Szomoru napok: Regény - 01

Süzlärneñ gomumi sanı 4062
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2132
31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XVIII. KÖTET
SZOMORU NAPOK
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894
SZOMORU NAPOK
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894


I. A HALÁLMADÁR.
Halál! Halál!
Jaj annak, a ki született! – Jaj annak, a ki meg nem halt! –
Az Isten keze nehezül…
Halál! – Halál!
Véres napok, fekete éjszakák jönnek. A pusztulás angyala szárnyára kelt…
Halál! Halál!
Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormán ülve
jövendőt mondjon a benne lakozónak?
Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág-sütötte
ablaknak repüljön s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer
elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjellátó nagy szemeit
kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az
örökkévaló álomra?…
Mi kinozza a lánczra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon,
minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kisértetre
ugatna, ki gazdája küszöbén ki s bejár, a házat kerülgeti, s az ablakon
beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan
állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar? ki számára
ásta meg azt? ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?
Midőn éjjelenkint az alvó szobában az asztalok, ágyak, butorok
elkezdenek ropogni, pattogni, ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a
deszkák? Éreznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete butortól, melynek
neve koporsó?
Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly
léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző
emberi lélek?
Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely ha lelke kifordult
helyéből, akkor felébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ
nyílik meg előtte, s míg a multakat elfelejteti, megtudja a jövőket, míg
saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?
* * *
Ki Hétfalu egyetlen hosszú utczáján végig megy, három házat fog ott
észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy bennök senki sem lakik.
Az első kívül van a falun, egy magas zöld dombon, mely körül nyugodtan
legelész a falu tehén-csordája, s csak olykor hőköl vissza egy-egy
tulok, ha legelés közben a fűben elfészkelt fehér csontvázat, vagy
kitört ökörszarvat talál.
A háznak nincsen teteje, a korom, mit falán végig mosott a sok évi
esőszakadás, mutatja: hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak
lengedeznek omló párkányzatán.
Ablakaiból a vasak ki vannak feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bogács
és tövis. Útnak nyoma sincs felé; – talán nem is volt?
Különben a mező körülötte tele van mindennemű illatos virággal.
A másik épület a helység közepén uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult
hely. Ledült kőkerítés falazá egykor el az utczától. Most ennek csak
egyes palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázmin-sövény túlnőtt,
kihullatva az útra mérges piros cseresznyéit.
A kapu csak imigy-amúgy van bálványai közé támasztva; látszik, hogy
egykor sarkaiból volt kivetve, s azután röstelték újra helyére tenni.
A ház különben egészen ép, csak ablakai vannak mind téglákkal berakva.
Be van falazva minden ajtó, deszkával beszegezve a padlás szelelő
ablakai, a tornáczra felvezető fehér kőlépcsők fel vannak szedve, s a
falnak támogatva, mint szintén egy vörös márvány kő-pad is a tornácz
alatt.
A ház elejéről itt-ott lehullt a vakolat, s ott a vörös téglarakás
kilátszik; másutt nagy halom kő hever előtte; a hátulja, mely a kertre
néz, be van meszelve; látszik, hogy ott is egy, vagy több ablakot raktak
be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték; körüle
több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is esztendőnkint háromszor
eszi le a hernyó, senki rájok sem néz, úgy vesznek ki egyenkint, sárga
rozsdával ellepve.
A harmadik ház egy kicsiny viskó a falu tulsó végén, egy nagy ormótlan
magtár háta mögé rejtőzve, udvara tele labodafűvel, közepén görbe
kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg,
fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld, s egész teteje szép zöld,
mint bársony, a buján tenyésző mohától.
E három házban harminczkét év óta nem lakik senki.
Azon kisded viskóban, melynek nádpadlatán most a csuvik költi tojásait,
élt ezelőtt harminczkét évvel egy eszelős vén asszony.
Magdolnának hítták.
