Vadon virágai - 14

Süzlärneñ gomumi sanı 4108
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2217
29.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
41.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
47.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
– Ahhaouhh! szólt nagyot ásítva – mégis jó volt, hogy nem engedtem
magam; hanem ezért meg is érdemlem, hogy jóllakjam. De nini… hová lett a
kenyér? A kenyér hova lett, sem hire, sem hamva. – Csak egy pár
megmaradt morzsa mutatta, hogy hol volt. – Biz azt az éjjel kiették a
feje alól a réti patkányok.
– No már most kenyér nélkül egyem meg a sonkát? Megbetegedjem tőle?
De ám gondoskodott a jó sors, hogy Vendel úr meg ne betegedjék. Mert a
mint keresé a sonkát, hát sehol sem találta a sonkát.
Iszonyú rémgondolat czikázott keresztül agyának sivatagán.
– Filáx! kiálta a pudlinak. Az nem felelt. Nagy mina volt pedig kaparva
a nád alatt a földben.
Vendel úr kitört az ajtón. S im a hűséges eb ott hevert a küszöbben, az
elpártolt sonka végcsontmaradványát egész manierral fogván két első
lábába s szépen rágogatván.
– Semmivé lettem! kiálta Vendel úr kétségbeesetten, s hanyattvágta magát
a zsupra, és megátkozta az ő születése óráját.
Ekkép táplálta a hűséges Hanzli jó Hornyicsek Vendelt, mint Illés
prófétát a varju, s ekkép ette meg az egér az ő kenyerét és a pudli az ő
sonkáját, s ekkép átkozta meg a nagyhírű serfőző saját magának és
pudlijának születése óráját.
Szerencséjére azonban valamely titkos sugallat, avagy sejtelem déltájban
kivezérlé a hűséges hollót egy újabb szállítmány proviánttal, különben a
szegény serfőző tán mint egykor Eu – (tudja kő, hogy van tovább) király,
magamagát ette volna meg.
– Hanzli fiam, vidd vissza a kutyát, hozz helyette macskát, mondá az
öreg úr – az egerek a galléromban költenek s a mit ezek meghagynak, a
kutya hordja el; – hát a huszárok?
– Dejszen azok túl vannak már a határon, reggelig ott vigadtak, akkor
lóra ültek, azóta tán háboruban is vannak.
– Hát Vicza asszony?
– Nem vitték el, felele keservesen Hanzli, – most épen szörnyűkép
dúl-fúl, kelmedet keresi; azt hiszi: istentelenkedni jár és nagy
dolgokat igér kendnek, ha rátalálhat.
Utczu bizony, gondolá Vendel úr, ez aztán a két tűz: egyik felől a
franczia császár keres, másik felől a feleségem, – egyik üvegbe akar
tenni, a másik kalodába.
– De jól elbujjék kend. – Ugyan közelget az ellenség. A falubeli
impostor urak (compossessorokat akart mondani a fiu) mind rejtik a
holmijeiket, ki a gerendák közé dugja a kincseit, ki a mángorló alá
ássa, ki a pinczébe temeti; az insurgensek számára sütik a pogácsát
mindenfelé, meg a mákos rétest az útra; már a paprikaszag a szomszédban
érzik, – azt mondják: az ellenség vörös puskaporral lövöldöz. Szörnyű
kegyetlen nép, kik még a születetlen gyermeket sem kimélik, úgy bizony!
akként bánnak az emberrel, hogy lehajtanak a földre két fiatal
jegenyefát, ahhoz az embernek két lábát két felől hozzá kötik, akkor
hirtelen eleresztik a fákat s sutty! az ember ketté hasadt.
– Alé! juj!
– Az asszonyokat meg hajaiknál fogva kötözik össze, úgy hajtják a
vásárra Afrikába.
– Te – messze van az az Afrika?
– Még nem tudom. Lehet annyira, mint Szerdahely; de miért?
– Csak azért: hogy ha Viczát el találják vinni, tudjam, hogy hány nap
alatt jöhet vissza.
– De hát ha engemet visznek el? S majd a kutyafejű tatároknál valamely
komondorábrázatú kisasszony belém szeret? Bizony! Aztán megesz? úgy ám!
Mazsolaszőlővel hizlalják ott az embert, meg szentjánoskenyérrel.
