a földrész félszigetszerüen kihegyesedő déli részén meglehetős
  biztonsággal tekinthetők legalább az egy földrész őslakossága
  maradványaiul. Érdekes lesz tehát a legnaivabb kozmogoniának a nyomait
  ilyen messzire előretolt előörzöknél vizsgálni. Ha az emberiségnek volna
  valahol kijelentésszerü «ősbölcsesége», akkor itten volnánk a forráshoz
  legközelebb.
  A bushmanoknál teremtési mithoszról abban a zárt formában, ahogy a
  bibliából ismerjük, nem lehet szó. A mithosz szilárd bordaszerkezetét
  többnyire a vallási fogalmak további kifejlődése adja meg. Ezeknél a vad
  népeknél azonban a vallás a lehető legalacsonyabb fokon áll. Igy tehát
  nem marad más, mint néhány tapasztalat és a költői elem. A kóbor
  vadember naiv meséi, melyek a dolgok eredetéről szólnak, a csillagokhoz
  és állatokhoz, szükös életének legfontosabb tárgyaihoz fűződnek. Afrika
  csillagai és állatai ezek. Egy szöcskét – meséli a fokföldi bushman –
  üldöztek a tengeri macskák. Ez széttépte egy antilop epehólyagját. Ebből
  keletkezett a sötétség. Hogy azonban ismét világosságot nyerjen, a
  szöcske az égbe dobta papucsát. Ebből lett a hold. Szine a bushmanföld
  pirosas porából való, amely a bőrhöz volt tapadva. Azért hideg, mert
  bőr-papucsból származik. A nap eleinte mint férfi élt a földön, fénye a
  hónaljából sugárzott ki. De ez a fény csak kunyhójának legközelebbi
  környezetét világította meg. Ezért a régi bushmanok az égbe dobták a
  napembert, ahonnan most mindenkire árasztja fényét. Máskor meg a hold is
  ember. A nap azonban haragjában egyre-másra egy-egy darabot vág le róla
  éles sugaraival. Nagy könyörgésére meghagy neki egy darabot gyermekei
  számára. Ez a darabka aztán lassankint megint egészszé növekszik (teli
  hold), mire a levagdalás megint megkezdődik. A bushmanok ideje előtt,
  mondja továbbá a monda, élt egy nép, amelynek mécs nélkül kellett útját
  megtalálnia a sötétben. Akkor egy ravasz leány izzó hamut dobott az égre
  s ebből lett a tejút. Bizonyos fényes csillagok a déli koronában és a
  keresztcsillagzatban, az antipodusok egének legszebb csillagképében,
  emberekből és oroszlánokból keletkeztek, melyeket egy másik leány gonosz
  pillantása kővé változtatott. Özönvíz-mondák elenyésző nyomai, melyek
  állítólag a bushmanokkal rokon hottentottáknál jelentkeznek,
  valószínűleg modern misszionáriusok hatására vezethetők vissza. A
  valóság szerint Afrika az özönvíz-mondák legterméketlenebb talaja s az
  óriási földrész négertörzseinél való hiányuk a legtalálóbb argumentum az
  ellen a gyakran nagyon könnyelműen kimondott állítás ellen, hogy az
  özönvíz _minden_ nép mondájában visszatér, tehát egyetemes eseményhez
  kell fűződnie.
  Az ausztráliaiak kozmogoniai mithoszai az ujhollandi szárazföldön
  ezekkel sok tekintetben feltünően egyező vonásokat mutatnak fel. Itt a
  nap a nagy strucz-madárforma állat, az Emu tojása, amely az «előbbi
  embereket» az égbe dobta, a tejút pedig a korábbi földi lakók tüzeinek
  füstje. Más mesékben a hold a nap férje s a nap minden hónapban egyszer
  fölemészti. A dél-ausztráliaiaknál egy Muramura nevű jó szellem
  teremtette a napot az emberek számára, miután ezek sokáig könyörögtek
  hozzá tánczukkal; mert szükségük volt napmelegre – magyarázza elég
  naivul a mese – amely ellankaszsza a gyorsjárású emustruczczot,
  legfontosabb vadászzsákmányukat és a kezükbe juttassa. Esténkint a nap
  végigjárja az elhunyt emberek lelkeinek sorait. Akit megajándékoz
  kegyével, az ellenszolgáltatásul neki adja egy vörös kenguru bőrét.
