Szindbád ifjusága: próza - 9

Süzlärneñ gomumi sanı 3776
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1895
33.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
52.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
volt. Hiába is mondja… Meg aztán maga jóval idősebb is, mint az én
Gyurim.
Szólt az özvegy és hevesen elrohant a barátságos házból, ahol mindenki
jól érezte magát eddig, csupán csak ő nem. Emma az ablakfüggöny mögül
utána lesett és látta, hogy az özvegy megáll, mint akinek valami eszébe
jutott. Valami mondanivaló, amely ha ki nem mondatik, hát nagy bajnak
lesz az okozója.
Szerencsére éppen akkor baktatott arra a sánta Kleinné, a gombaáruló
asszony. Annak vetette oda Macskásiné a dühös szavakat.
– Az én vagyonomból mégse hord pávát a ruháján.
(Még az nap este, Emma nagy kendőbe burkolva fejét, az alvégre sietett
és megtudta Kleinnétől, hogy mit is mondott az özvegy, mert a távolság
miatt nem lehetett hallani. Ilyen volt Emma. Csendesen elkomolyodva ment
haza, de még akkor sem gondolt rosszat szerelme édesányjáról. Mert ilyen
is volt.)
A diák két napig nem mutatkozott (az anyja bizonyára bezárva tartotta),
harmadnap szégyenkezve, lesütött fejjel sompolygott be a barátságos
házba. Emma jó darabig szótlanul verte a billentyüket, aztán kissé fehér
arccal fordult Macskásihoz.
– Kérem arra, hogy ezentul a nővérkémmel beszélgessen. Azért mi
jóbarátságban maradhatunk.
Macskási afölötti boldogságában, hogy nem adták ki az utját, szótlanul
bólintott fejével és nyomban fölkereste Elzát, aki bár tizenöt esztendős
már elmulott, Mányoki bácsi intézkedése folytán a zongoratanítás után
hajas-babáival szokott játszadozni. Sokkal igénytelenebb, csöndesebb és
szomorubb volt Emmánál. Szentimentális, nedves tekintete mintha mindig
azt látszott volna kérdezni, hogy miért is kell neki hajasbabákkal
foglalkozni, amidőn ahhoz semmi kedve nincsen. Éppen kalapot varrt az
egyik babájának, amikor a diák megtalálta. Jó darabig hallgatagon ültek
a fontos munka felett, mert hiszen Elza még nem tudta beszéltetni a
férfiakat, mint a nénje.
Végre Elza fölemelte a szemét.
– Most már nekem fog ezentul udvarolni? – kérdezte a diákot.
– Ha megengedi – felelt elpirulva Macskási.
– Helyes – szólt a kistermetü lányka és komolyan elhelyezkedett a
széken. – Arra figyelmeztetem, hogy már nem az első udvarlóm, másokat is
örököltem Emmától. Igyekezzen tultenni a régieken.
Így történt, hogy Macskási diák mégis csak megbukott abban az
esztendőben, bár Emmával ezentul nagyon ritkán beszélt.
Az esti sétákon, amidőn a barátságos ház vendégei, a növendékek, vagy
azoknak apái az uzsonna végeztével megindultak a kerti uton, hogy a
ködben, árnyban, alkonyati fellegekben borongó ligetet megközelítsék, a
menet élén Emma haladt. A vállára könnyü kendőt dobott és a hajába
virágot tüzött, amelyet egy utmelléki bokorról szakított le. Ábrándos
szép arcát előre fordította és nem nézett sem jobbra, sem balra, hogy
jön-e vele valaki. Mostanában, a diák óta, mintha kerülte volna az
udvarlókat, az ablakon sohasem nézett ki és a naplóirást is beszüntette.
Ha kopogott is lépés az ablakok alatt, – pedig kopogott – csak
félállomba hallgatta. Mintha megsértődött volna a szerelemtől, amelyen
eddig nevetve, kacér kedvvel tulesett. Huszonhat éves lett és mindig
nyugodtan aludt éjszaka.
Krucsay Emánuelt hallgatta mostanában, aki esténkint a kert végében
szokta meglesni s tajtékpipaszinü bajuszát már órával előbb pedergeti.