– Jaj, fiam Hanzli, ha téged elvinnének, s nekem nem hozna többé senki
enni! Fiam Hanzli! Az istenért, vigyázz magadra; s ezzel odaölelte
potrohára a jó öreg a fiam Hanzlit, s úgy össze-vissza csókolta annak
feszített orczáját, s úgy össze-vissza szorongatá annak gyertyaszál
termetét, hogy mikor elereszté, káprázott a szeme a fiunak, s csak úgy
kapkodta a levegőt, mint a partra tett kárász.
Igy vigasztalá a jó Hanzó diák szerencsétlen gazdáját az ő bujdosásának
napjaiban, reggelenkint és esténkint hordva neki enni és innivalókat,
nemkülönben hireket és történt dolgokat, mik közől ugyan a kilenczedik
sem volt igaz.
E közben pedig szépen zöldült és levelesedett a kukoricza, sárgultak a
tökök nagy ernyős leveleik alatt, és a seregélyek látogatták a boldog
mezőket.
Vendel úr reggelenkint ki-kisétálgatott egy közeli dombra, honnét a
faluba be lehete látni, onnét szemlélte a kémények füstölgését és a
fecskéknek röpülését és a porzó országutat, s hallgatta a komondorok
távol ugatását és a déli harangszót; délután pedig, mikor a nap be kezde
fűteni a világnak, befeküdt a kisded vityillóba, hol késő estig
harsogott harsogásának menydörgése; s csak akkor jött ki onnan, mikor a
nap ismét betette maga után az ajtót, s itt hagyta a szép harmatos
világot. Felmászott ilyenkor ismét az őrdombra; – azok a szép
csillagocskák úgy ragyogtak odafenn, mint egy-egy kis gyémánt, idelenn
pedig szanaszét a pásztortüzek vörös csillagzatai tünedeztek fel a
félhomályú mezőn, a falubatérő gulyák kolompmuzsikája bejárta a tájat,
vagy egy-egy elkésett ácsi laptika két kerekének vidám nyikorgása; az
uraság majorjában valakit ugattak a kutyák, a kanászlegények pattogtak a
karikásokkal, s mindez oly szép volt. Hát még mikor a hold feljött, mint
egy világító vajasszarvas, később pedig mint egy fényes ezüst huszas,
akkoriban oly ritka tünemény (nem a hold, hanem a huszas). Az öreg
Hornyicsek nem győzte benne eléggé keresni szent Dávidot és a hegedűjét,
kit nem egyszer látott már a fényes planétában, midőn sörtől illustrált
fővel gyönyörű clairvoyanci állapotban kiült esténkint a márványkőpadra.
A lanyha esti szél e közben oly édesdeden susogott a kukoricza-levelek
között! Szerencséje Vendel úrnak, hogy semmi hajlamot nem mutatott az
aszkórságra, különben e regényes helyzetnél meg nem menekült volna a
poétává levéstől.
De megköszönte ő ezt a regényességet. Naponkint jobban kezdé
tapasztalni, hogy ködmene mindinkább inkább beéri, – bővült, tágult
minden öltözete, s napról napra kevesebb fáradságába került az őrdombra
föl- és arról meg lemászni. Azon gondolkodott: hogy vajjon nem mehetne-e
már vissza a faluba? De Hanzli mindig lebeszélte, azt fogta a szegényre,
hogy hízik, pedig szüntelen keskenyebb kosztra szorítgatá.
Ekkép folyt le két egész nyugalmas hét, miken, Vendel úrral összevéve
is, kevés nevezetes történt; néha a hangyák berontottak nyári
palotájába, honnét aztán nem győzte kikönyörögni; másszor az égiháború
iszonyai állattak ki halálfélelmeket vele. Egy délután pedig egy dühödt
kivert bika járt-kelt a kukoriczaföldek között szörnyű bömböléssel, a
mikor is Vendel gazdát, ki a nádhajlékból ki sem mert pillantani, majd a
hideg lelte ki; de legborzasztóbb volt a jámbor úrnak egy vadállattali
rémletes esete, mely, mint igen rettentő és így mulattató történet, ime
ezennel elmondatik.
