Tinta - 9

Süzlärneñ gomumi sanı 4066
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2183
27.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
38.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom: hanem engem
használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen. Az egyik
_Kosztolányi_ György latinul írt, _Georgius Polycarpus_ néven, elegáns
verseket és jó prózát, Mátyás király diplomatája volt, de nem ezen a
földön élt, a vatikáni könyvtárban dolgozott és Rómában halt meg,
1489-ben, a másik pedig prédikátor 1820 körül, aki öt kötet szent
beszédet adott ki, ékes magyar nyelven, valami vérszegény és gyomorbajos
szenvedő, _Kosztolányi_ László, „_keményebb rend tartásu szerzetbéli,
Idvezitőnk Provintziájából való szegény szerzetes_.“ Különben a többi
katona, ez a hétéves háboruban, az „erős Komárom“ védője, 1849-ben az
utolsó magyar rebellis, vagy amerikai emigráns, földönfutó, mint a
nagyapám volt, báró _Kemény_ Farkas szárnysegéde a magyar
szabadságharcban, aki angolul tanitott engem, kisgyerekkoromban. Az ő
alázatossá halkult vérük él bennem.
Kié azonban a vérem most és kié a tintám? Nekem ugy rémlik, hogy a
szegényeké. Nem azé a nyájé, melyet igy neveznek és becsületes
jószándéku politikusok óhajtanak kezelni, sok buzgalommal, kevés
eredménynyel, de minden szegényé, külön-külön. Legtöbb közösségem van
talán a vicinénkkel, aki estente felenged a liften, csecsemője a karján,
kisfia a kezén s az arca olyan sárga, mint az éretlen birsalma. Naponta
figyelem, hogy a társadalompolitikánk és a természettudomány törvényei
szerint mily rendületlenül halad előre kétoldali tüdőcsúcshurutja s
tudom azt, amit ő szegény még nem tud. Rokonom az uri szegénység, mely
nem panaszkodik. Az egyetemi hallgató, aki órákat ad, a diákvendéglők
közönsége („szabad kenyérrel“), a mozizongorás, az utcai kutyaárus, a
vidéki gőzfürdők tyukszemvágója, a köruti cipőpucoló, a
kölcsönkönyvtárak szolgája, aki naponta annyi emeletet mászik meg, hogy
azon a fáradságon már a menyországba juthatott volna, a kalauzné, aki
zavartan-boldogan csipdeli a jegyeket, az öregedő lány, minden csunya
lány, aztán a szemüveges, kövér póttartalékos, az idegen, aki nevettető
hibával beszél egy nyelvet s elpirul, hogy a lelke tartalma milyen
gyatra formát ölt, a föld ostobasága folytán és rokonom az a kezdő író
is, aki kéziratot hoz egy szerkesztőségbe, jobbra-balra hajlong,
anélkül, hogy észrevennék s nem mer megszólitani senkit.
Azon gondolkozom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska
dolog – s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem,
vagy értékjelzésem szerint, vagy aszerint, hogy jót, vagy roszat
cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom
össze őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve
járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az
imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az
ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek és imádkozom értük, meg
magamért. Ne itéljetek el. Nem a hiuság epilepsziája ez, nem
terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat,
olyan mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró
koldus a templom küszöbén.
Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a
művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért,
elismertetésért, de a művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a
harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz
és nincs foga és erre a férfi szóval-érvvel be akarja bizonyitani, hogy
nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyikkal, egy pisszel
sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk.
Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még
alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni
minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segitéssel s azonfelül
alattomos módon is, hizelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és
a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv.
Már a hajnal is megérkezett. Szép jó reggelt kivánok önnek, nagysád.
