Szomoru napok: Regény - 12

Süzlärneñ gomumi sanı 4127
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1978
32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
53.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
önt, ha kételkedném abban, hogy bajtársát követni szándékozik a
veszélybe.
Hétfalusy ijedten akart közbe szólani, de a hölgy visszarántotta s
villámló szemekkel inte neki hallgatást.
– Köszönöm, tábornok úr, felelt azután vissza bátran. Ez ajánlatot
vártam és elfogadom. A reggelizést végezhetjük lóháton is. Időnk nincs
pihenésre.
– Igaza van önnek, szólt Vértessy, megszorítva azt a gyöngéd hamvas
kezet, melynek aczél izmai nem árulák el a nőt; önöknek sietniök kell. A
mily váratlan jött e merénylet, oly hirtelen kell azt torkon ragadnunk.
Ha a megye több részében is kitörne e lázadás, nem fog többé készületlen
találni.
A paripákat ezalatt a kapu alá vezették. A megbizott százados
felkészülten lépett be, s Kamienszka számára is hozott egy kardot, mit
az sietett derekára csatolni.
A tábornok lekisérte őket a paripákig. A három lovag nyergébe vetette
magát. Vértessy még egyszer megszorítá a delnő kezét, és katonás
őszinteséggel mondá neki:
– Én igen nagyra becsülöm önt, Kamienszki úr.
– Csak Kamienszka,[2] sugá a delnő halkan, azzal sarkantyút adott
lovának, s társai után nyargalt.
Vértessy előtt most világosult fel minden!
– Csodálatos asszony, szólt utána bámulva, mindaddig, míg a házak el nem
takarták szemei elől.
Az utczák csendesek voltak már, senki sem zajgott a téren, ezt a csendet
érezte a tábornok szive is. Valami jótékony nyugalom, mit a legfőbb
izgatottság szokott szülni, szállt szivére.
Most volt idő visszasietni a szomszéd csendes házba.
Valami előre sejtett örömtől úgy dobogott a szive, úgy vert minden ér
kezében, halántékain, a mint a csendes szobákon végig haladt.
A hölgyszoba előtti teremben találkozott az orvossal.
Az orvos eléje mosolygott és kezét nyújtá felé.
– Öröm van a háznál.
– Mit mond ön? Kiálta Vértessy, kéjtől remegve; pedig hiszen tudta jól,
hogy mit mond?
– Egy kicsi kis angyalka van a háznál, suttogá az orvos, és hozzá tevé
mosolyogva: még pedig fiuangyal.
Vértessy a jövő perczben neje előtt térdelt; annak kezeit szorongatva
százszor, meg százszor forró ajkaihoz.
És a nő boldog, édes mosolygással tekinte le reá, minő azoké, kiket
szeretteik a túlvilágról imádkoztak vissza…
… «Istennél volt a kegyelem!»


XVI. JÓ, HOGY AZ ÉJ FEKETE.
A hétfalusi kastélyban csendesen aludt mindenki, nem is sejtve azt a
sötét rémet, mely ellensége mindennek, a mi él, mely kényszeríti a ház
őrebét, hogy kaparjon a fal mellett sirokat, mely felhíja a kuvikot,
hogy ijesztő szavával szólaljon meg a háztetőn, odaülve a nyikorgó
szélvitorla mellé; mely beküldözi az előcsarnokba látogatójegyeit, a
nagy fekete éji pillangókat, miknek hátára halvány koponyák vannak
festve, mint a ravatalokon; melynek léptei alatt recsegnek, ropognak a
butorok, s az a kis látatlan bogárka ott az ágy deszkái között elkezd
csengetni, tizenegyet egymásután, jelentve, hogy «itt van ő!»
Oh e néma lények között olyan nagy egyetértés van!
A szél mogorva felhőket hajtott végig az égen, mik úgy siettek el innen
erről a tájról, úgy iparkodtak egymás alatt, fölött elsuhanni, idomaikat
változtatni, mintha félnének, hogy itt kapja őket valami. Némelyiknek
vörös volt még a szegélye távoli gyuladás lángjától. Az úgy sietett a
többi közé fúrni magát, azok pedig futottak előle, hogy őket is meg ne
gyújtsa.
A sötétben rendetlen csoportok látszanak az utczákon gyűlekezni, a mik
csendesen huzódnak a kastély felé.
A csárda szobájában gonosz tanácskozás foly a kastélyban alvók
megrontása felől.
