Szomoru napok: Regény - 06

Süzlärneñ gomumi sanı 4197
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1999
34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
56.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
enyimben, mert ártatlan vér foltjait érzed rajta.
– Igen, igen! hörgé az erős ember, eltakarva arczát kezében.
– Te kivégezél egy elitéltet, a kinek ártatlansága később napfényre
jött.
– Úgy van. Szivembe látsz. Úgy van minden.
– És ez a gondolat most nem birja elhagyni lelkedet, ott van a helye
homlokodon.
A bakó homlokán mélyen látszott e perczben az egymást keresztté vágó
baljóslatú redő.
Az ifju odatevé hűs kezét égő homlokára a férfinak.
– Pedig ki tudja, miért rendelte azt így az úr? Ki tudja azt, hogy a
vaktában kivégzett nem érdemelte-e meg büntetését? Nem volt-e gonoszabb
szivében, mint az, ki a vértettet végrehajtá; nem óhajtá-e apja halálát,
gonoszabbul vétkezve, mint az, ki ez óhaját teljesíté? Keleten egy bölcs
király egykor tizenkét rablót akasztatott fel az országút mellé s őröket
rendelt éjszakára oda, a kik a hullákat őrizzék. Az őrök elaludtak s
azalatt a rablók társai fővezéröket levágták a kötélről és ellopták. A
felébredt őrök büntetéstől féltökben egy azon jövő pórt akasztának a
hiányzó hulla helyébe. Egy ártatlan embert. És ime, a midőn a pór
öszvérén megvizsgálták a málhát, abban egy meggyilkolt utas véres
tetemeit lelék meg. Ez volt az Isten itélete! – De hátha valóban
ártatlan volt az ifju, a ki igaztalanul öletett meg? Ah, ki mondja akkor
azt, hogy a halált büntetésül osztogatja az ég? Hátha jutalmul volt az
ráküldve. Rég időkben egy istenfélő pár ikerfiainak Istenhezi hűségeért
a legnagyobb jutalmat kérte az égtől, s reggelre halva voltak
mindketten. Ki tudja, minő sorstól őrizé meg az ég e csapással? Nem lett
volna-e silány, elvetemült? nem veszett volna-e el nyomorban,
elkárhozottan? nem lett volna-e egykor öngyilkossá? nem veszett volna-e
ugyanazon vérpadon méltán, megérdemelve halálát? Erre csak az felelhet,
ki a meg nem történt jövendőket tudja. Mi pedig homály által látunk, és
tükörből csupán, s még azt sem tudjuk, mikor sirjunk, mikor nevessünk.
Az ifju elvevé kezét az öreg homlokáról s ime azon el volt simulva a
gonosz ráncz, a bakó könyes szemekkel tekintett fel a magasba s kezeit
összetéve ziháló nagy mellén, halkan kezdé el rebegni:
«Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben.»
Az ismeretlen ifju felemelé őt gyöngéden az «amen» után, a kis halvány
leányka átölelte a vén ember karját, úgy simula hozzá.
– Nem az ég irgalmát hirdető angyal-e ez itt körüled? szólt az ifju a
szép gyermekre mutatva. Nem úgy küldötte-e őt az ég le hozzád, tudtod,
sejtelmeden kívül; anélkül, hogy tudnád: honnan jött?
A férfi megtépte keblén ruháját és azt mondá:
– Olvass szivemben. Te mindent jól tudsz, uram.
Az idegen most a leánykához fordulva, őt szólítá meg nyájas,
bizalomgerjesztő szóval.
– Jó gyermekem, szólj odakint a cselédnek, hogy lovamat, mely a kapun
kívül maradt, vezesse be valami födél alá, ne ázzék kint a zivatarban.
– Majd magam bevezetem, szólt a gyermek és enni, inni adok neki.
– Köszönöm leánykám.
A kis Erzsi valamit keresgélt a falszekrényben, s ezt kötényébe rejtve,
ment ki.
Az idegen utána nézett, míg az kilépett az ajtón; azután ünnepélyes
csend maradt a szobában, az ifju hallgatva nézett az öregre, mintha
várná, hogy beszéljen.
Zudár Péter kis idő mulva az ajtóhoz lépett, s kinyitá azt; a konyhában
sötét volt már.
– Alszanak már, suttogá félig az idegenhez, félig magához intézve
szavát. Az asszony aludni ment; a legény a lovakhoz; a gyermek kinn fog
maradni a konyhában, valami dolga lesz; már tudom. Van időnk beszélni,
jó uram. Kinn éjszaka van és zivatar; úgy sem bocsátanám önt ma tovább.