Az öregember, aki egy emberöltőn át ült dohos ügyvédi irások között és a
pennát csak akkor tette le, amikor utolsó kliense a temetőbe szökött
előle, szinte nekifiatalodott a szép Mányoki Emma mellett. Görbe botján
biccegve ballag a leány mellett és kék szemüvegét sürün igazgatja az
orrán.
– Mányoki Emma, – mondja elgondolkozottan – már régen hallom én ezt a
nevet penészes irodámban. A báj, a műveltség, a szellem fogalma volt ez
a név… De kár, hogy már előbb nem voltam kiváncsi viselőjére.
A virágos bokrok – itt mindig virágosak a bokrok – lila ruhában kisérik
a növendék-kisasszonyokat és fiukat a sétauton. Ott jön közöttük a
szomoru Macskási is és javában gorombáskodik Elzával.
Már szól a fülemile a kertek alatt.
– A menet végén ballag Mányoki bácsi a flótájával. Még egy-két perc és a
patak hidjára érve, megszólaltatja hangszerét az alkonyi csöndben.
Emma megáll és kutatólag hátrafelé néz a félhomályba.
A bokorból egyszerre kilép a diák. Emma a kezét a diák ajkához nyomja,
erős fehér ujjaival gyorsan megsimogatja az arcát, aztán elfordítja a
fejét.
Ha egyszer, valamikor Emmát meg lehetne kérdezni e dolog felől, talán
még kiderülne az is, hogy Macskásit, a diákot igazán szerette.


SZEGÉNY LÁNYOK KENYERE.
A leghiresebb „lion“ abban az időben Csécseri volt, amikor a Mányoki
kisasszonyok a piactéri házban zongoráztak, naplót irtak és a naplóban
minden valamirevaló férfiembert megemlítettek a környéken. Hiszen nem is
igen számított az férfinak, aki legalább egyszer-kétszer meg ne jelent
volna a barátságos háznál, ahol oly vigan szólott a zongora és esténkint
regényesen tovasétáltak a hosszu kerti uton a lilaszinü felhőbe burkolt
liget felé… Tehát Csécseri volt a leghiresebb „lion“ a férfiak között,
bár ennek a bizonyos Csécserinek már felnőtt gyermekei voltak, évekig
hiába epekedett a Mányoki kisasszonyok barátsága után. Főként, persze
Emma barátságáért, mert hiszen Elza, a kisebbik leány sohasem számított
komolyan. Állítólag már husz éves is elmulott és még mindig rövid
ruhácskában, leeresztett hajjal járt. Hosszu, vastag hajfonatát, amely
térdéig ért, meghuzogatták a pajkos iskolásfiuk Krenko, a bolondos
asztalos pedig mindig megállott az utcán és hangosan fölkiáltott:
– Valódi ez a haj?
Mányoki bácsi parancsából Elzának erre sem volt szabad felelni, mert
neki nem lehet kinyitni addig a száját, amig Emma el nem röpül a háztól.
Ugyanezért Elza csak titokban, éjszaka zongorázhatott és neki tilos volt
a lengő csipkefüggöny felé pillantani, ha odalent az utcán felhangzottak
az ismert kopogó lépések.
Talán sirt, sirdogált is emiatt Elza magában, hogy minden lépés Emmának
kopog, de Mányoki bácsi az ilyenben nem ismerte a tréfát.
– Béka! – mondta Elzának. – Becsületemre én volnék a legboldogabb leány,
ha ilyen nővérem volna, mint Emma.
– Azért mégse járna zongoraleckére Szurmay ezredes, ha én nem volnék! –
vetette oda Elza félvállról.
Mányoki bácsi nem szerette, ha a lányok az üzleti titkokat feszegették.
– Nem értesz ahhoz, te béka! – torkolta le Elzát.
