Rab Ráby: Regény - 27

  börtönből.
  Délig megnézte a felállított csapatokat; megvizsgálta az «új épület»
  emelkedő falait; délre hivatalos ebéd volt számára rendezve a megyeház
  nagy gyülés-termében.
  Abban a hosszú, karzatos szálában, a hol a tekintetes Karok és Rendek
  tartották egykor zajos gyűléseiket és tisztújításaikat, ott volt
  felterítve a monarcha számára.
  Egyedül ebédelt. Senki sem volt hivatalos az asztalához. Kinek is lett
  volna inye szerint az ő betegek számára is nagyon frugalis lakomáját
  megosztani. Csigabigát, sárgarépát, meg spenótot!
  Dejsz ahhoz kötéllel sem lehetne asztaltársat fogni jó Magyarországon.
  Aztán a rövid ebédelés alatt is a folyó ügyeket végezte. Tábornokok,
  nyargonczok, szállítmányosok jöttek-mentek körülötte, a kikkel mind
  röviden végzett evés közben; az irószerek ott álltak a tányérja mellett.
  A karzatokon kiváncsi hölgyközönség csoportosult; eljöttek megnézni,
  hogy ebédel egy császár?
  Biz ez szomorú látványosság volt.
  Egy vendég, a ki csak azért falatozik, hogy a teste tovább birja
  elhordani a lelkét, de nem azért, mintha jól esnék az inyének; egy
  fejedelem, a ki tudja azt jól, hogy azok mind, a kik itt körüle járnak,
  hajlongnak, neki nem hívei; nincs egy szív, a mely szeretné itten. Ezen
  az asztalon, a melyre most az ebédjét felhordják, irták meg tegnap azt a
  körlevelet, a melyben a többi megyéket felszólítják, hogy az ő
  rendeleteinek ellene szegüljenek. Senki sem érez együtt vele. Ez az
  egész világ nem az ő világa; ő csak egy kisértő lélek ebben: – nem egy
  régen eltemetett, hanem egy nagyon korán született embernek a lelke: egy
  rém – a jövőből.
  Csupán egy ember lehet ebben a házban, a ki őt megértette, a ki híve
  mind halálig: az is lánczra verve itten.
  A széke mögött állnak a megye főtisztviselői, pompás nemzeti
  viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan, aranysujtásosan s
  szolgálnak neki, a ki kopott, foltos könyökű veres hajtókás zöld
  kabátjában valami vadászhoz hasonlít.
  Laskóy úr csupa jobbágyi alázatosság a monarcha színe előtt.
  Ő maga saját kezével siet felbontani a legjobb tokaji essentiás
  palaczkot, a mi a régiségtől már szivárványrozsdát kapott, s a míg ő
  felségének egy karcsú velenczei kristályt tele tölt vele,
  elhistorizálja, hogy mikor született ez a bor, s hányféle virtus van
  abban.
  A császár felemeli a poharat a világosság felé s keresztül néz rajta.
  S még ekkor sem változik el az arcza.
  Pedig a kiben emberi vér lángol, ha soha nem is, de már akkor csak
  szokott mosolyogni, mikor az átlátszó aranyon keresztül tekint.
  «Iste est vinus tokajinus?»
  Szólt egykedvüen, s letette megint maga elé a poharat, a nélkül, hogy az
  ajkát megnedvesítette volna borával.
  Az urak egymásra néztek.
  Megsérteni a tokaji bort azzal, hogy «masculini generisnek» mondja,
  holott a barát mondása szerint «quale vinum, tale latinum», (a milyen a
  bor, olyan a latinság). De még aztán nem is inni belőle! Lehet-e ennél
  nagyobb kegyetlenség egy uralkodóban? Egy monarcha, a kivel még
  koczintani sem lehet! Egy vendég, a ki még a lakoma után is szomorú!
  Hogy nyerhetné meg ez a sziveket?
  Hisz annak az első titka az, hogy «örüljünk együtt, búsuljunk együtt!»