Rég ideje lehetett már, hogy eszével nem birt; némelyek azt mondják,
hogy úgy született, mások, hogy a padlásról leesett fejtetőre, agyveleje
akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka, hogy
egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások emlékeztek időkre, midőn ez
asszony igen gazdag, igen tehetős volt s egyszerre koldussá lett, s
azóta féleszű.
Ez asszony sajátszerű befolyást gyakorolt akkoriban a babona-hivő népre.
Valami félelmetes ihletszerű lelkesülés látszott lényegén, ha olykor
küszöbét átlépte, melyen belül rendesen szenvtelen, hallgatag szokott
lenni.
Ha ilyenkor az utczákon végig ment, a kutyák összevonítottak az egész
faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik azon menni. A vele
szembejövő emberek félve suhantak el oldala mellett, mert nem egyszer
jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset,
hogy beteljesült az.
A hajadonokon megismeré: ki hordja méltán a pártát, ki nem? A gyermekek
arczáról megmondá: hogy ki fiai? s úgy esett, hogy az egészen más volt,
mint a kinek nevét viselék. Ezért a leányok és gyermekes asszonyok
reszkettek előtte.
Megismerte a szekér előtt a lopott lovat, s megmondta gazdájának: ezt
loptad, most lopd vissza.
Máskor a templomajtóba ült, s mankóját végig fektette a küszöbön s
várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki a tízparancsolat
ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak, vetését
felverte a gaz, nyilalások vették elő, vagy a korcsmában verték meg.
Gyakran órákig eljajgatott honn a labodabokrok között; ilyenkor hitte a
köznép, hogy valahol a jégeső el fogja verni a határt. S néha hetekig
elbolyongott, ki tudja hol? ki tudja miért? s azalatt iszonyún
elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort járó pókok, s más
istencsodái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok szakadt
volna, egy nap alatt eltüntek, kipusztultak.
Egyszer azt hitték, hogy haldokol.
Kifeküdt a kút mellé s szüntelen itta a vizet. Végre úgy elerőtlenedett,
hogy nem birta kezét megmozdítani.
A mellette elmenők látták, hogy szomjazik, hogy hörg és nem tud
meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna neki, mindjárt
megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá
közelíteni, hogy megitassa.
Azon nap éjjel háromszor ütött le a villám a faluban s oly felhőszakadás
támadt, hogy az utczáról a víz a házakba befolyt.
Másnap az asszonynak semmi baja sem volt; kinn járt összetöpörödve,
reszketve, mankójára támaszkodva mint egyébkor.
Midőn az 1831-dik év tavasza elmult, mindenfelől rémséges előjelenetek
kezdének jóslani azon nagyszerű csapásról, mely az emberiséget
meglátogatandó volt; a népet a természet maga is nyugtalanítá: csillagok
hullottak, véres eső esett, halálfejes pillangók repkedtek estenkint,
farkasok jöttek be a faluba megszelídülve, mint az ebek s agyon hagyták
magokat veretni a házak küszöbei előtt.
Mi fog történni? Senki sem tudá.
Sejtett, félt, érzé a gyászban közelgő jövendőt minden, minden.
A fák siettek virágozni, siettek mentül hamarább megérlelni
gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta mit tegyen, legkevésbbé az
ember.
Ez időben, midőn egy igaz szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen
prófétája a környéknek egy megtébolyodott nő volt, ki lelkének őrült,
kínos ihlettségében gyakran vaktában oly dolgokat mondott, mikre a
jövendő az igaz pecsétet nyomta rá, leggyakrabban száz értelmű
jóslatokat, miket a hány ember, annyifelé magyarázhatott s mik, bármi
történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák magukban.