Habár ebben a dologban látszólag mégis csak a kisebbik leánynak volt
igaza. Szurmay nyugalmazott ezredes ugyanis, aki a penzióban a
városkában megtelepedett, vénségére elhatározta, hogy zord napjait a
zenével fölvidítja és zongorázni kezdett tanulni Mányoky Emmánál. Az
ezredes szorgalmas és fárasztó tanítvány volt. Az órát olyan pontosan
betartotta, mint valami kardforgatási gyakorlatot. A tanításban gyakran
kifáradt Emma hiába pillantott az ezredesre várakozólag, hogy az a
leckét megszakítva, udvarlással tölti a hátralevő időt, amint ez a
többi, fiatal és öreg növendékeknél szokásban volt. Az ezredes elszántan
verte a billentyüket és konokul ragaszkodott a végnélküli skálákhoz.
Csak nagynéha volt egy szava a fiatalabbik leányhoz.
– Az ördög vigyen el minden ezredest! – sóhajtotta fáradtan Emma az óra
végeztével.
Mányoki bácsi, aki az ezredes órái alatt a nyitott ajtóban pipálgatott,
nehogy valami merényletre gondoljon a vén katona (miután látszólag
Szurmay úgy sem akart mást, mint folytonosan tanulni), dohogva irta be a
háztartási könyvbe az ezredes leckeóráját:
– Vén fa, igaz, hogy vén fa, de két pengőt jövedelmez óránkint, –
dörmögte. – Némely gyümölcs a fa legalsó ágain érik meg és magától
lehull. A vén fának néha csak egy diója terem. Az is fenn a tetőn és az
is keserü, pudvás.
Térjünk vissza Csécserihez, akiről már néhány szót beszéltünk. Igen, ő
„lion“ volt, az utolsó lion, amint Emma naplójában megállapította, hol a
városka minden férfiemberéről volt valami megjegyzés. Mikor még csak
messziről köszöntgetett, mikor egy ócska hangjegyfüzetet küldött, mint
relikviát a nagybátyja után, aki nagyon sokat muzsikáltatott Bokával, a
debreceni primással, mikor csak ablak alatt őgyelgett és a kandi
szomszédokkal szerette volna elhitetni, hogy neki joga, sőt oka van a
Mányoki-kisasszonyok ablakai alatt sétálgatni, már akkor az volt a neve:
az utolsó lion. (Emma ugyanis az élet gondjai miatt még akkor hagyta
abba a regényolvasást, amikor a regényekben a lionok szerepeltek. És
ugyanezért gyakran jött ellentétbe a modern élettel, mert a régi
regények fátyolán át nézegette a világot.)
Csécseri valami hivatalnok volt a törvényszéken, de külsején ez nem
látszott meg. A törvényszéki hivatalnokok többnyire mogorva,
elkeseredett emberek, akik legjobb ismerősükben is rablógyilkost
gyanusítanak. Tóth, az ügyészségi irnok a névnapját azzal szokta
megünnepelni, hogy törvényszéki tárgyalást tart a családja körében.
Jobban tudja, mint az elnök maga, mondják az atyafiak. Csécseri ellenben
senkire sem nézett szurós szemmel és elfelejteni látszott az összes
rablógyilkosokat, amikor a komor birósági házat elhagyta. Mondják, hogy
ilyenkor ruhát cserélt, mint a szobafestők és sohasem hiányzott néhány
virágszál a kabátjáról. Csak éppen az a kár, hogy azok az átkozott
szabók a biróság embereinek sem dolgoznak sokáig hitelbe. Emma naplója
szerint Csécseri utolsó uj öltönyét 1868-ban varrta Czenyuga Pál polgári
és katona-szabó, amikor az öreg Czenyuga két hétig azt hitte, hogy
ternót csinált a lincin, végül kiderült, hogy tévedés van a dologban.
Csakhogy a ruhát akkor már nem lehetett visszavenni és így megvolt még
manapság is a feltünően szük csikos nadrág, valamint a tarka mellény és
lefentyüs kabát, amilyent a cirkuszban az istállómester ur visel
manapság. A vattermörderből csak félig látható Csécseri uram arca, amely
olyanformán mosolyog, mint a régi divatképen szokás: szorít a cipő, de
az nem baj!
