Vadon virágai - 10

Süzlärneñ gomumi sanı 4098
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2096
29.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
43.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
– Nekem is? s mit gondolsz, nyomorult, tán én is hamisan fogok esküdni?
– Oh nem, neked nem kell esküdnöd. Jó reménybeni nők nem esküsznek,
azokat nem szokás megesketni. Csak úgy mondanak, egyszerűen a mit
tudnak, vagy akarnak, de hát miért is ne mondhatnád? hiszen te nem is
láttad azt, félre voltál fordulva, mikor átadta; nem hazudsz, ha azt
mondod, hogy nem láttad; csak ennyit kell mondanod, és meg sem esküdnöd
rá.
– Hallgass! kiálta a nő közbe, elképedve, hallgass, eredj, halj meg, öld
el magadat; vétkeztél annyit, mennyi egy életre elég: hagyj engemet is a
magam nyomorúságának; az én életem kioltására sem kell már nagy erő.
– S ha én elölöm magamat és te ellenem bizonyítasz: tudod, mit történik?
nevemet fogják kiszegezni a bitófára, s gyermekim s minden rokonim
becstelenek és bélyegzettek maradnak, te pedig megtanulsz majd koldulni
s viselni az emberek szidalmait és nem lesz számodra boldogság a földön!
– Megölöm magamat.
– Mit használsz vele? egy áltanuság helyett kettős gyilkosságot követsz
el; ha életben maradunk, még jóvá tehetjük hibáinkat, de a holtak
bevégezték számadásaikat s nem javítnak azokon többet; most úgyis hiába
állítnád, hogy a pénzt átvettem: nem tudnám előadni többet; az emberen
nem lenne segítve, míg idő jártával talán visszapótolom neki.
– Menj, távozzál, kérlek, kényszerítlek, hagyj magamra, hadd keressek
könnyebb halált, mint a te szavaidtól halni meg.
– Tehát ellenem bizonyítasz?
– Nem bizonyítok.
– Hát mellettem?
– Azt sem.
– Mit teendsz hát?
– Azt én tudom.
A külső szobában közeledő léptek hangzottak; a férj kitekintett. Egy
törvényszéki szolga jött, a nőt a törvényszékbe hivó. Rögtön kelle
mennie.
– Fogsz jőni velem?
– Igen, de majd azon biró elé, kinek itéletétől nincs fölebb hivatkozás.
– Jó. Te minden áron halálomat akarod. Legyen hited szerint. Én
meghalok, de te ne hidd, hogy meg tudj halni. Élni fogsz, és irtózatos
halálom emléke fog üldözni ébren és álmaidban, ez lesz az, mit
gyermekednek örökségül hagyok, s egy bűnnel szennyezett név, melynek
átka alatt el fogsz hervadni és nyomorodni és százszor kivánni a halált,
és mégis félni tőle. Egy szavadba kerülne s megmentenél. Jó. Tartogasd
meg e szót. Egykor halottakat idéznél fel, ha tudnád, mi szóra ébrednek
fel azok. De látni fogod, mint gyilkolom meg magamat; nem fogod
elrejthetni magadat e látvány elől: így, karjaimba szorítlak, arczodat
keblemre vonom, hallani fogod a fegyver durranását, vérem szét fog
ömleni tagjaidon, hajadon és ruhádon, s utolsó tekintetem, utolsó
jajszavam, utolsó kínrándulásom látni, hallani és érezni fogod, – s e
közben a hölgyet erősen magához szorítá a férfi, keblére kapcsolta őt,
ölébe dűlt és nem hagyta mozdulni, a pisztolyt pedig felhuzott
sárkánynyal szivének feszíté, s egy elkárhozott kétségbeesésével tekinte
fel annak arczára.
A nő nem birta tovább, veszve volt. Irgalom! – nyögé, férjem, várj –
vezess, mindent – mindenre esküszöm. Irgalmas Isten, ne hagyj
elkárhoznom…!
Fél óra mulva a törvényszék előtt állottak.
Ott állt a biró mellett a vádló, a jó barát, bárgyú, ügyefogyott
tekintetével, kétségbeesett tehetetlen arcza a bejövő nőre volt
szegezve, mint egy szívig nyomuló szemrehányás. Hanem a nő kerülte a
tekintetet. Az ember beszélt koldussá lételéről, apró neveletlen
árváiról, és sírt, mint a gyermek. A nő halavány volt, mint a viaszkép s
alig lehete hallani szavait.