Zöldszoknyás hajnal, koránkelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki
égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos, arany hajnal, aki uj
nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a
szivem. Kapd el és dobd vissza. Nyugtass meg, hajnal és helyeseld, amit
az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám
mondogatott. Igy szól: _Csontkürttel kürtölnek_, _Arany deszkák
hasadnak_, _Földi férgek mozognak_. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a
kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fürészeli, a földi
férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers, testvéreim. Ez a
székely pantheizmus, a nép pantheizmusa, recept minden koru és körü
költőnek, aki az igazat keresi. Innen már nem is a költő beszél, de maga
a világ. Mért is papolnak folyton „_mély gondolat_“-ról. A gondolat csak
világos és hasznos lehet, még akkor is, ha lángész termeli, a gondolat
arra szolgál, hogy a városöntözés, az iskolák, a vegyészet ügyét előre
vigye. Csak érzés lehet mély, olyan, mint ez a vers, ahol már semmi élet
sincs, semmi benyomás, csak eredmény. Vajjon sikerült-e ilyen sorokat
írnom, egész életemben, ötöt… hármat… egyet…? Ne firtassuk, de tanuljuk
meg a vers tanulságát, hogy szépnek kell lenni és hogy ehhez erő és
bátorság is kell. Legyünk pillék mély tengerek felett. Hadd írják aztán
rólunk: könnyü… és szép… Hadd írják fanyalogva, kétségbeesett
ajkbiggyesztéssel a csunyák és angolkórosak: könnyü… és szép…
Mindennek pedig az az oka és az értelme, hogy hajnalig kellett
várakoznom a versem elkészültére. Most már bemehetek. Zúg a nyomda. A
rotációs gépek kattognak, majd szétdöntik a falat, a háznak migraine-je
van. Előbb azonban hozd rendbe kissé magad. Megkötni a nyakkendőt,
kioltani szemedben a rendkivüli és illetlen fényt, letörölni szájadról a
zavaros igéket. Ne tétovázz már, te nyavalyás. Fel a fejet, bátran.
Pálinkás jóreggelt kivánok. Tettesd, hogy nem tulságosan érdekel az
egész. Ugy sompolyogj be, kissé fáradtan, mintha éjjeli kalandról
jönnél, szervezetlen agy-munkás, vagy szív-munkás, lump ujságíró.
Csikorgasd az állkapcáidat és próbálj ásitani.

ORVOS ÉS HALÁL.
Szivarok ölték meg _Ehrlich_ professzort, a frankfurti vegyészt, a
salvarsan felfedezőjét. Ez a világhíres tudós és angyali orvos majdnem
bohémhalállal mult ki. Laboratóriumában példás rendben sorakoztak egymás
mellett a készitmények, meg a vegyszerek. De a lakásában, az íróasztal
fiókjában, a rengeteg tárcájában szivarokat rejtegetett, mindenféle
szivarokat, zsirosfényü fekete szivarokat és üvegtokos szivarokat és
pántlikás szivarokat és kellemes, szőke szivarokat és barna, komoly
szivarokat, melyeket a szenvedélyes dohányosok reggel éhomra – vagy üres
tea után – szoktak elszívni. Élete utolsó esztendejében mosolyogva
panaszkodott, hogy el fog pusztulni, mert a 606 után nem fedeztek fel
olyan szérumot, mely rákényszeritené, hogy ha napi husz szivarja helyett
csak kettőt szívjon el. Zabolát rakott a rakoncátlan baktériumokra. A
természet törvényét lebirta. Nem tudta azonban lebirni a vére, az
egyénisége törvényét. Az hatalmasabb volt nála. Kellett ez a szenvedély,
a dohányzás az ő számára a polgári élet dinamitja volt. Meddő küzdelmek
után aztán vitette magát a végzete felé. Minden szivar egy hónapot
jelentett. Azzal foglalkozott, hogy meghosszabbitotta – sok ezer évvel –
az emberiség életét és megröviditette – sok évvel – a tulajdon életét.
Még talán a laboratóriumi szolgájától is tanácsot kért olykor, csüggeteg
óráiban, gyógyitsa meg őt. Ujja sárga volt a dohánylétől, körme barna,
szeme pedig vörös a füsttől, szegény beteg orvos. Mert az egészségnek ez
a vallója és osztója alapjában az egészség hitetlenje volt.