Három külön nézet küzd egymással. Numa Pompilius nyilt, hősi támadást
kiván, mint illik a derék sarmaták epigonaihoz, kőfaltörő kosokkal és
balistákkal, s egyéb classicus harczi szerekkel, mell mell ellenében,
szemtől szemben az ellenséggel.
Iván, mint gyakorlatibb ész, sokkal jobban ismeri a maga népét s több
sikert vár a csendesen meglepő támadástól: a hol a harczosok titkosan
bemásznak az őrizetlen erősség ablakain, bástyáin, s álmaikban lepik meg
a gyanutlan őrséget.
A hóhér neje gúnyosan mosolyogva ül a két tanakodó fővezér előtt a
keresztlábú asztalon, vastag, izmos karjait összefonva, s halkan közbe
nevet és magában dörmög.
– Tegyetek, a mit akartok. Egyik sem ér semmit. A bivalyfogó orozva akar
menni. És a nyomorék homlokegyenest.
– Hát te mit tudsz? kérdi tőle Iván ingerülten.
– Én tudok valamit és tudom azt titokban tartani; majd ha ti mind a
ketten elbuktatok, én előállok akkor.
A vezérek féltékenyek kezdtek lenni a hatalomra.
Az első siker nyeri meg a tömegek szivét; azt biztosítani kellett.
– Hivjátok be a bőrharangot, szólt Iván az ajtó előtt álló őröknek.
A vén legényt betuszkolták.
– Téged ismernek a kastélyban a kutyák, úgy-e bár? kérdé tőle.
– Ismernek, igen is, felelt a jó ember, a Tiszát, a Farkast én neveltem
magam. Mindennap adtam nekik kenyeret. Még a tarisznyámba is majd
bebújtak, mikor odavetődtem.
Zudárné gúnyosan szólt Ivánnak:
– Téged még jobban ismerhetnek, nyúzó!
Iván egy kést kapott fel az asztalról, s beledöfte volna az asszonyba,
ha Bodza Tamás el nem kapja a kezét. Ez ingerkedés nehezen esett neki.
– Ugyan ne háborogjatok most.
Iván nagy nehezen le hagyta magát csillapítani s folytatá a beszédet:
– Itt van e kendőbe kötve néhány húsdarab, oda tudnád-e adni a kutyáknak
szép szóval?
– Hogyne, csak a neveiken kell szólítanom, s oda jönnek a kapualjához,
kiveszik a kezemből.
– Tehát siess, hajtsd végre.
A bőrharang olyan jó ember volt, hogy semmi parancsnak sem tudott
ellenszegülni. Elfogadta a megbizást, pedig tudta, hogy a kutyákat
akarják megmérgezni.
Hanem vigasztalta magát azzal, hogy ezt neki élőszóval nem mondta senki.
– De hallják kegyelmetek, úgy-e a nagyságos urat nem fogják bántani?
kérdezé gyámoltalan arczczal Ivántól.
– Nem, öreg, nem.
– Meg az ifjú nagyságos urat sem.
– Azt sem, a világért sem.
– Sem a hajdút. Látják, keresztfiam szegény.
– Azt sem, öreg, azt sem, csak siess.
– Úgy-e bár csak azt akarják megtudni, hogy igazán méreg van a
kastélyban?
– Azt hát, ördög gyújtson beléd! Eredj már, mert kiütöm a fogadat!
A szegény bőrharang kotródott.
– Most hozzátok be a Mekipirost.
A szegény féleszű fiút betaszíták a szobába. Borzas haja egészen
eltakarta a szemeit. Ő vigyorgott most is, és jó kedve akart lenni. De
beszélni nem tudott már, hiszen nyelve nem volt többé; akármit szóltak
hozzá, azt kiáltotta rá vissza:
«Hamamama!»
Ez volt nála öröm és helybenhagyás hangja, kérdés és felelet.
– Mekipiros gyere, igyál, szólt hozzá Iván, szájához tartva egy szalmás
butykost, mit a kinált le sem vett addig a szájáról, míg volt benne
valami.
Azzal örvendve nyújtá azt vissza Ivánnak. Hamamama!
– Te bornyú, ide figyelmezz. Fel tudsz mászni egy szál kötélen akárhová,
úgy-e bár?
– Hamamama!
– Ne kiabálj a fülembe. Hát majd egy hosszú kötélen felmászol egy
háztetőre, tudod?
Az esetlen szörny úgy dörzsölte a tenyereit örömében ez indítványra.