  Már pedig azt a Krisztus sem próbálta víz mellett. Az Úr vacsoráján is
  bort rendelt.
  Az ilyen mindig józan fejedelemnek azután még ilyenkor is eszébe jutnak
  a kellemetlen ügyek.
  – Ön itt a megyefőnök? kérdé Laskóytól.
  – Substitutus vicecomes, sacratissima majestas! felelé Laskóy.
  – Feleljen ön, mi történt az én kiküldött biztosommal, nemes Ráby Mátyás
  úrral?
  – Oh az már régen odahaza van Szent-Endrén, a hogy több rendbeli
  hálálkodó leveleiből értesültünk.
  – Én is kaptam ilyen levelet Szent-Endréről, de csakhamar utána egy
  másikat innen a pestmegyei börtönből, melyben ő maga tudósít, hogy még
  mindig fogva tartatik.
  No táblabiró! most mutasd meg, hogy mit tudsz?
  Tudott az valamit!
  Egész jovialis derültséggel felelt az meg a császárnak:
  – Oh felséges uram, nagyon világos magyarázatja van annak. Nemes Ráby
  Mátyás úr ugyanis egy Kalabusz nevű nemessel volt egy börtönben
  deteneálva, (hogy az egyedül üléstől megkíméltessék). Ez pedig egy hires
  hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni. Ez az ember
  cselekszi azt, hogy a mit Ráby úrtól sincerizálás közben meghallott, azt
  felhasználva s az ő kezevonásait utánozva, innen a börtönből felségedhez
  felküldözi.
  – S mi czélja lehetne azzal ennek az embernek?
  – Igen könnyen megérthető az is. Tudva azt, hogy Ráby Mátyás mennyire
  fávorban álló embere volt felségednek, arra számított a delinquens
  biztosan, hogy felséged majd személyesen fogja megtekinteni a pestmegyei
  börtönöket, s akkor ő felséged lábaihoz borulva, büntetése hátralevő
  részeinek elengedéseért folyamodhatik.
  (Mintha csak nyomtatásból olvasta volna!)
  – Igaz, azért jöttem ide, hogy a börtönöket megtekintsem. Vezessenek
  önök oda.
  S a rendkivüli ember nem utálta, mindjárt ebéd után, ezeket az undoritó,
  lélekszomoritó helyeket sorba járni.
  Elvezetteté magát a legmélyebb föld alatti odúkba is, a hol az egymásra
  zsufolt embertömeg párája megmérgezi a levegőt. Kinyittatott minden zárt
  ajtót maga előtt, s minden zegzugnak megtudakolta a rendeltetését. Még a
  pinczéket, a fakamarákat is összevizsgálta; látszott, hogy gyanakodott,
  nem bizott vezetőiben. Egy üres börtönnek a megfeketült falai tele
  voltak karczolva nevekkel; ott megállt, valamennyit elolvasta, ha nem
  találja-e közöttük Ráby nevét?
  Azután elvezetteté magát a felső börtönökbe, a mik a nemes urak számára
  szolgálnak. Látta Karcsatáji szobájában, hogy vannak rabok, a kik nem
  igen panaszkodhatnak a jó tartás ellen. Ott találta Kalabuszt is. Az
  épen a «királyért való imádságot» recapitulálta.
  – Ön az a hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni?
  kérdé a rabtól.
  – Igenis, fölség.
  – Ön irt hozzám, Ráby kézirását utánozva?
  – Én irtam, fölség.
  Nem is mondott valótlanságot.
  A császár gondolt valamit.
  – Mennyi ideje van önnek még hátra a fogságból?
  – Két esztendő, fölség.
  – Én ezt önnek kegyelemből elengedem, azon föltétellel, hogy a börtönét
  rögtön elhagyja, s azonnal felmegy Bécsbe s ott az udvari levéltári
  hivatalnál jelentkezik. Mint kézirat-másoló lesz ön alkalmazva rendes
  fizetéssel.
  Kalabusz eldobta a kezéből a szentek hegedűjét. Lantolhatnak már! S
  odaveté magát a császár lábaihoz, hogy azokat megcsókolja.