Meghatottan nézek a világmentő tudós alakjára, aki előbb kikurálta az
emberiséget egyik nyavalyájából, aztán uri közönynyel elsöprette magát
egy másik szenvedéllyel, melyről – ha igazán érdemesnek véli –
könnyüszerrel leszokhatott volna. Egyáltalán szabad-e az orvosnak
betegnek lennie? Azt gondolom először, hogy nem. A bennünk lakozó ősi
vágy követeli, hogy az orvos legyen a kicsattanó egészség mintája, az
élet próbabábuja. Minél kövérebb és pirosabb, annál jobb. Azok a
gyakorló orvosok, akik iparszerüen űzik a mesterségüket, tudják is ezt
és gyakran hízlalókurákat tartanak, hogy a hasuk szép gömbölyded legyen
és a vastag óralánc – a gazdagság, egészség és minden jó jelképe –
tündöklően feszüljön mellényükön. Sokan öltözködnek is, gonddal, mint a
színészek. Ezt kivánják tőlük azok, akik hinni akarnak bennük. Helyesen
teszik például, hogyha szép nyakkendőt viselnek és a nyakkendőjükbe
valami mélypiros, majdnem fekete tüzü rubinkövet döfnek. A rubin –
középkori misztikusok szerint – csillapitja a főfájást, de ma is
nyugtatóan hat idegeinkre és főkép imponál nekünk. A beteg orvos azonban
fájó ellenmondás. Olyan ő, mint a pap, aki vétkezik maga ellen, s az
orvos, aki meghal, hasonlatos a paphoz, aki elkárhozik. A doktor
gyászjelentése pedig már csak a humoristák prédája. Ha a páciens
meglátná az orvosát, hogy pont ugyanazt a borogatást nyomkodja a
torkára, mellére, mint ő, sohase hivatná magához. Gyermekkoromban
ismertem egy öreg erdélyi orvost, aki morfinista volt. Szegény,
valamikor, orvosnövendék korában, tréfából beleszurta a hasába a
morfiumos oltótűt s azóta nem tudott megválni az édes bódulattól.
Mindenki reszketett tőle. Fekete, vénasszonyos ráncok gyűrűzték körül az
arcát, olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Azt hittem, hogy
akihez belép a halál e titkos cimborája, annak vége van. Haja rövid volt
és jégszürke, a szeme vízszínü, de jóságos, mint egy eleven hullám. Most
ugy emlékszem vissza rá, akár egy szentre, és elfog a csodálkozás, mi
tarthatta benne a lelket, ebben a szenvedő, törékeny, jóságos emberben,
hogy éljen, teljesitse a kötelességét, ipekakuanát írjon torokfájós
gyermekeknek s mérje a cselédek lázát.
Az egészség szabályát és feltétlen értékét az életükkel nem is a nagy
orvosok vallják, inkább csak a kicsinyek, akiknek a mesterségéhez
tartozik ez, inkább az orvostudomány hivatalnokai, mint a hivatásosai.
Ezek már a gondolkozás oly hideg magaslataiba érkeztek, hogy a bölcsek
módjára állandóan értékelnek, s az anyagot, mely naponta ujjaik közt
forog, az életet nem becsülik többre az értékénél. Nem mesteremberek, de
próféták. A próféták pedig gyakran nem hisznek önmagukban. Majdnem
minden nagy orvosnak volt egy egészségrontó szenvedélye, az egyiknek a
nő, a másiknak a szivar, a feketekávé, a hegedü, vagy a vers, egy-egy
mérgező művészet. Nagyon is egész emberek ahhoz, hogy hűek maradjanak
papiroselveikhez és ne legyenek közösek abban a vágyban, melyben
édesmindnyájan ludasok vagyunk. A frankfurti orvos pedig napról-napra
szeme előtt látta a szenvedélyt, az embereket, akik már a szenvedély
kihült kráterei voltak. Hosszu-hosszu körmenetben, középkori
zarándoklásban mentek hozzá a világ minden részéből a csók kárvallottjai
és bélpoklosai, akiknek valami kegyetlen isten fényes, rózsaszínü
koszorut tett a homlokukra, hogy egészséget kapjanak, a keze által.