Az ember odament hozzá, kezet csókolt neki, térdre esett előtte és sírva
kérte, hogy szóljon igazat és ne hagyja kétségbeesni. A nő mutatta, hogy
szólni fog.
A biró kérdezé tőle, hogy igéri-e jövő szülése fájdalmaira, gyermekének
leendő boldogságára, vagy szerencsétlenségére s a közel halálra, hogy
igazat fog mondani?
S a nő lassú, tört hangon igéré szülése fájdalmaira, gyermekének jó vagy
bal sorsára, igéré a rettenetes arczú halálra, hogy igazat fog mondani:
A biró kérdezé:
– Látta-e a nő, hogy a vádló a vádlottnak bizományban pénzt adott át?
A nő felelé:
– Soha sem láttam.
A nyomorúan megcsalt ember iszonyúan felsikoltott e szóra, s e perczben
rá talált a nő tekinteni s e tekintet volt az, melyet soha el nem
felejtett hosszú életében.
A kétségbeesés lehete csak ilyen.
A biró felmenté a vádlottat.
Matild pedig hazament.
Félóra mulva meghozták férjét is. Három késdöféssel volt leszurva: a
megcsalt barát kétségbeesve rohanta meg a csalót s a biró szemeláttára
gyilkolta le azt; azután kirohant s a második emelet folyosójáról
levetve magát, szörnyet halt.
Imrén nem lehete segíteni többé. Egyik döfés a tüdőjébe hatott, s halála
bizonyos volt; odavitette magát Matildhoz s kérte, hogy hajtsa le fülét,
nagy titkai vannak.
Ekkor vallá meg nejének, hogy az eltagadott pénzt nem vesztegette el,
hanem elrejté szobája szegletében a padlat alá!…
Matild rögtön akart rohanni a pénzzel a megcsalthoz; a férj azt felelé:
Már késő, mert az is meghalt.
Estefelé Imrét is kiterítették.
Megjött az éj. Minden élő lény megtalálja nyugalmát az éjszakában, csak
a lélek fájdalmainak nincs elavulása. Pedig mennyi áldást ad egy álom!
Elveszi minden fájdalomnak élét s minden gyönyörérzetet felmagasztal.
Boldogság balzsamát osztja a beteg szívekre, s paizst tart a lélek fölé,
melyet míg el nem vesz róla, nem érik azt a sors lángcsapásai. Oh, ha az
álom gyönyörei a halál gyönyöreinek volnának előérzetei?!
Csak azon idő a miénk, mit álmodva töltünk, a többi a világé, ez idegen
szerettelen világé.
Tud-e aludni a bántott lélek, mikor a legelső vétek foltja rácseppen
fényes öltözetére, mikor ez undok szörnyeteg, e kendőzött arczczal, a
bűn, ölébe szorítja az elesett ártatlanságot, undok nyálával bekeveri
arczát, s mérges lehelletét ráfujja homlokára, azután eléje ül és
kikaczagja azt? Tud-e aludni a rossz lelkiismeret, s milyenek lehetnek
annak álmai?
Hiába tagadjátok, hogy van pokol. A lélek magával hordja azt.
Kit látsz, háborodott lélek, ott az éj sötétében megjelenni? ismerj rá e
halavány, élethagyta arczra, e nyitva maradt szemekre, mik holtan is rád
merednek; e nyilt ajak, mely nem beszél, és mégis annyit látszik
mondani, e csüggedt fej még kopaszabb, még csüggedtebb, ez öltözet még
kuszáltabb, mint egykor; de az arczoknak nincs többé mosolygása,
halaványan, mozdulatlanul áll az alak az álomlátások ködnimbusában.
Karjai, homloka, vállai iszonyúan össze vannak zúzva, a vér hosszú
vonalokban szivárog alá arczán, ruházatán.
Igy jelent meg Matild álmaiban a rettenetes látogató.
A látogatott lélek sírva, rettegve futkosott a szív minden szegleteiben,
de nem birta elrejteni szemeit, hogy ne lássa azt a véres phantomot. A
lélek szemei le nem hunyhatók.
Végre megmozdult az. Legelsőbb szemeit fordítá fehérével fölfelé, azután
melle látszék tágulni, feje hátra feszült, nagyot sóhajtott, azután
fölemelé darabokra zúzott bal karját, s mutatóujjával merően Matildra
mutatott, szemeivel pedig felnézett az égre.