Annyit már tudunk, hogy Vendel urat esténkint valamely vadlélek
meg-meglátogatta, mely ilyenkor németül discurált, s ha az ember
hozzányúlt, hideg volt és mozgott s melyet Vendel úr rendesen leborított
az ő bagó-süvegével, hogy reggel ráismerhessen; – midőn pedig reggel
fölemelé a süveget, nem talált az alatt egyebet, mint egy lyukat, mely a
földbe volt vájva, és igen sötét volt… Midőn egy délután épen szörnyen
törné a fejét e sötétlő üregnek titkos rejtelmein, úgy tetszik fülének
(és fülei jók voltak), mintha tanyája körül mezítlábas lépések jőnének,
mennének, sőt halk suttogásokat is vélt olykor hallani. Fülelt,
hallgatott, meghúzta magát. Kis idő múlva azonban úgy kezdé hallani,
mintha ama rejtelmes gömbölyű földi lyuk beszélni akarna, nevezetesen,
mintha csuklanék és gargarizálna, épen mint ezt emberi gége szokta
tenni. Olykor sóhajtani is képzeli. Mindig hangosabb zúgás, czuppogás és
kortyogás kezde felkiabálni. Teremtő atyám! mi lakik itt? Később kaparni
kezdtek benne és à la minute tüsszögni. Mindig feljebb, mindig
hangosabban. Reszkettünk, mint a nyárfalevél. Végre – – hah! végre egy
iszonyú fő, – két füle, – két szeme, – hegyes fogai, – véres nyelv, – –
mutatkozott, felfelé törekedve a nyiláson! még egy vonaglás s egy
rémséges vad tekintetű, lucskos, ijesztő alakú, hegyes körmű, villogó
szemű vadállat rontott belőle ki, – egy rettentő ürge!
– Szent Bertalan, segíts! ordíta magában a serfőző, ez megesz! Mert ez
olyan állat, a ki a bikát is lefogja.
De ez csak hagyján, hanem a mint ama ragadozó állat kiszökött nagy
lucskosan, sárosan az üregből, rögtön utána, mintha forrás vize bugyant
volna fel, ömlött valami folyóság a lyukból kifelé, mely egy percz alatt
Vendel urat ürgéstül, bundástul és fekhelyestül együtt kiöntötte.
Hát valami rossz pásztor fiuk ürgét önteni jártak, s épen azon
domboldalon, hol az elhagyott csőszgunyhó volt építve, kezdték a díszes
mulatságot; nem tudván azonban a közlőcsövek theoriáját, csak hordták
kantával a szomszéd tó vizét, s átkozták a békát, mely bizonyosan minden
vizöket megiszsza, míg az ürgebarlang másik nyilásán át Vendel úr
kastélya szenved áradást.
Az üldözött szörnyeteg e közben, miután körülfutva a szűk tanyát, sehol
kimenekülésre út-módot nem talált, azt gondolva, hogy majd tán a tetején
kimehet, kapaszkodott négykézláb a nádfal harántos oldalán felfelé, s
már-már az ablakhoz jutott, melyet azon szélvész szakajtott, – midőn
valami véletlen eset által kihozva a sulyegyenből, visszanyekkent s
ráhullott Vendel úr orrára.
No még oly ordítást sem szalaszta ám ki emberi harminczkét fog, a minőt
Vendel úr e perczben; kirugta az ajtót kezével, lábával kiesett a
házból, – s oly handabandát ütött, mintha három regement török lett
volna a hátán.
Utczu! a pásztorfiuk nem vették tréfára a dolgot, – vesd el magad!
nyargaltak holtra riadt képpel, ott hagyva kantát, dézsát, ürgelyukat, s
végigbömbölve az úton, addig vissza sem néztek, míg a faluba nem értek,
a holott is a népet rögtön fellázíták.
No Vendel, ez ostoba egy rohanat volt, most majd megtudják, hogy hol
vagy; rajtad jönnek, hazavisznek, elárulnak, spiritusba tesznek, s az is
a tied lesz.
Felállt szegény az őrdomb tetejére s a falu végére kémelt; kis idő múlva
tehát szomorúan kezdé tapasztalni, mikép sejtelmei valóba mennek át.
Egy csoport vasvillával és vendégoldalakkal fegyverezett emberi had
kezde rejtekének tája felé nyomulni: tovább itt maradni világos
Istenkisértés lett volna. Nagy resignatióval fogta szegény öreg a
bundáját, egy nagyot sóhajtott s azzal Isten hozzád kapufélfa! bujdosott
a pohánkaföldekbe, s ott leheveredve, aggódva hallgatta a távoli
rikoltozásokat, a mint a fellázadt falunépe űzte-hajtotta a kisértetes
árnyat; s maig fenn él a nép száján a «földi emberrőli» kisértetes mese.