De ne felejtsük el a nyakkendőtüt, amely egy valóságos ágyu volt, persze
kicsinyben és a kakasgyufát elsütötte. És végül a legfontosabbat se
hagyjuk ki, az óraláncot, amely a mellényből fityegett alá és rajta
gyüjteménye volt a zsuzsuknak. Midőn végre az utolsó lion ott ült a
zongora mellett a kis széken (mert hisz végtére bejutott a barátságos
házba), ahová Emma legelőször szokta ültetni a „delikvenseket“, mint
naplójában irja, a zsuzsukat kezébe vette, megrázta a tömérdek
apróságot.
– Ime, itt vannak az én életem emlékei – mondta Csécseri és olyan
romantikusan nevetett, mint egy öreg szinész.
Emma a kis pálcát tartotta a kezébe, amelylyel a kottát szokta mutatni
és csodálkozva hallgatta az utolsó liont, mert okos, kenyerét nehezen
kereső leány létére megszokta csodálkozva hallgatni a férfiakat.
Az óraláncon voltak szivek, keresztek, lyukas pénzek, dobozkák titkos
tartalommal, a legnagyobb fontosságot azonban e percben egy darabka
fehér elefántcsontnak tulajdonított Csécseri és gondosan megmosott
kezében tartva a csontocskát, így szólott Emmához:
– Ez pedig a kegyed zongorájának billentyüjéről való. Oprics mestertől
szereztem, aki harmadéve a zongorát javította. A kegyed keze érintette
ezt az elefántcsontot.
(Mányoki bácsi, aki a vadonatuj „delikvensek“-nél hallgatózni szokott a
szomszéd szobából, addig, mig tisztába jön a ház uj vendégével,
elismerőleg bólintott leshelyén: „Ügyes, határozottan ügyes a vén
szamár“, dörmögte.)
Emma, aki már sok mindenféle bókot hallott életében, zavarba jött, de
nyomban föltalálta magát.
– Tehát annnyira szereti a zongorát, Csécseri ur? (Egy futamot játszott
félkézzel a nyitott zongorán.) A zene senkinek sem válik ártalmára.
Nagyon jó eszköz például a szivek megnyeréséhez.
Csécseri elkomolyodva nézett a zongorára:
– Én özvegyember vagyok.
– Özvegyeknek is jót tesz a zene – mormogta Emma.
(„Csakis az özvegyeknek!“ – dörmögte a leshelyén Mányoki bácsi.)
Csécseri furcsán nézett az Emma szemébe, hogy a leány csaknem elnevette
magát.
– Mondja Emma kisasszony – kérdezte fojtott hangon az utolsó lion –
jobban szeretné, ha nem hordanám életem emlékeit itt láncra füzve? A
sziveket és lyukas pénzeket nem hordanám?
– Nem tudom – felelt Emma és későbben egy szép hallgató nótát játszott
Csécserinek.
Az utolsó lion látogatása után Mányoki bácsi elégedetlenül jött elő a
szomszéd szobából és rosszkedvü célzásokat tett háládatlan leányokra,
akik nem becsülik meg apjukat, aki nagy költséggel és fáradsággal a
zenére tanította őket.
– Minek hordja azt a sok ostobaságot a láncán Csecséri? – kérdezte
mintegy önmagától estefelé. – Minek?
Éjjel, mikor naplóját írta Emma a zongoralapján, egyszerre lépések
hangzottak fel odalent az utcán.
– Istenem, hányan mentek el már az ablakom alatt! – sóhajtotta és
elfujta a gyertyát.
Minden a legjobb uton volt már ahhoz, hogy Csécseri birósági hivatalnok
beáll a növendékek közé, midőn egy napon Szurmay ezredes félrevonta az
öreg Mányoki bácsit.
– Egy félbolond és kellemetlen figurát tapasztaltam bizonyos idő óta
házadnál, pajtás, – mondta szigoru hangon. – Figyelmeztetlek, hogy az az
ember egy közismert nőcsábító, kalandvadász, jellemtelen alak. Kérlek, a
leányaid jóhirneve érdekében, ne engedd a házadhoz ezt a zsiványt,
különben én volnék kénytelen nélkülözni barátságos házatokat.
– Ezredes! – kiáltotta Mányoki bácsi.
De az ezredes már elrohant.