  Igaza volt a császárnak; az ilyen veszedelmes embert nem lehet tovább
  megtűrni a börtönben; ennek kenyeret kell adni a kezébe, hogy ne ártson.
  Laskóy úr ebben a szobában megmutatta a császárnak a fekhelyet, a mit
  Ráby foglalt el, a mig «idebenn» volt. Az uralkodó ott találta még az
  egykori rab ágy-fejénél Horácz odáit, s a mint belenyitott, megismerte a
  marginális jegyzeteken hivének irását. Tehát mégis itt kellett neki
  lenni.
  Aztán tovább ment. Karcsatájira rá sem nézett. Pedig az sem bánta volna,
  ha őtet is kidobatta volna a vármegye tömlöczéből.
  A császár azt kérdezte: hol vannak még a többi nemesi börtönök? Azokat
  is megmutogatták neki, lakókkal és üresen. Minden «ajtót» felnyitottak
  előtte.
  Még sem hitt. Látni akarta az egész vármegyeházának minden helyiségét,
  termeit, szobáit, archivumát, lakosztályait.
  Háromszor elment Rab Ráby börtöne mellett s egyszer fölötte hangzott el
  sarkantyus lépteinek kemény dobbanása, s még sem talált reá. A
  befalazott ajtó úgy meg tudta csalni. Rab Rábynak nem súgta meg semmi
  ösztön, hogy most itt mellette, körülötte, fölötte, uralkodója,
  megszabadítója jár, hogy csörömpölő lánczaival megverte volna a falakat,
  hogy ha ő nem szólhat, azok mondták volna meg: «itt vagyunk!»
  Sikerült a tréfa.
  A császár még a saját legmagasabb személye közbejöttével sem birta
  kiszabadítani Pest vármegye börtönéből a Rab Rábyt.
  És az egész vármegyeházában nem akadt egy ember, a ki megütötte volna
  öklével a falat s azt mondta volna neki: «itt van, a kit keressz!»
  Erre a napra Mariskát, Böske szolgálójával együtt elküldték Budán lakó
  nagynénjéhez. Ok volt rá elég. A császár idejöttével a kiséret egy
  részét a megyeházba is elhelyezték vendégül; a főjegyző szállása is
  kapott egy kapitányt. Az pedig hallatlan volt egy cálvinista háznál,
  hogy a felnőtt leánynak a szemeibe egy császári katonatiszt belenézzen!
  A császár lement a táborba; Rab Ráby ott maradt.
  
  
  NEGYVENHATODIK FEJEZET.
  (Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)
  Minden természethistóriai kézi könyvben megtalálható az a módja az
  elefántszelidítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben
  megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor
  aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember,
  szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki
  rizskását, mézes-pogácsát s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom
  aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára
  mindent megtesz.
  Rábyval ugyanezt produkálták.
  Harmadnapra, hogy a császár tovább ment, kibontatták a befalazott
  ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy
  vociferatiót hallott.
  Laskóy Bálint és Petray Péter spectabilisek veszekedtek diákul.
  – Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter
  mortificari! (Ezt én nem türöm el. Az én védenczemet nem engedem tovább
  ekként kínoztatni.)
  Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: «Sed rogo
  tamen audiat!» de ez nem hagyta szóhoz jutni: «Omnipotens Deus! Quale
  spectaculum! Miserrimus Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!»
  (Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!)
  Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen a falon, a mennyin egy ember
  befér, ő maga jött elől, maga után vonszolva a porkolábot, aztán meg a
  megye lakatosát.
  «Rettenetes látvány!»
  Biz az rettenetes volt. Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt
  temetve a hótól, a mivel a nyitott ablakon át befujta a fekhelyét a
  szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértől.
  – Rögtön le kell róla venni a lánczokat! parancsolá Petray úr, a mit a
  lakatrajáró lánczoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. «És addig
  is hozzanak egy jó meleg pokróczot, a mibe betakaródzék!»