Matild pedig mezítelennek érzé lelkét, kit nem birt ez átkos ujjmutatás
elől hová rejteni.
És az ég sötét volt, még sötétebbek voltak rajta a fellegek, mik
pokolcsodák alakjában huzódtak a magasságos égen keresztül; két haragos
szem világított csak a mérhetetlen távolban, két haragos csillag, mintha
az örök itélőbiró szemei lettek volna azok.
Azután azt látta Matild, mintha ama véres embernek számtalan tövis lett
volna testébe szúrva, miknek tüzései fájdalmas kelésekké mérgesedtek el.
Őt pedig rémséges hatalom kényszeríté ellenállhatlan erőszakkal, e
töviseket még mélyebbre nyomni és bolygatni, s nézni a martyrkínokat
szenvedő torzarczát, mely kaczagva és tajtékot turva rángatódzott,
vonaglott, mint egy galvanizált halottkép.
Végre elkezdtek biborszín cseppek folyni a sebekből, miket Matild egy
födött edénybe gyüjtött, s midőn feje fölött egy hang kérdezé: «Mit
rejtesz ott?» ő reszketve felelé: «Balzsamot»… Ekkor kihullt kezeiből az
edény, széttörött s a vér szétfolyt lábai előtt…
– Legyen neked a te szavaid szerint! hangzék irtózatos dörgése az itélet
harsonájának, melyet az ég láthatatlan sarkai reszketve dörgének vissza.
Rettenetes hang, melynek hallatára a puszták tigrise idétlent szül, s
maga a halál, mint korbácsolt véreb, meghunyászkodva bujdosik előle.
És látta ujra ama halottaiból kelt rémet, a mint kezében az átokmondások
füstölőjével borzasztó jövendőt monda a hamisan esküdöttnek. Embervérrel
irt, Istenátokkal pecsételt jövendőt, le nem könyöröghető, vissza nem
huzható keserű jövendőt!… A sötétkék füst, mit feléje hintett, ráragadt
a lélek fehér köntösére lemoshatlanul…
– Legyen neked a te szavaid szerint! mondá a rém… Esküdtél szülésed
fájdalmaira… Legyen neked a te szavaid szerint: hogy élve érezz mindent
a halálból, csak annak nyugalmát ne érezd; ne legyen folt a földön,
melyen megpihenhess, s álom ne látogassa meg lelkednek szemeit soha…
Esküvél leendő magzatodra… Legyen neked a te szavaid szerint… Legyen a
te gyermeked nyomorék és világ csodája, testben, lélekben undok
szörnyeteg, mérges kinövése a természetnek, kitől undorodva távozik el
minden tiszta lélek, ki megrohadtan hozza szívét a világra, ki nem
mondott bűnök magvaival tele; kiben a szeretet gyűlöletté fajul, és
őrültség legyen az ő lelkének neve!… Te pedig légy nyomorú és mindentől
elhagyott, a napok beteltéig… Ne adjon neked nyugalmat a föld, ne a sír;
sem élteden, sem halálodon ne legyen Isten jobb keze. Élve tegyenek a
koporsóba! Legyen neked a te szavaid szerint!
– Legyen neked a te szavaid szerint!… hangzék hosszan elhaló zúgással…
Az égi magányos szempár mindig messzebb látszott távozni, végre
elenyészett, – a phantom ismét halottképpé lankadt, – a fellegek sietve
rohantak keresztül a véghetetlen égen. Az átok ki volt mondva.
Kétségbeesett sikoltás! Az álomkép eltünt, csak a sötétség maradt meg
belőle, és az átok sulya. Matild fölébredett.
Iszonyú lázban reszkettek tagjai. Arcza izzadság gyöngyeivel volt
behintve. Keblén egy világ bűneinek nyomását érzé nehezülni, tagjai le
voltak lankadva, alig birt mozdulni. Még visszhangzottak ágya fölött az
iszonyú álomrém szavai, még látta a két haragvó csillagszemet a fekete
égben elmerülni, s már kezdé érezni az átok erejét…
Ádáz fájdalom nyilalt végig szívén, mi egy perczre minden ereiben
megállítá a vért; tagjai elmerevültek, arcza elkékült, megfagyott, csak
a fájdalmas kínfejezés rajta mutatta, hogy még él és szenved mondhatlan
gyötrelmeket… Sokáig feküdt így mereven, áthülve, ajkai
összekulcsolódtak és melle a megszakadásig feszült. Míg benről e
gondolat kínzá: ha így el fognák temetni! E gondolat iszonyúsága új
rázkódást tőn idegeiben s erőszakos vonaglással tért meg ájultából, és
szemeit bámulva felnyitá.
