Targallyak - 07

Süzlärneñ gomumi sanı 4294
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1970
31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
43.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten
teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a
föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen
alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent,
fát, gyümölcsöt, állatot és embert.
– No uram, ez geognosticai theorema; de az ember csak nem a pokol műve.
– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s
azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért
megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét.
Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő
pokoléból?
– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik
az Isten parancsolatjai szerint élnek.
– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására
vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény
lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.
– Hát a lélek? uram! a halhatatlan lélek?
– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani
annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt
megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit
rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön,
az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek
eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt
maga alá?
– Uram, az ön dogmája rettenetes!
– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból
áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»
– Uram! Önnek a többi társai is ezt a hitvallást követik?
– Én ezt prédikálom nekik s jól meg vannak vele.
– Uram! Van önnek valami családja? Reménylem, hogy nincs.
– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy
kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.
– És a kis fiának minő vallást tanít ön?
– Azt, a mit ön hallott tőlem.
A szuperintendens elszörnyedve emelé fel a kezeit.
– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz
többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a
kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne
jöhessenek rajta a szigetünkre!
– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni
mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták
velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom
változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja
Satanas!»
A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól
fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával
alkalmatlankodni.

IV.
A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret
csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az
anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony
gloriettejében.
Ez a bűvészet így ment végbe.
Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével,
hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába
a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.»
Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a
prédikátor.
Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett,
a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész
tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a
saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes
testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve erénynyé.
A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!
És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie
a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos
tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga
démonának.
Ebben a templomban kaczagni szoktak énekszó helyett.
Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj,
apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent
káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne
kiméld s szórd el, ha meguntad.
A gyermek még nem értette talán ezt, a mit hallgatnia kellett.
– Holnap, vagy még az éjjel megint ünnepnapja lesz a pokolnak!
Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe
eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű
parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk
folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.
Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s
várta az «áldozatot.»
Az pedig bizonyos volt.
A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony
gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a
mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal
átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három
nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a
három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.
S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti
boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél
prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a
hangját az a kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az
éjszakába.
A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem
hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.
S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt,
annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.
A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony
van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett.
A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye
irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli
harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali
világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották
Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra
mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a
vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron,
előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót,
a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi
szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok
elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A
munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény
mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen
volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a
fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé.
Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön
megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.
A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s
nem volt ellenük védelem.
Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és
gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg
a dagői torony minden kamaráját, pinczeboltját mindennel, a mi csak
ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik,
testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…