Talán nagyon-nagyon is szerette őket. Lehet hogy meg is irigyelte az
egyedül való életüket. Keresett magának egy más szenvedélyt, részvétből,
vagy irigységből, különös versenyvágyból. Milyen távol lehetett
mindenkitől, az élettől is és önmagától is, mikor egy munkás, apostoli
nap után este a karosszékébe süppedt és tudva, hogy merre megy,
rágyujtott reszkető, sárga kézzel az utolsó havannájára. Valahogy el
kell vetnünk mindent, ki kell égnünk, meg kell üszkösödnünk, el kell
temetkeznünk, hogy alkotni tudjunk. Az író is előbb elveszti a gyengéd
kék virágokat, a báli lányokat, az életet, hogy később igazán
megláthassa. Gyötrelmes gonddal ül a nő a tükre előtt, hogy szép legyen
másoknak, mások előtt. Aki nagy és szép, annak szenvednie kell,
titokban, nyugodtan. Ezekhez a küzdőkhöz hasonlatos a frankfurti
ember-megváltó, aki szeszélyből odadobta az egészségét, hogy még attól
is függetlenül dolgozhasson, mások egészségéért. Mert az élet
egyszeregye nem olyan egyszerü. A mindennapi kenyér után imádkoznunk
kell mindennapi lázunkért is. Az állam, mindnyájunk atyja, aki óv
bennünket minden ballépéstől s aki megbüntet, hogyha éjfél után
kiabálunk az utcán és nyilvános parkok gyöpágyaira lépünk, aggályosan
vigyáz az egészségünkre, de mint szerető atya hozzánk csempészi bölcsen
és jóságosan kötegelt adagokban a kártyát, az alkoholt, a szivart, a
törvénytelen, tilos csókot, az összes mérgeket, ezeket a gyógyszereket
az egészség ellen, ezt a kis hitelesitett, csöndes anarkiát a tulságos
rend és unalom ellen. Achillesnek valaha az istenek feladták a kérdést,
mit akar: hosszu és nyugodt életet, vagy rövidet és dicsőségest s a hős
az utóbbit választotta. Ez pedig sokkal emberibb riposzt, semhogy csak
holmi antik szellemeskedésnek tartsuk. Öntudatunk alatt, akaratunk
ellenére, mindnyájan igy válaszolunk, nem szóval, de az életünkkel.
Az emberek nem nagyon akarnak élni, csak boldogok akarnak lenni, mint a
frankfurti orvos, a vegyész, aki nikotinmérgezésben halt meg.

A MINDENHATÓ BACILLUS ELŐTT.
Barátom bevezetett egy szobába. Elővett a kis fadobozból egy vékony
üveglapot és a górcső alá tette. A következő pillanatban már előttem
volt a pestisbacillus. Kicsit elkápráztam. Alig huszonöt centiméterre
vagyok tőle s a szemem a cső villogó nyilásán egészen jól látja a két
üveglap közé szoritott tenyészetet, a törvényt, a halált, a semmit, mely
testet öltött és biztosan figyelhetem, összehasonlithatom a
vérsejtekkel, melyek óriási tányéroknak rémlenek mellette. Ünnepi érzés
borzong át idegeimen. Most a férgek királyát látom. Majdnem kéjes
elgondolni ezt. Egy régi bölcs mondja, hogy nincs édesebb, mint
biztonságban félni és nézni, mint vicsorog ránk a rabló a vasrácsok
mögül. Arról gondolkozom, hogy ha ez a telep megelevenülne, minden
budapesti embernek jutna egy adag becsületes halál. Csak hegycsucsokon,
örvények mellett éreztem ilyen édesen borzongást, vagy másutt, ahol a
veszélyek lehetősége szinte feszülve, de hiába tiltakozott az életem
ellen, fegyvertárak udvarán, a gulába rakott néma ágyugolyók előtt, a
trieszti óriás-gyógyszertár méregkamrájában, melyben annyi a gyilkos
nedű, mint korcsmákban a bor. Sehol se nyilott azonban ilyen panoráma.
Ebben a savószínü pépben a szemnek láthatatlanul mindennél alattomosabb
veszély alszik összehuzódva, semmivé törpülve, liliputi területen
temetők nyulnak el, végzetek intéződnek el, gyászindulók harsannak, ez
már a halál bombasztja, maga a negativum, az elmulás shakespearein tömör
kifejezése.