A szoba világos volt. Több ismert nőarcz állt körüle, kiket fájdalmas
sikoltása idézett oda – aggodalmas kérdező arczok.
Odahajoltak hozzá. Vigasztalák, de ő nem hallá szavaikat többé, a
lázasan szilajult vér őrült tűzzel nyargalt minden erein keresztül,
sebesen verve s lángolva. Halántékain lüktetve jártak az erek, az elébbi
hideg merevülést forró lankadtság váltá fel, miközben iszonyú kínok
vertek tajtékot sápadt ajkaira; nem hallatszék jajgatása, alig nyögött;
de egy tekintet e fájdalomtól önmagából kikelt arczra, megmondá mindazon
pokol szenvedést, mit éreznie kellett.
Vitték egyik ágyból a másikba; az izzadság folyt róla, sehol sem találta
helyét. Szivében kellett iszonyú fájdalmaknak lenni, mert kezét
szüntelen ott tartotta.
A nők térdre estek ágya előtt, hogy imádkozzanak érte, mert nem
nézhették szüntelen növekedő kínjait.
Végre irtózatosan feljajdult; rémsikoltása végig hangzott az éjen;
megrázkódva félig felemelkedett, s fénylő, kitágult szemfényekkel bámult
maga elé az éjlámpa világába, merően, vadul, kisértetien; azután
hirtelen elhalva visszaesett, és szemeit lehunyta.
Idő mulva fájdalmas enyhülést kezde érezni, minek okára nem eszmélt, s
felpillantott.
A körülálló nők egyike egy kis szörnyeteget tartott fel lábánál fogva. A
szörnyetegnek hosszú szőrös kezei és lábai voltak, mikkel hyénai visítás
közt hadonázott maga körül, miközben szájában alul és felül két-két fog
látszott meg, s szegletes fejében villogtak a vad kancsal szemek.
Roppant feje volt.
A nők épen azon tanakodtak, vajjon ne fojtsák-e a fürösztő vízbe a kis
tátost?
– Micsoda állat az? kérdé a nő féldeliriumban.
Senki sem felelt kérdésére, de ő minden arczból e feleletet olvasá ki:
«fiad!» s megujult fájdalmakkal rogyott ismét párnái közé.
De a fájdalmak már nem valának oly tépők, nem oly őrülésig vivők, mint
az elébbi, s rá csöndes, nyugalomadó szender következett, melynek
felszakadtával, midőn újra feltekinte a nő, piros szalagos fehér pólában
egy nyugvó kis angyalt vivének eléje, kinek félig csukott pilláin
keresztül ragyogtak szelid kék szemei, s arczán az ártatlanság mosolya
tündökölt. Ily angyalkáktól küldheti a haragnemtartó Isten bocsánatát a
megtérőnek.
A nő lázas kéjjel nyujtá kezét a gyermek felé, s a körülállók
vigasztalóan mondának neki:
– Leányod!
A nő ikreket szült.
* * *
Tizenhat év folyt le. Tizenhat hosszú, nyomorúságban gazdag év.
Ez alatt sok boldog meghalt, sok szenvedő született. A föld évenként
megtermé virágait és töviseit. A nap meleg, a hold hideg, az ég kék
maradt. Az emberen és ember művein kívül semmi sem változott.
Sok fekete haj megőszült ez alatt, sok arczról lehervadt az ifjuság
rózsája; gyermekek lettek férfiakká, a férfiakból öreg emberek, az
öregekből halottak levének.
Ki ismerne ebben a redős, halvány arczban, ez összeesett termetben, a
roskatag elvirult alakban ama fiatal, életvidám virágra, kinek egykor, a
világ verőfényében ragyogónak, térdhajtásokkal áldozott minden érző
lélek, s kiről most senki meg sem emlékezik! A virágnak először lefujja
leveleit a szél, azután magvait szórja szerte, azután nem törődik vele.
A vénség minden szépséget elrutít, s ez egy előnye van a nemszépnek a
szép fölött, hogy őt a vénség megszépíti.
Halavány, magasztos arczot ad neki. Szomorú, fenkölt tekintetet, s
fejére a vénség ezüst koronáját – fehér hajfürtöket.
