Vidéki hirek, és más elbeszélések - 4

Süzlärneñ gomumi sanı 4065
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1826
36.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
47.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
53.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Irénke betoppant. Két fülénél fogva cipelt egy kisebb kék zsirosbödönt.
– Tessék csak nézni, milyen gyönyörü.
– Szép – pillantott bele az apa.
– Tessék csak megszagolni.
János bácsi beledugta az orrát a bödönbe s felszijta a kis büdös
zsirszagot.
– Jaó.
– Ugye milyen sok és csak egy liba és egy kacsa.
– Lehetetlen – kiáltott fel János bácsi. – Mind a kettő benne van és
csak ennyi?
Irénke paffá lett.
– Mit gondolt apa?
– Én azt hittem, két libából tele van egy ilyen fazék.
De ha őszintén mondta volna, azt mondta volna, hogy egy libából; amennyi
beszéd volt róla.
– No persze – szólt Irénke megsértődve –, hisz egy libának legfeljebb
két liter zsirja van és ez hétliteres bödön.
Még egyszer gyönyörködve néz bele az ikrás zsirba s átcipeli a másik
szobába, ahol felteszi nyujtózva a sifon tetejére. Az apja látja a
mozdulását és azt gondolja: Bizony lány ez már és pedig eladó!…
– Óh kedves – szól a mama szeliden –, miket mond kedves. Ősszel lesznek
a nagy libatömések. Akkor igen, az én emdeni ludaim meghiznak kilenc hét
alatt 15–16 kilóra s egynek van 6–7 liter zsirja. Az igen. De ezek kis
libuskák voltak. (Irénke maga tömte!)
– Ja!… – mordult fel enyhébben az apa s mosolyogva nézett a belépő
lányka piros arcára. – Te magad tömted?
Irén nem szólt, csak elpirulva, büszkén nevette el magát.
– Apa meg se érzi az ízén.
Ezen János bácsi is mosolygott s a lánya erős kis barna ujjaira nézett,
ahogy kést, villát vett bele.
– Majd megérzi az urad.
– Ó, – kiáltott fel a lány fojtott nevetéssel s az anyja rémülten nézett
a János bácsi gonoszkodó arcára; nem volt ennél a háznál szokásban az
ilyen frivol tréfa.
– Hát délután mit csinálunk? – szólt János bácsi s a pohár borát kézbe
vette.
– Átmegyünk Sámuelék – mondta a néni, aki már ennyi kunságot megtanult,
hogy így mondta: Sámuelék.
– Ajjó lesz. Ott lesznek a polgármesterék is.
– Igazán – érdeklődött a néni –, no a kedves kis asszonyka. Ott lesz?
Honnan tudod?
– Szó vót rólla, Samu elhijta üket.
Irénke felállott és kiment a tésztáért.
– Hogy gondolkozik?… – intett utána János bácsi –, vajjon mit gondol
magába?
– Ó istenem – mondta a néni –, amilyen ártatlan jó lélek… Milyen gonosz
elnyomatásnak vagyunk mi nők, az áldozatai… Mindegy az, hogy mit gondol
a lány magába, csak az a fő, mit gondolnak maguk gonosz férfiak… De hát
ez már így van: sorsunk, hogy megnyugodjunk a zsarnokaink akaratában.
– Vajjon mék tetszik neki jobban?
– Neki az fog tetszeni, akit az édesapja és az édesanyja választanak
neki.
– No én bizony nem törődöm ilyesmivel.
– Maga, édes fiam, nem törődik bizony semmivel. Maga felől kedves… A
maga törődése felől már régen, isten tudja mi történhetett volna velünk…
De hát majd én fogok törődni a gyermekem sorsával. Ha már az édesapja
nem törődik, legalább az anyja gondoljon rá.
János bácsi hallgatott, a villával csöndesen dobolt a tányérán.
– Jó gazdasszony, azt meg kell adni. Gazdaember feleségének nagyon
beválik.
– Uri leány – szólt az anyja. – Mindegy az, akárki feleségének… Uri
asszony lesz! akárki veszi el.
– Nono.
– Igen.
– Az én feleségem is úriasszony, pedig én is gazda vagyok.
– Urasszony, mert nem tud egyéb lenni! mert ha tudott volna civisasszony
lenni, az ura felől az is lehetett volna.
