Névtelen vár (2. rész) - 10

Süzlärneñ gomumi sanı 4131
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1997
30.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
44.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
51.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem
ereszti egymást élve.
A dæmonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete
bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a
maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az? Az volt a legcsúfabb.
Az is megbecsülte őt és felé tartott.
A dæmonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiállta, mellére
ütve:
– Io sono il brigante Trentatrante! Harminczhárom embert öltem már meg!
Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!
A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik s ő
is kicserélte vele ez udvariasságot.
– No hát az én nevem meg Sátán Laczi! S már most hát «cseréljünk
aczélt!»
Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.
Hanem biz az ő aczélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában
tört ketté a dæmon kardján.
Trentatrante ördögien nevetett.
– Most én jövök!
Melyik ördög eszi meg hát a másikat?
Ámde Sátán Laczi puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére,
azt az egy vágást, a mit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog
az! s a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a
kardot ellenfele kezéből s a harminczhárom-emberölőt saját kardjával
döfte keresztül.
Sátán Laczi legényei többségben voltak, a dæmon csapatot alig
került-fordult, levágták, vagy leteperték s farkasguzsban hagyták: s
aztán azon véres arczczal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De
Fervlans lovasságára.
De Fervlans, a mint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját
megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót
fuvatott s erre a hátrálni látszott dæmon lovasok megfordultak s
összecsaptak ellenfeleikkel.
A dsindsásban veszedelem volt a harczolás: süppedék, zsombik, tüskebozót
gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette
hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a
lovak vészt nyerítettek, a mint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a
két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s
feledve a harczot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen
degetből.
A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a
kiáltozásokról hallá, hogy hol verekesznek? S a tusába mind a két fél
úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.
Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket s ő is azt vette
ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott
azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét neki kell megölni.
A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitását,
hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.
Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy
zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.
Három ellenséges lovas De Fervlans kiséretéből odavágtatott egyszerre,
hogy a kornétást elfogja.
Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog,
maga ugratott elő annak a védelmezésére s egyszerre három támadó ellen
fogadta el a harczot.
De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél
csodálatát is felkölti s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel
vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesujtó csapásokat; hanem
mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta
össze, a mi harczképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak
vissza egyenkint legdühösebb dæmonai, mi alatt Vavel volónjai kisegítik
a kornétást a lova alól, s a lovát is négy lábára állítva, ismét
felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet
jelt adni a visszavonulásra.
A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubanczolt vad komlóbozót zárta
el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás
csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.
Végre megnyilt a komlóberek s előrohant belőle, nem Trentatrante, a kit
De Fervlans várt, hanem Sátán Laczi.
A véres, sáros had szuronynyal rohant a dæmon lovasokra.
A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De
Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.
Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő
maga vágtatott kisérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.
Vavel Lajos pedig a nyomába.
Most már a kornétásnak is megnyilt a trombitája: de nem a
visszavonulásra, hanem: «előre! előre!»
Sátán Laczi véres fejjel s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött
De Fervlansra szembe.
De Fervlans megismerte a czimborát.
– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? kiálta rá.
A betyár fenekedve felelt neki oda.
– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.
S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált
volna, ott termett De Fervlans lova előtt s megragadva a ló zabláját,
hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi
zsiványhumorral:
– Add meg magad, czimbora!
De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laczi fejére, ágaskodó lova
kengyelében fölemelkedve. Ez volt Sátán Laczinak mai nap már a második
csapás s ez úgy látszik, hogy «erre a napra» elég volt neki, mert
szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta:
markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.
A marquisnak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó
paripája maga alá ne szorítsa.
Úgy tetszett, mintha el volna veszve!
Csapatja teljes felbomlásban, s ellenfelének kócsagos csákója már
közeledik a bokrok mögül.
Szép vadrózsa bokrok voltak: – tele piros és testszín virágok
csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki
közülök.
De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, a
melyik szabadon maradt.
A zsebéből kivett egy levelet: Themire levelét.
Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel
Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban
fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő «pribék».
Azt a levelet összegyűrte és a pisztolyába tömte.
Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi
tér; – s De Fervlans remek lövő volt.
Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát
nyeregkápájából az egyik Lazarino Comenazót. Neki is volt egy széttépni
való levele, – a miben De Fervlans ír «Themire» felől. Ő is fojtást
gyúrt abból s azt a pisztolyába tömte.
– Jó éjszakát, Vavel lovag! kiálta De Fervlans. Itt küldöm a kedvesed
levelét.
A pisztoly eldördült s a csákó megránduló álszijja tudatá Lajossal, hogy
a golyó a csákóján ment keresztül. Talán épen a halálfőt találta. De nem
csinált halálfőt! – A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.