Innét ismét tovább húzta magát. Három nap bujdosott tövisen, bokron és
szántóföldeken keresztül, szabad ég alatt hált, náthát is kapott, s
minthogy kenyere elfogyott, ember szeme elé kerülni pedig nem tanácsolta
magának, földi mogyoróval s sült kukoriczával volt kénytelen táplálni
életét e három nap alatt. Siralmas három bőjti nap, mely legalább három
évet elrabolt életéből, legalább harmincz fontot teste tömegéből. – A
negyedik napon nagy puskázásra ébredt, valami egy mértföldnyire hozzá
nagyon fűthettek ágyúkkal. Még golyóbist is látott, mely megunt reptében
fáradtan ugrott meg a földön s egy-egy kövecsben megbotolva, újra nagyot
szökött. Egyet ezek közül szép szerével megkaphatván, meg is takarított
a sokat kiállt férfi s holta napjáig mutogatta azt, mint tanujelét
annak, hogy ha háborúban nem is, de mellette mindenesetre volt.
Déltájon elhallgattak a durrogatással, s este felé, hogy Vendel úr épen
feküdni készült egy virágzó krumplibokor árnyékos tövében, hát a
czirokerdők közül mely alak búvik elő? – – Egy mentedolmányos férfi,
fején vörös csákó, lábán félsarkantyú, kezében nagy puska, – nyilván e
puska sem győzelmi trophæus lehetett. A férfi lábai térdig sárosak
valának, de hála Istennek! egy csepp vére sem folyt. – Hátra-hátra
nézett. Tán kergetett valakit? Különben látszott rajta, hogy nem találja
az országutat.
Vendel úr ráismert. A legharsányabb hang birtokosa minden közbirtokosok
közt, nemes Kormos Mátyás állt ime előtte, de mily kiadásban! Dehogy
volt haragos, mint rendesen szokott, szörnyen megjuhászult; egyik
bajusza csurgóra állt, a másik ketté vált, képén azonban sehogy sem
látszott meg, mintha embert evett volna.
– Jó estét Vendelkém, szóla szelid hangon, nem tudja kend, merre van a
falu? nem jőne kend velem?
Kapott a kérdésen a jámbor serfőző, s mutatta, hogy: arra van! Gondolta
magában, ez fegyveres ember, majd ha együtt megyünk, hamarább megijed
tőlünk valaki.
– No csak azért akartam tudni, hogy arra ne találjak menni, mert az
ellenség annak tart; gyerünk a füzesnek, szerelmem Vendelkém, majd ott
jól elbujjunk.
– Hát csakugyan bántják az embert? kérdé ez szepegve.
– Hjaj barátom, hagyd abba a kérdezgetést, – soha se láttál te olyat.
Bolondok azok. Így fogják nekünk a puskát ni! Teremtutse, ha el nem
jövünk onnét, meglőnek!
– Hát kelmetek nem tudták szintén arra tartani a puskát, a merre azok
álltak? okoskodék Vendel.
– No ugyan tarthattam volna feléje az istenadtát, mikor sem sárkány, sem
billentyű rajta, hacsak a boldog végit nem fordítottam volna. Gyere,
kaparjuk el a földbe, hogy valamikép meg ne tudják, miszerint a táborból
jövök: még megfognának és visszavinnének; gyere, temessük el.
És ama nevezetes fegyver, melyet a magyar világ eme híres
insurgens-vicznél fogva ismer: «kend az Alvinczy?» elkapartatott az
ugarba, a holott is midőn évek multán ismét megtaláltatott volna, akadt
tudós, ki bebizonyítá, hogy ez azon puska, melylyel még a trójai háboru
alatt Mars urat Ajax ifju úr hasba lőtte; a másik ellenben azt állítá,
hogy azzal jeruzsálemi András lövöldözött a Jordán vize mellett parti
fecskéket, – melyből aztán nagy vitatkozás támadt, melynek mind e mai
napig sincsen vége szakajtva.
A két patriota pedig nyakába ölté a világot s sietett elérni ama
fűzfarengeteget, mely Cs.-től egész a Duna-partig oly szépen lenyulik s
ott gyöngyen elrejték magukat, egymást bátorítván. Szinte másfél napig
győzték tűrni a harcz dicsőségeit, de már a második délután vége volt
minden ambitiónak: éhes lett a két vitéz, mint a farkas, s elvégre is
kénytelenek voltak erőszakot tenni bátor természetükön s ennivalónak
keresése fejében kilopózni a fűzfarengetegből.
Nem messze egy mély útban egy felfordított szekér feküdt körösztben.