– Nonono… ahogy neked jó…
– Nekem – mondta a néni s csüggedten nézett maga elé. – Mi lett belőlem…
Nem vádképen mondom, kedves fiam, de mi lett énbelőlem.
János bácsi a két könyökén terpeszkedett a tényéra fölött s nagy fekete
fejét maga elé tolta, most csöndesen ránézett a feleségére, aki sovány,
elaszott mellén összefonta vékony karjait s csüggedten mély
szomorusággal nézett maga elé. Eszébe jutott a kis fekete sovány lány,
aki olyan vékonyan és urasan táncolt a diákmajálison, kint az ákácerdőn…
Egyszercsak azt mondták, hogy ő megkérte a kezét… No hisz mindegy: erre
az egy életre már így is jó, de hát máskép is lehetett volna…
Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Szekeresék is ott lesznek délután.
De ujra elhallgatott. Már megszokta, hogy legokosabb hallgatni; az még
legkevesebb bajt okoz. De a szóról sohase lehet megtudni, milyen hatása
lesz.
Különben is bejött Irénke. Egy nagy tál turós-kapros bélest hozott,
olyan finomat, mint a hab s illatosat, mint a virág. Hát ez az egy igen.
A felesége tele van fene tudálékossággal és agyatekert dógokkal, de a
konyhája az olyan, hogy erdélyi asszonyra vall.
Evvel az eggyel mindig meg volt békülve, s a lányával is tisztában volt
ez egy tekintetben: főzni éppúgy fog, mint az anyja: őszintén meri
ajánlani… A többi meg nem fontos… Kunországba legalább nem.
Vajjon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy délután ott lesz Szekeres Palya?
Hosszan nézett a lányka arcába, de semmit se tudott rajta felfedezni
azon kivül, hogy őszintén örül a sikerült bélesnek.

VII.
Szekeresék nagyon csodálkoztak, mikor Sámueléktől átjött a lány, hogy
uzsonnára okvetlen tessenek tiszteletüket tenni.
Némi tünődés után meg is igérték.
– De a fiatal ur is!
– Én? – mondta Palya bámulva.
– Hanem bizonyosan!
Palya is megigérte.
Mikor öt óra után kissé vasárnapiasan s kissé nehézkesen beállitottak az
orvosékhoz, ők maguk is helytelennek érezték a vizitet éppen ezen a
napon.
– Nézd csak Dócziék itt vannak – szólt megütődve Szekeresné a tornácon.
– Miből gondolod?
– Hisz itt a szürke kalap.
Ezen mindhárman elmosolyodtak, mert az öreg János bácsit szürke
szamárnak hivták közönségesen, mert nyáron szürke posztókalapot viselt!
Ezzel nagyon kirikitott a többi civis úr közül, akik persze soha más
kalapot nem tettek fel, csak feketét… De persze, az erdélyi asszony!
Nagy hálálkodással ömlöttek egymás nyakába.
– Nahát ez igazán! Nahát ez roppant kedves! – mondta Sámuelné s úgy
kacagott, hogy a rózsás fiatal arcán apró kettős gödröcskék támadtak,
úgy nevetett, mint egy tizenhároméves kislány s ahányszor Palyára
nézett, mindig ujra el-elkacagta magát.
– No nézd a züllésnek indult hajdan erős magyart –, mondta apró, fehér
fogait csillogtatva.
Palya igen határozottan zavarba jött.
– Irén, Iréne császárnő – nevetett a fiatalasszony, aki még mindig
iskolai poémaságokkal volt tele –, itt van a pezsgős hős. A befagyott
pezsgő…
És hangosan kacagott s egyuttal el is akarta fojtani a kacagását; annál
kedvesebb volt, igazán egész lányos. (Harmadik felesége a nagybajuszu és
szótlan orvosnak.)
Irénke egy csöppet se jött zavarba. Kezet nyujtott Palyának. Sámuelné
úgy intézte, hogy abban a pillanatban ránehézkedett Irénkére, úgy hogy
ez szinte belelendült a Palya karjaiba, amire a fiatalasszony gyerekesen
jót nevetett.
– Mondjon valami bókot hamar – vetette oda Palyának s úgy nézett rá,
mintha ő volna szerelmes belé.
De Palya egyáltalán nem volt olyan talpraesett ember, hogy bókot tudjon
mondani. Csak állott egyenesen a hosszu egyenes lábszárain s zavartan
mosolygott.