– Azután azon a kötélen fel fogsz húzni engemet magad után. Elbirsz-e?
A törpe csoda újjongva rohant Ivánnak, s térdeinél átkapva a férfit,
fölemelte azt a levegőbe, úgy ugrándozott vele alá s fel, annak
bizonyságaul, hogy ez neki annyi, mint egy zsák pehely; míg Iván
sokszoros kiabálás és rugdalás által ki nem szabadítá magát kezei közül.
– Marha ereje van e ficzkónak! szólt azután Bodza Tamáshoz, a zömök
alakot fejénél fogva odaránczigálva elé, a minek az hallatlanul látszott
örülni. Ha egy-egy kezét elkaphatta Ivánnak, azt úgy összecsókolta, alig
győzte azt törülni kabátja szárnyaihoz.
– Ez lesz az ágyútöltelék, sugá halkabban Iván. Ha a kastélyban levők
neszt kapnak, s észreveszik a cselt, Mekipiros megy legelől; őt
lelőhetik. Különben ez a ficzkó, meglássátok, még egy pár golyóval a
testében is felmászik a falra. Olyan ez, mint a béka.
Ez alatt visszatért a bőrharang, jelentve, hogy az ebek mind felfalták a
nekik hányt konczot. Oh, igen szivesen vették.
– Akkor mehetünk, szólt Iván, egy rozsdás katonapisztolyt dugva mellénye
alá.
Zudárné kisietett gyékényes szekeréhez, felugrott az ülésbe; egy
pillanatra hosszú éles kés villan meg kezei között, a mint végig
pengeté, ha nem tört-e ki az éle, azzal eltünt az ismét, senki sem
látta, hová. Az ostort kezébe kapta s a lovak közé vagdalt.
Az út a halálmadár ajtaja előtt vitt el. A vén boszorka kinn gubbasztott
ajtajában s mankójával mutogatva számlálgatta az előtte elmenőket:
«Egy, kettő, három. Egy, kettő, három.»
A hármasnál soha sem ment odább. Tehát minden harmadik kivető.
A mint leánya, a rektor és Iván elmentek előtte, felkaczagott:
– Gyönyörű társaság! Egy tanító, egy hóhérlegény, meg egy jó menyecske!
Hová mentek ilyen sötét éjjel? Gyönyörűséges sötét éjjel. Egészen
tolvajoknak, gyilkosoknak való; a milyet csak rablásra, gyujtogatásra
kivánni lehet. Rajta, rajta. Üssetek a nagy urakra, öljétek le
gazdáitokat: magatok jussatok aztán hóhér kézre. Így lesz szép a világ;
mentül kevesebb ember lakik benne.
A zendülők nem merték őt bántani, pedig odaállt útjokba s elég hangosan
beszélt. Kikerülték mind szépen.
Bodza Tamás elosztá népeit az utczákra, elállatott minden kijárást a
kastélyból, egy csapatot a kazalok mögé rejte el, másikkal a méhest
foglalta el, harmadikkal a pálinkaházat, a cselédeket rövid ellenállás
után megkötözteté és elzáratta.
A kastélyban semmit sem vettek még észre. Odabenn egy cseléd sem hált.
Az ifju úr az epemirigytől (így nevezték akkor az ismeretlen járványt)
féltében nem engedte őket a kastélyban aludni, nem volt ott más, mint ő
maga, az öreg Hétfalusy és az orvos.
Iván ekkor kiválasztott hatot a legbátrabbak közől: köztük a csőszt,
kinek erdei lakán tartották a titkos összejöveteleket, Hamzát, az
egyházfit és Mekipirost, kinek be kellett dugni a száját, hogy ne
kiabálja az örökös «hamamamát».
Szegény Mekipiros: hajdan imádkozni is tudott, most pedig csak egy
szótagot tud emlegetni.
Az udvarra nem volt nehéz bejutni. A kaput kinyitá a bőrharang, az ebek
ott feküdtek a kút körül megdermedve, semmi sem árulta el a merényletet.
Most Iván egy hosszú, erős kötelet vett elő, azt hozzá kötötte egy
csomag spárgához, melynek végére egy darab halász-ólom volt fűzve.
A kastély ereszén köröskörül érczcsatorna futott végig, mely a
szegleteken ódivatú delphinek alakjain végződött. Egy ily delphinre
felhajítá Iván a zsineget s a visszaeső ólomnál fogva keresztülhuzta
rajta a kötelet.