V.
A hogy Ungern Feodor előre megjósolá a szuperintendensnek, akként
beteljesült a sziget felett a balsors. Az éhinség esztendeje
következett. A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott
annak a nagy élő lénynek a démonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a
kit a tudósok «Gea»-nak, földnek neveznek.
S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő
kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a
harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a
konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt buzát teremni. A
földdémon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember
erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt, és az erényt. A milyen joga van
az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a törmérdek
hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga
van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld
ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról
leszedni és eltaposni? A földdémon nem a kertésznek a barátja, hanem a
hernyóé.
A remete bevonta tanulmányaiba a többi poklok középpontját, a napot.
Észlelte, hogy a napfoltoknak, a napfáklyáknak befolyásuk van az
időjárásra. Tanulmányozta a tengert, és a széljárást, a czethalak és a
jégmadarak vándorlását, az északfény kitöréseit és a futó csillagokat;
ezek elmondták neki, hogy a májusi hő napokra, a mik azon évben a
tenyészetet sietteték, következni fognak a késői fagyok, s Dagő sziget
egész gabonatermése egy éjszaka oda lesz. Úgy is történt. És nem csak a
szigeten, de egész éjszaki Oroszországban tönkre ment az egész gabona
termés. A rendellenes időjárás meghozta azt a pestist, a mi csak a
szegény embereket lepi meg: az éhhalált.
Ilyenkor a hatalmas birodalmak, a mik a pénzhez könnyen jutnak, azt
teszik, hogy bevásárolják más országokban a rozsot, meg az árpát, a hol
fölösleg termett s úgy szállítják be a saját népüknek; de az olyan
szegény kis respublika, mint a Dagő szigeté, nem adhat olyan könnyen
aranyat, ezüstöt, a kenyérért, hanem pótolja azt hallal, meg sajttal.
– Az idén nem eszünk kenyeret! Ez volt a jelszó.
A dagői toronyhoz most még sűrűbben eljártak a vénasszonyok virágot
árulni, s most már inkább rozsot kértek pénz helyett.
Egyszer azt mondta nekik a kapun keresztül a torony ura:
– Látjátok! én tudok a földből rögtön rozsot, árpát csinálni. Hozzatok
nekem földet: de jó termő televényt, s én adok nektek érte gabonát. A
mekkora zsákot hoztok földdel, azt töltöm meg gabonával.
Eleinte csak a vénasszonyok tettek vele próbát, s kis tarisznyákban
hoztak oda az ördöngős úrnak fekete földet; azután kedvet kaptak a
jutalmazó cseréhez az erős legények is, a kik már nagy zsákot elbirtak a
vállukon czepelni s kaptak érte gabonát.
Tisztelendő Vaimőnen úr ugyan anathemát mondott mindazokra, a kik a
sátánhoz mennek földet csereberélni gabonáért; előre megjósolá, hogy
attól a pokoltermelte gabonától Kriebelnyavalyát, meg lengyel üstököt
fognak kapni, sőt a lelkük is a Gyehennára jut az elzálogosított földdel
együtt; de biz a fenyegetésnél erősebb volt az inség, s a kik a
becserélt gabonából ettek, se a bőrük meg nem feketedett tőle, se a
hajuk össze nem gubanczolódott, s így a lelküket is bátorságban
érezhették.
Mert hiszen valóságos, jó brandenburgi gabona volt az, a mit az orosz
kormány megbizásából hajó számra hordtak az északi kikötőkbe s ez idén
annyi hajó összetörött a dagői torony alatt, hogy a zsákmányolt gabonát
nem volt hová eltenni. Azért kapták azt a szigetlakók cserébe földért.
De hát az a föld mire kellett a romboló szellemnek?
Alkotásra.
A torony déli oldalánál, egy arra nyiló ajtó előtt volt egy kis szikla
völgy, három oldalról védve a szelektől, ezt hordatta tele a remete
azzal a televény földdel s azután – virágokat ültetett bele. Virágos
kertet csinált.
Volt egy emberi teremtés a tornyában, a ki örült a virágoknak.
S megengedte-e az istentagadónak azt a hitvallása, hogy ennek az egy
lénynek örömöt csináljon?
Lám, hogy semmi sem tökéletes; még a pokol sem. Még az ördögöt is
megcsalják a hivei! még az atheismusnak is van hypocrisise.
Minden emberi érzést ki tudott tépni a szivéből: ez az egy benne maradt;
minden szabályát az erénynek, a jótettnek ellenkezőre tudta fordítani,
ezt az egyet nem tudta megtagadni: hogy annak a szegény leánynak örömöt
szerezzen, a ki a gyermekét elhozta, a ki őt ide, ez elátkozott
magányába követte, a ki ránézve az volt, a mi a szerető feleség, és
gyermekére nézve, a mi a szerető anya; pedig nem kényszerítette rá senki
és semmi.
De hisz ez haeresis a pokol vallása ellen! Egy positiv állítás a
mindenttagadás dogmája között.
Hisz ez egyike az erényeknek! a hála; istápolva a másiktól, a
szeretettől.
Hogy tűrhette ezt meg az úrrá tett test? Hisz a hála már a lélek
zsarnoksága a test felett! Hiszen ha a test az úr, akkor annak a dolga a
gondolkozás, akkor annak a philosophiája ad irányt, következtetést. Ez
egyetlen ellenmondás leronthatja az egész Bábelt.
Le is rontja. – És Feodor még sem tudta az elől elzárni a szivét.
Csináltatott egy kertet, a mi drágább áron volt összevásárolva Semiramis
függő kertjeinél, a szegény parasztleány számára, a ki ennek a
gyülöletnek a tornyában maga képviselte egyedül ezt a világfenntartó
eszmét: «szeretet!»
S mikor készen állt a kert, beültetve a sziget mindenféle virágaival, s
aztán Feodor odavezette az addig zárva tartott ajtóhoz Masinkát, s
kitárta azt előtte, s így szólt hozzá! «ez a tied!» s mikor az a leány,
örömtől sikoltozva rogyott a lábaihoz s kezét arczához szorítva,
könyeivel áztatá; – akkor megüté az a bolond lélek, a rab, ennek a bölcs
testnek a falát, a börtönét, s tán így szólt: «hát nem édesebb-e egy ily
köny, egy ilyen örömsikoltás, egy vértengernél s ezernyi gyülölt
ellenség halálkardalánál?»
Eltaszítá magától a leányt, s futott fel a műhelyébe a rombolás munkáját
folytatni.

VI.
Egyszer, mikor ismét vasárnapja volt a pokolnak, a kis Sándor
halálsápadtan tért vissza a templomból a szobájába. Mikor Masinka azt
kérdezte tőle, hogy mi baja? a gyermek azt sugta neki:
– Valami úgy fáj itt a szivem körül: nem tudom, hogy mi? azt tudom, hogy
gyűlölöm az apámat!
Az együgyü leány aztán hozzá fogott, hogy kigyógyítsa őt ebből a
fájdalmas, nagy nyavalyából, s megtanította rá a gyermeket, hogy mint
lehet szeretni egyszerre az apát is, az Istent is; még akkor is, ha azok
egymásnak ellenségei, s ha mind a ketten sujtják is a fiukat, a ki tőlük
csak rettegni tanult.
A mit éjjel az apa lerombolt a fia lelkében, azt nappal a Masinka szépen
felépítette újra.