Ez mind pár pillanat alatt folyt le, mig Szekeresné és Dócziné nagy
természetességgel, de kissé tulságos lármával örültek egymásnak.
– Milyen volt az aratás, kedves Szekeres – kérdezte Dócziné vékony és
szives hangon.
– Hát nem lett volna rossz, ha ára lenne! – mondta komolyan Szekeres,
aki igazán egyszerü és komoly kun ember volt.
– Ó istenem! ez a kereskedelem! – szólt Dócziné. – Most a gabonaárakat a
lehetőségig lenyomják, hogy a malmok, kereskedők lehető olcsó áron
szedjék össze a termést. Ha aztán a termés eladásra szánt része elfogy,
kezdődik a börzejáték, a nyerészkedés. Felcsigázzák az összevásárolt
gabona árát.
– No hát most nem lehet – szólt Dóczi bácsi, akit, isten tudja miért,
kissé mindig feszélyezett, hogy a felesége okosabb a többi helybeli
asszonynál; igazán úgy volt ezzel, hogy szégyelte, mint valami nem
érdemelt természeti hibát –, nem lehet most spekulálni: mikor ilyen jaó
termés van.
De Dóczi néni a világért nem birta volna elviselni, hogy valaki nála
okosabb legyen s pláne az ura.
– Nem kell ám hinni – mondta élesen –, hogy hazánk más vidékén s
külországokban is olyan jó a termés, mint az áldott kunsági talajon. A
mesterséges ársülyesztés, áremelés és a külföldi kedvezőtlen termés
miatt később nem lesz olcsó a gabona, csak most, mig a gazda kezéből
kell kiszipolyozni.
Az orvos, akinek olyan bajusza volt, mint a varjuszárny, hangosan
helyeselt. A felesége (harmadik feleség! az első meghalt, a második
elvált) unva a dolgot, az Irénke válla fölött áthajlott Palyához és azt
sugta:
– Álmos?… De… de!… Jó volna egy kicsit aludni…
S az Irénke komoly frizurájába bujtatta piros és kedves kis arcát s
fojtva nevetett, közben ábrándos kék szemével fellesett Palyára.
A társaság azon az okos és udvarias hangon beszélt, közérdekü témákról,
ahogy vidéki szalónokban szokás kezdeni a társalgást; uj vendégek
jöttek. A polgármesterék.
A polgármester fehérpettyes kék mellényt viselt s köpcös volt és épp
olyan önérzetes és vidám, mint délelőtt a közgyülésen. Messze viritott
róla a polgármestersége, akárhogy mozdult és akárhova lépett, nem tudott
nem-középpont lenni. A felesége viszont egy vékony sötét teremtés volt,
nagy fekete szemü, igen szerény modoru és rendkivül gőgös gondolkozásu
nő. De volt rajta valami finom s kissé előkelő báj, nagyon fiatal volt s
az első anyaság sutasága még kedvesebbé tette.
– No mi van, mi van! – mondta a háziasszony erős és szokása szerint
érzékiesen fojtott, szinte kacér nevetéssel – mi van a rózsával?!… Még
mindennap küldi a szál rózsát a szép gonosz? A tittokzattos szepp
asszony? Ki az a szép asszony?
– Itt a szép asszony! – mondta a polgármester vidám s széles gesztussal
a feleségét mintegy kilenditve a figyelem elé.
– Ó, biz én nem küldök rózsát – mondta a polgármesterné, kissé
agressziven.
– Te drága! – kacagott fel hangosan a háziasszony – te drága! – s
átölelte a hirtelen elpiruló asszonykát. – Nagyon drága vagy.
– No tessék! – kiáltott fel váratlanul nevetve az öreg Szekeres. – Le
van leplezve az öcsém.
A polgármester nem volt kellemesen hangolva ezzel a bizalmassággal
szemben, hát legalább titokzatosan mosolygott, aztán némely élces
megjegyzés után így szólt:
– Jövő vasárnap lesz a Petőfi eltünésének ötvenéves fordulója.
Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy a háziasszony nagy szemeket
meresztett s míg a többiek arra gondoltak, hogy megilletődött szót
kellene találni, ő már ki is bökte.
– Szegény, és még most se került elő.
Mindjárt belátta a megjegyzése furcsaságát s kuncogva nevetett.