Fehér hajfürtei lettek Matildnak is tizenhat év alatt.
Oh – és mindegyik szálnak megfehérülése egy élet kínjainak volt
elhordozása.
Üldözte őt sors és az emberek, nem adott fejének a föld megnyugvó
helyet, ki volt taszítva a világba. Mindentől elhagyatva, csak a
nyomorúságtól nem; elhagyatva reményeitől is, de nem az emlékezettől.
Kit az egész földön egy fekhelynyi folt sem nevez gyermekének, ki előtt
zárva van minden ház ajtaja, kire «feszítsd meg»-et kiált minden emberi
ajk, – a világ átkát viselő kitagadott számára áll egy templom, melynek
szent küszöbén túl őt semmi üldözés keze meg nem kínozhatja, mely
templomban csak a lélek lakik és az örökhatalmú Isten. E templom a
tiszta öntudat. De Matildnak nem volt szabad e templomba belépni.
Rettenetes itélőbiró foglalta el abban a királyi széket, ki, midőn a
nyomorgatott lelket a káröröm, a gúny, a megvetés, a könyörületlen
emberi szív hideg kisértetei az oltárig üldözék és korbácsolák
kaczagásuk ostorával, – hidegen tevé föl annak porig alázott fejére a
szenvedések töviskoronáját e szavak sujtó haragjában:
– Lőn neked a te szavaid szerint.
Négy gyermeke maradt Lenteynek, négy apró neveletlen árva, kiket Matild
apjuk irtózatos halála után magához vett, s anyjuk lett azoknak, szerető
édes anyjuk, kiket két keze fáradságos munkájával táplált, s kikért
kivette saját gyermekei kezéből a kenyeret, hogy azt nekik adja.
Ha volt anya, kinek szemei nem ismerték az álmot az éber gond miatt,
kinek csak egy eszméje, egy reménye, egy gondolatja volt – gyermekei:
ily anya volt Matild Lentey árváinak.
Egyetlen imádkozása volt a bűnbocsátó Istenhez: e gyermekek boldogsága.
De nem hallgatta meg őt az erős boszúálló.
Sokszor meglátogatta álmait ama kisértő lélek, nem oly véresen, mint
először, de halványan, halottarczczal, hideg tekintettel, s egykor azt
mondá neki: «Elveszem tőled egyik gyermekemet».
Rövid idő mulva egyik gyermek meghalt.
Háromszor kérte vissza gyermekeit a holt apa.
Három gyermek ment utána a halál országába. Utoljára csak egy maradt
négy közől: a legkisebbik, a legszelidebbik.
Végre e gyermek arcza is kezde halaványulni, mindig bágyadtabb, mindig
hervadóbb lett; ha olykor szemeit lehunyta, semmiben sem különbözött
azoktól, kiket a koporsóba fektetnek.
Matildon az alatt iszonyú betegséggé vált az álmokat látás nyavalyája.
Éjjele, nappala egyetlen melancholicus álomrajongás volt, melynek
kisértet-királya hol élénkebb, hol lankadtabb szinekben a megcsalt barát
árnya volt, e semmi könytől, semmi fájdalomtól meg nem kérlelt phantom.
E szegődött átok.
Mint tudott hidegen, mereven nézni a lélek szemei közé! igy nézhet az
éjfélben fölkelő hold a polus jégszikláira. És a lélek szemei be nem
hunyhatók. Mintha valamit készülne mondani. Tán utolsó gyermekét akarja
kérni?
– Nem adom e gyermeket! nem szabad meghalni neki; haljon meg saját
gyermekem, mind a kettő, csak ezen egy maradjon élve; ne vedd el, ne
vedd el őt tőlem, Isten a magas égben! Rettenetes büntetések Istene, ne
vedd el lelkemből ezt az utolsó napsugárt. Nem lehet, nem lehet így
büntetned önnön teremtményedet, nem lehet kivenned a bünhödő kezéből a
vezeklés eszközét, oh e gyermeknek nem lehet meghalni… Irgalom Istene!…
És erőszakos imádsága legyőzte a fatumot. A gyermek meggyógyult és
megélt.
Hanem saját két gyermeke, kiket váltságdíjul igért a halálnak, nem halt
meg helyette.