Midőn a nyár jött irtózatos meleg napjaival, a nő őrültsége a dühig
látszott fokozódni; egész éjeken át sikoltozva járt-kelt a faluban, a
kutyák kibujtak elé a kapuk alatt, s ő melléjök ült, átölelte fejöket s
úgy üvöltöttek együtt irtózatos undok pár-éneket. Azután bement a
házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet, megmosta kezeit,
szemeit. Egyik helyütt ezt mondta: «miért nem füstölitek ki a szobát,
nagy benne a halottszag?» másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló
imádságát behajtotta benne. Vagy a más világra izent fenjáró ép,
egészséges emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.
– Készíttess egy keresztet magadnak!
Ez volt legsűrűbben intő szava.
Jaj volt a családnak, melynek ablakán ezt kiáltá be:
– Készíttess két keresztet!
– Három keresztet!
– Magadnak, feleségednek, minden fiadnak, minden leányodnak egyet!
A nép kétségbeesés várakozásában élt; futott volna, ha lehetett volna,
hová.
S mit tettek ekkor a bölcsek, az irástudók, kik jól tudták előre a
közelgő halál-veszélyt, mert olvasták tetteit, látták lerajzolt arczát,
tudták, hányat lép egy nap, merre jő, kiket bánt leginkább? mit tettek,
hogy a népet megnyugtassák aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé
Isten irgalmában?
Külön temetőt árkoltattak ki azok számára, kik ez év folytán rakásra
fognak halni.


II. A HÓHÉR CSALÁDJA.
Milyen lehet egy hóhér háza belül? Milyen lehet egy hóhér szíve belül?
Tudja-e őt szeretni valaki? azon szomorú embert, kinek keze arra van
elátkozva, hogy gyilkoljon, bárha szíve a haláltól visszaborzadoz is.
Láthatja-e őt mosolyogni valaki? látta-e mosolyogni valaki az élő
halált? azon arcz, mely annyiszor nézett szembe a haldokló kínvonagló
tekintetével, kit talán szánt, talán szeretett, s kit meg kellett ölnie,
mert a törvény úgy parancsolá – nem fagyott-e meg, nem maradt-e örökké
mereven, mintha szüntelen véres főket és vértelen arczokat látna maga
előtt?
Van-e, ki őt, a bűnök büntetését, örömest lássa maga mellett ülni? ki
eléje menjen, ha jő, utána nézzen, ha távozik? Van-e, ki azon kezet meg
tudja csókolni, mely mindig halált adott, kegyelmet soha, mely mindig
átkozva, soha áldva nem volt?
Van-e, ki azon szomorú házat meg tudja vele osztani, mely az emberek
lakaitól messze száműzetve, kitagadva a társaságból, világ ijesztésére
épült?
Körüle magas kőfal, kapuja szegekkel kiverve, előtte elcsenevészett
ákáczfák.
Még az élőfa sem szereti közellétét.
Ablakai nem látszanak a keritéstől. Tetején néha mintha fekete zászló
lebbenne meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott. Semmi
állat sem szereti őt. A kutyák utána vonítanak, a tulkok bőgve futnak el
előle, csak a hollók ismerik meg benne gazdájokat. Ezek az ő madarai.
Késő este volt, a nap rég lenyugodott; kilencz, tíz óra felé lehetett az
idő, s mégis szokatlan világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő
viszfény kinzá az ember szemeit; nem látszott felhő, sem csillag az
égen, hanem valami tartós homályos sárgaság fogta be az egészet, mint
egy világító köd, mintha az éjszaka rendes szürke öltönye helyett most
sárgát kezdene magára venni. Ha olykor hallatszának hangok, úgy tetszék,
mintha azok igen végtelen távolból jönnének, tompán, enyészetesen…
A közel látkörön Hétfalu hegyes tornyai voltak kivehetők, fekete
csúcsaik éles ellentétül rajzolák magukat a láthatár egére.