Mátyus úr, látva, hogy senki e szekeret nem őrzi, kihuzott az út mellől
egy fiatal eleven fűzdorongot s azzal megparancsolva Vendelnek, hogy
üljön le a földre és dugja be a fülét, iszonyú lármával neki-iramodott a
pusztult szekérnek. «Add meg magad! – Védd magad! – Vesd el magad!» –
Piff, puff! nesze neked is! Erre amarra! Ki mer ellentállani?! – Huj!
Vendel azt hitte, Mátyus úr most egymaga háromszáz francziát ver le egy
szamár-állkapczával. Úgy csattogott, úgy pufogott és recsegett – persze
a szekér oldala.
– Megvan! kiálta visszatérve kipirult arczczal a diadalmaskodó, hatot
levertem, a többi szétfutott. Itt van a kenyér!! s azzal egy nagy
prófuntot emelgetett elő.
Vendel úr ekkor csakugyan elhitte, hogy ez az ellenség vasat ebédel,
mert a kinek a kenyere kőből van sütve, annak a pecsenyéje legalább is
öntött vas. Kemény volt az, félnapig kelle áznia a Dunában, hogy
harapható legyen. De megették azért. Tudtára legalább Vendel úr soha oly
jóizűen nem falatozott, mint akkor.
Megszabadult végre országunk az Isten ostorától. Napoleon, miután látott
miskolczi czipót, debreczeni mézeskalácsot, vasvármegyei csákányt, győri
burdsellát, kecskeméti kulacsot, ugocsai fülesbagolyt és komáromi fügét,
a nélkül azonban, hogy fő-főczélját, úgymint Vendel gazdát,
feltalálhatta volna, ismét, re infecta, honába visszatért, más szóval:
kivertük őt az országból (a mi szent igaz is, csakhogy az irígy
historicusok titkolják előttünk).
E hirre ismét megnéptelenedtek az erdők és kukoriczaföldek. Megtért
mindenki ősei lakába, s beszélte mindenki hadi kalandjait a szemfül
családnak: mint védte magát egymaga harmincz ellen, mint rabolta ki a
franczia élelemszekereit, mint lőtték mellbe egy szakállas golyóbissal,
de a nagy ezüstgomb, meg a keblén viselt nemeslevél felfogták a lövést,
– s végre mint szakadt ezer darabra a harcz hevében izzóvá lett puska!
mindezt s még szebbeket beszéltek honn jókedvű ősapáink, az Isten áldja
meg őket, – hisz ha ők gyomron hagyják magukat lövöldöztetni, hol
volnánk mink akkor! és ha mi nem volnánk?! hm.
Tehát Mátyus úr és Vendel gazda is haza baktattak e hírre. Szörnyen
megcsappant a két jó úr, de kivált a serfőző. Csupán árnyéka lett eddigi
énjének, úgy hasonlítván hajdani magához, mint az aszalt körte a nyers
körtéhez. Ezen felül még el is rongyosultak s szállásuk gyámoltalan
voltánál fogva oly szurtosok lőnek, hogy bizvást mutogathatták vala
magukat pénzért, sub titulo: finnek.
Mátyus úrnak csak könnyű volt a dolga. Egyet szedtevettézett odahaza s
erről mindenki ráismert; de bezzeg Vendel úr! A mint házára talált,
szörnyen megüté füleit holmi klarinéthang, s mintha elefántok járnának
ott tánczot. Üm, gondolá magában, ezek aligha engem nem gyászolnak.
Hallgatózott; egyes rikkantásokat vehetett ki, egyebet semmit. Végre
benyitott az ajtón. A nagy vendégszoba vigadókkal volt tele, kiknek
apraja-nagyja járta a szent Dávid tánczát, egynek-egynek jutván e czélra
annyi hely, mint egy tranchirtányér; legközépett pedig édes kedves
felesége tánczolt félrecsapott kontytyal az András gazdával, kinek arcza
ezuttal még egyszer oly fényes volt, mint egyébkor. A nagy tömeg közől
csak Hanzli nyuzott képe állt ki mozdulatlanul; nyilván jóllakott a fiu
és nem beszélt. Folyt azonban bor és sör, s mindennemű étkek jótékony
illata boszantá az éhes ember orrát.