– No hát fogadd te a magad levelét retour, marquis de fer blanc! monda
Vavel Lajos, s minden czélozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.
A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra,
melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.
De Fervlans marquis tragædiája be volt fejezve.
És a császári princessek salonjai nem fogják őt többé elfogadni; és
Josefine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárné ölebei nem
fognak farkat csóválni előtte; és a grand père tánczát elfogják végezni
nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű herczegnők nem fogják lesni
ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt «kedves
herczegem»-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo
elénekelni az «ombra chiará!»-t; se Isabey nem fogja őt megnevettetni
majom parodiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék érczfényű
bogarak, a mik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, a hol valami
állati élet átalakul növényi életté, s esztendő mulva már a mohától nem
fog látszani a sülyesztő, a melyen át marquis De Fervlans a nagy
színpadról eltünt.

VI.
A dæmonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat
megtalálni.
Vavel Lajos volónjai egész a hidig üldözték őket. Ott a menekülők egy
csapatja leszállt lovairól s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az
üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor
aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak
végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.
A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire
Katalin oda megérkezett.
Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.
Minő Istentől elátkozott hely ez!
Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátra
szegzett fejét a földre csüggesztve s megdermedt kezének égremeredő öt
újjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget
fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…
A pocsolyában még lubiczkol valami. Haldokló, a ki nem akarja elhinni,
hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még
csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…
A legázolt sás közül föl-fölemeli a fejét egy vergődő paripa s rémült
szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a
pusztaságban…
Egy rekettye-bokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az,
énekli valaki: «Ave Maria… ave Marie…»
A nagy, széleslevelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a
harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.
Katalin, mint az álomjáró, ődöngött e kietlen téren.
Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy fölkeresse azt a helyet,
a hol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bizott a szivében,
hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.
A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már
egész serege ülte el a hollóknak, varjuknak. – Arra gondolt, hogy nem
fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.
Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy
paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér
közepén ragyogott egy érczsisak, elején az aranyozott császári sassal.
Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű
alak, fekete daróczöltözetben, ökölre szorított balkezével a mögötte
levő sás közé markolva. Halottnak látszott.
A mint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával
vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés
hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.
– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.
Katalin nem kérdezte ki az? jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind
felebarát.
– Mindjárt hozok.
Ha markotányosné készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen
teljesíthette volna a sebesült kivánatát; így azonban még elébb utána
kellett annak járni.
Fölvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen
vizet.
Hiszen víz volt ott köröskörül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól
zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem
lehetett embernek adni.
Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor
megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő
talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbugygyan
alulról s türhető italul szolgál.
Megkisérté azt. Leszurt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó
mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan tele
jött a szája mindenféle hinárizű folyadékkal; hanem a következő
pillanatban meg volt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta
felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám,
milyen könnyen megy itt az artézi kútfurás!
Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománynyal készített
ugrókutnak a sisak öblét. A női kedélyben meg van az, hogy a legsötétebb
aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a
friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek
kisérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget
szerez neki; s addig a pillanatig, a míg ezt a napsugárban
szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, a mi keserű – és
gyönyörködik.
Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó
edénynyel, aztán telecsorogtatá. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a
víz és üde.
Azután fogta a sisakot és odavitte a vadrózsabokorhoz, a honnan a nyögés
hangját hallá.
A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arczát az ég felé emelte.
Katalin bizony nem ismert rá.
A halál nagy művész: tíz percz alatt más álarczot ád a komédiásnak, mint
a minőt életében viselt. E sárga színtelen arczokat, e besüppedt
szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet
nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Oda hajolt hozzá, hogy a vízzel
telt sisakot ajkaihoz tartsa.
Hanem a lovag ráismert az ő arczára a paraszt fejkötő alatt is.
– Themire! hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.
E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szivét. Nem a
hogy asszonyok dühöngnek, hanem a hogy Juno, a hogy Minerva, a hogy
Diana tudott kegyetlenkedni azokon, a kik felséges haragját lángra
lobbantották; oly ember fölötti boszú rendíté meg egyszerre minden
idegeit.
– Fervlans! kiálta rá, fogait összecsikorgatva s sarkával homokot rugott
a haldokló szeme közé. Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a
leányomat! – Soha meg ne bocsásson neked érte Isten, a mivé engemet
tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, a mit
most látsz. S rettegj attól a gondolattól, hogy a más világon még rád
találok.
S e szóknál, szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel
tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arczába akarná önteni.
Az pedig megfordult, arczát a zöld mohába hajtá és nem mozdult meg
többet.
Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével
magasra emelt tárgy: – vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízi
kigyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért,
körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, a ki a
zsombikhoz támasztva a hátát, fekszik panasztalanul a földön, azt a
kezét, melylyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja.
Ez talán még él: ezt még lehet menteni.
Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arczáról a vért
és iszapot. Ah, milyen rút arcz volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis
leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily
rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk
nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, a mikor az iszonyat
elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor
föltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki,
mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, a ki biztatóan int le
hozzá: «Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!» – Azután
fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét s bekötözgeté vele a tátongó sebeket.
Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a
piros csengetyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal
takargatta be a sebeket.
Hová lett a kényes úrhölgy, a ki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s
elájult az érvágás láttára? Hová lett a salonok túlfinomult idegzetű
komédiásnéja; a ki különbséget tudott tenni, melyik embert kell
meglátni, melyiknek az újjahegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? –
Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit
annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy
van-e még benne élet.
Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az aczélgyűrűt,
azzal a három liliomos czímerrel.
– Sátán Laczi! sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az
volna a világ legszebb Adonisa, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna,
oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a
testének; s gyöngéd hangon hivogatá vissza az életre: «ébredj! tekints
fel! Kezdj újra élni!»
Oh, hiszen ez volt az az ember, a kire rá volt bízva, hogy Mariet vigye
el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, a ki
ha elvész, Lajos szivét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a
leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog ő
közötte és Vavel között állni; mert ő volt annak megindítója!
Azért ápolta olyan nagyon az az ijesztő pofájú rablót.
Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide,
mikor annak útban kellene lenni Marieval Győr felé. Nem találta-e meg a
leányt? nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e
az másfelé? hátha De Fervlansnak egy csapatja a Fertő tulsó oldalán
került Fertőszegnek s elrablá a leányt?
S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a
kérdésekre.
– Ébredj fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!
S Sátán Laczi csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták,
hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit s látott maga előtt egy
asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját s azt mondta:
– Ihatnám!
Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.
Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a
sisak ernyőjét s tartotta ott, a míg az ivott.
– Köszönöm! hugám.
Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe s kedve volt
megint halottnak lenni egy kicsinyt.
De Katalin nem engedte őt leszédülni, telemarkába meríté a vizet, azzal
locsolta Sátán Laczi arczát, míg az újra magához tért s azt dörmögé,
hogy «no mi baj?»
– Laczi bácsi! beszélt hozzá szépen Katalin. Nézzen csak rám, nem ismer
meg? Én vagyok az úrnő, a ki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A
Laczkó gyerek nevelő anyja.
Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyilt fel. Egy
fekete üreg, melyből az hangzik «hahaha».
– Hahá! – A Laczkó gyerek – füge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya
miatt.
– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a
lovag, a ki önnek ezt az aczélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a
kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám!
Emelje fel a fejét.
A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott
keresni. Aztán dadogva adogatta elő.
– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Laczkó
gyerek – füge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.
– Tudom, tudom! Derék fiu és becsületes asszony. De szóljon, az égre
kérem. Laczi bácsi, édes Laczi bácsi, kedves, jó Laczi bácsi! Ne hunyja
be a szemeit; csak egy pindurka kis perczig legyen ébren s mondja meg,
hova lett az a leány, a kit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta
Zsófia! Hova lett?
E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos
perczet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: «a Botta Zsófiát
a feleségem vitte el Győrbe. – Laczkó fiam kisérte – ezóta ott vannak.»
Oh hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e
vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán,
s törölgette a vért rettentő arczáról, mint egy gondos anya, a ki a
gyermekét találta fel a csatamezőn.
Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.
Nézte, hallgatta, csodálta.
Csöndesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán
keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.
«Oh milyen asszony vagy te!»
* * *
Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kisérletet. Nem
váltak szégyenére a nagy fennyen feltüzött halálfejnek. Az ellenségnek
egyik leghirhedettebb csapatjával mérkőztek össze s azt visszavonulásra
kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket s itt fogtak tőlük emlékbe
halottakat, foglyokat és prédalovakat.
Azonban Sátán Laczi csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán
meg ahoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harczolt. Ez a kettő ütötte
helyre az aránytalanságot a két harczoló fél között. Mert bizonyára a
dæmon-legió csupa harczedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes
banderium pedig merő ujoncz.
Nem is voltak hálátlanok: Sátán Laczit keresztbe fogott puskákra
fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a
csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.
A volónok közül is több ott veszett s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát
jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak
vigasztaló leveleket irt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta és
elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.
Másnap reggel visszatért a csapatjával az insurgens táborhoz. A kapuvári
révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Mariet és kisérőit
vitte, szerencsésen átkelt a Rábczán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett
a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.
És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz tűz és emberszív
csodái, akkor a dæmonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.
Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha
Napoleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak
nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan
hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a
menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz
ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög
szabadságharcz amazonjának.
Lajos pedig épen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle
semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt
rossz néven venni.
– Te kedvesem, most rögtön Győrbe utazol s Mariet gondod alá veszed.