  Biz az a pokrócz is jól esett a Rábynak, mert az hosszú munka, a mig a
  lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka
  arra nézve, a kinek azt ki kell állani.
  Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, a kinek kezeit mind ellepte a
  fogoly vére, a mig békóit leráspolyozá.
  «Istentelenség az, igy bánni egy derék, jó úrral!»
  Ez az ember igazán jószívű volt; ez nem sugó után játszott. Ez csak
  publicum volt, a kinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás.
  Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem
  tud a lábára felállani. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni s átvinni
  a másik szobába.
  Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. Ez még
  paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, még pedig befűtött
  kályha, s ágy, meleg pokrócztakaróval.
  – No csak pihenje ki magát a szegény rab, mondá Petray, elhelyeztetve őt
  új fekhelyén. (Most már nem voltak lánczai, kinyujtózhatott.) Majd ha
  kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről.
  Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja
  sem volt, úgy be volt rekedve.
  – Hozzanak neki meleg tojásos borlevest, parancsolá Petray úr, s a
  párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna.
  És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jól eset az a forró, édes
  tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.
  És a mellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért
  esik neki olyan jól az, a mi édes és tápláló? Miért örül úgy annak a
  meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint
  a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást ez a
  «cadaver!»
  A lelke csak arra gondolt, a mit abban a másik börtönben elvesztett.
  Ez a szoba a második alispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani
  az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt
  szalmát is sajnálta nagyon, a mi a másik börtönben ott maradt; a között
  volt az a szalmaszál, a mibe ő azt a maradék papirlapot elrejtette, a mi
  rá nézve kincs volt. S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban
  tetszik a meleg pohár, meg a tojásos borleves! Mit tud az az
  angyalhangok balzsamáról, meg a boszúvágyó lélek kin szülte reményeiről?
  Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni
  a lélek elé; izzadásba jönni a pokrócz alatt, s visszanyerni a hangját,
  mire fölébred: ez az ostoba test!
  Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon
  megváltozott. Csak a gyolcscsal körültekergetett lábai tanúsiták, hogy
  azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk
  esett sebeknek.
  Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért épen Petraynak
  tartozzék hálával.
  Hogy is jutott ő ehez a grácziához?
  Mit locsogott az az ember «az én cliensem»-ről? Miféle «cliens?» Hogyan
  kell ezt a szót érteni?
  Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyilt, bejött rajta
  Petray úr; egy hajdú kisérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.
  Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte,
  hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?
  Rábyt úgy undorítá ez az egész hizelkedés, hogy még csak annyival sem
  bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy «köszönöm» szót ejtett
  volna ki a száján.
  – Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok
  az úrnak jelenleg a védő-fiscálisa!
  – Hogyan? hebegé Ráby hüledezve. Micsodám nekem az úr?
  – Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiscusi állásra neveztek ki,
  más lett helyettem szolgabíró. Most a particularis congregátión az úrnak
  az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védő-fiscálisául.
  Ráby erre felugrott az ágyából s ledobta magáról a pokróczot.
  – Micsoda? Önt akarják mint védő-fiscálist rám tuszkolni, a ki maga
  legnagyobb mértékben érdekelve van, az általam emelt vádpontokban? a
  kinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bizzák, hogy engemet
  képviseljen a törvényszék előtt, a ki nekem legnagyobb ellenségem?
  Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud
  szállni az ágyáról. Könnyen elbánhatott vele.
  – Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rossz indulat? Tudhatná az
  úr, hogy ezt kivánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé
  hivatalból védő fiscálist rendel a törvényszék a hivatalos
  vádló-fiscális ellenében. Ketten vagyunk: én, a fő-fiscális, aztán meg a
  vicefiscális; ugyanaz, a ki az urat a statárium előtt fejvételre akarta
  elitéltetni. Már most hát melyikünk tetszik jobban: az, vagy én?
  – Egyikük sem! Nekem nem kell fiscális! Magam is az vagyok. Külömb, mint
  önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök
  által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak velem!