Vendel úr összecsapta két kezét: «Bozsemoj!» Csak ennyit szólt, de e
kevés szóban oly sok volt kifejezve. «Megálljatok népek!» rikolta,
nagyot toppantva lábával, mely toppantásra az asztal alól kijött egy
kóczos eb s rútul elkezde a kisértetes gazdára ugatni. Saját pudlija
ugatta meg. A többi ránézett. «Ki ez az ember?» – «Honnét jön kend,
földi?» kérdé András gazda. «Adjatok szegénynek egy ital bort, valami
koldus lehet», szólt Vicza asszony, kontyát igazítva.
De ez már kihozta a csehet példás türelméből. «Halljátok-e minden
lelkek, én itt én vagyok és senki más!» Mindenki a fejét csóválta. A
hang Vendelé volt, de az arcz, de a termet? Senki sem ismert rá.
– Hát te sem ismersz, Hanzli? Hanzli ránézett, komoly képet csinált,
vigyorgott, ismét gémberedett képet csinált, de nem ismert rá.
– Ah! ez kétségbeejtő! sápítá Vendel úr s megragadván egy az asztalon
álló kétpintes sörkancsót, azt egy hajtókában úgy ki találta inni, hogy
kóstolni valót sem hagyott benne. – S ez volt megszabadítója. Erről
ismertek rá. «Vendel bátya! Vendel gazda, nagyuram, kisuram, édes uram!»
hangzék minden oldalról rá, s nekiestek, ölelték, csókolták, tánczba
vitték, denique jól fogadták.
Hát az egész mulatság annyiban volt, hogy a piros béres elvette a
Pannit, a kiért a huszárral párbajt is vívott már, s annak ülték most a
lakadalmát s egyuttal a francziafutás dicsőséges emlékét, s minthogy
ehhez még Vendel úr csodálatos visszaérkezése rovására is kelle vigadni,
biz azok kinyultak egész kivilágos kivirradtig!
Ekként végződött a jólelkű serfőző veszélyes expeditiója.
És e naptól fogva megáldá őt Isten, mert nem hagyta őtet magzatok
nélkül, hanem születének fiai és leányai, szőkék és barnák, de kövérek
mind és egyik szebb és nagyobbfejű, mint a másik.
* * *
Néhány nap mulva azon hir kezde szállingózni, hogy az Ott huszárezred az
utólsó férfiuig elesett a csatán.
E hirre, azt mondják, – miért és miért nem? – Vicza asszony amúgy
titokban mind a két szemét vörösre kisirta, s utána egy hétig sem evett,
sem ivott.


AZ EGYIPTUSI RÓZSA.

I. A SPHINX.
Az enyészet szelleme ül a sivatagon.
Hosszan, szélesen, körül kietlen, halomtalan a tér. Sehol egy virágos
domb, sehol egy oáz. – Mindenütt, merre szem lát, sárga, halottsárga
fövénytenger terül, melynek torlataiból itt-ott fehérlő csontok merednek
elő s levéltelen, virágtalan vörös tövisek, miknek kemény gyökere még az
izzó homokban is talál táplálékot.
Hosszú vonalokban fenevadak mély nyomai vonulnak át a fövényen.
Olykor a sápadt látkörön karcsú antilopék nyargalnak végig, űzetve
éhdühös hiénáktól; vagy eltévedt karavánok vonulnak fáradt menettel az
útnélküli síkon keresztül.
Majd, mintha fáradt mennydörgés gördülne végig a sivatagon, a puszták
királya, az éhszomjas oroszlán ordítása hallik, zúgva, mint a föld alatt
hömpölygő földrengés moraja.
Messze, – szemet és gondolatot kifárasztó távolban, – mintegy a világ
határán kívül, három pyramis ködképe látszik, azon pyramidoké, miket
Cheops, Chefren és Mycerinos királyok építettek, síremlékül mumiáik
számára, ezelőtt háromezer esztendővel.
A pusztaság felett, melynek láthatára az ég sárga széleivel olvad össze,
magánosan áll ki a homokból egy emberi fő, egy óriási nő feje, veres
porphyrkőből faragva, melynek üres szemodvai a távol messzeségbe néznek,
arcza fölemelve, szája nyitva áll, mintha minden perczben meg akarna
szólamlani, hogy véresen-átkos jövendőt mondjon a világnak.
E bálvány az óvilág hét csodáinak egyike, a Sphinx.
Istenség volt egykor, most néma kődarab. A nép, mely imádta, rég, rég
megszünt lenni s most magánosan áll, imádatlan ismeretlen szobor, a
puszta közepén, kétharmadát eltemette a repülő homok.