– Üljön mellém.
Az öreg csak unszolásra fogadott szót és leült az ifju mellé.
– Én vén vagyok uram, de hajam igazat mond: nagyon sokat éltem. Apám is
bakó volt, nagyapám is az. Úgy maradt rám a «mesterség» örökségül.
Ifjabb férfiéveimben könnyelmü, szilaj valék; szerettem a tivornyát, a
bort, az örömöket. Valami nehéz, kimondhatatlan teher nyomta szivemet
örökké, valami elkábító sötétség, a mit űztem volna magamtól, a hogy
tudtam. Ez a nehéz léleknyomás, ez a fárasztó homály mindig kínzóbb
kezdett lenni rám nézve, a hogy az évek szomorú emlékei szaporodtak, és
én annál inkább ittam a bort és annál jobban ordítottam a trágár
tivornyadalokat, hogy ne halljam azokat a csöndes sóhajtásokat magam
körül, a mik olyan rémségesen bántottak, mikor semmi hang nem volt
szobámban, mikor egyedül maradtam. Azért csufoltak is ismerőseim, hogy
olyan ember vagyok, a ki egymagában danol és iszik késő éjszakán is,
mint a hogy csufoltak később, hogy egyedül zsoltárokat énekelek.
A férfi nagyot sóhajtva pihent meg, mintha szétágazó eszméi fonalát
keresné.
– Látott ön talán egy asszonyt odakinn? Ez az én nőm. Megházasodtam, azt
gondolva, hogy a lelkemnek nyugalmat fog adni. Az a képzeletem volt,
hogy ha nekem egy gyermekem lenne, milyen boldog tudnék lenni akkor,
volna valami, a mi az élethez, a világhoz visszakössön. Nem, az nem
fogná utált sorsom átkát örökölni tőlem; választanék neki pályát, melyen
boldog lehessen, melyen becsüljék, tiszteljék; szereznék neki vagyont,
neveltetném tőlem és házamtól távol, hogy derék, művelt, okos ember
legyen belőle. Pár évig voltak ilyen ábrándjaim. Ezekben olyan boldog
valék. Lelkem egészen felderült a reményektől. Azután – újra elkezdtem a
keserves ivást. A gonosz emlék még jobban elkezdett gyötörni és a jó
remény még jobban elhagyott, mert a nő szivében, oh uram, élet és halál
van, ki az egyiket, ki a másikat leli meg benne. Újra kerülgettek az
éjszakai suttogások, a némasági nyögés, a rettegett magányos hangok, a
mik ébren és álmomban üldöztek és én ittam és daloltam újra.
Az ember két kezébe hajtá csüggedt fejét. Még most is meghajolt ezen
sulyos emlék alatt, ha visszagondolt rá.
– Egyszer azután elkezdtem siket lenni. Valami folytonos zúgás lepte meg
füleimet, mely örökös kábultságban tartott. Nem értettem a szót, ha csak
a beszélő ajkaira nem néztem; nem vettem észre, ha valaki bejött hozzám,
csak a midőn hirtelen megláttam. Oh ez valami borzasztó kín, a siketség!
A világból ki van zárva az ember, jobban, mint a vak. Titkoltam eleinte
a bajomat, nehogy csufot üzzenek belőlem miatta. A siketség iránt
senkinek sincs szánalma. Azt hittem, hogy ha két ember halkan beszél
előttem, rólam árulkodnak; féltem elaludni, attól tartva, hogy
megölhetnek, anélkül, hogy meghallanám, ha valaki rám töri az ajtót; és
azután az éjszakában, a sötétben, a magány-, némaságban, annál jobban
hallottam azokat a nyögéseket, sóhajtásokat, miket kívülem nem hallott
senki. És hiába ittam, hiába daloltam; minden pohár bor után mintha
mélyebben merültem volna egy zúgó, feneketlen tengerbe alá, s végre
saját ordításomat sem hallottam többé. Ekkor megrendült bennem a lélek,
kétségbeesve vetettem magamat ágyamra, és először életemben jutott
eszembe, hogy imádkozzam. Nem tudtam egyebet, mint: «én Istenem! én
Istenem!» és a kezeimet tördeltem és a könyeim csorogtak.
Még most is kicsordult a köny e szavaknál a bakó szeméből.