  – Látod Mátyás, milyen igazságtalan vagy! szólt még szelidebbre fogva a
  szót Petray s tegezte a rabot. Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak
  védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig épen megfordítva
  van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal
  csak a falnak rohansz, mig az én replicám olyan finoman van concipiálva,
  hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabiró, a ki fel ne
  mentsen totaliter. Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül.
  Előbb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a
  végén azt fogod rá mondani: «ez a Petray Péter derék, nagylelkü ember
  volt, igazán». No csak hallgasd meg!
  Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott harminczhárom oknál fogva,
  kénytelen volt végig hallgatni azt a szép védelmi replicát, a mit az ő
  nevében készített a számára védőül kinevezett fiscális. Az a nagy halmaz
  írás az ő processusa volt.
  Igazán remekmű volt, a mit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos
  rabulisticának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár
  fekete; a bűnt kifordították a bélésével kifelé és lett belőle erény;
  egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész
  lehetetlen históriát; összekeverték az igazat a nem igazzal olyan
  sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül s végül az egész
  «eltagadhatatlan» néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport
  apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának,
  meghagyatván az elkövetett bűn oroszlán része a meghalt rácz-pópának, ki
  az egész merénylet titkos mozgatója volt, s a ki mellett Ráby Mátyás
  csak egy kegyelemreméltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.
  Ennél már jobban csak nem lehet megvédeni a «clienst!»
  Ráby csak hallgatta s forrt benne a méreg.
  Mikor vége volt s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá
  neki:
  – Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam
  védelmének? Hogy én azokat, a kik bűnösök, ártatlanoknak fogom
  nyilvánítani, s a kik ártatlanok azokat bűnösöknek? Hiszen ha még
  annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent,
  a mivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen
  meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos
  megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak
  rágalmazzak. S azt, a mit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam
  szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tisztalelkű
  embernek, a ki már nem védheti magát, mert meghalt…
  Petray úr nagyot nevetett erre.
  – Hejh édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában.
  Ugyan mit sopánkodol te a rácz pópán, a ki már meghalt? Nem érzi az már,
  akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen
  nem húzzák őket karóba; azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel,
  ki harminczczal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor czivilizált
  ember fogat huzat, megkönnyebbül, ha átesett rajta. Soha se vedd te azt
  olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te ird ezt alá
  szépen.
  – Száradjon el a kezem örök lánczhordozásban, ha ezt a förtelmet
  aláirom! kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgy is elég száraz
  volt már.
  – Rab Ráby! gondold meg, hogy mit beszélsz! harsant rá a fiscus. Ha ezt
  elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, a
  honnan kihoztalak.
  – Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább. Ölessetek meg! De a mig az én
  lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és
  iszonyat rá nem vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s
  szemébe köpjek az igazságnak!
  S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört
  alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az
  asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott
  replicát, a mit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között
  szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá
  taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.
  Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk,
  porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház. Laskóy
  úr volt az első, a ki a szobában megjelent.
  – Ez egy dühös veszett ember! kiabált Petray Péter. Megátalkodott
  gonosztevő! Rám rohant és meg akart fojtani. Lánczra kell verni újra!
  – A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! secundált neki Laskóy úr.
  Hol vannak az ötven fontos vasak?
  Csak azon mult, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a mult évben
  az ötven fontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg
  nehezebbek a harminczhárom fontosaknál.
  – No hát hozzák neki ide azt a harminczhárom fontosat!
  S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hivatták a
  vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.
  De ez már sok volt ennek a derék embernek.
  – Én ugyan rá nem verem! szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. Én ez
  órától fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a
  vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.
  S azzal ott hagyta őket.
  Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy sem állt kötélnek.
  Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. Utoljára elhozatták Pilisről a
  czigánykovácsot, az megtette.
  Mikor így visszavitték Rab Rábyt jeges börtönébe, visszakiálta biráinak:
  «Non omnis moriar!»
  (Nem halok meg egészen!)
  
  
  NEGYVENHETEDIK FEJEZET.
  (Az utolsoo leveel és a tinta, melylyel megirodott wala.)