Mi ismeretlen bűv rejtélye rémlik a kőarcz kifejezésében! Minden vonása
homályos, mysticus phantasia nyomait viseli magán, mely phantasia rég
kihalt, elenyészett, semmihez sem hasonlítva, a mi mostani; de nyomokat
hagyva hátra időt nem ismerő emlékekben, melyek, mint egy kihalt világ
megkövült csontvázai, szavakat tartogatnak, miket semmi élő nem ért; –
mig körülök egy nemzet a másik után, mint elfutott felhő árnyéka, nyom
nélkül elenyészik: ők, mintha túl akarnák élni a világot, az időt magát,
holt életöket egyik évezredből a másikba viszik… Itt egy kőcoloss,
melynek letört feje lábainál hever; amott egy halom, mely összedűlt
templomok romjaiból támadt, fölötte a vad aloe örök tövise kéklik. Túl
rajta halmos mező, a mumiák mezeje, melyet ezredek óta meg nem rothadt
holt tetemek laknak… Mind megannyi emlékek a föld fiatal korából, mikor
még óriásokat tudott szülni a föld, titani testben titani lelkeket,
kiknek csontvázait ritkaságai gyűjteményébe rakja az utókor s bámulja
azokat. Lesz-e kor, mely minket is bámulni fog?…
A Sphinx nyilt szemüregein át annak üreges belsejébe juthatni. A koponya
hátuljában kisded czella van, akkora, hogy benne egy ember megfér,
honnét rejtelmesen készült acusticai csövek vezetnek a száj üregébe, s
beomladozott lejárások sötét pinczeaknák rejtekeibe.
Néhány század előtt, midőn ez üreget fölfedezték, abban egy fehér mumiát
találtak, egy fehér hölgy tetemeit zöld márvány sarcophagba zárva. A
mumia kebléig kemény, égetett cserépbe volt burkolva, mely felhajlott
fejéig s összetett kezeit lefoglalá, mindenütt dúsan aranyozott és
szineiket meg nem hagyó kék és piros arabeskekkel ékítve. Feje körül a
cserép-pólára, mint szűzi koszorú, egy sor fehér lepke volt emaillozva,
a lepke volt az egyiptusiaknál a halhatatlanság jelképe. Az egész mumia
erős ambra- és balzsamillattól volt áthatva s arcza vonásai teljesen
megtarták egykori kifejezésöket; úgy látszék, mintha csak rendesen aludt
volna, az első megszólításra felébredendő, hogy elmondja két évezred
alatti álmait.
Gyönyörű fiatal hölgy lehetett. – Más mumiákon oly valami
összehuzódottsága, pergamentapintata és sötét cserszíne van a bőrnek; –
ez fehér volt, mint a tajtékkő és fényesen sima, kiszáradt, de rugalmas
és redőtlen, s valami fenséges költői malaszt derengett szelid arcza
gyöngéd körrajzain.
Ifjan, nagyon ifjan kellett meghalnia: még homlokán egy redő sem volt, s
arcza és egész teste majdnem átlátszó vala. Hosszú, selyemnél puhább és
hollónál feketébb hajzat borult gömbölyű vállaira s rendetlenül terült
el a leggyönyörűbb idomú kebelke halmain. Sokan azt tartják, hogy az
ember haja, növényi életénél fogva, a halál után is folyton növekedik.
Úgy látszott e mumián is, melynek haja fönt bámulatos gonddal inkább
szőve, mint összefonva, alul pedig rendetlenül egymásba összevissza
zilálva volt s a koporsót félig benőtte.
A kebel halmai közé pedig egy ezüst tollú nyil volt mélyen leszúrva,
melynek tollán ó-chaldæi betűkkel e név volt felirva: «SANHERIB».
Sanherib király kegyetlen király volt, nevére a történet jól emlékezik;
hát te szelid angyal mely nevet viseltél? Mily szép világ lehetett
kebled édenén belül, midőn azt a halál ily ifjan örökre bezárta? tán
szerettél, tán boldog voltál akkor? s a halál ott feledte arczodon a
menyasszonyi boldog szendeséget s kétezer év nem mert hozzá nyúlni?…
Ébredj föl, oh szelid alvója a hideg túlvílágnak, ébredj föl, a költő
teremtő szava hí!
Ébredj föl egy perczre, nyisd föl szemeidet, hívd vissza a lelket,
melyet ezredek óta vándorolni küldél s mely most tán egy rózsaszínű
felhő, vagy egy halavány csillag, vagy egy fehér hattyú költöző lakója.