– Jesszus, ötven éve!… Már egész öreg bácsika lehet…
– Bizony – szólt az illetékesség hangján Dóczi néni – lehetne: ha élne a
szabadság lánglelkü dalnoka. De nem él a magyar nép legszivhezszólóbb
költője! Akit népünk könyvnélkül szaval és énekel s aki, mondhatni,
véribe van mindenestül a magyarnak.
– Bált kell rendezni az emlékére – mondta hirtelen a háziasszonyka s
elnevette magát, aztán szomorkásan tette hozzá –, istenkém, hisz ő is
szeretett táncolni, ugye, Olgica, nohát nem szeretett?
Ezen ujra nevettek.
– Sőt – szólott bele Sanyi, az orvos fia, aki nagy kamasz volt s pár
perc óta az ajtó mellett ácsorgott.
– Na ugye szeretett – fordult a mostohafiához a háziasszony s vele is
úgy beszélt, mintha szerelem volna jelen –, és te is szeretsz, ugye
Sanyi!
– Hát!
– De milyen eredetien tudja magát kifejezni: _hát!_… Második Petőfi
Sándor! – csattant ki uj kacagással.
Ellenállhatatlan volt; mindenki vele nevetett. De ő hirtelen rájött,
hogy komoly dolgok is vannak a világon:
– A polgármester úr őfensége akart valamit mindani – mondta.
– Táviratoztam délelőtt Bartóknak, hogy részt akarunk venni az országos
ünneplésben.
– Éljen – kiáltotta a házigazda.
A többiek tiszteletteljesen vették tudtul.
– Tudniillik az ünneplőket, mint a pesti lapok irják, különvonat viszi
le Segesvárra, ahol a költő elesett. Táviratoztam, hogy megállitják-e a
vonatot s felveszik-e a koszorunkat?
– Éljen éljen, éljen! – tapsolt a háziasszony s a lányok követték a
példáját.
– Én is kötök egy koszorut – kiáltotta tulélénken a házikisasszony, aki
most toppant be, láthatatlan kötéllel maga után vonszolva a bátyja
korrepetitorát, a bumfordi nagy diákot, aki minden pillanatban fülig
szerelmesen faldosta őt a szemével s rettentő kinokat állott ki, hogy a
lányka másra is tud gondolni, nemcsak őrá.
– Oda nem viszik a te virágodat – szólt a nevetős mostoha –, oda pénz
kell barátom; ott művirágot akarnak!… A virág elhervad, de a papirvirág
örökké tart, mint a költő versei, hát csak fejd meg a bukszát.
Dócziné valahogy személyes sértésnek vette a virágokról s versekről való
profán élcelődést; úgyis már régen nem tudott szóhoz jutni, most
felemelte a két kezét, hogy figyelemre kényszeritse a társaságot.
– A költő verse nem papirvirág, szivem; azon virágok, amelyek ötven éve
fürdetik a mi lelkünket virágillat özönében s minden honfinak és
honleánynak jut az édességből: semmiképen sem papirvirágok.
Ezzel vissza volt állitva ismét a helyzet komolysága. A háziasszony
áhitatos arcot vágott s rémitő szent kifejezése mögül minden pillanatban
várni lehetett egy kitörő kacajt.
– Kár, hogy megszünt a lapunk – mondta a polgármester, saját gondolatait
folytatva.
– Megszünt! Hogyan? – kiáltottak fel többen.
– Az ujságiró lemondott a szerkesztésről. Most volt nálam az öreg
Daróczi, hogy az ujságirónk elmegy.
– Nahát egy másikat kell keriteni – mondta Dóczi néni szeliden. – Van
talán a városban egy ambiciózus ifju ember, aki megteszi.
– Hogyne – szólt Sanyi, nagy szenzációt keltve a belekaffantásával. A
mostohája rögtön nevetni is kezdett.
– Itt van második Petőfi Sándor! – mondta felkacagva, – nem is tudjátok,
hogy cikket irt a kunhegyesi szinészetről és az ujságiró nem közölte.
Azóta élethalál bosszut követel.
– Legalább Pungur visszakapja a lapot – mondta a házigazda.
– Mindenesetre lesz jelöltem az állásra – mondta kitérően a
polgármester. – Különben is nem helyes, hogy a lap csak úgy magától
burjánzik: olyan ember kell oda, aki a városnak szolgálatot tud tenni a
lappal.