  – No majd én megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! dörmögé Janosics
  uram, mikor e szavak után odalánczolta megint Rab Rábyt a falhoz.
  – Ezentul pedig minden nap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem
  követ-e el valami ördögi practicát idebenn a tömlöczben? Ezt parancsolá
  Laskóy úr a porkolábnak.
  Mikor a porkoláb behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette
  melléje, olyan furcsán vigyorgott rá.
  Rábynak feltünt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok
  panasza volt, hogy sótalan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt
  éhes, nem nyult hozzá. Este is volt már.
  A mint aztán besötétült, megjelen börtönében az, a mi ez odút a
  gyönyörök sanctuariumává tette, az az alakot öltő hang, mely ha
  megszólalt, magát a beszélőt látta benne.
  «Szegény Rab Ráby!»
  «Ébren vagyok».
  «Ne egyék ön a kenyérből, ne igyék ön a vízből, a mit hoztak, mert meg
  van mérgezve.»
  Ráby sejtette azt.
  De hát mit csináljon? Akkor éhen kell meghalnia.
  «Vigyázzon ön a nádszálra, a mit lebocsátok.»
  Mi férhet bele egy nádszárba? Oh az asszonyi leleményesség kitalál
  mindent. A nádszál meg volt töltve vékony csokoládé rudacskákkal.
  Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan kevés kell egy szegény rabnak.
  De hát az ital?
  Annak is kitalálták a módját.
  «Öntse ki a korsóból a vizet, s vezesse a nádszál végét bele.»
  Ezen a nádszálon keresztül megtöltötték a korsóját iható vizzel.
  Miket ki nem talál a szerető szív!
  Másnap a porkoláb bámulva látta, hogy Rab Ráby még sem adta ki a lelkét;
  de csak nem is panaszkodik.
  Vas ennek még a gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt
  elmorzsázva.
  A mint a vizitatiónak vége volt, ismét eljött hozzá a jó szellem.
  Az az erős szellem, a ki egy galamb képében, egy gyönge leány képében
  megharczolt az erősek, hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták
  az ő szeretetére: «el kell neki veszni!» ő azt mondta rá: «én nem
  engedem!» És nem engedte.
  «A császár itt volt, beszélte a hang; kereste önt, de nem találhatott
  rá; azt mondták neki: már kiszabadult ön; aztán odább ment.»
  «Nyujtson nekem még egyszer irószereket!» könyörgött fel védangyalához a
  rab.
  «Nem adok önnek több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer
  megtudódik, hogy ön a börtönből levelet küldött ki, rögtön lefejezik
  önt. Különben sem tudni, hová ment a császár. Azt mondják: Törökországba
  ment.»
  Ez még csak élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés.
  Nem könyörgött védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az
  őrangyala, ő nála nélkül is tud a maga útján menni.
  Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a
  császárnak, hogy játszották ki.
  Irótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálból; jó éles körmei voltak
  hozzá.
  Hát a tinta, a mivel írjon? Ott volt a saját vére.
  Utolsó levelét a vérével irta a császárhoz.
  A mint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a
  szalmába beférjen.
  Aztán várt vele, mig egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet
  puttonynyal kihordani épen arra a hajdúra kerül a sor, a ki egy időben a
  kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bizhatott. Azt súgta neki,
  mikor az ágya körül kotorászott: «ez a szalmaszál száz aranyat ér».
  A hajdú elértette a szót, s azt a szalmaszálat is a szemét közé dobta.
  Ez volt Rab Rábynak az utolsó kisérlete.
  E naptól fogva a rémítések minden nemét megkisértették rajta, hogy
  rávegyék a Petray által készített vallomás aláirására. Mindennap
  lehurczolták a törvényszék elé s addig vallatták, mig el nem alélt.
  Egy éjjel nagy csörömpöléssel nyilt az ajtaja s Janosics negyed magával
  rohant be rajta. Egy ember hozta utána a parázszsal telt serpenyőt, a
  másik a harapó-fogókat, a negyedik volt a pesti hóhér, a kit látásból
  ismert a rab.