– Ezen az éjszakán csendesen elaludtam, semmisem háborított. Több óráig
úgy aludtam, mint egy halott, s csak arra ébredtem fel, hogy egész
arczom nedves volt. A mint arczra voltam feküdve, a vér orromon, számon
megindult és egész fekhelyemet ellepte. Fölkeltem, egy nagy dézsa vízben
leöblítém arczomat s érzém, hogy fejem egészen megkönnyebbült; nem
hallom azt a tenger mélységéből jövő zúgást magam felett többé, nem
suttognak, nem sóhajtanak körülöttem, hanem a helyett hallok a csendes
éjszakában – gyermek-sirást… Gyermek-sirás az én házamnál! Azt hittem,
ez is csak ábrándjaim hangja, hisz én siket vagyok, s az üldöző rém
helyett, most csalogató rém hangzik fülembe. De a gyermek-sirás újra
áthallatszott a mellettem levő szobából, melyben nőm szokott aludni. Mi
lehet ez? odaléptem, s ime lépteim halk csoszogását is hallám. Még
halkabban kellett lépnem. Még halkabban; a lábam alatt nyikorgó palló
neszét is hallottam. És közbe folytonosan a gyermek-sirást. A szoba
általam volt bezárva tolózárral; halkan kellett félrehúznom, hogy a nesz
ne hallassék; halkan nyitám fel az ajtót. És ime a szoba közepén, az
asztalon egy kisded csecsemő volt letéve, a mécs lobogó világot vetett
arczára; alig lehetett több pár hónaposnál. Finom pólyába volt burkolva,
hímzett ingecske rajta, kis gömbölyü fejét gyöngyös főkötő takarta, mely
alól oly szépen göndörültek elő a finom aranyszálhoz hasonló fürtöcskék.
Mint azok a kis festett angyalok, a kiknek csak a fejök van künn az
égből.
Az ismeretlen oly érzékenyen mosolygott a vén bakónak e gyermeteg
szavára.
Zudár Péter arcza ezután újra elkomorult, székét közelébb huzá
vendégeéhez s halkan folytatá:
– Nőm nem volt a szobában. Ágya üresen állt s félig nyitva hagyott
ajtaján át kivehetém, hogy a konyhában nagy tűz lobog; a tűzhely mellett
nőm foglalkozik, és annak anyja, egy ravasz, gonosz vén asszony, kit a
vidék boszorkánynak tart. Mit mívelnek ily késő éjszaka? A fiatal
asszony egy serpenyőt tartott a tűzre, a vén mindenféle növényt hányt
abba. Nem volt mitől tartaniok, mégis suttogva beszéltek egymással és
félve tekintgettek körül. Én nem tudtam, mi adta nekem akkor azt a
gondolatot? hirtelen ölembe vettem az asztalra tett kisdedet s átvittem
azt szobámba, ott lefektettem ágyamra, kezébe adtam elveszett
csörgetyűjét, mire az megszünt sírni. Azután leskelődtem, hogy mit
csinálnak az asszonyok tovább; a serpenyő tartalma főtt, zuhogott a tűz
felett, ha néha kicseppent, olyat lobbant tőle a láng, a vén egy nagy
kanállal fölözte. Azonközben beszélgettek. «Nincsen-e valaki ébren?» –
«Minden alszik.» – «Hát a vén dög?» – «Részeg az most, s olyan süket,
hogy a trombita-szót sem hallja.» Végre elkészültek vele, kitöltötték
egy szilkébe s jöttek a szobába mind a ketten. Én ott álltam a szoba
közepén. Mintha az Isten nyila ütött volna közéjök! A vén elejté a
szilkét, az ifjasszony dühösen támadt rám: «Süket disznó, hová tetted
azt a gyermeket!» – «Ne kiabálj jó asszony olyan nagyon, mondám neki,
mert lassabban is megértem.» – «Hová tetted azt a gyermeket?» – «Jó
helyen van, ne féltsétek.» – «Őrült bolond, szerencsétlenné teszesz
mindnyájunkat, nem tudod, hogy mit cselekszel?» «Azt nem tudom, de
annyit tudok, hogy e gyermek, akárhol vettétek, kezetekbe nem kerül
többet. Én magamhoz vettem és gondját fogom viselni, s a ki be mer érte
a szobámba lépni, annak majd eszébe juttatom, hogy én vagyok a bakó!»