Ezt már egész komolyan mondta az orvoshoz fordulva. Dóczi bácsi és az
öreg Szekeres hallgatagon bólogattak. A néni és a fiatal háziasszony
hirtelen nagy figyelemmel néztek az ajtóra, új vendégek jöttek.
Bardóczné és a szőke lánya. Palya, aki egész idő alatt szótlanul ült
Dóczi Irén mellett, aki csak mosolygott a házikisasszony eleven és
tréfás suttogásán s éppúgy nem gondolt Palyával, mint az ővele. Palya a
szőke lányt meglátta s arca annyira lángbaborult, hogy ügyetlenül és
sietve felállott takarni a zavarát.
Bardóczné köpcös kis beszédes szőke asszony volt, szinte begurult s egy
perc mulva már ruháról és evésről volt szó. Még nemrégen csinos asszony
volt, de úgy elközönségesedett, hogy szinte félelmes volt, hogy a lánya
rendkivül hasonlit hozzá. Ugyanaz az arc és tekintet, csak a fiatalsága
puha, illatos és szinte remegő, mint a hajnalka, mikor az első
napsugáron kifeslik.
Palya, mikor megfogta a kezét, annyira reszketett, hogy még a kislány is
észrevette. Ijedten nézett fel, a magas fekete legényre s mikor
ártatlan, kék gyerekszemeivel belenézett annak a nedves, párás, izzó
szemébe, szinte megrettent, egy pillantásra lángot vetett, mint valami
könnyen gyuló holmi s már el is volt intézve a sorsa. Egy szót sem
tudtak egymáshoz szólani. Csak lobogva, szinte ropogva tüzelt a vérük s
akár közel voltak, akár távol, nem birtak tovább a pillanat egyetlen
ezredrészeig sem felszabadulni egymás tüzétől.
Egyszerüen úgy jártak, mint két szénakazal, amely egy tüztől lángot kap
s mig földig nem ég, minden oltási kisérlet csak szitaná a tüzet.
– Én elhivatom az ujságirót, legalább teljes lesz a menazséria – sugta a
háziasszony a polgármesterné fülébe.
Ez egy pillanatig megütődve állott, nem értette, hogy lehet még csak
kitalálni is egy ilyen ideát. Az ujságirót annyira mélyen maguk alatt
lévő lénynek érezte, hogy nem is tudta elképzelni, hogy ő azzal esetleg,
kényszerüségből szót is válthasson.
De az orvosné szokott szelességével már elcsipte a nevelőt, a fülébe
suttogott s az egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a
házikisasszonyra, akit az ő távolléte alatt akár el is csábithatnak…
elsietett.
– De hát kedves, hát… lehet azt idehijni?
A háziasszonyka nem felelt, nem felelhetett; nem a kacagástól, amely úgy
tört ki belőle, mint egy huncut csitriből, aki valami csinyt követett
el, hanem az ijedtség miatt:
Ablonitzky lépett be, a szőke zománcgyáros, vadonatuj ruhában, vastag
szőke bajusza felsütve, pirosan és kövérkésen és ellenállhatatlanul.

VIII.
– Nahát most aztán csakugyan teljes és hiánytalan lesz a menazséria, –
kuncogott a háziasszony a polgármesterné fülébe s elébedöcögött a
vendégének: – Jónapot, isten hozta! No nézd csak, hogy nem feledkezett
meg rólunk, hát ez igazán nagyon szép magától.
Kicsit azt várta, hogy most beüt az istennyila. Ezt ugyan sikerült
megcsinálni. Hát persze, az eredeti terv tegnap még az volt, hogy
Dócziékat a vőlegény-jelölttel együtt kell meghivni, de a történtek után
persze a másik vőlegényjelöltet kellett meginvitálni… Ki gondolta azt,
hogy ez a majom nem vonja le a konzekvenciákat a mai heccből s eljön. Óh
a buta, a buta!
De azért ő volt az egyetlen, aki külsőleg legalább nem jött zavarba.
Ablonitzky maga legszivesebben, ha lehetett volna, kámforrá válik.
Lángvörös lett, könnyen szintváltó, vékonybőrü arca s amint sorra kezet
fogott a társasággal, felváltva halálsápadt vagy feketevörös
vértolulásos lett.