  – No majd én megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják!
  szólt a porkoláb ittas fővel. Hóhérmester, tegye kend a kötelességét.
  Itt az izzó harapó-fogó. Csipkedje meg vele, a mig ki nem vallja a
  vétkét. Vetkőztessétek le!
  A két hajdú letépte a ruháit. Ráby megnémult a rémülettől.
  A mint ezt az elnyomorodott alakot meglátta a bakó, megesett rajta a
  szíve.
  – De bizony, Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha
  ezt az egész vármegyeházát nekem adja is kend.
  S azzal felvette megint ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya
  mellett, leöntötte vele a tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A
  négy alak aztán úgy ránczigálta ki egymást az ajtón kölcsönösen
  szitkozódva.
  Másnap elpanaszolta az esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele.
  Azt mondták rá, hogy álmodta azt.
  
  
  NEGYVENNYOLCZADIK FEJEZET.
  (Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)
  A rabnak mindenre kiterjed a gondja; Ráby még azt is kifundálta magában,
  hogy mi lenne, ha egy nap, vagy több nap az ő oltalmazó angyala nem
  jöhetne el, az ő táplálékát lenyújtani. Egy részét a csokoládé
  darabkáknak elrejtette. Hová? Abba a fekete kenyérbe lyukat fúrt az
  ujjával s abba dugta bele. Épen olyan barna volt a kenyér is, mint a
  csokoládé. A viz italárul pedig úgy gondoskodott, hogy a tiszta vizen
  megfagyott jeget elrakta az ágya alá. Hosszú tél volt, megmaradt az ott
  elolvadatlan. Egy kis aszalt jég!
  Úgy számított, hogy neki meg kell érni még a legközelebbi napokat.
  Minden furfanggal igyekezett nyújtani az életet. (Qui habet tempus,
  habet vitam! A ki időt nyer, életet nyer.)
  Egyszer aztán bekövetkezett az, a mitől előre rettegett.
  Egy egész nap elmaradt az édes vigasztaló hang odafönn.
  Ezen a napon már a gyanús kenyérbe eldugott csokoládé-maradékhoz kellett
  folyamodnia; s a félre tett jégdarabkákat szopogatnia szomj ellen.
  Hanem a rab olyan bámulatos kevéssel beéri.
  Másnap sem jött el az édes vigasztaló szózat; hanem hallott a helyett a
  feje fölött durva férfi-lépéseket, s aztán egész éjjel valami kínos
  asszonyi nyögést, s az ilyen hang megöli az álmot, úgy szorítá szivét
  egy gondolat!
  De nem engedte a lelkének ezt a rémséges eszmét végig gondolni.
  … Valaki haldoklik a feje fölött… Egy nő… Talán reggelt sem ér… Nem
  engedte képzeletének, hogy a haldokló arczát lelke elé hozza, nem a
  nyelvének, hogy némán kimondja azt a nevet…
  Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – Káprázat ez! – Álom volt; nem igaz!
  Reggelre csakugyan végkép elcsendesült az a nehéz nyögés odafenn.
  De a vigasztaló hang még sem jelent meg.
  Rab Ráby már az utolsó darabka csokoládét kezdé fogyasztani. Holnapra
  már nem maradt több.
  A délután aztán bizonyossá tette felőle, hogy nem álom volt a mult
  éjjeli rémség.
  Sűrű sorakozó lépések hangzottak a felső szobában; mint mikor a kántor
  diákok karikába állnak. – A kántor válogatta a kezdőhangot: «dol – re mi
  – fa –.» Azután rázendíték egyszerre a jól ismert gyászdalt:
   «Halld meg lélek;
   Mert néked beszélek.»
  Azután következett egy vontatott összhangon elmondott búcsúztató. Rab
  Ráby hallotta, hogy pattognak a sorokra szedett verseknek a rímei.
  Aztán megint következett egyike azoknak a keserűségben telhetetlen
  kálvinista halotti énekeknek:
   «Félelemnek királynéja!
   Rettenetes halál!»