Azzal szobámba mentem s bezártam azt; az asszonyok átkoztak, dörömböztek
az ajtómon, a vén boszorka fenyegetett, hogy mindenféleképen megront; én
pedig szép csendesen elővettem tejfőző gépemet, kenyérmorzsából és
tejből pépet főztem borszesz mellett; mikor készen volt, ölembe vettem a
kisdedet és szépen megetettem őt magam, azután csináltam neki bölcsőt a
gerendára kötött lepedőből, elringattam, elaltattam és reggelig elnéztem
hogy alszik?
A bakó egy kis záros szekrényből valami papirba tekert csomagot vett ki
e szavak után, s azt sokszoros kötelékeiből kicsavargatva, szétterjeszté
az idegen előtt.
Egy finom gyermek-ingecske volt abban, piczike harisnyák, és egy tarka
gyöngyből hímzett főkötő; mindenik darab egy piros E betűvel jegyezve.
– Emlékül tartogatom ezeket magamnál. E kis fodros ingecske, e
nefelejtsekkel és rózsabimbókkal hímzett főkötő drágább énnekem az élet
minden kincseinél; mert ezekkel kezdődnek lelkem nyugodtabb órái. E
gyermek mellett megtanultam imádkozni, uram. Valami azt súgta lelkemnek,
hogy e gyermeket az ég küldte nekem. És úgy kell lenni. Senki sem szeret
az ég alatt, csupán csak ő. És én sem szeretek senkit, semmi mást a
földön. Soha sem kutattam, ki gyermeke lehetett, sőt rettegtem attól,
hogy valaha rá fognak találni, s visszakövetelik tőlem. De annyi év óta
nem kereste senki. Úgy hiszem, rossz anyja volt, a kinek azt mondták,
hogy meghalt, s megnyugodott benne. Sőt talán ő akarta, hogy megöljék.
Oh uram, a hóhér házán kívül születnek azok, a kik a hóhér küszöbénél
végzik életöket. – Soha egy órára sem hagytam el magamtól e gyermeket.
Én tanítottam járni, beszélni, én készítettem neki ételt, később pedig ő
énnekem. Senki kezéből meg nem enném a főtt ételt, mint az övéből. Míg
nagyon kicsiny volt, én virasztottam ágyánál, ha aludt; most ő vigyáz,
míg én elalszom. Mikor útra megyek, velem jő, el nem marad tőlem soha.
Csak az aggaszt, ha néha rágondolok: mi lesz belőle, ha meghalok, mi
lesz belőle, ha felnő?
Az ifju érzékenyen szorítá meg az öreg kezét s indulatáruló hangon mondá
neki:
– Legyen ön nyugodt. Ön jó atyja volt a leánynak; ha ön meghal, én jó
anyát fogok neki adni. Írja ön fel magának e nevet: «Kamienszka Mária,
Lembergben.» Bármikor fog ön e czím alatt e tárgyról írni, az válaszolni
fog rá s értesülve lesz felőle. Talán korábban is fog írni, mint ön
kérdené.
Az öreg ember kezeit csókolá az ifjunak s szótlanul rebegé érthetetlen
áldása hangjait hozzá.
E perczben nyilt az ajtó s a kis Erzsike bejött, egy tálczán két pohár
borlevest hozva a konyháról.
Az illatos gőzölgő italt oda helyezé az asztalra, hófehér abroszkát
terítve alája, s nyájas édes hangon kinálgatá az idegent, hogy fogadja
el azt, bizony fölmelegszik tőle.
Az idegen megveregeté nyájasan szép szelid orczáját, megcsókolá szőke
fejét, s ráköszöntve a poharat a gazdára, egy férfias hajtással kiüríté
azt.
– Igen jó volt, kis gazdasszonyom. Egészen fölélénkíte.
A vén embernek több kinálás kellett, elébb megkóstolá azt leánykája,
hogy kedvet szerezzen neki hozzá. Látszik, hogy nagyon elkényeztette
fogadott apját.
Zudár Péternek egészen felderült az arcza.
– Oh uram! szólt az idegenhez; én még soha sem éreztem magamat úgy,
miként most; olyan könnyű a lelkem, mintha semmi teher sem fekünnék
rajta. Embernek érzem magamat. Meddig fog ön nálam maradni? Bár sokáig
lehetne.
– Nem tehetem, jámbor férfi; hivatásom tovább siettet. Vannak-e önnek
legényei, kik tán óhajtanák a lelki vigaszt?
Zudár Péter arcza elsötétült e szóra.
– Csak egy van. – Arra ne vesztegesd az Isten igéit, uram, nem kell a
kenyeret az ebnek hányni.