VII.
Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők
megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre.
Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz
évvel túl az életkorán.
Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon
elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió
tallért érő vagyon.
S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi
vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.
A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak,
neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor
azokat legyilkolták.
A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni
pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe
találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat,
mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!
A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a
világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a
fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz
gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas
szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy
a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis
csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni,
daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben
vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból
kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir
kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva kihozta: utóbb nem volt a
segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.
Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott
tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak
a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt
bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz.
Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti
tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha
egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még
a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes
kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja,
elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még
romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba
zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a
hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást
okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a
parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.
Hogy kaczagott az ősz daemon-apostol, mikor azt megtudta.
– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek
látva!
Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a
legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt
keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.
Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott.
Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre
volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már
elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos
kellene belé!
A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős hang kezd
felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre
elhallik.
Közelítenek!
El vannak ámítva: azt hiszik, kikötőbe futnak be. Reggelre otthon
lesznek.
– Nincs Isten, a ki megszabadítsa őket!
De hát ha mégis van?
Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél
tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a
köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.
Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek
észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.
És ezzel egyuttal el volt árulva a dagői torony titka.
Ágyulövésnyi távolban állt meg előtte a gálya. Orosz hajó volt.
Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az
űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.
Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a
commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.
A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett
előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a
sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.
A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a
ki még azonfölül süket is volt.
A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a
kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a
commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt
rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi
cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.
A commodor a partra szállítá az embereit s követte a vén szolgát fel a
toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a
gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak
vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle
semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.
A commodor francziául üdvözlé őt.
– Ön e torony ura?
– Ez idő szerint én vagyok.
– Mi czélra építette ön ezt ide?
Feodor végignézte a kérdezőt.
– Szabad előbb megtudnom, hogy mi jogosítja önt fel a kérdezősködésre?
– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában
commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent
Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a
legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő
tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.
Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak
nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem
vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.
A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja
távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az
udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem
ismerhetett rá az öcscse.
Feodor meghajtá magát udvariasan a látogató előtt.
– Nagyon örvendek a szerencsének. Én pedig báró Helmford vagyok.
– Svéd?
– Az őseim lehettek azok. Frieslandból jöttem ide.
– Mit csinál ön itt?
– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni,
a mit nem fogok elhallgatni.
– S miért nem mondja el azonnal?
– Mert egy gyermek is meghallaná.
A fiatal zászlótartóra czélzott.
– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő
felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.
– Nem kétlem. Pedig még nem több, mint tizenhárom éves.
– Épen annyi.
– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még
nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.
– Igaza van önnek. Ha erről van szó, én sem kérdezősködöm tovább.
– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden
lakosztályát. Tessék velem jönni.
Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az
apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a
látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két
harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől
a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs,
fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott
kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz,
a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón
keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.
Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen
természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak,
remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy
világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló
ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga
előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és
chrysanthemumok.
– Ah, ez a kert elárulja, hogy nő lakik e toronyban.
– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja
azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.
– Önnek neje?
– Nehéz rá felelni. Az és még sem az.
– Ah! rejtegetett viszony.
– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová
a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.
Azzal benyitott az ajtón s átkiáltott a másik szobába.
– Sándor!
A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az
ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.
Feodor odatolta őt a másik ifjuhoz.
– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be
őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.
Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az
idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt
bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s
vállát átölelve vitte be – az anyjához.
Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép
lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy
szerelmi tragœdia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól
elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan
ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.
Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát
megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja
házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S
a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta
volna Zeno, hogy hol jár?
Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve az asztal.
Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.
– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az
őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok
érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S
aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.
A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a
mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot
látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó
egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a
másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja
őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért,
hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.
Nagyon jó emberek laknak itten!

VIII.
Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti
örömei elmultak.
Mikor azt mondhatta a vendég ifjunak, Masinkára mutatva:
– Nézd, ez az én «anyám».
Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya
helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél
tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.
De még nagyobb öröm volt az, mikor vendégét bemutathatta.
– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az
anyámnak és legyünk jó barátok.
A szemeiben ragyogtak a könyek.
Hisz ő tudta jól, hogy ki az az Ungern Pál?
Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az,
hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő
vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a
szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt
megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább
elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja
rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá
neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora
óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia,
egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban
elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó
emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az
ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a
mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten,
hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák
fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette
Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a
mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.
Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám
mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt
kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött,
eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám!
Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az
ellenségemet».
Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két
fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.
«Szeressétek egymást!»
Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. Csak egy tányér,
meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy
késsel: megegyeztek szépen.
Masinka nézte őket gyönyörködve.
Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani,
birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Targallyak - 08
  • Büleklär
  • Targallyak - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4339
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1934
    34.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4228
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2064
    29.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4191
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2014
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4372
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1851
    33.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4313
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1807
    34.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4326
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2047
    32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4294
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1970
    31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4267
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1922
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4266
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1789
    35.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4188
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1814
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4182
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1982
    29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4123
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1919
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Targallyak - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 997
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 514
    44.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.