Nem hiszem, hogy az uj tehnika dicsekedhetnék ilyen vívmánynyal, mint ez
az indus élősdi, mely már az ókorban élt s a középkori háborukban
kedvére lakmározott. Mindenütt az erőközpontositás a kérdés. De a mi
mehanikusaink ujjonganak, ha ötven kilogramm sulyu benzinmotorban
negyven _HP_-t tudnak felhalmozni és váltig dicsekszenek a rádiummal,
mely uj energiákat sugároz a semmiből. Milyen energiák nyugszanak ezen a
zselatin-lemezen, milyen el nem vénhedő erők, melyek osztódva és kopva
ocsudnak, milyen forradalmak. Félrevert harangokat, jajveszéklő
litániákat, riadó világrészeket hallok, hogy bámulom itt, gyönyörködve a
félszemben, s erőket, pénzeket, hatalmakat érzek mozdulni, az egész
emberiség összes energiáját, valami ellen, amit nem is látok puszta
szemmel. Annak idején, mikor egy orvos szelíditeni próbálta ezeket a
láthatatlan fenevadakat s kisurrantak a keze alól, megsejtettünk valamit
ebből a távlatból. Mi lenne, ha most ez a klinikai készitmény széttörné
üvegbörtönét? Minden képzelet halvány az elgondolására. Egy világháboru
gyerekes csetepaté ehhez. Ha egy állatsereglet fellázadna s oroszlánok
százával viháncolnának a budapesti utcákon, nem okozna olyan riadalmat,
mint ez a pár halk vonalka, mely most békésen sütkérezik a napfényben.
Mert a többi bacillust még lehet kapacitálni. Némelyiket megszelidíti a
fagy. A kolerabacillusra annyi citromlevet sem kell ráfröccsentenem,
mely a teámat megízesiti és nyomban meghal. Azok a korcs szálacskák,
pálcikák, dugóhuzók és ostornyelecskék, melyekkel olykor a halál szokott
megfenyiteni bennünket, mind játékszerek hozzá képest. Nem akadt még
oroszlánvadász, aki elevenen elfogta volna. Ő mindnyájuknak a fejedelme.
Nemzedékek haltak el általa, sírok domborodtak, emberek némultak el,
akikről semmit se tudok, de ő még itt van, holtan is rettenetesen,
dinasztikus méltóságban. A társai csak tiltakoznak ellenünk. Ő azonban
tagad. Tagadja a napfényt és a vért, mint egy keserü bölcselő és mint
igazi pesszimista gyökerünkben tagad bennünket is, halhatatlanul, mint
cselekvő erő, egy sötét agy szüredéke, végső, megvalósult következtetése
egy embernek, aki lelkéből megutálta ezt a lehető legrosszabb világot. Ő
már a föltétlen semmi, a koporsószög, a kriptakulcs, a szemfedő csücske,
az örök kártyajátszmában a brutális kilences, magának a halálnak a
kezében.
Mégis rokonok vagyunk vele. Mióta szemben ülök kellemetlen
vis-à-vis-mmal, egyre jobban érzem. A rózsa, mely a kertben lélegzik,
nem olyan rokon velünk. A rubin idegenebb. Hiszen ő is él és életet
akar, a maga életét akarja. Bizonyára csak a világnézetünk különbözik.
Neki a tárgyak fonákja a szín, a fekete a fehér, a halál az élet, az éj
a nap. Mi pestisben halunk meg. Ő egészségben. Gyülöletes és undok lehet
előtte az egészség, minden, ami fehér és viruló, s a gömbölyü női nyak
is csak tenyészföld az ő számára, melybe csirákat dug s kinöveszti
belőle, rosz kertész, a sebek bazsarózsáit, a tályogok csúf
napraforgóit. Igaz, sokáig vár és böjtöl borzok, menyétek, patkányok
bundáján, mig végre alkalma akad erre a rút rózsaszüretre.
Hiába igyekezném bebizonyitani neki, hogy a rózsa szebb, mint a seb.
Tagadná. Hiába kérdezném, hogy miért él. Hasonlót kérdezne tőlem. Erők
vagyunk mindketten s mindaketten élünk. Én valaki vagyok, aki azt
mondja: igen. Ő valaki, aki azt mondja: nem.

SÁRGA KULTURA.
Már az irodalom és a művészetben is félnek a sárga veszedelemtől. A
sárga impresszionizmus nyomul előre. Egymásután dobja ki a könyvpiac a
legujabb japán szenzációkat. Egy csomó japán dráma jelent meg németül,
franciául, angolul, aztán sok versgyüjtemény, mely kezdve az ódon harci
énekektől bemutatja a japán irodalmat, egészen a legfrisebb versekig,
melyekben már uj lélek játszik. Azokra az időkre gondolok, mikor az ósdi
regényesek ábrándoztak a krizantém és a barackvirág országáról és az
első európai impresszionistákra, a párisi piktorokra, akik a japán
teás-doboz rajzaiban fedezték fel egy uj megváltó művészet lehetőségét.