– Másik nem volt?
– Nem rég késő este vezetett amaz egy idegent házamhoz. Reggelre,
mielőtt láthattam volna, megszökött a padláson keresztül, maig sem tudom
miért? sem azt, hogy hova lett? Nem első eset az ilyen.
– Úgy küldetésemet e háznál bevégeztem, szólt az ismeretlen önkénytelen
felsóhajtva. Fogadja ön tőlem e kis imakönyvet emlékül, valahányszor
olvasni fog benne, vigaszt találand abban. Táblájára van azon hölgy neve
irva, a kit el nem kell önnek felejtenie.
A férfi ajkához szorítá a könyvecskét ájtatosan s elrejté azt
szekrényébe.
– Hát én mit adjak, mit adhatok hálául önnek, lelki jóltevőm, Isten után
ujjáteremtőm? Mit adhatok én?
Az idegen hirtelen válaszolt:
– Ha szabad kérnem valamit: adja ön át nekem kincsei felét, a kis
hímzett főkötőt.
A bakó egy perczig meg volt lepetve, azután hirtelen kibontá újra a kis
tekercset, elővette a gyöngyös főkötőcskét, megnézte, egy könye esett
rá, megcsókolá, azután szótlanul nyujtá át az idegennek.
– Ha nehezére esik önnek megválni tőle, nem viszem el.
– Jó helyen lesz, susogá az öreg, s odanyomta azt az ifju kezébe, ki
eldugá a kis ereklyét mellénye alá.
– És most Isten önökkel, pihenjenek le, késő az éj. Nekem még reggelig
nagy utat kell tennem.
A bakó maga akart vele menni, hogy lovát felnyergelje; az ifju
visszautasítá.
– Majd felköltöm a legényt; szóm van hozzá!
– De az ebek harapósak.
– Engem nem bántanak.
Az idegen nem engedte magát kikisérni; a konyhában felvevé köpönyegét,
megmagyaráztatá magának, hogy hol alszik az istálló mellett a legény,
kezébe vevé a meggyújtott lámpát s azzal kiment az udvarra.
A komondorok, a mint rájok nézett, félénk, nyugtalan morgással húzódtak
el előle s a ház háta mögé futva, ott kezdtek el vonítani. Bűbája volt
csodás szemeinek emberre és állatra. – Benn a szobában éneklé a bakó:
«ne jőjön addig szememre álom».
Az ifju sietett a hóhér-legény szobája felé. Útközben találkozott a
menyecskével. Megcsipte az orczáját, s a vállára ütött.
– Ej be hamis legény maga!
A némber bepöndörült a konyhaajtón, rá hagyva a vendégre, hogy keresse,
a mit akar.
Rátalált. Csak oda kellett neki bemenni, a honnan amaz kijött. Iván úgy
tett, mintha aludnék.
– Héj öcsém; talpra! kiálta rá az idegen s megránczigálta üstökét, hogy
az ijedten nyitá fel szemeit.
– No! micsoda ez? Mit bánt maga engem?
– Mit-e? Te sehonnai, azt majd mindjárt megtudod; kelj fel.
A legény nem sietett az engedelmességgel.
Az idegen nem szólt neki többet, hanem pofon ütötte innen is, túl is,
hogy jobbra-balra lódúlt tőle a feje.
Iván erre dühödten ugrott fel fekhelyéről s bántójának rohant, de az oly
ügyesen, mint a kigyó, torkon ragadta jobb kezével, s odaszorítá fejét a
falhoz, míg balkezével egy öblös pisztolyt tartott az orra elé.
– Meg ne moczczanj semmirevaló, vagy ide ragasztalak a falhoz, mint egy
festett képet.
A legény el volt rémülve a váratlanul erős markolástól s a neki szegzett
fegyvertől s féltében szepegve kérdezé:
– De hát uram s én Istenem, mit vétettem én önnek? Kicsoda ön? és mit
akar?
– Ki vagyok? Rendőr vagyok; gazember! egy szökött katonát üldözök, a kit
te rejtettél el; mondjad, hova tetted?
Iván kezdett az első ijedtségből magához térni.
– Hiszen megmondom, kérem; csak ereszszen el, igaz, hogy én egy szökött
katonát csaltam ide, de nem azért, hogy én elrejtsem.
– Nem azért hoztad ide, hogy elrejtsd? Hazug kutya. Mondj még egyet; még
egy ilyen szépet, ha azt akarod, hogy a lovamhoz kösselek, úgy vigyelek
el Dukláig. Hova tetted hát?