Fertőszegről odahozatsz mindent, a mire szükségetek van. A Dunán túl
egyedül Győr a biztosított hely s a nemesi fölkelő had ott fog
összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen,
hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik
Olaszországból és Tyrolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy
az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő
tábor fölszerelve és hadászatilag beosztva lesz s akkor azzal együtt
csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: a mely esetben
viszont Eugen alkirály hadserege Napoleon armadiájához fog sietni.
Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata
fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk egymásé
leszünk. – Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az aczélgyűrűt.
Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt igérte, hogy majd
kibéllelteti aranynyal, úgy fogja viselni.
– Most már kinyithatod a kulcsával az érczládikát is. Vidd el azt
Marienek. Meglátod, milyen örömöt szerzesz neki vele, ha felnyitod azt s
ő látni fogja, hogy a mi benne van, – az pernye és hamu. Oh hányszor
kért ő engem erre!
Azzal megcsókolgatá szive szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s
felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére
vigyázzon, aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a
főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit
elfelejtett. Ezt a csókot meg adja át Marienak; de biz abból az «egy»
csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin
izenettel…


TIZENNEGYEDIK RÉSZ. FÉRFIAK DOLGA.

I.
És már most hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való
historiának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő
férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.
Vavel gróf, a mint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint
elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marietól azontúl el ne váljon. Ő
maga nem kisérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe
betört francziák ellen kellett indulnia. De megigérte neki, hogy mihelyt
egy szabad napja lesz, meglátogatja őket s addig is sűrűn fognak
egymással levelezni.
De bizony ő az igérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem
virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna
rendeltetve.
A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven
képét nyújtják annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon
keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak
nehány mérföldnyi távol választotta is el őket egymástól.
A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új, meg új jó
barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta.
Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, a minőről soha könyvekben
nem olvasott.
S voltak jó barátok, a kikkel ma összeölelkezett, s holnap már a
lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már
valahol a szép zöld mezőn.
Különösen a derék bácskai lovasokat, a kik olyan jó vitézek a
kardcsattogás közt, mint a milyen jó czimborák a pohárcsengés közt,
nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú francziák.
Hanem a szive dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos.
Mindennap fölkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a
kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie irták
számára teli, egész a papir széléig. S az tele volt jó kedélylyel,
örömmel, reménynyel, jövőben való megnyugvással.
Milyen nevettető jelenet volt az, a hogy Katalin leirta, mikor az
aczélládikót átadta Marienak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes
kulcscsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány,
arczát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte újjai hegyével,
hogy annak rejtelme pernye és hamu, kaczagott fel nagy örömmel. – Ah
milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától
megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek
és semminek lenni. – Most már lehet «valaki!» – Ha örömet akar neki
szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy «Sofie!» Rég azt akarta ő már!
Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt
mindennap újra el kell neki regélni.
Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni
az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi
látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő
egyetlenüket. Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges
golyók füttyentettek egyet közbe a légből.
És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics,
épen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától – s
ma már úgy hozták haza a homlokán keresztül lőve.
* * *
Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.

II. _A karakói napok._
János főherczeg hadserege teljes visszavonulásban volt a Duna felé.
Junius 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három
megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos,
agyoncsigázva a folytonos harczolva visszavonulástól mind a három.
A sarkában előre nyomuló ellenségnek világos czélja az volt, hogy a
Győrnél alakult insurgens táborral való egyesülését megakadályozza.
Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előre nyomuló ellenséget
feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.
E feladat kiviteléhez volt két ezred insurgens gyalogsága: a pesti és
veszprémi és egy zászlóalj insurgens gyalogsága, a pesti II. számú és
két gyalogsági ütege.
A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg
Soroksárról; a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egy párszor
összeverekedtek az előörsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette,
hogy siessen le egyhuzomban Körmendre. Május 28-án már Sz.-Gróton volt.
Útnak is elég!
A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én
az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem
gyakorolva, alig fölszerelve, s vezetve a kiválóbb nemes urak által, a
kiket tisztekül megválasztott.
Ezek voltak Andrássy csapatjai, a mikkel a diadalhoz szokott franczia
légiókat fel kellett neki tartóztatni.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Névtelen vár (2. rész) - 11
  • Büleklär
  • Névtelen vár (2. rész) - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4125
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1998
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4219
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1812
    35.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4251
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1827
    34.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4149
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1961
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4138
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2056
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4209
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1942
    33.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4172
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1911
    33.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4246
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1948
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4134
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2042
    28.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4131
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1997
    30.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4087
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1875
    29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4107
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1917
    28.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4062
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1919
    27.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4062
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1900
    28.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 4093
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1923
    32.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 3444
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1722
    34.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.