Dóczi Irénnel úgy fogott kezet, mint a halálos ellenségével, akitől
olyan megbántást kapott, hogy azt egy életen át sem lehet elfelejteni…
Szégyelte t. i. magát előtte a kimagyarázhatatlan rágalom miatt.
– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte elfogultan.
Irén felpillantott rá, kicsit elmosolyodott.
– Jól.
Erre Ablonitzky nem tudott mit mondani.
Ezer szerencse, hogy Juliska, a házikisasszony közéjük tolakodott.
– Tudja már, hogy jövő vasárnap Petőfi-ünnepélyünk lesz?
Ablonitzky a közvetlen hangtól úgy felüdült s olyan hálás lett, mint a
hőségtől lehervadt fű a könnyü nyári esőben.
– Igázán? Hogy? Miért? – mondta mulatságos felvidéki hangján.
Ezen Juliska kacagta el magát.
– Hát most halt meg.
– Kicsoda?
– Petőfi. Már muszály megmagyarázni, mert látom, maga nem fogja fel
ésszel!
Hangosan nevetett s apró fehér fogai, amelyek mint a rizskása,
csillogtak piros inye között, életvidoran szikráztak.
– Irénke, fiam? – szólt Dócziné s Irén az anyjához sietett.
A hirtelen elszelesedett kis Juliska, akiből ugyanaz a túlömlő vidámság
bugyogott, ami az alföldi magyar lányoknak olyan pompás tulajdonsága,
nekiállott, hogy Ablonitzkyt felvilágositsa afelől, hogy ki a Petőfi, ki
a polgármester, mi az a vonat „keleti experess“ ami megáll Kunterebesen
és mindezt annyi zürzavarral és hühóval, hogy Ablonitzky soha életében
ilyen kellemesen elragadtatva nem volt lánycsacsogástól, mint most. A
Juliska beszéde pláne tele volt olyan eredeti és nyersen zamatos
szókkal, amik neki most külön gyönyört okoztak, mert végkép levették
róla mindenféle kényelmetlen feszességnek az érzését.
– Hát ne nézzen olyan komoly pofával – kacagott a végin a szemébe a
lányka –, mert mindenki előtt elárulja, hogy olyan hülyeségeket mondok,
hogy lesajnál érte.
– Én?
– Vigyázat!
– Hát még nem vigyáztam, most kezdem a vigyázást – s a szemébe
kacsintott a kislánynak.
– Nekem zenélhet – szólt Juliska hangos kacajjal. A férfi szemében
megérezte azt a zavart, amit ő okozott a szivében, vagy a fejében s ez
egyszerre borzasztóan jól esett neki. Még elevenebb és izzóbb lett, de
valami titokzatosság volt a szavai és nevetése mögött. Néha
körülpillantott, nem vette észre, hogy a mostohája elzavarta a diákját s
nem tudta, hol van oly soká. Kicsit drukkolt, hogy az jelenetet provokál
(tiz perc előtt csókolóztak a kertben), de nem mintha lelkiismereti
furdalást érzett volna, csak még nem volt hozzászokva az ilyen
klasszikus csaláshoz.
– Majd a méreg megevett – mondta vidám lármával –, a lovamat nem lehet
kinevelni, ha meglát, kirúg és rögtön a nyakamba borul.
Ablonitzky úgy hallgatta ezt a csacsogást, mintha cukrot szopogatna.
Borzasztóan imponált neki minden szó, amit a kislány mondott; az ő
felvidéki, másszinü, véknyabb műveltségü lelkének, valóságos illatorkán
volt a kislány minden eredeti, zamatos szava és minden pozitivum, ami
benne csillogott. Az egész lénye, az egész élete, az egész alföldi
perspektiva, amely rajta keresztül megnyilt, mind valami elementáris
erővel hatott rá. Valahogy ugyanez hatott rá Dóczi Irénben is, de az
mégis sokkal komolyabb, ahogy szerette volna látni most: sokkal
szürkébb, vagy ahogy lelkében röstelkedve érezte: sokkal értékesebb
tipus.
– Tudja mi a monumentális Kunterebesen?
– Nos.
– Ha egy szintársulat „derült kedvben“ hagyja el Kunterebest.
– Jáj de jó.
– S tudja mi könnyü Kunterebesen?
– És pedig.
– Magas hivatalnokot látni.
– Mit?