Ma regényesek vagyunk. A kor-hullám ujra felemelte a japánokat. Sőt
vannak vérmes álmodozók, neoromantikusok, akik féltik a fehér kulturát a
sárga kulturától s azt hiszik, hogy az apró japánok nemsokára egy döntő
csuzimai, vagy portarthuri csatát nyernek a művészetek versenyén is.
Nem hiszem. Ne legyünk elfogultak önmagunkkal szemben. Néhány estén
japán írásokat olvastam. Az ember eleinte tág szemeket mereszt. Kyorai
elbágyaszt a holdfényével és megbűvöl a fehér virágaival. A humoruk is
igen különös, kedves és együgyü. Rövid időn belül megtanulom, hol kell
nevetnem és hol kell sírnom. Ha igy csipegetek ezekből a versekből,
kitünő emésztőpornak bizonyulnak, gazdag ebédek után. De hogyan élhetnek
emberek ilyen madárkoszton? Tudom, hogy a gyomruk beéri naponta egy pár
marék rizszsel és egy nyers paradicsommal De nekem másra van szükségem.
Ez a hiány-érzet zavar folytonosan olvasás közben. Nem értem őket és
fáj, hogy nem értem, nem érthetem őket. Azt mondom tehát, hogy
alsóbbrendü emberek, mint én. Néha bámulatba ejtenek a gyöngédségükkel.
Ugy fogják meg a kardot, mint egy mimozát. Az egész világ, a tárgyak, a
fák, a bútorok érző-idegekkel vannak felhurozva. Hallok olyan hangokat,
melyeket csak álomban hallok, olvasok háromsoros verseket, melyekbe
annyi érzékenység van süritve, hogy a kiadónak harmincsoros
magyarázattal kell kisérnie, mert ez az érzékenység pehelykönnyü, nekem
már majdnem semmi, az én mérlegem nyelve alig billen ki reá, az idegeim
meg se érzik. Lehet, hogy csak banalitás és csak ők tudják ujnak. Az
európai költőt talán meg is botoznák érte. De elfogadom, hogy
csodálatos, sírok rajta és tapsolok neki. Mégis hiányzik valami.
Micsoda hiányzik? Mi az, amit folyton keresve keresek, mikor japán
művészetet bámulok és már majdnem az ajkamra tolakszik az elragadtatás
felkiáltása? Miért ez az éhség? Mit jelent ez a kielégitetlenség?
Valahányszor ázsiai embert látok, mindig elfog ez az érzés. Külföldön a
kávéházakban néztem – a szomszédos asztal mellől – egy japán kolóniát.
Néztem az ő közönyös vakondok-szemüket. Ugy tetszett, mintha üvegből
lett volna. Alvó emberek, gondoltam magamban, akik még nem egészen
ébredtek fel. Mert akármennyi is ütközött ki az ő hegyes és erőszakos
mozdulataikból, láttam, hogy nem edződött beléjük az élet fontossága,
minden tettünk metafizikai jelentősége, az ember felelőssége, ég és
pokol előtt. Ez hiányzik belőlük és a művészetükből. Az ember náluk
többé-kevésbbé még mindig mozgó tárgy. Nem ismerik a zajt és a fűszert.
Hallottam hogy a japán pályaudvarokban és kikötőkben halotti csend van.
Ebben a csendben egy sóhaj már viharnak tetszik. Ízetlen és fűszertelen
ételüket, amikben ők az íz ultraviolett skáláit élvezik végig, undorodva
köpi vissza az európai íny. Hinnünk kell, hogy nekünk van igazunk. Mi az
embert a föld gyümölcsének látjuk. Elfinomodva és megérve a fönség ormán
mutatjuk be, az öntudat széditő hegycsúcsán, örvények és veszélyek
között, meg nem békülve semmivel, harcba mindennel, szemben a
végtelennel. Miénk a sokszólamuság és a nagyvonaluság. Nekünk van
beethoveni zenénk és shakespeari költészetünk, mely pöröl a
világmindenséggel. A hősi motivum a miénk. Ezerszeresen átgondoljuk
magunkat és megragadjuk a lényünk legbensőbb magvát egy gondolatban. Ők
csak részletmunkásai, díszitő aranyművesei a kozmosznak. Nincs kozmikus
öntudatuk. Igazi hőseik sincsenek. Hiába recsegtek a japán kürtök a
győzelmes csatákban, az igazi hősidal az európai zongorákon és
agyvelőkön viharzik át és az, ami nagyszerü és fönséges, az, ami minden
embert művésszé és tragikus hőssé tesz, egyelőre még a miénk.