Gyönyörű szép szűzzé nőtt az egyik, rózsatermő arczú, aranyhajú szende
kis leánynyá, ki mosolygásában a májusi ég derüjét viselé, kinek szava,
mint az angyalok szava, még az elesett bűnöst is felmagasztalá; ki
kezének érintésével betegeket gyógyíta meg, szemeinek igézetével a bút
varázslá ki az ember szivéből, s kit áldott minden, a ki valaha
megközelíté.
Utálatos szörnynyé nőtt a másik, kiben a természet undokul remekelt, kit
meggyalázott átkozó kezével s torz ördögarczára felnyomta a bélyeget,
mit egy állat sem vállalna magáénak. Görbe, eltörpült termetet adott
neki, hosszú csontkezei térdein alul értek, s felhuzott vállai közt mint
egy varangyos békafő gubbadt a hosszúra és laposra nyomott fej, melynek
sörtehajzata a keskeny homlokon át szinte összehajolt a borzas
szemöldökkel, mik alól kigyói zöld szemek villogtak elő. Minden tagja ki
volt ferdítve a helyéből, s ráadásul, hátára átkozva, mint egy holtig
viselendő gúnyteher, egy óriási púp.
«Kit a természet megcsúfolt, rút még a lelke is annak», mond az
előitéletek szava. S az előitélettől nincs fölhivatkozás. A sors végre
szokta azt hajtani.
Lina és Makár. Ez volt az ikrek neve.
Minden förtelemmel csordultig volt ez utóbbinak szive. A legördögibb
dacz uralkodott lelkén, vad, hajthatlan szenvedély, mely, mint az
elmérgedt eb, minden hizelgésre és fenyítésre fogait mutatja, álnok,
alattomos volt s mintha elbizta volna magát testi képe undokságán,
lelkét is hasonlóvá tette ahoz.
Csak négy éves volt még, s már meglátszott rajta, hogy csak a halál
fogja őt megjavítani. Anyja ellenében követelő volt, testvére s mindenki
ellen, kit magánál gyöngébbnek érezett, kegyetlen üldöző, – alattomos
boszúkat tervező a nála erősebbek ellen.
Anyját ha sírni látta, szemébe kaczagott. Kis tetvére virágos kertjében
hosszú késsel alámetélte a virágok töveit, vagy játékszereit tördelte
össze, vagy madarait kinozta, s kivált nagy gyönyöre volt, apró
állatokon gyakorolni a hóhér minden művészetét.
Egy éjjel pedig testvérének hosszú szép selyemhaját, midőn aludt,
ollóval tőből lemetélte.
Csak egy lélektől félt, csak egyet nem mert szemtül szembe bántani, s ez
Lentey legkisebb árvája volt – Dezső; nálánál pár évvel idősebb, ép,
kedves kis fiu, kit pedig lelke minden erejével gyűlölt, mert látta,
hogy még önanyja és testvére is jobban szeretik azt, mint őt;
sejtette-e, hogy apjaik jó barátok voltak?
E kis fiu volt Linkának lovagi védője, kinek karjai megett a kis gyermek
gyakran találta menedékét az undok ikertestvér kínzásai ellen, s mikor
néha sötétes téli estéken egyedül volt a három gyermek: Makár lappangó
fortélylyal, kisértethanggal és alakban ijesztgeté a galambszivű kis
leányt, – ez bátor védője ölébe simult, át ölelteté magát mind a két
kezével s odabujva arczával annak keblére, úgy csókolgatá a gyermek
szerető szivét. – Sejtette-e, hogy évek multán is fogja azt szeretni?
Mily különböző két alak, mily különböző két lélek! Szívben és arczban
oly kiáltó ellentétei egymásnak.
Egyik azon kebelnek, mely őt felnevelte, a béke olajágát meghozó
galambja, a másik annak megmaró kigyója.
Sok szép öröme van a széles világnak: ez örömek legédesebbike az anya
öröme. Sok szép fájdalma van e széles világnak: e fájdalmak együtt
összevéve e szóban bentvannak: az anya keserve.
Minden érzésben van valami édes, még a boszú szomjában is; minden
szeretetben van valami önzés, melynek elhaltával az érzemény maga is
lehervad: csak az anyakeservnek nincsen enyhülése, csak az anya
szeretete nem halhat meg soha.
Elesik, elgázoltatik a sors kerekétől a még anyja szive alatt
megátkozott fiu. Egyik országszéltől a másikig korbácscsal üldözik;
Isten és világ nyomorultjává lesz, kit minden eltaszít, kire még az
oltár szentjei is haragszemmel néznek, – az utálatot és őt egy néven
nevezik; de még akkor is fogja őt azon szív szeretni, a melyről
leszakadt, s e szeretet lesz a legégőbb fájdalom!