Juliska elektrikusan kacagott fel:
– A toronyőrt, mikor trombitál… Az csak elég magas hivatalba van?
Fulladozva kacagott s legyezni kezdte magát.
– Milyen buta meleg van.
– Melege van?
– Dehogy: fázom.
Dócziné apró sötét szemeit rájukmeresztette. Ebben a pillanatban valami
váratlan és kellemetlen fonákságra jött rá. A lányának két hirhedt
udvarlója ész nélkül ugrott be két idegen lány hálójába s ő itt áll a
maga Irénjével a szárazon… A petrezselyemárulólány mamájának érezte
egyszerre magát… Palya sült-főtt szerelmesen ül a kis szőke vakarcs
mellett… Mi az ördög. Ezek úgy ülnek, mintha egymásba volnának őrülve…
Hát mi ez, hogy történt ez?… És a másik: nohát az meg agyonbeszélteti
magát ezzel a taknyossal… De hogy jár ennek a papulája… És az ő Irénkéje
itt ül és hallgatja az öregasszonyok beszédjét.
Olyan dühös lett, hogy nem birt ülni, figyelni; egyfelől Szekeresné ült
szótalan, mint egy kotlós, ölbetett kézzel, mint egy igazi civisasszony,
másik oldalán meg Bardóczné karatyolt; rettentő szapora beszédét úgy
hallgatta, olyan türelmetlenül, mint a zakatolást.
– Vettem, kérlek, egy bluzra valót Steinernénál, nagyon csinos
fulárselyem, 65 krajcár métere, mondhatom, jobban meg vagyok vele
elégedve, mint a Búcsiné, blúzával, amit Pestről hozatott. Á, ezek már
fel se akarják venni, ha a ruhát nem Pestről hozzák, legalább a
hozzávalót, én az uramnak is a legfinomabb angol szövetet megvettem,
három méter 10 centiméter (no, hadd lopjon le a szabó egy mellényre
valót), két forint 83 krajcár volt métere, de valódi gyapju, az öreg
Sztanek megvarrja tizenkét forintért, tizenkilenc forint hetven
krajcárért van neki egy egész öltönye. És senki se mondja rá, hogy az
nem huszonöt-, harmincforintos ruha. Mit csináljunk, bizony nem dobom ki
a pénzt, az én uram fizetése az nagyon ki van mérve és a kenyér drága.
A néni méregbe jött.
– Inkább nagyon olcsó, édes fiam. Ti fogyasztók csak úgy számitjátok, a
magatok szempontjából. De tudomásul kell venni, kedves, a mult évek szük
termését! Hány kisgazda van most, aki a piacra zsákol, nem várja, mert
nem várhatja meg, mig ára lesz valaminek. Sok gazda csak azért gazda,
mert földje van.
– Na, igen, de a gazdának legalább van miből élnie s nincsenek olyan
igényei.
– Ó, kedves, okszerüen kell munkálni a földet a mai világban s ahhoz sok
befektetés is kell. Aki ocsut vet, gazt arat. Olyan a főd, mint a
gyerek, folyton gondozni kell és költeni rá s a végin hogy örüljön a
derék gazda, aki egész életét a föld mívelésére szentelte, ha más tartja
a zsákot. Hej, hogy lesik az uzsorások, mint az éhes pióca, hogy a gazda
lemunkálja a termését, hogy ők aztán az utolsó szemig elrabolhassák,
amit a gondviselés adott. Nem lehet örvendetes így a gazdára, hogy most
nyolc forint 30-ával eladja a buzát! A fogyasztó persze ezt szeretné s
nem gondolja meg, hogy még azért, ha kigyót-békát kiált a gazdálkodókra,
azzal nincs segitve semmin.
– No, azért mégis, ha jó termés van, a gazda nagyon is fennhordja az
orrát!
– Bizony örvendetes körülmény, ha a gazdálkodók fáradozásait bő termés
jutalmazza! Mert jó aratás után nemcsak a gondoktól és sok zaklatástól
szabadul a gazda, ha van miből fizetésbeli kötelezettségeinek eleget
tenni, de bizony jut olyankor az iparosnak, kereskedőnek is, mert az
ipar, kereskedelem csak akkor szabadul a pangás nyüge alól, ha a
termésének árából költekező gazdálkodó bevásárlásokat, megrendeléseket
tehet.
– Hát ez igaz!