Estére gyülést tartott a család és elhatároztatott, hogy miután Csécseri
még véglegesen nem ajánlkozott növendéknek, azonkivül éhenkorász létére
bizonyosan adós maradna a leckepénzzel, mindenben Szurmay ezredesnek van
igaza.
Később két leánysziv gondolkozott azon, hogy vajjon kire lett féltékeny
az ezredes?
– Mind bolondok a férfik, – gondolta magában Emma.
– Most már bizonyos, hogy tetszem az ezredesnek – vélekedett az éji
csendben a kisebbik leány, Elza.
Szurmay másnap eljött, elszántan végigtanulta az órát és többet nem
nyilatkozott.


ÖZVEGYASSZONY ÁLMA.
A ködből egy vitéz lépett elő – őszi estvén, az erdőszélen.
Árnyból, fellegből és falevelek láthatatlan szellőjéből látszék
megalkotva lenni a vitéz, midőn az erdőből megindult. Csak midőn a
szabad országutra ért, akkor lett valósággá: nagy csizmája, tollas
kalapja és rövid, buggyos zekéje, amelynek bársonya apró virágokkal volt
teleszórva. Rövidre nyirott fekete szakálla volt, felfelé borzolt
bajusza, a szája bizonyosan élveteg és piros volt egykor, a szeme kerek,
mozdulatlan és sötét, mintha valamely régi képről lopta volna. A hold
akkor bujt ki az erdő felett, bánatos, halotti rongyokhoz hasonló
fellegei közül és a holdvilágban a furcsa vitéz megnézte óráját, amely
tányér nagyságu volt és lapjára az égitestek voltak festve.
– Itt van az időm – dörmögte a vitéz és hosszu lépésekkel megindult a
falu felé. A kardját, amely vékony és finom volt, amilyent azelőtt az
urak csak az esküvőjükön viseltek, no meg a saját temetésükön, könnyedén
a hóna alá fogta és széles, tollbokrétás kalapját a szemébe huzta.
A faluhoz érve, a kutyák ugyancsak vonítottak mindenfelől az alacsony
keritések mögül. A vitéz valamit mondott a kutyáknak és azok nyomban
elhallgattak. A hold a látóhatárról sápadt tekintettel kisérte a vitéz
lépteit, amelyek most elcsendesedtek, amint a falu közepén álló oszlopos
uriház közelébe érkezett. Régi ház volt ez, már száz esztendők óta
egyebet sem tettek vele, mint reparálták, toldozták-foltozták, jelenleg
egy özvegyasszony lakott benne, bizonyos Tamásiné, az nyaranta még
virágos kertet is ültetett a ház elébe. De most késő őszi éjszaka volt
és az udvaron csak a lombjavesztett vén fák álldogáltak, hogy minden ok
nélkül felnyögjenek, összesugjanak, megzörrenjenek, mintha ez éjt
választották volna panaszaik elmondására.
Az özvegyasszony sem aludt ezen az éjszakán. Az ebédlőben ült és
naplóját irogatta. A magányos életben, midőn már a hetyke szolgabiró
minden bókját elmondta, az ifju és ábrándos káplán csaknem lefogyott,
mint a gyertyaszál és már a sokgyerekes jegyző is kancsalított a
szemével, miközben gyér bajuszát harapdálta az özvegyasszonytól jövet;
midőn már a kántorné előre összetörte a tejes fazekat lőcslábu,
penészvirágképü ura fején, hogy most rajta volna a sor a falusi
gavallérok között – az özvegy naplót irt és igy társalgott önmagával,
meg azzal a képzeletbeli férfiuval, aki a lábánál térdepel.
– Nem érnek a mai férfiak egy hajítófát! – irta éppen az özvegyasszony,
amikor az ajtó felnyilott és a ködből, árnyból valósággá válott lovag a
szobába belépett.
Tamásiné hatalmas, megtermett asszony volt, aki a bakon a legszilajabb
kocsilónak is megfogta a szárát, mig a feleselő férficselédeket
sajátkezüleg szokta megfenyíteni – korántsem ijedt meg az éjjeli
látogatótól. Talpraállott és az asztalfiókból előhuzta a pisztolt. A
jövevény azonban szeliden intett:
– Nem ismersz meg, Katalin? Én vagyok Krájczer Vincze, a Tamásiak
ősapja.