Puszta, elhagyott volt a vidék. Máskor nyári estéken a hazatérő
földmíves nép vidám csoportjait látni, a mint napi munkáik végezte után
tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől, a
mezőkön jókedvű pórleányok édes-bús danái hangzanak, s a hazatérő nyájak
aprózott kolomphangja és a gazdáik elé ugató ebek örömcsaholása… Most
néma minden, a szántóföldek nagy része ugaron maradt, fölverve soha nem
látott tövisek- és gyomoktól; másutt le van kaszálva a felgyomosodott
zöld buzavetés. A zárvonalak miatt minden közlekedés megszünt; az
országút kétfelől szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak
szájok elé s nem mernek lélekzeni, s a harangok nyelvét előre kiszedték,
– minden falu végén ott áll körülárkolva egy jó darab négyszögű föld,
benne imitt-amott jókor előre a sírok megásva.
– – E kietlen magányban hirtelen vad, ijedős kutyaordítás hangzik végig,
melyre a távol falubeli ebek kezdenek felelgetni. A hóhér házának
ajtaján két férfi zörgeti a kilincset, s benn a lánczos eb ordít az
idegen szagra.
– Ki az? kérdi belülről egy éktelenül idétlen rekedt hang, csitítva a
nagy ebet, mely szaglálva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között,
melyen egyszer-másszor lyukat harapdált.
– Nyisd ki Mekipiros, ne kiabálj! válaszol az egyik jövevény,
nyugtalanul öklözve befelé az ajtót. Nem szükséges kicsuknod, a ki jön;
ha nyitva hagynád, sem tévedne be más, mint édes körösztapád az ördög,
meg magam la.
Ez ismerős hangra megszünt ordítni a komondor, s a mint kinyilt az ajtó,
vigan kiszökött s a jövevény nyakába ugrált, nyüzsögve, vinnyogva.
– Vidd a tatárba ezt a piszkos medvefókát Mekipiros, még lecsókolja az
orrom.
A megszólított sajátságos csodája volt a természetnek. Egy egészen női
ruhába öltözött zömök alak a legdurvább férfiarczulattal, gömbölyű
vastag fej, kurta, bozontos, fésületlen hajjal, széles vastag száj,
tömpe butyok orr, kiülő homlok, mély durva ránczokkal, vastag tüskés
szemöldök, s a cserepes bőrű arcz egyik felén idétlen szőrös barkó.
Ez az emberi állat női ruhát viselt; – a jövevényt látva, megkapta nagy
csontos kezeivel a borjunagyságú vihogó ebet örvénél fogva, hanyatt
rántotta azt, s a közben éktelenül vigyorgott, röhögött minden ok
nélkül.
Nő-e ez, kit a természet így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá
tenni a természetet?
– Na lépj be te is, ne nézz ott a semmibe, szólt a jövevény
visszafordulva társához, ki mélán elbámulva állt ott a küszöbben, talpig
egy nagy szűrbe bújva, fejében széles karimás kalappal.
A kutya a konyhaajtóig kisérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába
szaglálva, mialatt Mekipiros vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra
alatt vérrel vagy szederlével rémséges bajusz volt neki mázolva, mit ő
szörnyű öntetszéssel iparkodott észrevétetni.
– Itthon van a gazda, meg az asszony, Mekipiros? kérdé az elsőbbik
jövevény.
– A gazda énekel, a gazdasszony meg tánczol, felelé a félember állatian
röhögve.
– Mondd meg nekik, hogy megjöttünk; no eredj, szaladj! s ezzel hátba
ütötte és oldalba rúgta a monstrumot, ki egy ideig vigyorogva nézett rá,
mintha azt várná, hogy még egyszer hátba üsse, azután ügyetlenül vihogva
beugrott a konyhaajtón.
A két jövevény azalatt künn maradt az udvaron.