S mit ad a természet e fájdalomért az anyának kárpótlásul?… Könyeket…
Makár lelkileg is oly undok szörnye volt a természetnek, a milyen volt
testben. Hálátlan és irigy. Mikor született, már fogai voltak; mikor
beszélni tanult, már tudott hazudni. S mikor lelke is meg kezde nőni:
szavával, tettével boszanta mindenkit, legjobban azokat, a kik őt
szerették.
Egyszer Makár testvére kegyenczét, egy kis fehér kandurt, körmei közé
kapva, csakhogy testvérét rikassa, szörnyen megkínozott; midőn a
segélyül hítt Dezső azt tőle elvéve, a czivakodás közt a fiut eltaszítá,
ez estében egy fogát kiütötte.
Hiában kérlelték aztán mind a ketten. Igértek és adtak neki, a mi csak
tőlük telt. Kibékülést színlett, de belől lelkében a boszút forgatá.
Néhány nap mulva elcsalta magával Dezsőt egy félre eső szőlőbe, hol
saját hajlékuk volt, madarászat örve alatt, s ott a mint egyedül voltak,
kezdte gúnyolni a fiu bátorságát, biztatta: hogy merjen lemenni, ha
bátorsága van, egyedül a pinczébe. – Dezső lement, Makár pedig hirtelen
rázárta az ajtót és ott hagyta őt. Otthon nem akart semmit tudni róla,
hogy Dezső hová lett? s másnap ismét elmenvén a helyre, hogy senki meg
ne tudja annak hollétét, a pincze szelelő lyukait venyigével és földdel
tele tömte s az odalent könyörgőnek gúnyosan kiáltá alá:
– Meg fogsz halni. Éhen fogsz meghalni…
Ezt egy öt esztendős gyermek mondta. És nem ő volt oka, hogy meg is nem
tevé.
Hogy Lenteynek negyedik fia is eltünt, szemet szúrt a hatóságok előtt, s
Matild kérdőre vonaték. Már az szörnyen bántotta lelkét, hogy
valahányszor egyike meghalt a gyermekeknek, mindannyiszor felsőbb
rendeletnél fogva orvosi vizsgálat után adatott róla bizonyítvány, hogy
az természeti hallálal mult ki a világból. Iszonyú gyanúnak kellett őt
terhelni.
S most a negyedik eltünvén, nyiltan kimondák neki, miszerint gyanúban
van, hogy fogadott gyermekeit elöldösi.
Nevelték a gyanút Makár daczos, szilaj czélzásai, ki vétke terhét nem
átallotta ön édes anyjára átnehezülni látni – s azon körülmény, hogy a
háziak épen nem tudták a gyermek hoválettét.
Azonban két nap mulva előkerült Dezső. Jövőmenők hallák meg a betömött
lyukakon át segélyesdéseit, s rá törték az ajtót s kihozták az éhség és
fult légtől halálig aléltat.
Makár megtudva, hogy bűne napfényre jött, hogy a büntetést elkerülhesse,
egy serpenyőbe izzó szenet vitt fel saját padlásukra s ezt a legnagyobb
viharnak idején a csepü közé rejtve, a házat felgyujtá, s mikor látta,
hogy a tűz olthatlanná válik s az egész városra kiterjed pusztítása, a
közzavarban, önvétkétől elrémülve, elszökött.
Senki sem tudta, merre ment? Senki sem tudta, hová lett. – Eltünt,
elveszett végképen, s mintegy tíz év mulva egy gyilkos égetőnek kezdett
hire támadni, kinek a köznép e nevet adá: Csudafő…
* * *
Szép tavaszi reggel nyitá meg az eget, künn a mezőkön a liliom
virágzott, fenn az égben madárdal hangzék szét, s távol a harangok ringó
szava hivá reggeli imára az ébredő vidéket. A szép természetnek minden
teremtése mosolygott és örült, a fű virágától a biborszárnyú tavaszi
felhőig, és e világmosolygás hirdette az alkotó jó kedvét…
Kisded városkának csavargós utczáin hosszú népcsoport jött a templom
felől. Elől a férfiak, hátul a nők, párosával, rendben, ünnepi
köntösben, arczaikon vidámló jókedvvel, kezökben, vagy kalapjaik mellett
rezgő rozmaringszál.