– Az ördög vigye el kegyelmedett, bizony rámijesztett. Hisz mindjárt
megismerhettem volna. Odaát függ a képmása a szomszéd szobában – felelt
az özvegyasszony és szenvedélyes fekete szemével tetőtől-talpig
végignézett az ősapán. (A családnak több kisértete volt, akik szivesen
felkeresték az ócska házat, hogy a magányos asszonyt ijeszgessék.
Tamásiné csaknem havonkint, rendesen holdtöltekor, találkozott a
folyosón vagy a szobában egy-egy kósza kisértettel. Fejüket kezükben
vivő daliák, panaszos elfátyolozott fejü asszonyok, vörösruhás barátok
gyakran keresztezték az özvegy éjszakai lépteit. Eleinte meg is ijedt
Tamásiné, még pedig annyira, hogy hol a káplánért, hol a szolgabiróért,
de még néha a jegyzőért is elfuttatta öreg belső asszonyát. „Ugyan ne
hagyjanak már magamra!“ – panaszolta későben. – Azután megszokta a régi
ház kisértő lelkeit. Egy feketefátyolos dédanyának egyszer még kezet is
akart csókolni. A kalendáriumban pedig megjelölte a napot, mikor fognak
megint vörös barátok táncolni a padláson.)
– Foglaljon helyet, nagyuram – szólt szépen, ünnepélyesen a család
ősapjához. – Mivel lehet gráciájára szegény szolgája?
– Nagy dologban jöttem hozzád leányom – kezdte a bársonyzekés lovag,
miközben fövegét a szék alá helyezte. – Ismersz a családi históriából,
komoly ember voltam egész életemben.
– Nekem úgy mesélték, hogy hamispénzverő volt kegyelmed a harmincéves
háborukor.
– Bolondság – felelt a vendég. – Akkoriban maguk a királyok hamisították
nyakra-főre a pénzt, hogy legyen miből fizetni a sok katonát. Hitemre
mondom, hogy én sokkal jobb pénzt vertem ott a magdeburgi öreg torony
pincéjében, mint Zsigmond király Budán. Éppen csak annyi igaz a
dologból, hogy megfutamodtam Magdeburgból és Budáig meg sem álltam.
Ötvösmestere lettem a királynak, mert értettem a módját, hogyan lehet
kevés aranyból sok aranyat csinálni.
– Én mindig tiszteltem kegyelmedet, mert olyan szép bajusza volt –
felelt hizelkedve az özvegy. – Manapság már nincsenek valamirevaló
férfiak.
– Van benne valami, lányom. Az én időmben vasat és aranyat ettek a
férfiak. Mindig csak vasat, meg aranyat. És vért ittak rá, ami még az
aranynál is drágább. De hát mi a manónak törödsz te folyton a
férfiakkal? Lehetne már egyéb gondod is.
– Nem vagyok ám én még olyan idős, Vincze atyus – felelt negédesen
Tamásiné és a szemében két kis lámpás gyulladt fel, amint erősen a
kisértet arcába nézett.
– Hiszen nem is azért mondom – dörmögte a másvilági ember – az igazi
asszonyféle sohasem öregszik meg. Csakhogy az történt, hogy elhalt urad,
meg más vénséges Tamásiak panaszszal fordultak hozzám azon a helyen,
ahol most lakunk. Felpiszkáltak, nyugalmamban megzavartak és addig ültek
a nyakamon, amig hát eljöttem hozzád, hogy megintselek, elég legyen már
a férfiakból. Szégyenszemre még igaza lesz a világnak, hogy már a
disznópásztornak sem kellesz.
Tamásinénak villámlott a szeme.
– Ne féltsenek engem azok a vén Tamásiak. Ismerem őket egytől-egyig,
hisz odaát függnek olajban, aranyrámák között a szomszédban. Néznek
eleget, amikor vetkőzöm, amikor öltözöm, ha a tükör elé ülök és az arcom
finomítom, az uramtól kezdve, valamennyi elmult Tamási odaül a vállamra,
ott kukucskál a hátam mögött. A multkor a félszemü pap, akit a császár
lefejeztetett, majdhogy a fejemhez vágta a kezében tartott szentirást,
mert egy deákfiuval beszélgettem, aki a pataki kollégiumnak gyüjtött
errefelé.