A terv igen szép volt. Mekipiros fel fog mászni a kötélen, ért hozzá. Ő
lesz az anima vilis, a kin megtudják, ha alszanak-e a kastélyban, vagy
nem?
Mikor ő fenn lesz, elébb felhuzgálja Ivánt, azután egyesült erővel a
többieket. Azok a padláson keresztül belopóznak a kastélyba s a belülről
bezárt ajtókat kinyitják a többiek előtt.
Semmi sem lehet óvatosabban kigondolva.
A mint a kötél meg volt erősítve a csatorna egyik alsó foglaló vasához,
Iván odalódítá Mekipirost, a kötél szabadon lebegő végét kezébe adva.
Kiáltani nem mert a kis szörny, csak súgva adá tudtul megegyezését.
– Hamamama.
A másik perczben már a kötélen lógott, mint valami nagy csoda pók,
kézzel-lábbal kapaszkodva feljebb-feljebb; néha a fogaival is segítve
magán; néhány pillanat mulva fennült a rézdelphin hátán, örülve, hogy
magához hasonló csodát talált paripának s onnan kiáltott le egyet, mint
a bagoly:
– Huhu!
– Hallgatsz! szólt elfojtott suttogás hangján Iván. Még elárul bennünket
a fenevad! Húzz fel.
Iván két kezére csavarta a kötél végét. Mekipiros izmos rántásokkal
húzta őt fölfelé, kurta karjaival oly könnyedén szedve fel a kötelet,
mintha semmi teher sem volna rajta.
– Bárcsak leejtené; dörmögé magában Zudárné.
Bodza Tamás is aligha nem kivánta ezt magában. Egyiknek sem tetszett az,
hogy Iván terve sikerüljön, különböző okok miatt.
Azonban nem ejté őt le Mekipiros. Felhúzta egészen a tetőre, felsegíté
őt kapaszkodni a rézcsatornára.
Iván alig érezte magát talpain, midőn hála helyett félretett boszúsága
jutott eszébe.
– Te vad marha, minek ordítottál az elébb? sugá Mekipiros fülébe s
keservesen belemarkolt a kis szörny bozontos hajába, a másik kezével
betömve annak a száját, hogy ne kiálthasson.
E perczben Mekipiros szikrázó szemekkel fordult vissza Ivánra s
átkarolva annak lábszárait, egy percz alatt lerántá őt magával a tetőre.
Mind a ketten végig hemperegtek a tetőn, hanem Iván megkapaszkodott a
rézcsatorna szélében mind a két kezével s fentartotta magát.
– Hamama, hamama, hamamama! hörgé a bőszült szörnyeteg, mely mint valami
nehéz bűnsúly, csüggött martaléka lábain, egymáshoz szorítva térdeit vas
öleléssel s beleharapdálva inaiba és rugdalózva, rángatva ellenfelét a
mélységbe le magával.
Ivánnak a rémület elvette eszét.
– Segítsetek! ordítá oly hangosan, hogy minden alvónak fel kellett rá
ébrednie. Segítsetek. Megöl!
– Tudtam, hogy ez lesz belőle! szólt fogcsikorgatva Zudárné. Maga árul
el a gyáva. Vessz meg, ha élni nem tudsz!
– Czudar! kiálta rá Bodza. Nem tud meghalni szótlanul, mint egy Julius
Cæsar, midőn a közügyek azt kivánják, hogy hallgasson.
Iván kétségbeesetten vergődött a négy ölnyi magasságban s mindent
feledve, az irtóztató halálon kívül, rikácsolva kiabált az alant
állókra:
– Segítsetek! a Jézus szerelméért! Emberek, ne hagyjatok elveszni.
Leesem. Meghalok. Jaj nekem. Hányjatok szénát alám; tartsatok alám egy
köpönyeget. Irgalom. Irgalom! Bocsáss el, Mekipiros. Az Isten irgalmára
kérlek!
De Mekipirosnak nem volt az a szándéka, hogy magában zuhanjon le a
földre. Oh már egy óra óta örült ő ennek a pillanatnak; azért kaczagott,
azért ujongott olyan nagyon. Nem birta rejteni örömét. Ha együtt lesz
kinzójával ott a szédítő magasban, egyszerre megragadni azt,
lehengeredni vele együtt a tetőről; repülni egy ideig a levegőben s
azután elterülni a földön, összezúzva, szétszakadva, hogy azt se
lehessen megismerni, melyik volt az egyik, melyik volt a másik?