Egy fiatal, egyszerű kézműves ülte menyegzőjét egy szegény özvegyasszony
hajadon leányával. Mindkettő szegény volt.
Elől a vőlegény ment, vidám, életszinű arczczal; mellette két násznagya,
két vén mesterember. Gyakran hátra nézett szive virágára s aztán fel az
égre és áldá az Istent. Nyoszolyóleányai közt középen ment a szép
menyasszony, egy lesütött szemű angyal, szép szőke fürtökkel s gyöngéd
halvány arczczal. Fehér virágból volt fonva koszorúja, fehér volt a ruha
is, mely tagjaihoz simult, de legfehérebb az ártatlanság szine, mely
arczán ragyogott. Oh százszor boldog az, ki e fehér lilliomarczot egy
csók hatalmával piros rózsává fogja változtatni!… Visszavonom szavam.
Nem voltak ők szegények, – vannak ajándékok, miket a jó Isten ingyen
osztogat ki, s miknek birásaért más, kinek ezekből nem jutott, de kit
gazdagnak csúfolnak, jobb kezét odadná.
Dezső és Linka voltak e boldogok.
Gyermekéveiktől fogva szerették egymást, elsőbben a gyermekszív
testvérérzetével, minek helyét később ábrándosabb vonzalmak foglalák el,
míg végre ez ismeretlen virágbimbó szerelemmé nyilt ki. És Isten megáldá
e szerelmet. Ők egymáséi lettek, s az igéret paradicsomának megnyilt
előttük szentelt ajtaja.
Szegény Matild! oly hosszú évek óta ki voltak apadva könyei, és most
megjöttek ismét, hogy örömében tudjon sírni; annyi idő óta látogatlanul
zárt volt ajtaja, s most újra megnyilt az, hogy a vidámság népét fogadja
vendégül. Az átkos kisértet évekig kimaradt álmaiból. Lentey fia nőül
vette az ő leányát…
A mint a nászkiséret egy utczaszegleten befordult, pörgő dob mellett két
hajdut körülálló sokasággal találkozott szembe. A hajduk közől egy
hosszú papirosról valamit olvasott. A vendégek közől egy kandi fiatal
ember odatért, s a többi nászt a menyasszonyos háznál utolérve, nekik
azt regélte: hogy a város minden szegletén kihirdettetett, mikép amaz
iszonyú hirű gyilkosrabló «Csudafő» jelenleg e város falai közt
tartózkodik; száz tallér díja annak, ki őt élve, vagy halva kézhez adja.
A vendégek nagy része elsápadt e hirre, de legsápadtabb lett Matildnak
arcza; összerázkódott… Mit sejthetett szive?…
Azonban e láznyomás hirtelen lefutott a szivekről, jó kedve lett ismét
mindenkinek, s a bor lángjai és a víg felköszöntések hangjainál minden
lélek elfelejté aggodalmait.
Mennyi áldás szállott a boldog új párra! Egyszerű ajakról, egyszerű
szivekből jött áldás, őszinte, tiszta és megfogamzó.
Vígan voltak egész késő estig; víg dal, víg zene és eleven táncz között
folyt le egy óra a másik után. Isten jó kedve szállott le közéjök.
Este felé elszállingózott a násznép s magokra hagyta a boldogság új
társait.
Dezső, Linka és Matild egyedül maradtak.
Az ősz, halvány anya megfogta mindkét gyermekének kezét s sokáig nézett
azoknak szemeibe; de ők nem néztek anyjok szemébe; tekintetök egymáson
függött.
Nem érzék, anyjok kezei mint reszketnek, midőn az övéket fogják, nem
hallák annak lázas szívdobogását Nincsenek a boldog szívnek félelmei.
– Gyermekeim, szólt Matild, édes gyermekeim, érzem, s ha ősz hajaim nem
mondanák is, szivem megmondaná, hogy idáig kellett élnem. Tudom; nem is
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Vadon virágai - 11
  • Büleklär
  • Vadon virágai - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3999
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2085
    27.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4022
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2113
    30.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4033
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1955
    33.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4041
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1883
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4013
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2126
    31.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4042
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2175
    29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4034
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2168
    28.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4099
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2089
    31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 3993
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2066
    31.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4098
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2096
    29.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4097
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2092
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4190
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2077
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4132
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1998
    31.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4108
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2217
    29.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 3971
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2165
    24.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Vadon virágai - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 2728
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1568
    28.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.