Az egyik talpig zsiros bőrbe öltözött magas szőke legény volt, elmosott,
gömbölyű vonásokkal, ajkaiban sok megszokott nyugalom, tengerszinű
szemeiben hideg egykedvüség volt festve. Az egész arczon feltünő volt az
a hallgatózó, kémkedő természet, mely kívül dőreséget, szórakozottságot
iparkodik mutatni, míg minden kiejtett szóra fülel, mint az a kigyó,
mely ha megfogatik, holtnak tetteti, megmerevíti magát, s inkább ketté
törik, mintsem megmozdulna.
A másik fiatal sápadt arczú férfi, vonásai végtelen csüggetegség által
lehangolva, kis fekete bajuszának szálai mind szájába folynak, kalapja
egészen lehúzva a szemére. Látszik rajta, hogy lelke és teste nem
bujdosnak egy úton.
Ott álltak a bakó udvarában. Valami megragadó ellentét volt ez udvar
tekintete azon kietlen eszmével, mely egy bakó nevével van összekötve.
Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett fügefák,
őszi baraczkrostélyok terültek, a tér hátulján szép szőlőlugas, a
pázsitból szív-alakúra kivágott virágágyak, tele gazdag ibolyabokrokkal
s a legsajátosabb erdei virágok minden nemeivel; odább dinnyefészkek
szétfutó indákkal, piros ribiszkebokrok, egy-egy szomorú fűz, amott
sárgarózsabokor, ezerszinű teljes pipacsfejek, s a pázsiton futó piros
szemű fehér házi nyulak…
Mily fájdalmas gúny!
A szem piros virágokat lát, zöld pázsitos udvart, futó dinnyeindát, ingó
pipacsfőket, szomorú fűzfákat, sárga virágokat, kis fehér nyulakat.
A lélek ezalatt lát véres kínpadot, jéghideg vasakat, s lelógó kötelet;
lát lehullott véres főket, szomorú bitófát, sápadt holt arczokat, fekete
hollókat…
Hisz itt a hóhér lakik.
– Bejöhettek! kiálta belülről egy erős, átható csengésű női hang, s
egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy bozontos fejével előre
rohanva. Látszék, mintha belülről hatalmas tenyér adott volna fejének
tetemes mozzanatot.
A bőrködmenes erre beterelé maga előtt szomorú társát, s a hóhér háza
becsukódott utánuk.
A konyhába léptek. Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az
edények ragyogtak a tisztaságtól, rendben volt minden, a tűz vigan égett
a kémény alatt, s mégis – mégis a gondolat szünetlen talált minden
tárgyon valamit, mi borzasztó eseményekre emlékezteté.
Az a bárd, mely a tűzhely előtt egy tőkébe van vágva…
Két év előtt a hóhér egy apagyilkost fejezett le… Talán épen e bárd…
Az a kötél, mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben
izzóvá vörösült… az a nehéz láncz, mely a kéményből alálóg… ki tudja
minő átkos, iszonyatos esemény tanui lehettek valaha…? Talán semmié,
talán nagyon is egyszerű czéljok volt eleitől fogva. – De itt a hóhér
lakik.
A falon itt-ott sötét foltok vannak… Mik azok? Talán a vér? A szem nem
bír letévedni rólok, szüntelen visszabotlik rájok, s a lélek nem bír e
gondolatra jönni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb hizlalt
állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye… Hisz itt a hóhér lakik.
A tűzhelynél egy nő sütött, főzött; magas, ideges termetű némber, izmos
karjainak, domború keblének, piros, sugárzó arczának s égő szemeinek
vad, boszorkányi tekintetet adott a lobogó tűz, szép fekete haja nagy
kontyba volt csavarva feje hátulján, vastag szemöldei szinte összeértek,
s dagadó piros ajka fölött barnult a férfias pehely.
– Üljetek le! kiáltá erős, dörgő hangon az érkezteknek, megéheztetek
ugy-e? mindjárt. Ott az asztal. S tovább főzött s rakta a tüzet, hogy a
kéményig lobogott, pokolbeli színt adva piros arczának. Ez volt a hóhér
felesége.