Hallja már a föld ismét szavaid csengését s virágozzék ismét arczod
mosolyától.
A halmok, miken most forró fövény sárgul, zöldüljenek ki, s melyek most
zöldek, nyiljanak meg és adják vissza halottaikat!
Kik alusznak jeltelen sírokban s végig álmodtak kétezer esztendőt,
támadjanak föl!
A tornyok, miknek faragott kövei a földön szétszórva hevernek, emeljék
fel újra felleget érő ormaikat! – paloták porticusai álljanak ott, hol
most elvadult ligetek zöldellenek; a sivatagon, melyben emberi láb nyoma
nem látható, legyen élet és nép!
Legyen úgy, mint volt ezelőtt kétezer esztendővel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

II. A TYPHON.
Krisztus előtt kétszázhuszadik évet számlálunk. – Egyiptus virágzásban
van. – A Pharaók trónján Thyrhaca király ül, a békeszerető.
Tavasz van, a Nilus visszatért évszaki áradásaiból, áldást és virágokat
hagyva maga után.
Egyiptus virányain örök tavasz zöldül, s még nem hullott le a fa levele,
már új virág bimbózik rajta…
Mi szép voltál te egykor, Mizráim földe, Egyiptom! mi nagy, mi dicső!…
Az Isten, midőn kiűzte az embert paradicsomából, azzal mutatta meg, hogy
őt még nem szünt meg szeretni, hogy téged teremte!
Gazdag mezőidben szelid nyájak legeltek – a föld gyümölcsöt és gabonát
termett, – a szél vetette, a Nilus megöntözte azokat; az embernek csak
aratnia kellett. Tejjel, mézzel folytak patakjaid s egednek mosolya
egyik tavasztól a másikig tartott.
Száz város épült határaidon belől, fény és gazdagság hirhedt lakhelyei,
miket az utókor bámulva emleget.
Ott volt a gazdag Canopus, melynek alabastrom palotáit aranyozott
homlokú oszlopzatok tarták, – ott volt Baboul, az afrikai Babylon, hol a
háztetők virágos kertekkel voltak beültetve. Heliopolis, a napnak
egészen bearanyozott templomával; a másfél millió lakosú Memphis; a
híres Thebæ, melynek égetett bástyái száz kapura nyiltak, – Sais a
királyi temetővel s azon kőtemplommal, mit négy mérföldnyiről készen
vittek oda, – és több számtalan, miknek neveit emberi ajk nem mondja ki
többé s miknek kövei felett most a fellah rabszolgák kecskéket
legeltetnek.
Távol, a Moeris tava mellett, a Memnon szobrain túl, három pyramis áll,
három emberkézrakta hegy; oldalaik síma fehér márványnyal vannak
befedve, mely mint óriási tükör veri vissza a nap ragyogását.
E gúlák egyikének csúcsán a szédítő magasban egy nőalakot venni észre,
mint halvány geniust, kinek tekintete messze a sivatag határain vész el.
Gyönyörű fiatal leány. Fekete aczélfényű hajfürteit aranypereczek
szorítják hátul össze tömött nehéz füzérré, egyes kiszabadult fürtökkel
a szél enyeleg.
Arcza aranyszinű a lemenő nap sugáraitól, melybe rózsapirt vegyít a szív
melege; szemeiben valami átható naphevű varázstűz ég, oly összeillő az
emelkedett halványpiros ajkak jóserejével.
Hosszú fehér öltöny ezüst csillagokkal áttörve fellegzi körül ideál
termetét, gyönyörű keblén ezüst talizmánövvel átszorítva, mely öv nem
tágabb két férfi-arasznál. Kezeivel a pyramis csúcsának egy
szegletkövére támaszkodik, s az alatta szédelgő mélységbe mereng le
tekintetével. – Körül hullámzó rizsvetemények terülnek, mint hamvas-zöld
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Vadon virágai - 15
  • Büleklär
  • Vadon virágai - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3999
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2085
    27.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4022
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2113
    30.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4033
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1955
    33.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4041
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1883
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4013
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2126
    31.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4042
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2175
    29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4034
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2168
    28.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4099
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2089
    31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 3993
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2066
    31.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4098
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2096
    29.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4097
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2092
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4190
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2077
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4132
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1998
    31.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4108
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2217
    29.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 3971
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2165
    24.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 2728
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1568
    28.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.