– Nem lehet azt leirni – folytatta a néni egyre panaszosabb és
nyöszörgőbb hangon, amiben mintha panasz és zokogás volna a sors
mostohasága ellen s közben a másik szobába átvonuló és vidáman kacagó
fiatalokra nézett –, mennyi előnye van, ha a gazdának módjában áll
sorsához képest költekezni… Kenyér, levegő, viz nélkül ember nem élhet…
Ha a gazda jól arat?… úgy a koronás főtől az utolsó gunyhóig mindenki
örülhet, mert van kenyere, amire szüksége van – s emeltebb hangon,
szigoruan folytatta. – Gondoljunk csak ama szük időkre, midőn a tehetős
ember tiz forintot adott egy mázsa gabonáért! Hány család szükölködött
akkor! Egy forint ára kenyér egy hétre sem volt elég egy családnak!… Ha
jó a termés, boldogul a gazda, jobban szerezhet a másfoglalkozásu és van
bő adófizetés és az állami tisztviselőnek sem kell félni, hogy egyszer
csak bankrót lesz az állampénztár s mehetnek a szép családjukkal.
Ez az utolsó megjegyzés Bardócznét végkép megsértette. A szive mélyén
igen boldog volt s igen megelégedett s különösen büszke a férje állami
hivatalára (a református gimnáziumnál, amely államsegélyt kap, az ő
férje, Bardócz Viktor, állami tanár volt, államilag kinevezett
fizika-tanár s amellett katolikus ember, akit az állam éppen félig
jogtalanul helyezett ide a református fészekbe) s amellett most a szive
erősen kezdett dagadozni, hogy anyai szemmel észrevette a kis lánya
furcsa hóditását… Azért is hallgatta annyi ideig a gazdálkodók
dicséretét, mert az esélyeket mérlegelte. Szekeres Palya bár elég
műveletlen ember volt, csak hat gimnáziumot végzett, de mégis
jelentékeny földbirtokos itt helyben… Hanem állami hivatalnok lenni… Hát
az aztán mégis csak valami más.
Csak végigvizslatta az öregasszonyt a szeme sarkából s azt mondta
magában: pukkadsz, rongyos!
– Magával fogom táncolni a szupécsárdást, János bácsi – mondta a
háziasszony Szekeresnek.
A gazda kicsit zavarba jött. Deres bajusza ezüstösen csillogott, ahogy
vállát felrántva szólt.
– Jaj, nekem nem lehet most mulatni.
– De Petőfi! János bácsi!
– Még ha az is.
– A hazafiság! Majd meglássa, hogy az ujság meg fogja támadni, ha a
függetlenségi matadorok távollétükkel tündökölnek.
– Eh, micsoda beszéd. Juliusba, augusztusba a gazda azt se tuggya, mibe
fogjon, micsinájjon…
Szekeresné éles szemmel figyelt oda s az urának segitségére jött.
– És miből fedezze a busás kiadásokat! – mondta, mert már félt, hogy
gyüjteni fognak a koszorura, meg isten tudja, mire.
– De a hazafiság! – kacagott a háziasszonyka, egyre a kedves szavát
hajtogatva.
Szekeresné hirtelen méreggel felpattant.
– Hazafiság ide, hazafiság oda: ma az a hazafiság, ötvenezer
katasztrális hold termését betakaritani! Mán pedig a munkás ember
legalább is száz percenttel többet ér a hazának, mint azok a farizeus
ujságfirkálók.
A néni egész ki volt kelve magából, az arca vörös volt, napégette, csak
körül a haja alatt s a füle körül, ahol a kendő árnyékban tartotta, volt
fehér.
– Tanácsot pedig nem kérünk se hazafiságba, se nemzeti ünneplésben az
ujságcsináló-féléktől. Na.
Erre nevetés lett, mert a néni közvéleményt fejezett ki.
A másik szobában azonban Sanyi Ablonitzky előtt így élcelt:
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Vidéki hirek, és más elbeszélések - 5
  • Büleklär
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 4133
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1896
    33.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 4054
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1914
    32.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 4115
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1899
    34.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 4065
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1826
    36.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 4083
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1844
    34.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 4094
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1808
    33.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 4227
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1880
    32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 4031
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1901
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 4076
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1814
    33.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vidéki hirek, és más elbeszélések - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 731
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 409
    49.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    64.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.