– Elmondok mindent, nagyságos rendőr úr; én igaz ember vagyok. Igaz,
hogy ide csaltam azt az úrfit; egykor inasa voltam, később együtt
katonává lettünk; engem azután elbocsátottak, mert megvakultam. Igazán
mondom, akkor vak voltam. Bízott hozzám a fiatal ember, s nekem
könyörgött, hogy rejtsem el, a mint meglátott Duklában az utczán.
– Mit kerestél te Galicziában?
– A gazdám küldött lovakért, de nem kaptam nekünk valót. Bizony mondom,
igazat mondok.
– Tudtad, hogy az az ember miért szökik?
– Igenis, mert a kapitányát meglőtte, egy asszony miatt.
– Hallottad az asszony nevét is?
– Hallottam, de már elfelejtettem.
– Hazudsz. Tudod. Mondd ki!
– Mondom már. Jaj a torkom! – Kamienszka grófné.
– Tőle hallottad?
– Nem, csak úgy gondolom, mert annak irt levelet a futás közben, én
velem adatta a postára; bizonyosan arról akadtak a nyomába.
– Arra semmi gondod. Hol van most az az ember? Ne hazudj, mert megtudom,
s akkor véged.
– Jó helyen van már, nagyságos rendőr uram. Innen még az nap megszökött,
de én feladtam őt s elfogták a tulajdon apja házánál.
Az idegen dühösen vágta oda a ficzkó fejét a falhoz, s azután a földre,
s egyet rugott rajta.
– Feladtad őt? Nesze, te utálatos kutya!
– De hát, uram. Miért üt ön most? Hiszen jól cselekedtem, elfogattam s
bezárták, ki is van téve a siralomházba már. Mit vétettem én ezzel
önnek?
Az idegen parancsolt indulatának, s leküzdve dühét, hidegen válaszolt:
– Mit vétettél? bolond! Azt vétetted, hogy én most hiába fáradtam s
elvesztem a jutalmat, a mi a szökevényre ki volt tűzve. Csak te még
egyszer ártsd magadat az én dolgomba.
Fogcsikorgatva szorítá öklébe a pisztolyt, olyan kedve lett volna
legalább az agyával egyet ütni a legény feje búbjára.
– Eredj! Nyergeld fel gyorsan lovamat.
Iván örült, hogy a szűk szobából kiszabadulhatott, a hol olyan közel
érte őt a veszedelmes látogató mind a két kezével s ment a paripát
fölnyergelni, melyre azt az észrevételt tevé, hogy ez egy kicsinyt
nagyon is jó egy titkos rendőr alá.
Az idegen nem várhatta, míg elkészül vele, maga is segített neki. Azután
gyorsan felszökött lovára s valamit nyujtott feléje.
– Nesze.
A legény félre kapta a fejét, azt gondolta, megint pofont kap.
Az idegen egy tallért vetett a lábaihoz.
– Kapd fel, kutya. Fáradságodért. Nyiss kaput.
A ló tele fecskendé szemét száját sárral. Az idegen tova robogott.
A távozó lódobogásnál a bakó gondolá magában:
– Ez egy menyei kegyes ifju vala.
A menyecske így sóhajtá:
– Ej, be csinos gavallér volt.
A legény dühödten dörmögé:
– Ez egy pokoli sátán.
És azzal fölvette a tallért, megtörülte, zsebre tevé s azután dühében
neki esett a házi komondornak, kiütötte az egyik fogát: ráfogta, hogy
nem akar ugatni…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Hétfalusy-háznál még mindig tart a gyász. Az orvos minden nap
kilátogat a fővárosból. Egyik fogat kihozza, a másik beszállítja. Két
beteg is van. Az ifju Széphalmi ugyan fenjár, olyan mint a féregrágta
virág; csak látszik benne az élet. Az öreg Hétfalusy ellenben nagyon
megadta magát bajainak, ágynak feküdt és gyakran a nehéz kórság töri.
Az orvos, tekintetes Sarkantyús Lőrincz úr, naponkint odateszi az ajtóba
nagygombú nádpálczáját, megdörzsöli zsebkendőjével rövidre nyirt szürke
haját, megtapogatja az ütereket, ír recipéket drága jó kenetekről,
boronyákról, szörpönyekről; rendel fürdőket, hólyaghuzókat, löveteket és
zuhanyokat; és még sem akar használni semmi; a két férfi napról-napra
jobban enyész. Bizony csak arról van még szó: melyik fogja a másikat
eltemetni?