A csüggeteg ifju öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik oda ment a
tűzhely mellé, s elkezde suttogni az asszonynyal, mi alatt sűrűen
mutogattak az asztal mellett ülőre.
A férfi suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden
szavát érteni lehete, ki a legnagyobb erőltetéssel sem birta erős, dörgő
hangját annyira lágyítani, hogy suttogássá váljék.
– Ismerem, mondá, majd megszoktatjuk itt… senki sem fogja keresni…
elmenni? nincs mód reá…
Azután egy tál tarhonyás húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan,
nyámmogva evett belőle, a másik mohón látott hozzá s a közben hol hátra
beszélt, hol társát kinálta, hol a kutyának hányt csontokat, s azután
oldalba rúgta, ha elkapá.
– Nem beszélhetni az öreggel? kérdé a nőtől.
– Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem
halljátok, hogy énekel? úgy énekel, mint akármelyik tót diák Lucza
napján.
És valóban a legtávolabb szobából mély, zúgó hangon zendültek át az ének
szavai töredelmes, fájdalmas reszketegséggel:
– Uram, bűneink sokasága;
Undoksága
Érdemli haragodat.
Méltók vagyunk: hogy ellenünk
Szent Istenünk
Felemeld ostorodat. –
Oly bús, oly szívfacsaró volt a bűnbánat, mit e férfias, harangszerűen
zúgó hangok kifejeztek! Zsoltári ének egy hóhér házában!
A csüggeteg ifju zavartan rezzent fel e hangokra. Végig futott egy
párszor homlokán kezével, mintha eszméletet akarna lelkében költeni,
összefüggést találni annyi zavart, kietlen esemény között, azután
lassankint ismét visszasülyedt előbbi méla csüggetegségébe.
Kis idő mulva azonban újra hallaték ugyanazon ének, de nem az előbbi
harangzúgású férfihangon; menytiszta gyermeki hang kezde énekelni,
bűbájosan csengve, mint az üvegharmonika hangja:
– De tudjuk: hogy ki megvallja
És átalja
Bűneit s hozzád megtér,
Azt nem űzöd el előled,
Sőt te tőled
Bűnbocsánatot az nyér.
Angyalok nem énekelhetnek szebben a menyországban, mint minő e szózat
zenéje volt! Ki lehet ő? Bűnbocsánatot hirdető angyal egy hóhér házában?
– Hát ezt a leányt még mindig üveg alatt tartja a vén fojtogató?
– Szentet akar belőle nevelni, mintha azzal is engemet akarna
boszantani, tudja, hogy sohasem szívelhettem semmit, a mi szent.
– Az öreg úgy látszik, hogy tökéletesen megbolondult.
– Ördögök vannak vele; a mult héten három legény szökött meg tőle, mert
nem állhatta a kegyességet tovább; ebéd előtt fél óráig olvasott nekik
mindig a bibliából, s ha valamelyik nevetni talált, kidobta az ajtón,
mint egy kölyökkutyát; képzelheted, milyen szép lehet egy hóhér, ki a
más világról prédikál s ököllel hirdeti az Isten igéit.
– Talán már Mekipiros is tanult tőle valami imádságot?
– Hahaha! Hívd csak be! Te medvebocs! Mekipiros!
Mekipiros bejött.
– Gyere ide, hadd ütlek pofon. Nesze. Mégis vigyorogsz? Nesze még egy.
Sirsz mindjárt! Csinálj savanyú képet. Úgy. Tedd össze a kezed. Hunyd be
a szemedet.
– Már most kezdd rá.
A monstrum el kezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna,
hogy érthetetlenül fogja azt eldarálni. Nem. Érthető, komoly hangon
mondta végig, szemei hunyva maradtak, arcza emberi alakot kezde
elsajátítani, s szemeiből azon igéknél, melyek a bűnök kölcsönös
bocsánatát hirdetik, két nehéz könycsepp gördült elő s végig folyt
ránczos, durva arczán.