(1910.)

MEHMED SZULTÁN UTJA.
Lásd, ez itt, ahol járunk most, Mehmed szultán utja. Már nincsenek itt
az utcatáblák sem, melyek azt hirdetik, hogy „Muzeum-körut“, a szemétre
dobták, vagy eltették a régiségtárba.
Kissé kiegyenesedünk és hunyorgunk, hogy pontosan szemügyre vehessünk
minden házat, ablakot, fát, kavicsot, porszemet és emlékezetünkbe
véshessük a képet, melyet annyiszor láttunk. Az néz igy, aki búcsúzik
valakitől. Vajjon változik-e azzal egy körut, hogy levetkőzi a nevét?
Gyerekség. De te azt mondod, épp ez a gyerekség fűz hozzá és az életünk
felét ilyen gyerekség teszi ki. Nagyon meglepődnél, ha az édesanyádat,
akit harminc évig igy hívtál: „anyám“, egy napon igy kellene nevezni:
„nagyságos asszony“, vagy igy: „néni“.
Igaz, rendkivül szereted a város e tájékát. Talán egy részének sincs
ennyi különös és nagyvárosi patinája. Még félig-meddig a diáknegyedbe
esik, az agg és sötét, alig világitott antikváriumokkal, melyekben
bölcsészek alkusznak a „nagybeöthy“-re, a többi litografált jegyzetekre
és dióhéjakra, s másrészt az irodalomtörténetbe és a történelembe
tartozik már, a lendületes és sulyosan-komoly muzeumépülettel, mely
nyugodtan néz farkasszemet a pesti gipszrózsákkal és aranyozott
villámháritókkal. Milyen üdülés a te sok csunya látványtól beteg pesti
szemednek megfürdeni a nemes vonalak arányában. Hazamenet sohase
mulasztod el, hogy rá ne tekints, akár napfény van, akár a csillagos
éjszaka teriti rá átlátszó csalánszövetét. A sötét gyöpön egy sovány,
fekete szobor, gróf Széchenyi Ferenc, aki az ódon, drága, küzdelmes
magyar munka kezdetét idézi, aztán egy öreg honvéd, ki a magyar
szabadelvüséget hozza eszedbe, a nemes és bátor tizenkilencedik
századot, az egyéniség és a szabadság korát, aztán az a lépcsőfal,
melyről Petőfi Sándor beszélt és az a lépcső, melyen Jókai Mór utoljára
látta Petőfi Sándort. Esernyők alatt itt hallgatta a régi pesti nép a
forradalom első dobaját. Jókai temetésekor ezen a falon égtek – kék
lobogással – a gyászlámpák. Arany János pedig – öreg, házőrző magyar
paraszt – csöndesen ül a művelődés háza előtt, hogy védje kincseit. Ez a
tizenkilencedik század körutja. Minden kövét az pecsételte meg. Ami
magyar mult van, az itt van. Valld be, itt van a te multad is, az életed
szebbik fele. Valamelyik orgonabokor alján talán még megtalálhatod a
karikahajtót, amit husz évvel ezelőtt elvesztettél. Ezeken az árnyas,
szelíd padokon tanultál a vizsgákra és itt volt az első ártatlan
kalandod. Mindez a sok emlék és tűz – virágos zivatar – egy pillanat
alatt viharzik át rajtad, valahányszor a villamoskocsi megzökken és a
kalauz – vagy a kalauznő – álmosan majszolja: „Muzeum-körut“.