És martaléka még megkapaszkodott esés közben, még hosszabbá tette a
gyönyörűség pillanatát rá nézve; hallotta, hogy ordított segélyért, hogy
vonaglott kétségbeesett menekvési vágygyal, hogy könyörgött neki nagy
esztelenül: «Mekipiros, jó Mekipiros, bocsáss el, zuhanj le egyedül».
– Hamamama! hamamama! röhögött a szörnyeteg ádáz hangon és rugdalta a
falat lábaival, hogy hamarább leessenek, és ritka fogait beleásta
martaléka czombjaiba.
– Kegyelem! kegyelem! Segítsetek. Nem birom tovább! hörgött odafenn
Iván; karjain az izmok feszülni kezdtek a kettős teher alatt. Senki sem
segíthetett rajta. Az alant állók átkozták, hogy ordításával felverte a
kastélyt. A csatorna széle mind jobban csúszott kifelé erőtlenülő kezei
közül; már az egyik keze levált róla; már csak fél kezével tartá fenn
magát végső erőfeszítéssel.
– Hamama! sikolta a szörnyeteg; azután egy veszett ordítás hangzott
végig a magastól a mélységig s azzal valami sötét gomoly bukott sebesen
alá a földre: két egybeforrt tömeg, melyben talán két lélek is lakott.
Mekipirosnak alul kellett volna esni, de valami horogban öltönye
megakadt, mely miatt egyszerre zuhantak mind ketten a földre; oly
szerencsésen, hogy egyik sem kelt fel onnan többet. Még csak meg sem
mozdultak utána, mint a jó alvók, a kik ott alusznak el, a hova fejüket
letették. Csak Mekipirosnak volt még annyi ideje, hogy kinzója fölébe
súghatta: «hamamát».
Mit értett alatta? azt elmondhatták lelkeik egymásnak a más világon.
A földön két mozdulatlan tetem maradt, semmi seb nem látszik rajtok, de
azért olyan halott mind a kettő, mint a föld, a mit most hánytak ki a
sírból.
– Most lássuk, mit tud a másik? dörmögé Zudárné, hátát egykedvűleg a
szekér oldalának vetve s karjait összefonva, mint valami türelmetlen
hangversenyi művész, a ki várja, míg a többiek elvégzik unalmas
számaikat s az ő programmjára kerül a sor.
Iván legelső ordítására látható volt, hogy a kastély két
szegletszobájában hirtelen világosság támadt, azután mind a két
világosság összesietett a középső terembe s ott ismét néhány pillanat
mulva kialudt. Az ablakredőnyök hallható zörejjel záródtak le; csupán
egy tábla maradt középen felemelve.
A megtámadottak készen voltak.
Most Numa Pompilius, most van jó mezejök a dicsőség versenyfutóinak:
rajta, lábtókat a falnak, ütő gerendákat az ajtók ellen, kőzáport a
tetőkre, ahogy az emberek, midőn kezdetben kitalálták a harczot,
küzdöttek egymással; lármával, szitokkal, ordítással pótolva az
ágyúdörgést! Ébren az ellenség.
– Előre vitézek! Itt az óra, melyből számunkra az uralkodás napja
virrad. Bátraké a diadal.
A fellázított tömeg semmit sem hallott e classicus buzdításból, úgy
teletölte minden fület saját ordításával s tolakodott az udvar
belsejére.
Ekkor azon ablakból, melyen közepett félig fel volt emelve a redőny, egy
lövés történt kifelé, melynek csattanására egy pillanatig megnémult a
rút ordítozás s e szünet alatt erős férfihang kiálta ki a lázadókra.
– Ez még csak vaklövés volt. Ha el nem hagyjátok az udvart, golyókkal
fogunk közétek lőni.
– Menjünk innen, édes atyámfiai, menjünk! rebegé a bőrharang. Ha
Széphalmi úr ő nagysága parancsolja. Nem jó vele tréfálni. Hatcsövű
fegyverei vannak, mindegyikben három golyó. Még valamelyikünkben kár
történik. Feleségünk, gyermekeink odahaza. Menjünk haza édes atyámfiai.
Majd reggel deputatiót küldjünk.
A tömeg nagy része osztá ezen jó véleményt s a lőfegyver iránti
tiszteletből kezdett az udvarról kifelé huzódni.
Numa Pompilius a kétségbeesés dühével állta útját a hátráló seregnek.
– Nyomorult gyáva pribékek! Hát egy vaklövés elől visszahátráltok-e?