– Hahaha! kaczagott a hóhérné, s homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót,
hát a «kedves egészségére kivánom» hol maradt?
Mint lecsapó villám viszhangzó dörgése, szólalt meg az embertelen
gúnykaczaj közepett a mellékszobából reszkettető hangon a dicséret
verse.
– A villámos égben ki mennydörög ott fent?
A földnek reszkető ingása kit jelent?…
Az üstből kifutott forró víz egy perczre eloltá a tüzet, minden sötétben
maradt, minden megnémult, midőn hirtelen kicsapta a szél a félig betett
ajtót, s a döbbenés némulatában hangok hallatszának, minők a halálmadár
sikoltása, vagy mintha futó őrült vijjongna, önlelke elől szaladva.
– Halál! – véres halál! – Irtózatos halál!
Az utolsó hangok már a messzetávolban vesztek el. A lánczos eb rémülten
vonított utána.
S midőn a meggyujtott kéngyertya némi világot derített a sötétben, három
alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény és a
monstrum. A daczos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s
büszkén nézett le rá.
– Hát még te is!?
– Nem hallád, rebegé ez, a halálmadárt?…
– Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Éjente a padláson hálnak a hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló
szobában. Mekipiros pedig künn az akolban a lánczos kutya mellett.
Minden elcsendesült. Künn elállt a szél, falevél sem mozdult, az alvó
sóhajtását meg lehete hallani.
Ilyenkor a legkisebb hang oly csodálatos félelemmel tölti el az
álmatlanul virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember
fészkelődnék; – vagy mintha a kilincset fordítná valaki, – vagy az ajtót
zörrenti meg a szél, mintha valaki rázná kívülről, – kopognak, suttognak
az ember körül, – éjjeli bogarak valahol papirosra akadnak, s úgy
megzörögnek vele, mintha irna valaki a sötétben; – künn az utczán az
emberek futnak, halkan dörmögve egymás közt. A tornyok sorba három
negyedet ütnek, nem tudni hányra? Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka
mélységes fekete.
Szénából vetett ágyon, durva takaró alatt egymás mellett alszik a két
hóhérlegény. – Alszanak-e igazán? – Lehet-e ilyen helyen aludni? Szemeik
hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. A mint észreveszi, hogy társa
nem mozdul, lassan félrehajtja magáról a takarót s négykézláb a padlás
belsejére lopódzik, ott lehasal, a gerendák közti hasadékon lenéz.
Azután fölkel, lábhegyen a kémény mellé suhan, a deszkafalon háromszor
kopogtat, azután lemászik a hágcsón a padlásról, a hágcsót a nyílásról
elveszi s füttyent a kutyának, az előjön; hallani a mint lánczos örvét
megrázza nyakán s morogva, nyüzsögve a padlásajtó előtt lefekszik.
A másik legény pedig félig nyitott szemekkel amannak minden mozdulatát
ügyelve kisérte. Ha feléje fordult, úgy tett, mintha aludnék, de mihelyt
elvette róla tekintetét, felnyitá szemeit és utána nézett.
A mint az utolsó nesz elhallgatott, felszökött im ez is álmatlan
fekhelyéről s a padlás belsején fölkereste azon nyílást, hol társa
lenézett. Könnyű volt rátalálnia, alulról lámpavilág tört keresztül a
gerendázat hasadékán, mely a bakó szobájából jött.
Óvatosan hajlott oda és lenézett a keskeny nyíláson.
Szigorún butorzott szobát látott maga előtt. A fal mellett fekete
szekrény állt, hármas lakattal bezárva, a szoba közepén kemény faasztal,
két ágy egymás végében, egy nagy és egy kicsiny, s két kartalan
háromlábú szék, az ablakban néhány elviselt könyv, az ágy fölött nehéz,
rezes puska. A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette egy
gyermek olvasott a bibliából. A gyermek lábainál egy férfi feküdt,
arczczal a földre borulva.