A budapestiek az egész körutat felajánlják a török császárnak, akit az
uj nemzedék keleti rokonának tisztel. Sajnáljuk, hogy a magas, keleti
fenségnek nem illőbb ajándékot adnak. Pesten nincs török emlék, de Budán
van elég. Néhányan inditványozták is, – igen okosan – hogy azt az utat
nevezzük el róla, mely zeg-zugosan kigyózik fel a Rózsadombra, ahhoz a
török mecsethez, melyet Mahomed budai pasa épittetett Gül-Baba, a
rózsapróféta hamvai felett. A mozlimek évente tömegesen zarándokolnak
hozzá. Szegényes, kis mecset ez, kopaszfalu és rozoga, mindössze egy
imaszőnyeg, egy pár imapapucs, egy vendégkönyv van benne, meg az a föld,
melyet a próféta szétfoszló teteme szentelt meg, – a többi ereklyét rég
ellopták gyaur kutyák – de a hozzá vezető ut igy is minden pompánál
kedvesebb ajándék lenne a török szultánnak, aki nemcsak hatalmas ur, de
igazhitü mozlim is. A budapestiek egyáltalán nem szerencsések az utcák
elkeresztelésével és átkeresztelésével. Laudonnak, Mária Terézia
tábornagyának mi köze a „Laudon-utcá“-hoz? Petőfi Sándorról olyan
zugutcát neveztek el, melyben sohasem járt, ma pedig ószeresek tanyáznak
benne, a kirakatok előtt uraságoktól levetett bundák, a hideg boltokban
öreg szűcsök s a járdán festett leányok. Kazincy Ferencnek, a szavak
választékos és finom köszörüsének, ki valahol a feljegyzéseiben
andalogva emliti meg, hogy menyasszonya, Sophie oly elegánsan ejtette a
magyar szót, mintha franciául beszélne, odaajándékozták – bővebben
jellemezni szükségtelen – a Kazincy-utcát, melyet a pesti köznép már
csak Kazincky-utcának nevez. Revicky Gyula annak idején kapott egy
teret. Stilusos tér volt a méla fáival, kedves házaival, oldalt a két
diákvendéglővel. Az egyetemi fiatalság, mely idejárt ebédelni, minden
áldott nap szívszorongva gondolt a fájdalom és a korai halál
szalónkabátos költőjére. Egy napon aztán hirtelen átkeresztelték a
teret. A halott költőnek már nem volt módjában tiltakozni. Igy történik,
hogy majd minden utcanevünk stilustalan. Más lenne, ha a városrész
közben – a fejlődő élet sodrán – változtatná meg jellegét. Az a
hagyományt jelentené. De éppen azon panaszkodunk, hogy egyik felén sem
tiszteljük a hagyományt.
Te most duzzogva, fancsali arccal állasz a régi köruton és – mint mondod
– legjobban szeretnéd végigvezettetni magad egy ciceronéval, akárcsak
külföldön, hogy elmagyaráztasd a körut minden történelmi nevezetességét.
Értem a bánatod, de engedd meg, nincs minden önzés nélkül. Tudom
például, hogy van egy elbeszélésed, mely a „Muzeum-körut“-on játszódik
le. Egy „modern és uj“ magyar diákot rajzolsz itt abból a mordályégető,
rendkivüli egyetemi nemzedékből, melyből _Babits_ Mihály, _Juhász_ Gyula
származik s szegény-szegény, kiváló _Zalai_ Béla, aki azóta orosz
fogságban halt meg, kiütéses hagymázban. Ma már ez az 1905-ös diák és ez
az elbeszélés eleven anakronizmus. A „Muzeum-körut“ mellé tiz év mulva
majd csillagot kell biggyeszteni: *) „a mai Mehmed szultán utja“. Mert
az emberek hamar felejtenek utcaneveket és más neveket, egyformán.
Minden csak kicsit öregedő ember is érezte ezt a fájdalmat és ezt a
konzervativizmust. Hányan néztek a tükörbe, mikor az „Uri-utcá“-ból
„Koronaherceg-utca“ lett, vagy mikor a „Borju-tér“ „Rákóci-tér“-ré lett,
a „Hatvani-utca“ „Kossuth Lajos-utcá“-vá vedlett, mely valaha, a
tizenhatodik században „Szent Pál utja“ volt. A „Rákóci-ut“, melynek
neve csak pár évvel ezelőtt is oly ingerlő ujságul hatott, ma már csak
„Rákóci-ut“, semmi egyéb és a mai négyéves gyermekek közül csak azok
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Tinta - 10
  • Büleklär
  • Tinta - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 4056
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2180
    26.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 4037
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2150
    25.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 4089
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2125
    28.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3955
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2218
    28.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 4038
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2230
    27.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 3980
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2252
    24.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 4023
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2207
    25.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 4034
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2217
    26.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 4066
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2183
    27.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Tinta - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 3210
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1795
    28.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.