Tömegestül, «sicut examen apum» egyetlen ellenség szavára. Pih!
gyalázat! utálatos söpredék!
A harczvágyó főnök leköpködte az előtte elfutókat s elhalmozá őket
mindenféle válogatott magasztalással, végre maga ragadott egy fejszét s
azzal fenyegetőzött, hogy ha senki nem megy, ő egyedül fogja a kastély
ajtaját betörni.
A bőrharang átölelte az indulatos hőst, úgy könyörgött neki, hogy ne
koczkáztassa ily vakmerőn az életét. Nem is engedte, hogy az udvarra
bemenjen. Megfogta kezében a fejszét és elszivelte azt a pár rugást, a
mit kapott tőle a huzakodásban.
Zudárné gúnyosan nevetett e tragicomicus jelenet alatt.
– Ugyan miért nem fogjátok meg többen? Hiszen azt akarja, hogy ne
ereszszétek. Nem látjátok, milyen nagy bajába kerül magát azzal a
nyomorék öreg emberrel visszatartóztatni, a kit fél kézzel a földhöz
üthetne, ha akarna. Menjetek az utamból. Nem férfiaknak való az ilyen
tréfa. Az én anyám boszorkány volt, magam is az vagyok. Majd kinyitok én
előttetek minden ajtót szerrel – szóval. Ti csak köszörüljétek a kést.
Azzal felbontá szekerén a gyékényt, mely eddig le volt erősen kötözve, s
könnyeden, mintha csak egy pehelyvánkost venne kezébe, emelte le róla a
kis Elizkét.
A gyermek kezei elől össze voltak kötözve s feje egészen beburkolva egy
vastag gyapot kendőbe, melytől sem látnia, sem kiáltania nem lehetett.
Zudárné lebontá a lányka fejéről a kendőt s parancsolá neki, hogy
egyenesen álljon.
Azután egy félig elégett viaszfáklyát vett kezébe, mely valami
gyászmenetből maradt rája, azt kiütött csóvával meggyujtá s a gyermek
összekötött kezeibe adta, hogy fogja azt.
– Ennek az asszonynak az esze tisztul, dörmögé a borzas Hanák; – világot
gyujt, hogy jobban közénk lőhessenek onnan belülről.
– Ne félj, borzas. Nem fognak rád lőni. Huzódjatok a kapubálvány mögé.
Majd én bemegyek egyedül az udvarra, s kihozom a kigyót a maga odvából
puszta kézzel.
Az ostromlóknak nem kellett sok biztatás az elbuvásra; a mint Zudárné a
kapu alá lépett a gyermekkel, mindenki elhuzódott mellőle, még Bodza
Tamás is.
A gyermeket küldé elől: összekötött keze közt az égő fáklyával. Maga úgy
ment utána. Nem félhetett a golyótól.
Midőn a felnyitott redőnyü ablak elé értek, ott megállítá a gyermeket s
azt mondá neki, hogy térdepeljen le.
Azután erős, felcsattanó hangon kiáltá fel az ablakba:
«Öreg Hétfalusy, itt vagy-e? Ifju Széphalmi, itt vagy-e?»
E kérdésre nem válaszolt senki.
– Hiába magatokat eltagadnotok! Én pörölni jöttem. Folytatni, a mibe
apám belehalt, anyám belebolondult, a régi pert. Hoztam magammal
törvényszéket is, a kit nem fogtok megvesztegethetni. Most én vagyok a
hatalmasabb.
– Takarodjál! hangzott most egyszerre egy rekedt szózat az ablakból,
melyben a vén Hétfalusy hangját lehete sejdíteni.
– Takarodjam innen! kiáltá a némber daczosan. Hát nem saját földemen
állok-e itt? Hát ez a házszeglet, melynek ablakán zörgetek, nem az én
ősi telkemen van-e építve? Nem enyim-e ez a föld? Nem enyim-e ez a kő,
ez a fűszál, a mire tapodok itt?
– Könnyen tied lehet örökre, nyomorult; szólt egy másik hang, az ifjabb
földesuré. Ha nem távozol, rajta halhatsz meg.
S egy puska csöve villant elő a redőnyök közől; a hóhérné észreveheté,
hogy az egészen szivének van irányozva.
Hirtelen odarántotta magához a leánykát.
– Czélozhatsz, Széphalmi. Azért hoztam világot is magammal, hogy lásd,
hová czélzasz. Azzal kivette a fáklyát a gyermek kezéből s annak arczát
megvilágítá vele.