Egy reggelen, midőn már dr. Sarkantyús megfőzeté a fürdőket, egy könnyű
hintó hajtatott be a kastély udvarára, melyből a mi ismeretlenünk szállt
ki, ezuttal divatos fekete kabátba öltözve, finom kecskebőr czipőkkel
lábain; hátrafésült hosszú haja, mely kétfelől fülei mögé volt simítva,
s igen éles szemüvege különben is eléggé elváltoztaták előbbi alakját;
mihez ama jellemzetes hideg, mozdulatlan szeglet az ajkak mellett, a
homlok közepén a két szemöldök közötti vékony vonal, a vont arcz
komolysága tökéletessé tevék a csalódást. Egy tudós, egy tapasztalt
bölcs férfi, egy világjártas orvos áll előttünk.
Széphalmi úr után tudakozódék.
Azt előhivták a cselédek. Egy összerokkant, koravén férfi lépett elő,
arcza kétfelől beesve, ajkai elhalaványulva; szemei merően kiülnek és
sokat elvesztettek kifejezésteljes fényükből.
Az idegen egy levelet nyujt át neki az első üdvözlet után; Széphalmi
engedelmet kér, hogy elolvashassa. Kezei egyre reszketnek, míg a levelet
feltöri.
Komája, Ligety Ambrus írja azt neki, tudósítva róla, hogy a levél
átadója egy hirhedett orvos, ki most jön Francziaországból és delejjel
gyógyít. Engedje meg neki, hogy kisérletet tegyen az öreg úrral; neki
okai vannak hinni, hogy ez nem lesz sikertelen. Széphalmi nagyot
sóhajtott s bevezeté az idegent a terembe, ott inte neki, hogy foglaljon
helyet. Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.
Azután Széphalmi egy mellékterembe lépett s ott találva doktor
Sarkantyús urat, közlé vele az egész levelet.
Doktor Sarkantyús azt mondá neki, hogy Ligety szolgabiró nagy szamár, a
franczia doktor még nagyobb szamár, de legeslegnagyobb szamár lesz az
öreg úr, ha meggyógyul tőle. Ám próbálják meg.
Nem állhatá meg, hogy mégis ki ne menjen, megnézni ezt a csodabogarat, a
ki az ujja hegyével akar gyógyítani.
A fiatal ember finom udvariassággal üdvözlé őt, míg doktor Sarkantyús
azt a tréfát vette magának, hogy elmondá neki:
– Ű-le koma, itt a kű.
Az idegen megütközve nézett rá: nem értette azt a francziát.
A doktor meg akarta neki mutatni, hogy igazán is tud francziául. Még
Napoleon idejében tanulta.
– Vuz-ét – őn – medeszén? Monszjő.
– Oui, monsieur collége.
– Ördög a collegád, nem én. Vuz – ét őn – magnetizor? moszjő.
– Oui, mon cher bonhomme.
– Szet – űn – sarlatáneri! monszjő.
– Comme tout la médecine, monsieur.
Doktor Sarkantyús hátra tette a két kezét, végig nézte a fiatal embert,
először alulról fölfelé, azután fölülről lefelé; megrázta rá a fejét, s
azzal ott hagyta a faképnél.
Széphalmi újra kijött az idegenért s kérte, hogy lépjen be vele a
beteghez.
A mellékszobában, hol az öreg Hétfalusy feküdt, le voltak eresztve a
függönyök, a padozat szőnyegekkel fedve, hogy semmi fény, semmi hang ne
zavarja a szenvedő nyugalmát.
Ha ugyan nyugalomnak lehet azt nevezni.
A magasra vetett ágyon feküdt egy mozdulatlan alak, lehunyt
szempillákkal, maga mellé tett kezekkel; erőtlen, mozdulatlan darab
föld, csak annyiban rosszabb a többi földnél, hogy ennek még öntudata is
van.
Az ismeretlen odalépett ágyához, megfogta egyikét azon hideg
csontkezeknek, megtapintá üterét, rátette homlokára kezét. Mintha egy
hullával bánt volna, szemeit sem nyitotta fel az, alig vert erében a
vér, alig lehetett észrevenni, hogy lélekzik.
– Így szokott naphosszant feküdni, mondá Széphalmi az idegennek.
Az ifju lerakta gyűrűit kezéről, egy pohár vizet kért s ujjai hegyét
végig huzogatta annak szélein, azután ismét az öreg szemöldein és
halántékain lefelé.