A tulvilágról jött lovag a fejét csóválgatta.
– Nem jó az embernek megöregedni. Lám, engem agyonütöttek elég fiatalon,
még pedig egy leánynál. Itt, hátul szakították be a fejem buzogánynyal,
de a hajamtól nem látszik.
– Mindig tiszteltem kegyelmedet, habár az agyonütését azzal magyarázták,
hogy az is a hamispénz miatt történt. De azért szép bajusza volt
Kegyelmed sohasem üldözte el mellőlem a férfiakat, mint az uram, meg a
többi atyafiak. Alighogy ideszokott egyik-másik, alighogy megmelegedett
a szive aszegény, mindenkitől elhagyott özvegyasszony iránt, már jött
éjnek-éjszakáján az uram, láncokat csörgetett, a butorokat taszigálta, a
padlásról a pincébe szaladt, csapkodta az ajtókat és felborította a
vizeskancsót. Akármilyen puha ágyat vetettem, abba mindig vasszöget
dugott, akárhogyan igyekeztem a vőlegényem kedvében járni, jöttek
éjnek-éjszakáján a többi atyafiak és a lábánál fogva huzták ki a meleg
ágyból a vendéget, aki itt megszállt. Veszett hire kerekedett a háznak,
a parasztok keresztet vetnek a kapum előtt, a fuvaros gyorsabb haladásra
ösztökéli a lovát és ha megyei urak szállnak ki a faluba, szivesebben
hálnak meg a birónál mint nálam. Itt, mondják, nem tudnak aludni.
Vincze ősatya fejcsóválva hallgatta az özvegy panaszait. Hümmögött,
dörmögött, már éppen az özvegynek akart igazat adni, amikor bizonyosan
valami jelt kapott a tulvilágról, mert a homlokát összeráncolta és
haragosan pattogott:
– Hallgattam idáig haszontalan fecsegésedet, leányom, de most már elég
legyen. Majd én megmondom neked, hogy mi baj van ennél a háznál. Igaz,
hogy sokszor nézel a tükörbe, de azért mégsem látod meg magad. Az arcod
festékes, a szemed a láztól csillog és nem az ifjuságtól. A nyakadon
ráncok vannak, amelyeket a ruhával el kell takarni. A hajadban maholnap
több lesz a fehér szál, mint a fekete. Csak a derekad karcsu, mert
hiszen füzőben alszol. Mit akarsz még mindig a férfiaktól? Sohasem
tanuljátok meg ti asszonyok, hogy jön idő, amikor minden kendőzés
hiábavaló A férfiak megfutamodnak az elvirult nőtől, mint valami rossz
szagtól. A bélpoklos az országuton hamarább kap alamizsnát, mint
szeretőt az öregasszony, sohasem voltam a jónak elrontója, hogy széptevő
udvarlóid nem a házi kisértetek lánccsörgetése elől menekültek el innen,
hanem elmentek, amikor nyakadon megbontottad a ruhát és hervadt kebleid
kibontakoztak. A szép szavak, kezeknek ügyeskedő simogatása és a
lábaknak titkos játéka csak rövid ideig pótolja a vállak, keblek és
egyebek hiányát. A kéz és a láb él legtovább. A legvénebb asszonynak is
tud puha lenni a keze, de mitér már az? A női kéz ügyességére már csak a
nagyon öreg emberek számítanak. Azokat kell dörzsölgetni, ápolgatni,
mint a virágszálat, dédelgetni. Édes lányom, Katalin, hagyj te már békét
a férfiaknak. A dédanyád ebben a korban már csak az unokájával táncolt,
mert annak muszáj volt vele. Kár, hogy neked nincs unokád.
Az özvegy gunyosan nevetgélt, mig a másvilági vendég így beszélt, végül
egészen közel hajolt az ősapához:
– Igaz, hogy a kegyelmed köntösének sirboltszaga van, de leküzdöttem
undorodásomat. Kérem, ha már megszidott, most csókoljon meg amugy
atyafiságosan, ne váljunk el egymástól haraggal.