– Ide nézz. Úgy-e szép gyermek? Úgy-e e kék szemek, s vékony ajkak
hasonlítanak valakihez, a kit valaha szerettél? Úgy-e ezt a karcsú,
szelid teremtést kár volna czéltáblának venni ostoba golyók számára?
A kifeszített cső lassankint aláhanyatlott.
– Mit gondolsz, Széphalmi, folytatá a némber, pokoli kárörömmel arczán;
hogy jutott a hóhér neje egy ilyen szende angyalkához, a ki úgy hasonlít
hozzá, mint az angyal az ördöghöz?
– Asszony! sziszegé onnan belülről valaki. Azt sem lehete tudni, melyik
volt? az öreg-e, vagy az ifju?
Zudárné közelebb lépett, egészen az ablak alá.
– Akarjátok, hogy lassabban beszéljek? Megtehetem. Látjátok, már egészen
közel állok, a puskacsővel el lehet érni testemet. De ti nem fogtok én
hozzám nyulni; most én vagyok a vesztegető.
Azzal odatevé a leányka gyönge vállára izmos, nagy széles tenyerét.
– Ez a gyermek most nyolcz esztendős. Mikor ez a gyermek született, apja
megátkozta őt és anyja kidobta és dajkája rábizta a nőstényfarkasra,
hogy gyilkolja meg, vagy nevelje kölykének: a mi mindegy. – Bolond mese;
a vén ordas elvette a porontyot és maga nevelte fel: a vén hóhér nevelt
ártatlan leánykát és védte azt az erdők minden fenevadaitól. Érthető-e
az a mese?
Valami tompa nyögés válaszolt rá vissza.
– A ti házatokba pedig beköszöntött a villám, meglátogatta azt a
veszedelem, hogy párjával volt benne a halott és ki nem fogyott belőle a
siralom. Nem átok volt-e az, a mi rajtatok fogott? – Átok fogott a
házatokon! Mikor bezártátok magatok után az ajtót, akkor úgy sírtatok,
hogy az a koldus, a ki a kapun kívül hálálkodik, nem cserélt volna
veletek.
Az ablakból nem jött semmi válasz.
A pokoli némber daczos alakját fényesen világítá meg a fáklya, mit a
gyermek tartott kezében. Úgy látszott, mintha köröskörül ő vetné az
árnyékot az éjszakára, – a legfeketébb árnyékot.
Egész odalépett már az ablakhoz, úgy, hogy besugdoshatott rajta.
– Nagy urak, büszke urak. Rakjátok le azt a fegyert kezeitekből, mert az
meg nem véd titeket többé. Valami rossznak kell történni ezen az
éjszakán, mert én ingyen nem jöttem ide.
Azzal kivonta keblén átkötött kendője alól azt a fényesre köszörült
kést, a minek az élét oly gondosan próbálgatá az elébb.
– Látjátok a kulcsot? Ez a kulcs a ti szivetekhez, ez a kulcs a ti
palotátok ajtajához. Ez a kés lemetszi a ti büszkeségteket és megaláz
benneteket én hozzám le a porba. Engem agyonlőhettek itt. Az nem nagy
mesterség. De abban a pillanatban, a hogy én elestem, ott áll anyám a
hátam mögött, a vén boszorka és tele torokkal fogja kiáltani a bőszült
nép közé, hogy ez a leány amott kinek a gyermeke? És akkor tudjátok-e,
hogy kinek a szivében áll meg ez a kés legelőször?
Mintha valami fájdalmas nyögés hangzott volna a sötét ablakból alá,
hasonlatos azokhoz, a miket az elhagyott, elpusztult várkastélyok
tesznek, a hol nyög és sóhajt az egész ház és senki sem tudja, honnan
jön az?
A némber halk beszéde alatt a néptömeg bátrabbjai lassankint
beszállingóztak az udvarra, látták, hogy a nő nem fél, ez nekik is
bátorságot adott, néhányan a ház küszöbe mellé mertek vonulni, onnan
hallgatóztak, mit beszél ez asszony olyan suttogva? Ki tudna abból
érteni valamit?
Zudárné odafente a palota-ablak kőtalajához a kést.
– Három pillanatig van idő gondolkozni, szólt most fennhangon. Ha ti azt
mondjátok: legyen vér! lesz vér.
Azzal visszafordult, s ismét a gyermekhez lépett.
Ott állt az a palota küszöbe előtt, ártatlan halvány arczán a vértanúk
égi nyugalmával; az egész rémjelenet őt nem látszott rettegtetni.