  Azért látszik reggel pirosnak, mert rajta van ez a bőr. Az embereket is
  ez a Muramura nevű jó szellem csinálta, még pedig állatokból. Kezdetben
  kicsiny, fekete gyikokat teremtett. Ekkor mint a bibliai Jehova
  megtekintette művét és annyira meg volt vele elégedve, hogy elhatározta,
  a fekete gyikoknak hatalmat ad minden csúszó-mászó teremtmény fölött a
  földön. Igy tehát lábaikat ujjakra osztotta, arczukból orrot, szemet,
  fület és szájat mintázott és végül megtanította egyenesen állni. Mivel
  ebben a hosszú gyikfark akadályúl szolgált, hát levágta és kész volt az
  ember. Még csak a nemeket kellett elkülöníteni. A régi időkben, úgy
  gondolja az ausztráliai néger, minden változó volt. A kenguru eredetileg
  óriási szörnyeteg volt. Egy erős vadász széttépett egy ilyen óriási
  kengurut darabokra és ezekből csinálta a mostani kengurufajokat. Igy
  találkozik egy-egy ponton a legnyersebb természeti népek kezdetleges
  mithosza öntudatlanúl csaknem darwini fejlődési gondolatokkal: a
  vadember érzése szerint még közelebb áll a természethez, mint a bizonyos
  fokon álló kulturember, neki az a gondolat, hogy egy gyikból
  formáltatott a többi gyikok legyőzőjéül, elég fenségesnek és emberhez
  méltónak tünt, mig nem egy filozofusa egy olyan kornak, mely
  megnemesedett isteneit márványcsarnokokban és gothikus templomokban
  tisztelte, de emellett mindjobban elidegenedett a természettől, az
  embernek mindennemű kapcsolatát a legmagasabb rendű állattal is mint
  erkölcsileg megvetendőt megbélyegezni valónak tartotta. Az ausztráliai
  szárazföld lakóinak szegényes özönvíz-mondái közül a nyugatausztráliai
  nyilvánvalóan egy helyi személyhez fűződik: két néptörzs egy folyam két
  partján sokáig barátságban él; aztán az egyik gőgös lesz és elszigeteli
  magát; jön egy végtelen erő, a folyam megdagad és a folyam déli
  partjáról elmenekül a lenézett törzs; mikor visszatérnek, odaát nyilt
  tengert látnak, mely elnyelte egykori barátjaikat. Ha ilyen elbeszélések
  misszionáriusok fülébe jutnak, akik hisznek a mózesi történetben és
  mindenütt a _maguk_ özönvizének nyomait keresik, akkor könnyen állnak be
  elváltozások és a feketék élénk fantáziája észrevétlenül is hamar
  meghamisítja a saját hagyományukat az újnak a kedvéért, amelyet a fehér
  ember rág a szájukba. Ebben az esetben azonban hihetőleg nagyon hiteles
  és hamisítatlan ősforrásához jutottunk a teljesen lokális
  özönvíz-mondáknak s ez az egy fényt vet a legtöbb ilyennek eredetére.
  Az ausztráliai négertől Amerika legészakibb részének eszkimójáig s ennek
  európai és ázsiai rokonáig meglehetős nagy ugrás. A megváltozott háttér
  egészen más természeti képeket hoz létre. Az eszkimó fantáziája szerint
  a mennyboltozat egy északon fekvő csúcsos hegyen nyugszik és ezen forog.
  Mithologiája a mi Gönczöl-szekerünk csillagképéhez fűződik, amelyben ő
  egy rénszarvast lát; az Urin-övben fókavadászokat lát, akik egykor
  vadászat után nem tudták megtalálni a hazafelé vezető utat és az égbe
  jutottak. Az ember, mondja a grönlandi, az égből keletkezett. Ő nemzette
  egy görönggyel a nőt. Az első emberek aztán czivakodtak azon, hogy
  halhatatlanok legyenek-e az emberek, vagy sem. A nő igy szólt: «Hadd
  haljanak meg, hogy helye legyen az utódaiknak.» Egy másik monda szerint
  az első ember a saját hüvelykujjából teremtette meg a nőt. Az egyik
  északamerikai eszkimófaj egyik özönvíz-mithosza olyan víztömegekről
  szól, melyek jéggel borítva túlemelkedte a hegycsúcsokon. Mikor aztán
  lefolytak, a jég ott maradt függve a hegycsúcsokon, czethalak és kagylók
  nagy tömege feküdt a szárazon s még ma is meg lehet őket ott találni. Az
  embereknek vagy akár az emberiség többségének teljes elpusztulásáról
  azonban nem tudnak. Ennek a mithosznak magváúl könnyen fel lehet ismerni
  az örök hóval födött hegycsúcsok és megkövesült kagylók megmagyarázására
  törekvő hypothesist s ez a két természeti jelenség kétségkivül alkalmas
  arra, hogy az embereket gondolkodóba ejtsék rajtuk.
  Melancholikus varázsa van azoknak a jövőre vonatkozó képeknek,
  melyekkel, mint az istenek alkonyáról szóló német mondával, a grönlandi
  világmithosz záródik. Egykor majd minden ember meg lesz halva. Akkor egy
  óriási árvíz fogja végig söpörni a földet. Az elsimult vizfelületen
  azonban a szél a megtisztult port összesöpri uj, szebb és boldogabb
  emberfajjá. Néhány vonás mintha megfogható módon belehelyezne a sarki
  lakos szemléletének világába, aki még ma is a jégkorszakkal küzködik:
  föltámad a végtelen, északi fénytől piros éjjel tökéletes halotti
  merevségével, hóviharok tombolnak a grönlandi jégmezők óriási lapos
  felületein, melyek borzalmas sivár képével szemben az afrikai sivatag
  élettel teljesnek és lakhatónak tűnik fel s amelyen szűk viskóban züllik
  el egy nem értelem nélkül való nép a piszokban és elme-bénító babonában…
  Nem csoda, ha itt a mithosz inkább foglalkozik minden dolgok végével,
  mint egykori eredetükkel.
  _Az igazi afrikai négertörzsek_ teremtési mondái, bár e népek kulturális
  haladottsága máskülönben sok tekintetben jelentékeny, csak kevéssel
  emelkedik fölébe a bushmanokénak vagy ausztráliaiakénak. Az utóbbiak
  kicsi fekete gyikjait a kaméleon, Afrikának ez a különös, dülledt szemü,
  a hozzá hasonló szinű mimóza-lombban mintegy elvarázsoltan függő hüllője
  helyettesíti, harapófogó zerű lábaival, változékony pergamentbőrével és
  hosszú, merev spirális farkával, mindenesetre olyan teremtmény, amely
  minden másnál jobban beleillik a durva fetis-kultusz és a varázsló
  szemfényvesztés groteszk torzvilágába. A Nilus forrásvidékeinek
  területén a mangara-négerek mesélnek egy őskorról, mikor az emberek még
  örökké éltek. Egyszer azonban fennhéjázók lettek s ekkor a «nagy
  varázsló» haragjában a földre vetette az éggömböt és pozdorjává tört
  
您已阅读匈牙利篇文献中的 1 篇文章。