Egy roppant termetű férfi, egy óriás, a mint nagy, bozontos szürke
hajjal fedett fejét egy gyermek lábaihoz fekteti, kinek szépségén megáll
a szem, fogva marad a lélek.
Egy kedves kis szőke fejű angyal, – tizenkét-tizenhárom éves; – haja
csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár; – arcza
mennyeien fehér, mosolygása mint angyalé; – a fehér arcz mosolygása oly
túlvilági, mintha nem is öröm, nem is jó kedv volna az, mi benne festve
van, hanem valami magasabb érzemény, melyet ismerni még nem eléggé
tiszta az emberi szív. Tán a buzgó hivő előtt jelenhet meg ily kép,
midőn lelkét testéből kisírva, láthatlan védszentjéhez felzokog, s az
egy mámoros ihlettség perczében megjelen előtte, oly alakban, minőnek
ember nem képzelé, és lemosolyog reá, mintha mondaná: győztél az égen!
A vén ember ott fekszik a földön, ujjaival a hajába markolva, s nedves
marad a föld, hová arczát lefekteté.
Az árvalányhajú gyermek pedig tiszta, mézédes hangon olvas a szent
könyvből bűnbocsátó hangokat, kis kezével olykor a lapokat fordítja, s
szelid szemeivel áhitattal tekint fel, midőn az Isten neve fordul elő.
– Imádkozzál, imádkozzál én angyalom! – Az Isten meghallgatja a te
szavaidat. Oh a te apád oly bűnös, oly bűnös!
A gyermek leszállt hozzá és megcsókolá ősz fejét és tovább olvasott.
A vén ember sírt keservesen.
– Oh a te apád kezei oly véresek! Ki mossa le azokat? Annyi embert
megölni, ki engem soha sem bántott, ki nékem soha sem vétett. Hogy
féltek a haláltól, milyen szomorúak voltak, hogy várták a kegyelmet,
mint nézték, hogy nem jön-e a fehér zászló! Oh mint kértek, mint
csókolták kezeimet, hogy még csak egy pillanatig ne,… hiszen az élet
olyan szép. És én nekem meg kellett ölnöm. Meggyilkoltam, – mert a
törvény parancsolá.
A vén ember mély, keserű hörgésbe fojtá el sóhaját.
– Ki fog felelni majd helyettem, ha Isten kérdeni fogja menydörgő
szavával: «ki merte a halált osztani én kívülem?» ki fog felelni, ki fog
kimenteni engem, midőn biráim is oly halvány, hideg alakok lesznek, mint
azon eszköz, ki kezökben halál és ember félelme volt? – S ha van
találkozás ott fenn, vagy tán – ott alant, hóhér és kivégzett egy
asztalhoz ülnek! oh e véres lelkek, mik fej nélkül járnak a más világon!
Oh irtózatos, irtózatos! Embert fejétől elválasztani… S hátha ártatlan
volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a biró… Hatalmas menyei
atyám!…
Az ősz óriás iszonyú kínlódással fetrengve hanyatt fordult s ökleivel
veré mellét. Ekkor meglátszék az arcza. Vihardúlta kemény arcz volt az,
megbarnítva sok év napjától, szakállában egy-egy csomó megőszült,
szemöldei feketék voltak. Alakjából egészen ki volt véve, minden izma
vonaglott, reszketett.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Szomoru napok: Regény - 02
  • Büleklär
  • Szomoru napok: Regény - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4062
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2132
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4220
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2012
    33.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4050
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2103
    31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4140
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1978
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4164
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1877
    38.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4197
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1999
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4154
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2010
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4037
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2135
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4038
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2029
    33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4194
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1987
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4010
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1937
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4127
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1978
    32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4106
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2013
    32.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szomoru napok: Regény - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 2241
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1252
    37.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.