Egészen elfoglalta az a gondolat, hogy neki itt meg kell halni.
– Térdepelj le! szólt hozzá a némber hidegen.
A gyermek szót fogadott, letérdepelt. Oda a kastély legalsó lépcsőjére.
– Imádkozzál.
A gyermek áhitattal emelé szemeit az égre s piczi kezeivel az égő
fáklyát maga elé tartva, elkezdé az ájtatos zsolozsmát énekelni:
«Szeretem és áldom az úr Istent,
Mert meghallgatá az én kérésemet.
Könyörgésemre hajtá kegyes szivét,
Melyért imádom őt mind örökké»…
… Sokaknak úgy tetszett, mintha az alatt míg a gyermek reszketeg hangja
a méla dallamokat elzengé, a távolból, tán a tömeg között, vagy valami
rejtekben egy férfi hang kisérné azt halkan, odább nyujtva a versek
véghangjait, mint a templomban szokták.
Ki lehet az?
Senki sem tudta megmondani, honnan jön az ének?
Zudárné testén valami hideg borzongás futott végig. Ez a hóhér hangja
volt!
Eh, őrült képzelet. A tűz közepéből csak nem jönnek sértetlenül elő az
emberek, mint Nabukodnázár zsidó férfiai.
Megkeményíté szivét.
Odalépett az ajtóhoz, s öklével megdöngeté azt.
– Csak három pillanat van gondolkodásra, vén ellenség, ifjú ellenség.
Nyiss ajtót és jöjj elő!
A népség csendesen várta, hogy mi fog történni?
Miért nem lőnek azok onnan a biztos erős helyről?
Micsoda hatalma van ennek a némbernek fölöttük? igazán tud-e ez rontani
a bezárt ajtókon keresztül, ránézéssel, ráolvasással?
«Egy, kettő, három!»
Még semmi nesz.
Ekkor a némber dölyfös tekintettel fordult a néphez s átható szóval
kiáltá hozzájok:
– Ha ők nem szólnak, majd szólok én! Atyámfiai, földieim. Ezek az urak
itt a mi vesztünkre esküdtek. Ők ki akarják irtani a mi fajunkat, hát mi
miért irgalmaznánk nekik? Most nem mi vagyunk az ő hatalmukban, hanem ők
vannak a mienkben! Az ő tulajdon bűnök az én kezeimbe adta őket.
Tudjátok meg, és tudja meg az egész világ, hogy a büszke nagy úr itten,
az a Széphalmi úr egykor kiveté első szülött gyermekét. Ki a mezőre, ki
a fenevadaknak, kiveté, mert félt a gyalázattól, hahaha! Tette ezt
szegény ember valaha? A szegény ember megtalálta a gyermeket, a szegény
ember nem ölte azt el, a hogy rá volt bizva, a szegény ember fölnevelte
azt saját gyermeke gyanánt. És ime most a hatalmas urak mérget hintenek
a szegény ember ivókútjába, hogy veszszen el tőle minden ivadékával
együtt.
A népség növekedő áhítattal hallgatá e vészes szavakat.
Zudárné figyelmét nem kerülé ki, hogy a kastély vasajtajába belülről
kulcsot dugtak s azt halkan elfordíták abban.
Most még hangosabban beszélt.
– Itt térdepel előttetek a hófehér-asszony leánya. Ki szülte ezt, ki
adta neki? Nagyságos úri kisasszony, a ki nem más, mint Hétfalusy
Benjámin leánya, a kit az Isten haragja ütött meg, testvérgyilkos
gyermekével együtt. Én neveltem és ápoltam a gyermeket, s mi volt a
köszönet érte? Az, hogy most meg akarnak ölni mindnyájunkat e nagy urak,
megmérgezik ételünket, italunkat; hogy eltemessék gyalázatos titkaikat.
Ime én kibeszélem azokat; tudja meg minden ember. Ez a leány Hétfalusi
unokája. Ez a leány a mi hatalmunkban van, ha valakinek közőlünk egy
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Szomoru napok: Regény - 13
  • Büleklär
  • Szomoru napok: Regény - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4062
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2132
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4220
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2012
    33.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4050
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2103
    31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4140
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1978
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4164
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1877
    38.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4197
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1999
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4154
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2010
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4037
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2135
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4038
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2029
    33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4194
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1987
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4010
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1937
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4127
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1978
    32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4106
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2013
    32.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 2241
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1252
    37.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.