A messziről jött férfiu a kérésen először megütközött, de nem sok ideje
maradt a gondolkozásra, mert az özvegy gyorsan átkarolta a nyakát.
– Mondtam, hogy mindig tetszett nekem kegyelmed. Régen, egész életemben
vártam erre a percre, hogy kegyelmedet a karjaimba zárhassam, mert még
azt is szerettem kegyelmedben, hogy hamispénzverő volt.
– Mi tagadás benne – felelt nevetve az ősatya – biz én megcsináltam a
tallért, mert tudtam.
– Aztán meg – folytatta az özvegy – a családban a férfiak mind
nyolcvanesztendős korukban jöttek a világra. Százesztendővel házasodtak.
Én meg fiatal, tüzes leány voltam. Egész életemben egyebet sem tettem,
mint a tüzet oltogattam a véremben. Jeges dézsa állott az ágyam mellett,
abba nyujtogattam a lábamat éjnek-éjszakáján. Ha lóháton jött egy szép
dalia, csak akkor mertem ráemelni a szemem, amikor már tovanyargalt.
Csak vén baráthoz jártam gyónni és a doktornak sohasem mutattam meg a
térdemet. Jó voltam, derék voltam, pedig az uram kétszázesztendős volt
mellettem. Már most mondja meg kegyelmed: özvegyasszony koromban se
éljem világomat?
Erősen megszorította a másvilági férfi nyakát, és nagy, fekete szemével
csábosan nézett a hideg kihült szemekbe.
– Kegyelmed a pénzhamisítás mellett is igazságos ember volt, nemde?
– Az voltam lányom, mindig igazságos ember voltam. De most már érzem,
hogy közeleg az időm, amikor menni kell innen, mert nem kapok szállást
odaát.
– Ellakhatik nálam, nagyuram, tágas az én házam, puha az én ágyam, meleg
az én két karom.
– De a kötelesség, lányom…
– A kötelesség az, hogy itt maradjon vigasztálására egy szegény
özvegyasszonynak, a nagy család utolsó sarjadékának. A férfiak mind
elhullottak körülöttem, itt maradtam, mint késő őszszel a megszedett fa,
amelynek azonban az ormán még akad néhány gyümölcs. Éppen a
legédesebbek. Ezeket a gyümölcsöket szakítsa le kegyelmed, mert
kegyelmedet illeti ez, mint a család ősapját. A vándornépeknél régi
szokás, hogy a pártában maradt lányokat, özvegy asszonyokat a család
férfitagjai vigasztalják, a sok mindenre ráérő öregek.
– Mennem kell – felelt a másvilági ember és megrázkódott.
Odakünn a kakasok kezdtek kukorékolni.
– De bizony nem eresztem el kegyelmedet, ha már egyszer eljött hozzám.
Legalább nézze meg a házam, az ágyasházam, ahol magamban szenvedek,
epekedek, bánkódom és sirdogálok.
– Mennem kell – ismételte az ősapa.
De az asszony karonfogta és a szomszéd szobába vezette.
A házban eközben nagy lárma, csörömpölés keletkezett. A butorok sorban
megmozdultak, régi képek lehullottak a falakról és megvadult, dühös
kisértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. Egy kis gyermek sirt a
falban, öregember ökröndözött, régen hallott asszony sikongott, mint az
éji madár a háztetőn. A lámpa a felcsapódó ajtón besüvöltő szélben
elaludt és a kutyák veszettül vonítottak szerte a faluban.
Özvegy Tamásiné, mikor reggel felébredt, egy marék homokot talált a
párnája alatt.
– Ejnye de bolond álmom volt az éjszaka – mormogta és elgondolkozott.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
  • Büleklär
  • Szindbád ifjusága: próza - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3957
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1919
    30.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3943
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1933
    31.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 3926
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1996
    30.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3875
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1940
    28.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 3954
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1902
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 3992
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1892
    33.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 4028
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1951
    32.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 3972
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1919
    32.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Szindbád ifjusága: próza - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 3776
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1895
    33.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.