Széphalmi kétkedő arczczal állt mellette; az ifju észrevette azt
tekintetéből.
– Ön is szenved, uram. Az én rendszerem önt is meg tudná gyógyítani.
Széphalmi keserűen mosolygott. Galvanizált halottak mosolyognak így.
– Számomra nem termenek a füvek írt.
– Nem is durva anyag az én gyógyszerem. Látni fogja ön. Egy óra mulva
tapasztalni fogja hatását. Önök betegsége valamiben hasonlít egymáshoz.
– Hogyan?
– Úgy, hogy mindkettőnek egy oka van. Önöknél a baj fészke a lélekben
rejlik, mindkettőjöket nagy csapások érték, ön nejét és két gyermekét
veszté, az öreg úr leányát és két unokáját.
A kóros öreg hosszan, mélyen sóhajta e szavakra, de még mindig lezárva
tartá szemeit. Széphalmi leült egy asztal mellé s fejét tenyerébe
rejtve, sírt.
Az ifju ismeretlen halkan hordozá ujjait a pohár szélén, mely kisértetes
nyögéssel hangzott bele; a víz delejes lesz nemsokára s akkor egyszerre
hatni fog.
– De van a veszteség fölötti fájdalomnál még egy gonoszabb betegség is:
a megbánás. Önöket egy keserű mult emléke bántja, a mi
visszahozhatatlan. Önök nem szerették mindig úgy a gyermeket, az unokát,
miként most, midőn ez a kettő meghalt, és ez fáj legjobban.
A beteg Hétfalusy e szókra felnyitá szemeit merően s a beszélőre bámult
velök.
Széphalmi szomorúan rebegé:
– Oh uram, miért kínoz ön e szavakkal bennünket? Szegény öreg szivének
ez fáj!
– Látom. Már kezd éledezni. Az orvosság erős; de épen így hatásos.
Fájdalmai támadnak, épen a fájdalmakban van a betegség crisise. Csak
néhány cseppet e vízből. Így. Nem sokára még erősebb lesz a visszahatás;
a kór vonaglani fog, nyögni; arczán hideg veríték fogja kiütni magát; de
azután le fog csillapulni és meggyógyuland, ha Isten is megsegít
bennünket.
Az ifju folytatá a víz delejezését.
– Legnagyobb fájdalma a betegnek azon emlékből származik, mely neki azon
éveit juttatja eszébe, a midőn megholt leánya önnel megismerkedék.
– Mit tud ön ez évekről, uram? kérdé meglepetve Széphalmi.
– Annyit, a mennyit kell egy orvosnak megtudni, ki betegei szivét
gyógyítja. Ő nagyon ellenzette leánya házasságát önnel. És ezt rosszul
tevé. Az igaz útról eltiltott érzelem tilos útakat keres. Önök
megtalálták ezt az útat.
– Uram!
– Csendesen. A beteg nyüzsög. A gyógyszer hatni kezd. A tilos viszonynak
el nem titkolható következése lett. Ön neje anya lett, mielőtt önnek
neje lett volna. Bocsánat, uram, mint orvos beszélek.
Széphalmi alig hallhatóan rebegé:
– Honnan tudhatja ön ezt? (A mi olyan mélyen rejtett titok gondolá utána
magában, míg az agg erőlködve látszék ágyában fölemelkedni, hogy a
beszélőt hallgatásra kényszerítse).
– Ez erősen hat, erősen, szólt az ifju, megtapintva a kóros üterét.
Tizzel többet üt egy percz alatt, mint az imént. – Hétfalusy úr, a midőn
e rossz hirt megtudta, iszonyú indulatba jött, ő erős szenvedélyű ember;
azt mondá leányának, hogy ha ez meg nem öli gyermekét, meg fogja ő ölni
mind a kettőt! Máshoz akarta adni nőül. Gazdag, magasrangú úrhoz. A
balesetnek titokban kelle maradni. A leány nagyon szerencsétlen volt.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Szomoru napok: Regény - 07
  • Büleklär
  • Szomoru napok: Regény - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4062
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2132
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4220
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2012
    33.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4050
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2103
    31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4140
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1978
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4164
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1877
    38.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4197
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1999
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4154
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2010
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4037
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2135
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4038
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2029
    33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4194
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1987
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4010
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1937
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4127
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1978
    32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4106
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2013
    32.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 2241
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1252
    37.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.